Amivel nem volt tisztában még ennyi év után sem, az az volt, hogy hogyan kezelje Will érzelmi kitöréseit, amikor már egyébként is legszívesebben kizárta volna az egész világot, csak, hogy többé ne érezzen semmit. Se a szüntelen bizsergést, ami vérével együtt cikázott végig a végtagjain, se a tompa kimerültséget, ami ólom súlyokat aggatott a karjaira. Semmit.
- Mi a francot művelsz? Még bent van! Azonnal nyisd ki! Nyisd ki! - parancsolta a fiatal Herondale valahonnan a burában rekedt társa háta mögül, és bár Jem egy része mindennél jobban vágyott rá, hogy felé forduljon, a látómezejében felbukkanó szörnyek miatt aligha engedhetett meg magának ilyesfajta szentimentalitásokat. Az utolsó két dobócsillagjával a kezében, ezúttal nem tehette Will érzéseit a fontossági lista legelejére, mert az egyet jelentett volna a biztos halállal. Neki pedig ismét volt miért küzdenie. Tudva, hogy létezett ellenszer a betegségére, végre ismételten volt különbség számára felületi és halálos sérülés között. Csak még egy csata... csupán egyetlen győzelem választotta el attól, hogy új esélyt kapjon az élettől.
- Meghozta a döntését. Ha egyszer bezárul a bura, nem nyílik ki, amíg... - ismételte a londoni Intézet könyvtárában ugyancsak elhangzott figyelmeztetéseket a boszorkánymester, de Will nem hagyta, hogy Caleb a mondandója végére érjen. Nem akarta hallani, amit egyébként is tudott, amit Jem is pontosan tudott. Az Angyalra! Mégis mit gondolt a másik, amikor önként bent maradt a kör belsejében, ahelyett, hogy követte volna a tervük következő pontját? Hogy megmenti őket? Ostobaság! Mert még ha valamennyien ki is merültek az emberarcú szörnyek összeterelésében és lefoglalásában, egy-kettőt könnyűszerrel a földre küldtek volna egy pillanatnyi lélegzetvétel és pár felfrissített rúna után. Nem is beszélve arról, hogy ha Jem tényleg úgy gondolta, hogy túl gyengék voltak még egy összecsapáshoz, akkor tudnia kellett, hogy ő maga sem volt a legjobb formájában. Utóbbinak már csak a gondolata is halálra rémítette a fiatal Herondalet. Will úgy gondolta, hogy ott kellett volna lennie a barátja mellett, és ezúttal is együtt kellett volna szembenézniük a veszéllyel, ahogy azt a parabatai eskü letétele óta oly sokszor megtették már.
Will Herondale feszülten ment neki a viharvert csapatukhoz tartozó Alviláginak, a vállával szánt szándékkal kilökve őt az egyensúlyából. Ott és akkor képtelen volt számításba venni Gideon rosszalló pillantását és Lily tiltakozó nyöszörgését, ugyanis szerény véleménye szerint a többieknek inkább hálásnak kellett volna lenniük, hogy csupán ennyit tett, holott a boszorkánymester tudatosan és önként feláldozta a parabataiját, méghozzá a szemük láttára. A nyomorult szarházi.
- Jem! - kiáltotta a bura pereme felé rohanva, majd ismét, újra és újra, amint a tenyere hozzáért a természetfelettien hűvös védőfalhoz. A fiú ajkai résnyire nyíltak a döbbenettől, amikor az alkarjára rajzolt gyorsaság rúna a szeme láttára kezdett elhalványulni pusztán attól, hogy a bőre kontaktusba került a mágikus erőtérrel. Mert ha már erre is ilyen agresszíven reagált az igézet, akkor el sem tudta képzelni, mennyire fullasztó lehetett a bura belsejében.
- Sajnálom... - motyogta az orra alatt a fiatal Carstairs, és ha a varázslat a mellkasára égetett szimbólumokkal kezdte volna a tisztítást, Will képtelen lett volna kivenni, mégis miről beszélt a másik. Így viszont még azt is hallotta, ahogy a parabataija hangja elcsuklott az első szót követően, lehetetlenné téve a számára, hogy felsorolja, mégis mi mindenért szeretett volna bocsánatot kérni, még mielőtt az első hibrid rávetette volna magát a legyengült testére.
- Figyelj rám! - üvöltötte Will torka szakadtából, miközben minden megmaradt erejével azon volt, hogy még véletlenül se érjen hozzá a védőfalhoz, ezzel potenciálisan tovább rontva a helyzetet. Pedig még a Demona mellett térdelő Gideon számára is egyértelmű volt, hogy a tűzről pattant fiú legszívesebben addig ütötte volna azt, amíg darabokra nem zúzta az ökleivel, még ha az lehetetlen is volt a számára. - A burán belül nem lesznek képesek meggyógyítani önmagukat, emlékszel? Csak le kell győznöd őket, és kinyílik.
A Will hangjában megbújó kétségbeesés összeszorította Jem torkát, így remegő kezekkel, egy sekély lélegzetvételt követően, a válla felett lopott egy pillantást a fekete hajú fiúra, hogy aztán egy halvány mosollyal megkísérelje eltörölni minden félelmét és aggályát. Azt kívánta, bárcsak ne hibáztatta volna önmagát azért, mert ezúttal az oldalvonalról kellett végignéznie, ahogy szembeszállt a rátámadó bestiákkal.
Az első hibrid két dobócsillagot kapott a mellkasába, amikor az öt méteren belül ért a nephilhez, és bár ezek voltak Jem egyetlen távolharcra alkalmas fegyverei, a fiút egyfajta megkönnyebbüléssel töltötte el, amikor a szörny megtorpant előtte. Úgy tűnt, hogy nem csupán a gyors regenerálódás képességét vette el tőlük az erőtér, de az emberfeletti gyorsaságukat és erejüket is. És bár ugyanez érvényes volt az Árnyvadászra is, Jemet egész életében arra képezték ki, hogy a saját határait elérve is képes legyen helyt állni a csatatéren. Így hát előrántotta az övéből a szeráf pengéjét és Azraelhez fohászkodva, elválasztotta a sebesült hibrid fejét a testétől, majd megelőző csapást mért a jobbján közeledő lényekre.
A nephil ideiglenes rúnái, mint a sebeket meggyógyító iratze és a képességeit felerősítő egyéb szimbólumok, hamar eltűntek a testéről, azonban a kézfejére rajzolt voyance rúna, ami megajándékozta az Árnyvadászokat a Látás képességével és a mellkasára égetett parabatai rúna, ami összekötötte Will-lel, még mindig sötéten és büszkén hirdették hovatartozását. Így abból erőt merítve, a fiú még akkor sem adta fel, amikor a bal válla kiugrott a helyéről egy rosszul kalkulált esést követően, és ezt kihasználva a hozzá legközelebb álló, ember arcú lény leterítette a lábáról.
Az idő megszűnt létezni, miközben a kívül rekedtek azt figyelték, ahogy Jem Carstairs sorra megölte az útjába álló hibrideket, egy csöppnyi jelentőséget sem szentelve a testén keletkezett sérüléseknek. A szemöldökéből aláfolyó, bíbor színű vérnek, ami még annak ellenére is felkeltette a ház falának döntött Demona érdeklődését, hogy Gideon már a második tasak, emberi vért itatta meg vele. A groteszk mód lógó karjának, amit már réges-rég vissza kellett volna akasztania, hogy azt a szűnni nem akaró fájdalom ellenére is használni tudja. A jobb combját összeroncsoló karmolásnak, ami sokkal mélyebb volt, mint amilyennek az a bura másik oldaláról látszott, és ami már bőven átitatta az Árnyvadász vérével Jem fekete nadrágját. Az Angyalra! Túl sokan voltak. A hibridek egyszerűen túl sokan voltak. A csatának nem szabadott volna ilyen hosszúra nyúlnia.
De hiába volt tisztában ezzel minden jelenlévő, Jem képtelen volt pontot tenni a harc végére, legalábbis olyan sebességgel, mint azt szerette volna, vagy ahogy azt a kiképzése megkövetelte volna az Árnyvadásztól. Mégis, amikor egy megfáradt üvöltéssel a földre küldte az oldalát megsebző bestiát, majd farkasszemet nézett az utolsó két hibriddel, az egész teste elszántságot tükrözött. A barátaira gondolt, a mögöttük álló kalandokra és mindazokra, akiket megvédett azzal, hogy a félresikerült számításaik ellenére is kész volt véghez vinni a tervüket.
A nephil torkából felszakadó harci üvöltés betöltötte a bura belsejét, Jem mégsem hallott semmi mást, csupán a fülében zubogó vér hangját, amikor az izmait megfeszítve elindult a felé futó hibridek irányába. Félúton, a kezében szorongatott penge úgy hatolt át a szörnyek testén, mint kés a vajon. Könnyűszerrel, bármiféle ellenállás nélkül, épp úgy, ahogy az éles karmok sorra elszakították a fiú combjában megfeszülő inakat és a bőre alatt húzódó, kritikus fontosságú vénákat.
Jem Carstairs válla kicsivel azután csapódott bele a hideg földbe, hogy az utolsó hibrid feje is arrébb gurult a testétől, fekete vonalat rajzolva a szörnyeteg elmetszett nyaka és megbénult törzse között.
- Miért nem nyílik? - hangzott a felbőszült kérdés valahonnan a távolból, és bár abban a pillanatban Jem képtelen volt megkülönböztetni egymástól a barátai hangját, egy része fogadni mert volna rá, hogy ha nem is Will volt az, aki számon kérte a többieket, a parabataija már a felsőjénél fogva igyekezett kirázni a válaszokat az idrisi boszorkánymesterből. Ez a gondolat a kimerültsége ellenére is mosolygásra késztette a fiút.
- A rúnáinak is teljesen el kell tűnnie - válaszolta Caleb egy sokkal kimértebb és nyugodtabb hangnemben, ami így már nem érte el az eszméletvesztés határán egyensúlyozó nephilt. Jemnek tehát fogalma sem volt róla, hogy a barátai miért nem rohantak felé rögtön, amint sikeresen kiiktatta az utolsó hibridet. Vagy, hogy ami meggátolta őket abban, hogy időben el tudják látni a sérüléseit - hogy legalább még egyszer utoljára bocsánatot kérjen Willtől, amiért olyan távolságtartó volt vele az utóbbi időben -, az éppenséggel a mellkasára rajzolt, fokozatosan elhalványuló parabatai rúna volt. Ugyanaz a rúna, ami életben tartotta és védelmezte őt az elmúlt években.
Mire a bura magába szívta a belsejében fellelhető, utolsó csepp varázslatot, Demona sebei gyógyulásnak indultak a szervezetébe juttatott emberi vérnek köszönhetően. Éppen ezért, amikor a védőfal végleg semmivé lett és a fiatal Herondale gondolkodás nélkül futásnak eredt a földön fekvő nephil felé, a vámpír már a saját lábain állva lökte el magát az elhagyatott, külvárosi ház falától. A szemeit a segítségére siető Árnyvadászokon tartva, az enyhe szédüléssel küzdő Alvilági akkor sem lett volna képes megmondani, hogy vajon perceket vagy órákat vártak erre a pillanatra, ha az élete múlott volna a helyes válaszon. Egy valamiben azonban a természetfeletti hallásának köszönhetően teljesen biztos volt: kifutottak az időből. Mert már Jem szíve is épp oly mozdulatlanul pihent a mellkasában, ahogy a lányé. Túl késő volt ahhoz, hogy megmentsék.
Demona mégsem tudta leküzdeni lényének azt a részét, amelyik ott akart lenni az Árnyvadász mellett, leróva ezzel nem csak a tiszteletét, de a tartozását is James Carstairs irányába. A tiszteletét, mert egy egyértelműen hátrányos helyzetben is képes volt győztesként kijönni egy csatából, és mert a sérülései ellenére sem adta fel. A tartozását, mert ahelyett, hogy visszament volna Kirkéhez, hogy ismét elkészíttesse vele a mágikus varázsitalt, Jem őt választotta a gyógyulás helyett. Azt ugyanis még az önérzetes Alvilági sem lett volna képes letagadni, hogy ha az összeverbuválódott csapat akárcsak pár perccel később rontott volna be az alagsorba, már hibridként üdvözölte volna valamennyiüket. Demona tehát a saját élete feletti kontrollt köszönhette a fiúnak.
Így tehát, habár tisztában volt vele, hogy nem volt túl sok joga ahhoz, hogy megzavarja a gyászoló nephileket a barátjuk elvesztésének feldolgozásában, a vámpír Will hisztérikus sírása ellenére is odalépett Jem halott testéhez. A fiú pergamenszerű bőrét tanulmányozva, a lány hazudott volna, ha azt állítja, hogy az Árnyvadász halála akárcsak negyed annyira megrázta, mint a társait, ugyanis az elmúlt évtizedek megtanították arra, hogyan legyen immúnis a környezetében lévő halandók mulandóságára. Mégis, ahogy leült a nephil mellé és megfogta a fiú még langyos kezét, határozottan szomorú volt. A torkát elszorító keserűség leküzdése közepette pedig nem tudott nem arra gondolni, hogy vajon akkor is ilyen véget ért volna a harc, ha a nővére kellő részletességgel adta volna meg Jem számára a gyógymód helyét. Ha időben megtalálta volna, még most is életben lett volna? Ez a gondolat jobban kínozta a vámpírt, mint azt valaha beismerte volna. Cassandra Blightly húgaként ugyanis ennek a legcsekélyebb különbséget sem kellett volna jelentenie a számára. Mégis számított.
Will könnyei még azután sem apadtak el, hogy abbahagyta a hiábavaló könyörgést - "Kérlek, nyisd ki a szemed, nyisd ki a szemed, hallod? Nézz rám, az Angyalra, Jem, néz már rám!" - és az elesett barátja testének koordinálatlan rángatását. A gyémánt-szerű cseppek még akkor is lustán folytak alá a kipirult orcáin, hogy aztán a holttest nyakára esve, Jem szakadt felsőjébe szívódva újfent egyesüljenek. Borzasztóan szánalmas látványt nyújtott. Mégsem ez volt az, ami kizökkentette Demonát a sötét gondolataiból, hanem a kétségbeesés peremén ragadt Árnyvadászt ölelő Emily nyugtalanítóan halk szipogása. Ha valóban olyan közel álltak egymáshoz Jem-mel, mint azt egészen idáig minden szarkasztikus megjegyzése és nevetséges fenyegetése láttatni engedte, mégis miért temette ennyire mélyre a…
Demona szemei elkerekedtek a felismeréstől, amikor megpillantotta a Nap első sugarait Jem lábfején, ennek ellenére egy tapodtat sem mozdult a fiú mellől. Helyette az eddig az ölében pihenő kezét is a nephil hideg kezére fektette, egy halvány mosollyal biztosítva őt afelől, hogy nem állt szándékában magára hagyni.
- Mégis mi a francot csinálsz? - kérdezte Will magából kikelve, amikor Emily karjai már nem tartották egyben. A lány ugyanis a felkelő Nap láttán azonnal állásba tornázta magát, ezzel visszarángatva a gyászoló fiút a jelenbe, hogy a ház belseje felé húzza az Alvilágit még mielőtt bekövetkezhetett volna egy újabb tragédia. Csakhogy Demona nem kért a nephil segítségéből.
- Megmentette az életem, pedig halhatatlan vagyok - válaszolta a vámpír szokatlanul kimért hangon, mintha ennek mindent meg kellett volna magyaráznia a többiek számára, jóllehet a kijelentése csak olaj volt Will lángoló dühére. A lány legutóbbi reakciója ugyanis még mindig tisztán élt a fiú emlékeiben. Nem felejtette el, hogy milyen hálátlan volt az Alvilági, amikor a segítségére siettek az idrisi erdő szélén, és hogy egy csöppet sem érdekelte, hogy Jem minden nap ott virrasztott az ágya mellett, hogy ne legyen egyedül, amikor végre valahára magához tért a Menedékhelyen. Egyszerűen nem fért a nephil fejébe mégis mi változhatott ennyire rövid időn belül, vagy hogy miben volt más a mostani mentőakció.
- Ne legyél nevetséges! Hiszen alig ismertétek egymást. Miért halnál meg vele együtt, ha még csak nem is voltál szerelmes? - szegezte a vámpírnak a kérdést, izzó tekintetét a lány arcán tartva miközben Emily jobb ötlet híján megpróbált Demona és a lassan feléjük kúszó napsugarak közé állni.
Demona először csupán egy szemforgatásra méltatta a fiút, ugyanis rendkívül nevetségesnek tartotta a nephil vagdalkozását. De persze hogyan is várhatta el tőle, hogy megértse, mégis mi zajlott le benne az elmúlt órákban, amikor még ő maga is csupán a felszínt kapargatta? Jem tudta, hogy inkább meghalt volna, mintsem hogy eggyé váljon Benedict agymosott szörnyeivel. Jem tudta, hogy ha a halálból visszahozott férfi arra kényszerítette volna, hogy a saját kezével végezzen a nővérével és Mathias-szal, akkor azt annak ellenére sem lett volna képes megbocsátani magának, hogy nagy valószínűséggel a lelke elnyomva raboskodott volna a testében. Jem tudta, és eljött megmenteni őt. Éppen ezért, még ha nem is volt szerelmes a fiúba, ahogy arra Will olyan kedvesen rámutatott, az ő olvasatában az életével tartozott neki.
- Túl fiatal és öntelt vagy ahhoz, hogy megértsd - törte meg a társaságra ereszkedő csöndet az Alvilági, amikor túlzottan bosszantóvá vált számára az Árnyvadász ítélkező tekintete és a szemeiben rejtőző kérdések. Will egy horkantással konstatálta Demona kijelentését és azt, ahogy a lány Lily tiltakozása ellenére közelebb ült Jem testéhez, ismét a kezeibe véve a halott nephil hűvös kézfejét. - Azt hiszed azért, mert szerelmes vagy, valamiféle szakértővé váltál? - kérdezte a vámpír egy hasonlóan fanyar grimasszal az arcán. Habár Demona emberként sem tudta mindig megfejteni a saját érzéseit - nem is beszélve mások érzéseiről! -, azzal azért már tisztában volt, hogy voltak érzések, amelyek mélyebbek voltak, mint a hegyeket megmozgató, erdőket porig égető szerelem.
A vámpír hercegnőnek talán nem volt elegendő pár nap, hogy szerelembe essen, azonban a gondolata annak, hogy leéljen egy örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy Jem őt választotta a gyógymód helyett, majd meghalt a csatatéren részben ennek az átgondolatlan döntésnek köszönhetően... a francba is! Hiszen Demona akár a kardjába is dőlhetett volna, amint kihúzta volna a mellkasából a fegyvert, egyetlen karcolás sem maradt volna a penge után. Mégis mit képzelt Jem, amikor úgy döntött, hogy az amúgy is gyenge testével majd pont ő fogja megvédeni a hibridek ellen? Mégis hogy gondolhatta, hogy ez volt a jó felállás, amikor a vak is láthatta, hogy alig állt a lábán! Ha valakinek vigyáznia kellett volna a másikra, az Demona volt, mert még ha eleinte nehezére is esett bevallani, egy része törődött a fiúval. Törődött vele, pedig tudta jól, hogy a nővére már kevesebbért is hátat fordított volna neki pusztán azért, mert elmondta az Árnyvadásznak, hogy a sír, aminek a helyét Cassandra megadta neki, több volt egy gúnyos átverésnél. Talán itt volt az ideje, hogy végre megpihenjen.
A mondén szavak által körülírhatatlan fájdalom másodpercek alatt kiszakította a vámpírt a gondolataiból, a sikoly mégis Demona torkán akadt, amikor Will ösztönösen Lily keze után nyúlt és visszatartotta a lányt attól, hogy ismét megérintse őt. A fiú szemeiben megcsillanó őszinte döbbenet (mintha még sohasem találkozott volna a halál ezen formájával) egészen komikusnak hatott az Alvilági groteszk helyzetében, és Demona talán még egy gúnyos nevetést is szökni hagyott volna kiszáradt torkából, ha a ruhája nem azt a pillanatot választotta volna arra, hogy lángra kapjon a saját, füstölgő bőrétől. Pár szívdobbanásnyi idő, nem sok, a csillapíthatatlan tűz máris magához ölelte a vámpír egész testét.
Habár nem hallotta az első vérfagyasztó sikolyt, amint Demona ajkai elnyíltak, Emily Will nyakába temette az arcát, ugyanis képtelen volt végignézni, ahogy az Alvilági egy kupac hamuvá vált Jem halott teste mellett. A fiú azonban egész végig a hercegnőn tartotta a szemét, feszült állkapcsával egy fakó mosolyt küldve az irányába, ezzel tisztelegve a döntése előtt, még ha nem is értett vele egyet. Még ha nem is érezte úgy, hogy Demona megérdemelte volna, hogy meghozzon egy ilyen áldozatot. Egy áldozatot, ami Cassandra Blightly tűzről pattant természetét ismerve, a teljes londoni vámpírklán haragját az Intézetre fogja szabadítani.
Ahogy a kora téli szél táncra kélt a lány maradványaival és Jem ezüst tincseivel, Will másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy bár legyőzték a hibrideket, ez valahogy mégsem hozta meg számukra a békét. Sőt! A nap eseményei talán épp, hogy elindítottak egy újabb háborút.
Drága,
VálaszTörlésHát nem mondom, már mióta anno elolvastattad velem a vázlatot (hihetetlen, hogy elfelejtetted komolyan), tudtam, hogy ennek tragikus vége lesz, ami igencsak fájdította a szívemet, hiszen Jemnek az eredeti trilógiában sem járt ki a boldogságból. Komolyan csak sajnálni tudom szegényt, hiszen nem elég, hogy az egész életében szenvedett a családját ért támadás miatt, de most még az élete is ilyen véget ért. A szívem szakad meg érte, és az sem tud megnyugtatni, hogy a vámpír akivel törődni kezdett, viszont törődött vele. A búra parabatai rúnára való hatásáról volt a legfájdalmasabb olvasni, hiszen az lényegében a Will-lel való kapcsolatát is szimbolizálta, ami pedig az egyik legkedvesebb dolog volt a szívemnek az eredeti történetben.
Az epilógusnak nem volt vég érzete, de tudom, hogy a következő háború története is kitalált a te csinos buksidban szóval kíváncsian várom a januári meglepetésposztot illetve az írói utószót. Mindazonáltal azonban büszke vagyok rád, amiért befejezted ezt a történetet, hiszen maga a Halálmadár fontos pontja volt a barátságunk kezdetének, és ezért mindig is nosztalgikusan fogok rá visszagondolni.
Boldog karácsonyt Neked is! <3
Drága,
Törlésén sem hiszem el, hogy elfelejtettem, mert konkrétan emlékek nélkül is egyértelmű, hogy nem bírtam ki anno, hogy ne osszam meg veled ezt az információt. Egyszerűen nem ilyen fából faragtak (ezért is posztoltam egy héttel korábban az utolsó bejegyzéseket a blogra pusztán mert már elkészültek a bejegyzések...). Anyway, nagyon sokat jelent a számomra, hogy a sok spoiler ellenére is végig itt voltál velem az utazás alatt. Ez a történet tényleg fontos pontja a barátságunknak több szempontból is, amiért sosem szűnök meg hálásnak lenni! <3
Mást sajnos nem tudok mondani, mint hogy sajnálom, hogy Jem ezúttal is ennyit szenvedett. Szegénynek tényleg sosem könnyű, ráadásul itt most a parabatai rúnáját is el kellett veszítenie ahhoz, hogy a többiek egyáltalán oda tudjanak menni hozzá. :( Kegyetlen fordulat, mégis ki talál ki ilyesmit? Habár abban az esetben sem biztos, hogy sokat könnyítenék az életén, ha mostani fejjel kezdenék neki a fiú történetének írásához, az biztos, hogy több boldogságot adtam volna neki a halála előtt. :( Hogy még csak egymásba szeretni sem volt idejük a szereplőknek...
Nagyon szeretlek <3 Remélem, hogy a bónusz fejezet sem okoz majd csalódást!
Millio puszi xx