A fejlécet és a designt én készítettem. A kódok viszont Roxanatól vannak. Kérlek, ha bármi problémád van vele, azt kulturáltan add a tudtomra.

2017. május 9., kedd

Miért nem érkezik új rész?

Sziasztok!

Már réges-rég meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, egyszerűen csak nem tudtam, hogyan kéne nekikezdenem. Az igazság az, hogy nem ihlet hiány miatt szünetelnek a bejegyzések, a vázlat és a történet ugyanis a fejemben (és a vázlataim között) pihen, nincs egy olyan jelenet, amiről ne tudnám, hogy melyiket követi. Az időhiányra sem foghatom, hiszen azóta is rendszeresen írok (egy szerepjátékos oldalon és egy másik oldalon, ahol minden bejegyzésem angol nyelvű). 
Szóval, akkor miért nem érkezik a folytatás?
Mert az egyetem kezdetével magába szippantott Dél-Korea imádata és mindig más és más történetek befejezése és írása kerültek a lista legelejére. Ezt borzalmas így bevallani, talán ezért is halogattam a magyarázatot.
A blogot azonban be fogom fejezni. Soha életemben nem volt még olyan dolog, amit - teljen el bármennyire hosszú idő - nem fejeztem volna be. Viszont nem tudom, mennyi időre van ehhez szükségem. Ezúttal nem szeretnék senkit sem megváratni a részekkel, vagyis mindenképp előre megírnám a fejezeteket, és csak azt követően kezdeném el a feltöltést.
Szóval ezek a terveim. Befejezni a Northern lights-t, írni tovább a szerepjátékot mind magyarul, mind angolul, sikeresen lerakni a felsőfokú nyelvvizsgát, túlélni a vizsgaidőszakot, befejezni a novellát, amit szintén az AFF-en fogok közzé tenni a BTS megalakulásának évfordulóján és oh, a végén persze ez a blog is ott csücsül.
Mindenkitől elnézést kérek, aki nagy ritkán még fellátogat ide.
Kellemes nyarat és sok sikert az érettségihez <3
Millio puszi Xx

2016. december 27., kedd

19. fejezet

Sziasztok :)
Most így, a vizsgaidőszak feléhez közeledve kezdem megérteni, miért szidják annyian ezt a röpke két hónapot. Borzalmas, pedig azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek sikerült egy hétre csupán egyetlen vizsgát felvenniük (elméletileg rengeteg időm van felkészülni mindegyikre... gyakorlatban?! not so much). Mindenesetre a Karácsony egyik előnye, hogy az embernek szinte semmit sem kell csinálnia, épp ezért két emberes étkezés közepette sikerült elég időt szakítanom az írásra. És mennyire élveztem! Remélem, ti is legalább fele ennyire imádni fogjátok az olvasást. Kellemes ünnepeket mindenkinek! Nagyon imádlak titeket <3
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: csak a szokásos, remélem nem hagytam hibát, de ha mégis, kérlek szóljatok.
-------------------------------------------------------------------------------
Vérbe fagyva
   A hatalmas, robosztus alak lába megbotlott a mondénok számára láthatatlan kőtömbben, mintha maga is csupán egy lett volna a fővárosban élő, varázstalan lények közül. Remegő keze vörösen izzott ott, ahol rávetült a Hold gyenge fénye, akár a háttérben elhaladó, néma mentőautók útját álló jelzőlámpa; egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A férfi hörögve kapott a bordáihoz. A több helyen is rongyos cafatokban álló ruhája alól kiálló csont egészen bebarnult az alvadt vértől.
- Segítség! - sziszegte. A hanga érdes volt, megfoghatatlan, és ijesztő, akár egy elhagyatott ház ablakán besüvítő, erőteljes szellő. Az Alvilági térdei egymásnak koccantak az utolsó lépcsőfokon. A feje nekicsapódott az Intézet vastag ajtajának, majd a földre hullott, és másodpercig egy milliméternyit sem mozdult.
    Sophie ijedten fordult a bejárati ajtó felé. A kezeiben egyensúlyozgatott üvegpoharakat hezitálás nélkül tette az ebédlőasztalra, majd ezt követően a kötényébe törölve izzadt tenyereit, elindult a dübörgés irányába. A folyosón elhelyezett órára pillantva döbbenten állapította meg, hogy alig múlt este tíz. A tény, hogy nem vártak látogatókat, és hogy Miss Lily ezúttal Cecilyvel hagyta el a házat, csak még gyorsabb tempóra késztették a lábait. Valami baj történt; érezte a csontjaiban.
         A cseléd szíve összeszorult, és kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, ahogy kecses ujjai hozzásimultak a hűvös kilincshez. "Kérlek, add, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen!" - kántálta, akár egy mantrát, mielőtt egy mély lélegzetet véve kinyitotta az ajtót.
- Bridgette! - kiáltotta a küszöbön fekvő férfi láttán. Az Alvilági sötét haja fekete volt az alvadt vértől, az arca pedig egészen hófehér és beesett. A cselédlány ijedten guggolt le a férfi mellé, majd ezt követően egy berögzült mozdulatsort követve az oldalára fordította, és kitapintotta a pulzusát. A vér mindent vörösre festett; a lány egész karját befogta a langyos folyadék. - Segíts becipelni a nappaliba! - nyögte, miközben óvatosan az Alvilági hónalja alá csúsztatta mindkét kezét. A falkavezér túl nehéz volt ahhoz, hogy akárcsak a küszöbön átemelje a szakácsnő ereje nélkül. Brigtette némán követte a fiatalabb utasításait. A karjait a sebesült férfi teste köré fonva egészen a kanapéig támogatta a jövevényt. - Kérlek, hozz egy tál forró vizet, tiszta lepedőket, amíg én szólok Mr. Lightwoodnak.
         Sophie feszülten nézett végig a kanapén fekvő vérfarkason. A bordái súlyosan roncsolódtak, a bőre pedig már helyenként egészen benőtte a felszínre került csontot. A nyakát mintha éheztetett állatok cincálták volna szét, míg az arccsontja egészen eldeformálódott, arról nem is beszélve, hogy a ruháit már csak az ég tartotta egyben.
- Fél órája, hogy elment - felelte Bridgette félúton az ebédlő felé. - Mind kint vannak a terepen, és napkeltéig nem jönnek vissza.
         Azzal átlépte a küszöböt, és eltűnt az ebédlőből nyíló kamrában.
- Francos franc! - A fiatal cselédlány szitkozódva fordult vissza a jövevény felé. Mielőtt az Intézetbe került volna, mindössze egyetlen egyszer volt szüksége a jogosítványához szerzett elsősegély tudására, az Árnyvadászok pedig csupán kivételes esetekben tekintettek el a gyógyító rúnáiktól; az évek során összesen kétszer kellett összefoltoznia Willt, a többiek pedig mindig megúszták kisebb sérülésekkel. A térde megremegett a gondolatra, hogy a férfi pulzusának kitapintásánál többet kell tennie. - Rendben - motyogta, szinte csak önmagának. Lehunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt az Alvilági mellé guggolva összeszedte a gondolatait. - Vérfarkas. Gyorsabban regenerálódik, mint egy átlagos ember - suttogta, majd az egyik kezét óvatosan a férfi oldalához emelve, két ujja közé fogta a véres anyagot. A textília ragacsos volt, langyos, és kegyetlenül beletapadt a hibásan gyógyuló sebbe. Még egy laikus számára is egyértelmű volt, mi a legfontosabb: el kellett távolítani a ruhát, mielőtt belenő a szövetekbe. - Minden rendben lesz.
         Bridgette olyan nagy hévvel rohant be a nappaliba, hogy a kezeiben cipelt tálból egy kevés Sophie fedetlen bokájára csöppent. A lány összerezzent a hirtelen hidegtől, de lenyelve a torkában növekvő gombócot, hamar túltette magát a kezdeti sokkon, és intett a rangidős nőnek, hogy segítsen neki megemelni a férfi felsőtestét.
         A vérfarkas sziszegve szívta be a levegőt, miközben Sophie megpróbálta levágni róla a véráztatta inget. A lány kénytelen volt az alsó ajkába harapni, hogy ne kérjen minden egyes fájdalmas nyögésnél bocsánatot.
- Olyan volt, akárcsak ő - mondta a férfi, miután Bridgette visszahelyezte a fejét a kanapé karfájára. A vörös hajú nő sietve rohant fel az emeleti tárolóban lévő, frissen mosott lepedőkért.
- Mr. Granwiell! Figyeljen rám, kérem! - kérlelte Sophie, mindkét tenyerét a férfi mellkasára fektetve. A hirtelen támadt mozgástól a már hegesedő sebhelyek ismételten felnyíltak, még több vért fakasztva. A lány aggodalmasan nézett bele az Alvilági csillogó szemeibe. A vérfarkas tekintete olyan volt, akár egy űzött vadé, mintha fejben még mindig a támadói elől menekült volna.
- A semmiből tűntek fel. Mindenkit lemészároltak - üvöltözte, vért köpve a cselédlány kötényére. Sophie ijedten hőkölt hátra, amikor az Alvilági arca megnyúlt, és karmokban végződő ujjai a bőrébe vájtak. A pánik olyannyira eluralkodott a testén, hogy az agya teljesen elvesztette az időérzékét. Védekező üzemmódba kapcsolva, hörögve lökte a földre a mellette guggoló lányt, akinek a feje hatalmasat koppant a kemény padlón. A vér sós íze vassal keveredett a szájában.
         A férfi vicsorogva egyenesítette ki a gerincét, majd felvéve egy groteszk, támadó pózt, a lábait a szőnyegre támasztva ráugrott Sophiera, akinek csupán az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a végzetes csapás elől. Az Alvilági karmai belemélyedtek a parkettába, mély karcolásokat hagyva a fán.
         Bridgette a semmiből került a vérfarkas mögé. A frissen mosott lepedők mind a földre estek, ahogy a nő a magasba emelte a hideg vízzel teli lavórt, és mindet a megvadult jövevény nyakába öntötte. Sophie alig kapott levegőt, miközben Bridgette a karjánál fogva felhúzta a földről.
- Köszönöm - suttogta, egész idő alatt a mozdulatlanná dermedt férfin tartva a szemeit. Úgy tűnt, a hűvös folyadéknak sikerült észhez térítenie a vadállatot, vagy legalábbis lenyugtatnia azt. A férfi mellkasa egyenletesen emelkedett a magasba, és süllyed a mélybe, a tekintete pedig fáradt volt, ahogy az ajtóban ácsorgó nőkre nézve elhúzta a száját. Az ajkai egy esetlen, de őszinte bocsánatkérést formáztak, miközben a kanapénak vetve a hátát, megpróbált felmászni a bútorra. Sophie egészen megsajnálta. - Azt hiszem szükségem lesz egy fertőtlenített tűre és egy köteg cérnára - mondta a mellette álló nőnek, akinek vörös tincsei vadul az arcába lógtak, egy bosszúálló angyal megjelenését kölcsönözve a cselédnek. - Ha jól emlékszem, a Menedékhelyen van egy félig teli elsősegélydoboz.
         Bridgette szótlanul bólintott. Az arca olyan volt, akár egy festék nélküli vászon. Kifejezéstelen.
- Whisky - dünnyögte a férfi két lélegzetvétel között. - Azt hiszem, egy kis whisky most jól esne. Vagy jó sok.
         Bridgette felemelt szemöldökkel fordult Sophie irányába, aki jobb ötlet híján beleegyezően bólintott, és elindult a vendégük felé. Kimért léptei visszhangot vertek az üres házban. Nyomasztó volt a némaság.
- Kérem, maradjon mozdulatlan - parancsolta, és a férfi hóna alá nyúlva segített neki visszamászni a kanapéra, mielőtt az egyik már amúgy is nedves lepedővel felitatta a víz nagy részét. A száraz textíliákat gondosan a lábai mellé helyezte, az üres lavórral pedig elszaladt a konyhába, és újratöltötte. - Mi történt? - kérdezte, amikor a vérfarkas mellé guggolva elkezdte lemosni a testéről a vért, hogy tisztán rálásson a kezelésre szoruló sérülésekre.
- A testvérem - hörögte a férfi. Sophie úgy gondolta, több bordája is eltörhetett, és az egyik talán át is szúrta a tüdejét. A csont, akárcsak az oldalából kiálló csonk, nagy valószínűséggel belenőtt a szöveteibe. Hogy megbizonyosodjon az igazáról, a cselédlány a lavórba csúsztatta a véres lepedőt, majd mindkét kezét a férfi mellkasára helyezve, keskeny ujjaival elkezdte kitapogatni az Alvilági bordáit, hangosan számolva a helyén lévő csontokat. - Tegnap éjszaka nem jött haza, de az ilyesmi nem állt távol tőle, így teljesen figyelmen kívül hagytam a hiányát. De amikor ma este leült a vacsoraasztalhoz, szokatlanul csöndben figyelte, ahogy eszünk. A mosolya. Hideg volt. Érzelmek nélküli - mesélte, az ajkait ocsmány grimaszba torzítva, amikor felidézte az éjszaka eseményeit. - Megölte őket. Mind meghaltak.
         Sophie gondterhelten vette maga elé a Bridgette által hozott elsősegélydobozt, szüntelen kérdő hümmögésekkel biztatva a vérfarkas klán vezetőjét, miközben újabb sebészeti eszközökért küldte bájos segítőjét.
- Azt állítja, hogy a testvére megölt egy egész vérfarkas falkát? - kérdezte, mielőtt a két ajka közé szorította a vékony cérnagombolyag végét.
         A nyálas madzag csupán a negyedik próbálkozásra csúszott át a tű keskeny nyílásán.
- Nem egyedül csinálta - helyesbített az Alvilági, egy hatalmasat kortyolva az egyik kristály pohárba töltött, borostyán színű alkoholból. - Benedict hibridjei voltak. Mind emberi arcot viseltek, de hibridek voltak - mondta, egy állatias morgással újabb adagért fohászkodva, amit Bridgette készségesen meg is adott a férfinak. Az éltes szesz úgy folyt végig a vérfarkas torkán, mintha csupán vizet kortyolgatott volna. - Érzem, hogy azok voltak.
         Sophie, bár egy része őszintén kételkedett, helyeslően bólogatott, majd aggodalomtól csillogó szemeivel a vérfarkas oldalához emelte a kezében szorongatott konyhai kést, és egy határozott mozdulattal felsértette a kiálló borda körüli szöveteket. Gregorian üvöltve harapott rá a kikészített anyagdarabra.
         Az idő mintha bemondta volna az unalmast, vánszorogva peregtek a percek. A cselédlány homlokán gyöngyöző izzadság vérrel keveredett, ahogy Sophie ösztönösen a fejéhez kapta a kezét. A teste egyetlen óriás impulzusként lüktetett, és átvéve szívének nyughatatlan ütemét, a gyomra hol ököl méretűre zsugorodott, hol bukfencet vetett a belső szervek látványától. A kezei mégis határozottan, félelmet nem ismerve rendezték a helyére a több darabra tört csontokat.
- Tessék, ezt igya meg! - parancsolt az Alvilágira, miután a másik feléhez illesztette a tüdőbe ékelődött szilánkot, és a vérfarkas teste elkezdte a regenerálódást. - Szüksége lesz rá, ugyanis jó pár helyen össze kell foltoznom magát.
         Gregorian sziszegve emelte a szájához a poharat.
- A sisakvirág miatt - felelte két fájdalmas korty között. Bár a hangja még mindig különösen furcsán csengett, már közel sem volt olyan rekedtes, mint az érkezésekor. Ám az arca még a meleg mosoly ellenére is kísértetiesen fehérnek tűnt a csillár fakó fényében. - Ezért vérzem ennyire, és ezért nem tudja elállítani a vérzést.
- Ó! - Sophie elhűlve nyúlt az egyik frissen mosott lepedő után. Magában cifrán szitkozódott, amiért olyan felelőtlenül felvágta a másik oldalát, ahelyett, hogy rákérdezett volna ennek veszélyeire. - Akkor talán - motyogta az orra alatt, Demona levágott karjára és gyógyító vérére gondolva, jóllehet gyorsan elvetette a vérátömlesztés ötletét. Már csupán két tasak nullás vér volt a fagyasztóban; túl kevés egy ilyen drasztikus lépéshez, de kellőképp elegendő egy vámpír utolsó vacsorájához. - Nem, az most nem működne. Mindazonáltal megpróbálom kitisztítani a sebeket, amennyire csak tőlem telik.
         Sophie óvatos, tapogató mozdulatokkal itatta fel a férfi oldalán és mellén éktelenkedő vértócsákat, majd a befűzött tűért kapva nekilátott a sebek felületes összevarrásához. Azt mégsem várhatta meg, hogy a másik természetfeletti génjei összeforrasszák a sérüléseket, amíg ő a helyén tartja a bőrt.
- Köszönöm - válaszolta a férfi, mialatt Bridgette újratöltötte a poharát. A fogait rózsaszínen ragyogtak, új értelmet adva a rózsás mosoly kifejezésnek.
- Biztos vagyok benne, hogy maradtak túlélők - biztatta a lány, az egyik kezét kedvesen a vérfarkas ép vállára fektetve. - És ha így van, márpedig így van, Mr. Lightwood segíteni fog.
         Gregorian nem hitt neki, és Sophie sem volt túl biztos a szavaiban, mégsem tudta magában tartani. Egy valamit ugyanis megtanult az Intézetben eltöltött évek alatt: a remény valóban képes volt csodákat tenni.
         A lány öltései közel sem voltak tökéletesek, és a tű sem mindig siklott át a bőrrétegeken olyan könnyen, mint azt Sophie gondolatban maga elé képzelte. Lassan dolgozott, a cérna pedig többször is kiszakadt a húsból, amikor a tű ütötte lyuk túl közel került a seb széléhez, ezzel még inkább visszafogva a tempót. Ám az első óra után a vérzés csillapodott, és mire Sophie elkötötte a varratot, teljesen elállt.


         Az éjfekete rúna felizzott, mielőtt hamuvá porlasztva a megsárgult pergamenlapot, eltűnt volna a sebtében írt üzenettel együtt. Jem kimérten csúsztatta vissza az övébe a kecses irónt, majd a barátja felé fordulva, gondterhelten nézett végig a véráztatta nappalin.
Csupán öt percbe telt, hogy az ebédlő falán megnyíló Portálon átlépő boszorkánymester átvegye az irányítást, és a Menedékhelyre szállíttassa az ájult vérfarkas vezért. Csupán tíz percbe telt, hogy Lily és Cecily Gideon után loholva megtöltsék élettel a kísértetiesen csöndes előteret. Az Intézet vezetője tombolt.
- Mi történt? - kérdezte hol Willre, hol Jemre szegezve méregzöld tekintetét. Szőke haja minden elegancia nélkül meredezett az ég felé, míg sötét ruhája természetellenesen rendezetten simult kigyúrt felsőtestére. A szemöldökét kettészabdaló karcolás nevetségesen jelentéktelennek tűnt a nappali padlóján térdelő cselédlány véráztatta kötényéhez képest.
         Sophie ösztönösen kihúzta magát, miközben feltápászkodott a földről, magára hagyva a padlót súroló szakácsnőt. Bridgette morbid gyerekdalai tragikus szerelmekről és megölt szeretőkről regéltek.
- Sokkos állapotba került, miközben összevarrtam a nyakát - felelte a cselédlány készségesen. Miután végzett az Alvilági felsőtestén virító vágással, megpróbálta kitisztítani a nyakán ejtett harapást, de az első ránézésre apróságnak tűnő sérülés komolyabb volt, mint a férfi törött bordái. A hibridméregtől elfeketedett húst végül ki kellett vágni a nyakából. - Csoda, hogy eljutott idáig.
         Gideon összeszorított ajkakkal nézett végig a lányon. Az arca eltökélt volt, a vonásai határozottak, és az Árnyvadásznak kétsége sem volt afelől, hogy az éjszaka folyamán éveket öregedett, amíg a vérfarkas mellett térdelve a másik életéért küzdött. Legszívesebben megütött volna valakit, amiért nem lehetett mellette, amiért a lánynak az egészet egyedül kellett végigcsinálnia.
- Elmondta, hogy ki támadta meg? - kérdezte, érezhetően gyengédebben, mint percekkel korábban.
         A lány bólintott.
- Azt mondta, hogy a testvére tette, de úgy hiszi, a támadóik mind hibridek voltak - Sophie kijelentésére az előtérben tartózkodó valamennyi Árnyvadász teste megfeszült, a légkör pedig érezhetően feszültebbé, hűvösebbé vált a szótlanságtól. Jem aggódva vezette végig a tekintetét a parabataija ökölbe szorított kezein, miközben a gondolatai akaratlanul a Menedékhelyen időző vámpírlányra terelődtek. Hirtelen értelmet nyert számára, miért tűnt olyan riadtnak a másik, amikor szóba kerültek Garwin kísérletei. - Hibridek, emberi arccal.
- Az lehetetlen. Láttuk őket - hüledezett Cecily, a testvéréhez hasonlóan mindkét tenyerét apró méretűre zsugorítva. - Reid nélkül pedig képtelenség, hogy képes lett volna tökéletesíteni a varázsigét.
         Látva, hogy ez a téma mennyire felzaklatta Cecyt, Lily az emelet irányába lökdöste a lányt, aki bármiféle ellenkezés nélkül fejet hajtott az idősebb akarata előtt. Elkínzott léptei visszhangot vertek a folyosón.
- Lils! - Will ujjai bilincsként fonódtak a fiatal Penhallow csuklója köré, és a lány megdermedt, amikor a fiú tekintete megakadt a nyakában lógó ametiszt nyakláncon, ami - bár az utóbbi időben már csupán a démonvadászatok alkalmával hordta - még mindig feszültté tették a mindennapjait. Nem akart veszekedni, a feje pedig tele volt a helyiségben tartózkodó Árnyvadászok intenzív, helyenként kétségbeejtően agresszív gondolataival. Neki épp annyira szüksége volt az emelet nyújtotta magányra, mint Cecilynek. - Köszönöm.
         Will megszorította a lány kezét, majd a hüvelykujjával egy gyengéd karikát rajzolt a bőrére, mielőtt szabadjára engedve, egy kedves mosollyal a húga után engedte volna.
- Úgy tűnik, megtalálta a módját. - A boszorkánymester hangja kioktatóan zengett a lépcső felől. Hosszú, izmos lábai ritmusosan szelték át a folyosót, gúnyos vigyora pedig egészen a füléig ért, mígnem Cecily szúrós tekintete láttán el nem komorult.
         Gideon eleresztette a füle mellett a kárörvendő megjegyzést.
- Hogy van? - kérdezte inkább, a fejével óvatosan a Menedékhely irányába biccentve. Bár a saját szemeivel még nem volt szerencséje felmérni a hibrid falka okozta károkat, Sophie beszámolója, és Jem rövidre fogott, mégis kellően részletes hangüzenete után azon sem lepődött volna meg, ha elkésett volna, és Caleb már nem tudta volna megmenteni a vérfarkas vezért. Az apja határozottan túl messzire ment.
- Életben, és jelenleg ez a legpozitívabb dolog, amit mondhatok - válaszolta az Alvilági, hosszú és kecses ujjaival végigszántva világosbarna tincseit, melyek néhol egészen zölden ragyogtak a természetellenesen sárga fényben. Az idrisi erdőben szedett, szárított iringó porrá őrölt szemcséi beleragadtak az izzadságtól nedves hajába. - Rendesen ellátták a baját, a cseléd nélkül már rég halott lenne.
         Az Intézet vezetője büszkeséggel dagadó mellel fordult Sophie felé, aki a feje búbjáig belepirult az Árnyvadász pillantásába, így egy esetlen meghajlás után, az összegyűltek elnézését kérve visszasietett a padlón térdelő Bridgette mellé. A vörös hajú konyhás nő körül tócsában állt a mocskos víz. A halvány rózsaszín hab pöttyös foltot hagyott íves állán, és a jobb szeme alatti, fehér bőrön.
- Szóval Benedictnek sikerült visszanyernie az erejét annyira, hogy ellentámadásba lendüljön, ráadásul erős szövetségesek veszik körül - állapította meg Will, hangosan is szavakba öntve a nyilvánvalót. A kegyetlen tényeket, amiket ezúttal már a Tanács tagjai sem tagadhattak le, vagy hagyhattak figyelmen kívül.
- Már nem tudjuk megkülönböztetni a hibridjeit - Demona kijelentésére mindenki a Menedékhelyre vezető folyosó irányába fordult, Calebet kivéve, akit mintha szórakoztatott volna a másik váratlan jelenléte. A vámpír fakó színei már egészen egészségesnek hatottak, a lábai biztosan tartották a súlyát, az ajka mentén végigcsorgó, hajszálvékony vércsík pedig mindenki számára egyértelművé tették, hogy kész volt visszatérni ragadozó voltához. Többé nem szorult segítségre. - Bárkit irányíthat.
- És fogalmunk sincs, mik a tervei - kontrázott rá a pálcájára támaszkodó Árnyvadász, sebtében a háta mögé rejtve a jáde botot. Az arca tűzben égett, ahogy végigmérve a jövevényt, felfedezte a hiányos öltözete alól kikandikáló, fedetlen combjait.
- Legutóbb el akarta törölni a Klávét - magyarázta Gideon, egy hangos torokköszörüléssel magára vonva a bámészkodók figyelmét.
- Talán hagynunk kéne - replikázta Will, mintegy mellékesen, ezzel mosolygásra késztetve a falnak támaszkodó boszorkánymestert, aki a magasba emelve a jobb kezét, egy fehér blézert varázsolt a háttérben meghúzódó Alvilági vállára. Demona zsörtölődve vette tudomásul, hogy hiába próbálkozott, képtelen volt lelökni magáról a térdéig érő ruhadarabot.
- Lemészárolta a londoni farkasok zömét - mondta Jem, kényszeredetten a nappaliban szorgoskodó Bridgette dundi hátára szegezve a tekintetét. Will kacagva könyökölte oldalba. - Kizárt, hogy csak a Klávé elpusztítása hajtaná. Ez annál drasztikusabb.
- Sophie! Kérlek, kísérd vissza Demonát a Menedékhelyre, és keress neki valamit, amit felvehet - Gideon utasításának eleget téve, a cselédlány felállt a padlóról, és elsétálva Caleb mellett, meg sem állt a vámpírig, aki dünnyögve ugyan, de megadta magát Sophie unszolásának, hangosan tiltakozva a lány által hordott kötény és fekete, bokáig érő, nagymama szoknya ellen, amit a legutóbb is kikészített az éjjeliszekrényére.
- A vérfarkasok és a vámpírok, ha nem is nyíltan, de mellettünk állnak, hiszen ott voltak Idrisben, amikor meghalt. Talán ezúttal nincs is konkrét célja, csupán a bosszú hajtja - próbálkozott Jem, az üldözött Demona levágott karjára, és a Caleb otthonát feldúló, kegyelmet nem ismerő hibridekre gondolva.
         Gideon keserűen nyelte le a torkát égető epét. Mióta megtudta, hogy az apja visszatért az élők közé, nem telt el nap, hogy ne gondolt volna a viszontlátásra, Gabriel sírjára vagy a férfi elvetemült személyiségére, ami a fivére halálához vezetett. A tenyere akaratlanul is ökölbe szorult a gondolatra, hogy az apja esetleg ismételten elvehet tőle valakit, akivel igazán törődött.
- Vagy egyszerűen ki akarja irtani a varázslényeket. Ha nincsenek Árnyvadászok és Alvilágiak, a Végzet Kelyhével bármikor újrakezdheti a dolgokat. Egy tiszta lap a történelemkönyvekben - mondta, és a torka összeszorult a gondolatra, hogy képtelen lesz megállítani, mielőtt véghezvinné a terveit.
- Vagy egyszerűen csak őrült - replikázta Will, a kezeit szorosan összefonva a mellkasa előtt. Fekete, pamut felsője több helyen is megperzselődött az alig egy órája történt összecsapásban, de mintha egy kisebb örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Jem felfedezte a Hyde park tava mellett garázdálkodó nagyobb démont. Még sohasem vágyott annyira a Phantom Caféban árusított, neon színű gin által okozott, bágyadt nyugalomra, mint akkor. Legszívesebben megütötte volna az első szembe jövő, részeg Alvilágit, vagy kimerülésig edzett volna az emeleti teremben, hogy az éjszaka álmok nélkül hozza el számára a megnyugvást. Lilyt akarta, és közben rettegett attól, hogy a lány közelében legyen, ismételten a frontvonal elejére rántva, ahogy másfél éve, vagy közel egy hónapja. - Jelöletlen, felszenteletlen sírba ásták el. Egy Árnyvadász, akit így temetnek el, sosem lel békére - mondta, a cipőjéről az Intézet vezetőjére szegezve a tekintetét. - Nem hiszem, hogy jót tett neki, hogy Garwin visszarángatta az élők közé.
         A némaság mintha átvágta volna a jelenlévők torkát. Senki sem beszélt, levegőt is alig vettek, és ha mégis, kényszeredetten nesztelenül.
- Remélem, tévedsz - Caleb érzelemmentes kijelentése minden oxigén molekulát kiszipolyozott az előtérből. Gideon ádámcsutkája először a magasba emelkedett, mielőtt végleg a mélybe süllyedt volna. A boszorkánymester egészen a fiatal Herondale arcába hajolt. - Egy férfi, akinek már nincs vesztenivalója, és aki csupán a gyilkolás élvezetéért öl, sokkal pusztítóbb, mint bármely bosszúhadjáratot hirdető hadvezér.

2016. november 6., vasárnap

18. fejezet

Sziasztok :)
Hmm, most egy kicsit büszke vagyok magamra, ugyanis ezen a hétvégén ez a harmadik blogom, amin friss részt hozok (de ne szokjatok hozzá, valószínűleg továbbra is extra lassan fogom hozni a részeket, mert valami mindig közbejön, ráadásul kóros sorozatfüggő vagyok, így ez sem segít).
Ebben a részben is elrejtettem pár lényeges apróságot, kíváncsi vagyok, észreveszitek-e, amit észre kell venni. Ó, és egy másik apróság. A következő fejezet eseményeivel hivatalosan is elkezdődik a végjáték, ami reményem szerint lesz olyan izgalmas, mint a Halálmadárban volt, úgyhogy kössétek fel a gatyátokat, mert vár ránk egy versike, amit be kell teljesíteni.
Jó olvasás!
Kellemes hétvégét! (már, ami maradt belőle)
Tudjátok, hogy imádlak titeket ^^
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: csak a szokásos, remélem nem hagytam hibát, de ha mégis, kérlek szóljatok.
-------------------------------------------------------------------------------
Elvakít a bosszúvágy
  Az idrisi fák fejet hajtottak az időjárás akaratának, dicsőítő táncot járva a hűvös, november végi szél ritmusára. Benedict a párkányra támaszkodva figyelte a megsárgult leveleiket sirató, kopár ágakat.
 Először a felkarján érezte meg a hideget, pillanatokkal később pedig már az egész teste remegett, pedig az 1800-as években épített ház fából készült, rozoga ablakait még a feltámasztása előtt műanyag, dupla üvegű nyílászárókra cserélték, hogy a szobában tartsák a kandallóban rakott tűz kellemes melegét.
- Mr. Lightwood! – Benedict megpróbálta összefonni a karjait, de ökölbe szorított tenyerei közül csupán az egyik fért be a hónalja alá, a másik esetlenül simult az alkarjára. Nem fordult a boszorkánymester felé. - Visszaértek az újgenerációs hibridek. Sikeresen vették az akadályokat.
  A férfi elégedett mosollyal nézett végig az ablakon tükröződő alakon. A boszorkánymester aranyszőke haja lágy hullámokban hullott alá a jobb vállán, az orcáin díszelgő mélyvörös, szív alakú foltok pedig egy ártalmatlan porcelánbaba naiv vonásait kölcsönözték az alig százhatvan centiméter magas Alviláginak. Olyan volt, akár egy tündér. Egy kétszáz éves kislány, akit bárki könnyűszerrel a földre küldhetett.
- Ezt örömmel hallom – válaszolta az Árnyvadász, jobb ötlet híján mindkét tenyerét a párkányra fektetve. Egyszerűen nem találta a helyét a szobában, jóllehet ezt sohasem vallotta volna be a körülötte legyeskedő Alvilágiaknak. - A fiú?
  A nő alig észrevehetően kihúzta magát. Büszke volt a felügyeletére bízott hibridekre, akik röpke fél órája elkapták a parkban kocogó vérfarkast.
- Elhoztuk a láncokat a barlangból. Biztonsági okokból a pincében van, kikötözve – felelte enyhén előre döntött fejjel, egész idő alatt a padlóra szegezve kék íriszeit. Amikor két napja Portált nyitott a floridai nyaralója festményekkel díszített falán, még álmodni sem mert róla, hogy valaha a kezében tarthatja majd a Fekete Könyvet, hisz eredetileg csupán egykori legjobb barátnőjének megkeseredett szerelmét szerette volna meglátogatni. Az évnek ezen időszaka ugyanis mindig megviselte a férfit. Az első évben, amikor a lány megfeledkezett Lydia halálának évfordulójáról, a gyászoló boszorkánymester porig égetett egy egész várost a nyugati parton.
- És a lány?
  Az Alvilági nő összerezzent a Benedict hangjában lappangó számonkéréstől.
- Értesüléseink szerint a londoni Intézetben őrzik – válaszolta szemrebbenés nélkül, jóllehet a nephil korábbi utasításai egyértelműen magukba foglalták mindkét örököst. Nekik pedig csupán egyetlen foglyuk volt. - Védelem alatt áll.
  Benedict ökölbe szorított tenyere egészen elfehéredett, ahogy dühtől remegő karja nekicsapódott a masszív párkánynak.
- Az Alvilágiak és az Árnyvadászok nem férnek meg egy fedél alatt – mondta, vérben forgó szemeit az ajtóban ácsorgó Alvilágira emelve. - Hamarosan el kell hagynia a Menedéket. Akkor pedig a hajánál fogva rángatjuk vissza Idrisbe. – A férfi vonásaiban megülő kegyetlen vérszomj megfagyasztotta a lány ereit, de Marina állta a nephil számító tekintetét. - A láncokat ezúttal a derekára kötjük. Meglátjuk, elég merész-e ahhoz, hogy kettévágja magát a szabadságért.
  A boszorkánymester térdei egymásnak koccantak, ahogy Benedict egy lépést közelítve elhátrált az ablaktól. A férfi hajába ősz tincsek költöztek, mióta utoljára találkoztak, és a nő már előre tartott tőle, hogy az Árnyvadász esetleg megkéri, hogy hozza helyre, amit Garwin elrontott a feltámasztásakor. A nephil testének ugyanis nem szabadott volna ilyen gyors ütemben kimerülnie. És egy ilyen varázsigét szinte lehetetlen volt kijavítani.
- Az a lány nem számít. A többiek is tökéletes példányok lettek – próbálkozott, az állát büszkén a magasba emelve. Úgy gondolta, talán ha elég tekintélyt parancsoló a kiállása, a megbízója majd szemet huny a hibája fölött, és lemond a londoni vámpírklán hercegnőjéről.
   Tévedett.
- Nem érted! Szükségem van arra a vámpírra! – üvöltötte a férfi, mindkét tenyerét dühödt ökölbe szorítva. Ha a járása nem lett volna annyira bizonytalan, és a Fekete Könyv nem csábította volna annyira, a boszorkánymester már rég Portált nyitott volna az ősi családi birtok idilli házikójának oldalán, így viszont szótlanul tűrte, hogy a férfi a falhoz tolt masszív asztalnak dőlve rá szegezze vérben forgó szemeit. - Cassandra húga, Gregorian fivére. Így tökéletes a bosszú. Az egyikük nem elég.
   Marina meghunyászkodva lépett hátra az egyik lábával, majd a szoknyájába kapaszkodva fejet hajtott a makacs férfi előtt.
- Ahogy óhajtja, uram.
Ahogy óhajtja, uram.
   Benedict fogcsikorgatva fogadta a felelet gúnyos visszhangját, jóllehet esze ágában sem volt a kísértetiesen ismerős búgás irányába fordítani a fejét. Addig nem, amíg az Alvilági a szobában tartózkodott.
- Elmehetsz! Készítsd elő a foglyot. Még ma átváltoztatjuk – parancsolta, a kezével önkénytelenül egy tradicionális altatódal refrénjének dallamát kopogtatva a fa asztallapon. A felesége minden este ezt énekelte a fiaiknak, mielőtt meghalt. - Nem követhetjük el még egyszer ugyanazt a hibát. Nem késlekedhetünk.
- Igenis, uram.
  Marina ismételten meghajolt, majd egy erőltetett mosoly kíséretében kihátrált a szobából. Csak miután kattant a zár, hangzott fel a már ismerős, gúnyos lárma. Rosszindulatú szavak kánonja töltötte be az egyébként csöndes nappalit.
Igenis, uram. Hát nem röhejes? Retteg tőled, pedig a kisujjában nagyobb a hatalom, mint benned!
- Fogd be a szád! – üvöltötte a férfi, mindkét tenyerét a masszív asztalra csapva. A bútor szélére pakolt papírlapok egy része a földre hullott, míg a közepére helyezett, antik kristályváza felborult, és az oldalára esve végiggurult a falapon, mielőtt ezer darabra pattanva nekicsapódott volna a parkettának.
 A hang mégsem hagyta abba.
Te is tudod, hogy igazam van – replikázta felvágott nyelvvel, a hatás kedvéért pár másodpercnyi szünetet hagyva, mielőtt bevitte volna a kegyelemdöfést. - Apám.
   Benedict Lightwood teste megfeszült az idegen megszólítás hallatán. Hosszú hetek teltek el azóta, hogy bárki is így hívta volna.
- Már meghaltál – suttogta a semmibe, gondosan kerülve a szemkontaktust, holott tisztában volt vele, hogy ha hátra is fordulna, akkor sem nézhetett volna legkisebb fia méregzöld szemeibe. Csupán az elméje játszadozott vele! Hisz Gabriel már nem beszélhetett hozzá. Meghalt. Ő ölte meg, miután a fiú rá támadt. Önvédelem volt. Önvédelem. - Nem tudsz te semmit! - kiáltotta önmagából kikelve, a tenyereivel a földre seperve az asztalon maradt papírlapokat.
Hát, ha valóban halott vagyok, akkor nagy valószínűséggel saját magaddal üvöltözöl. Az őrült vezetők pedig rendszerint elbuknak.
  A sarokba tolt könyves szekrények egyikéről a padlóra esett egy vaskos kötet. Egy fényképalbum, tele mosolygós emberekkel. Árnyvadászokkal, akik egykoron ezek között a falak között éltek. Benedict elkeseredetten kapott a szétszóródott képek után. Az egyiken egy szőke kislány mosolygott a kamerába. Fekete-fehér arca ugyanolyan gyönyörű volt, mint minden rokonáé. A férfi szeretetteljesen simított végig a nephil virágos ruháján.
- Tűnj el! – üvöltötte a levegőbe, miközben nagy gonddal a helyére illesztette a kiszakadt lapokat. Csupán az utolsó kettő esett ki a helyéről. A legfrissebbek. A számára legfontosabbak.
Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor elvágtad a torkom. A te hibád, hogy itt vagyok – vádaskodott a fiú, lekicsinylően méregetve a földön térdelő édesapját. A férfi a mellkasához szorította a megsárgult lapokkal teli albumot, úgy dőlt neki a könyvekkel telepakolt polcoknak. Egy másodpercre sem nézett a fiára, helyette a térdére fektette a könyökét és a tenyereibe temette az arcát. A karjai a testéhez szögezték az ostoba családi ereklyét.
- Szellem vagy? – kérdezte, mert nem tudta, mi mást tehetett volna. Úgy tűnt, minél távolabb akart kerülni a fiától, az annál jobban ragaszkodott a társaságához.
Nem. – válaszolta kioktatóan, mintha ennek már az elejétől fogva egyértelműnek kellett volna lennie a férfi számára. Mintha a feltételezés, hogy szellemként épp hozzá jött el kísérteni, sértés lett volna a másik részéről. - Csupán a bűntudatod játszadozik veled. Vagy azt mondod, nem bánod, hogy megölted a saját véred?
   Benedict elhúzott szájjal, lemondóan gondolt vissza új életének legelső éjszakájára. Egykori démonjai rémálmok képében rótták le tiszteletüket a feltámadt gazdájuk előtt, aki így, valahányszor lehunyta a szemét, újraélte a Tanácsteremben töltött utolsó perceit. A keserédes pillanatot, amikor Gabriel szeráfpengéje célt talált, és az azt követő ösztönös mozdulatot, amivel kitépve a húsába ékelődött dobócsillagot, elvágta a fia torkát. A legkisebb Lightwood haláltusája, és a könnyáztatta sajnálom emléke felzaklatta a fényképalbumba kapaszkodó férfit.
- Azok a férgek öltek meg! Ellenem fordítottak. Én csupán megvédtem magam! – szabadkozott fennhangon, dühében kisöpörve a szemgödreiből egy-egy nem kívánatos könnycseppet.
Ahogy óhajtja, uram.
   Benedict megkeseredve állt fel a padlóról. Fekete ruháján sötétszürke foltokat hagyott a poros parketta, de a férfi meg sem próbálta lesöpörni magáról a nem kívánatos mocskot. Egy elnagyolt mozdulattal a helyére csúsztatta a földre hullott, fényképekkel teli könyvet.
- Régebben sosem mertél volna ellenem szegülni…
A halál megváltoztatja az embert – replikázta a látomás, világító aurájával az ablakkeretnek dőlve. Olyan élethű volt, mégis annyira hamis, hogy a férfi egészen összezavarodott. - Tudom, hogy te is érzed.
   Az idős Árnyvadász beletúrt ősz tincsekkel tarkított hajába. A torkából felszínre törő, megfáradt sóhaj tökéletesen leírta, amit félt szavakba önteni. Legyengült, ráadásul, ha ez nem is lett volna elég bizonyíték, épp a halott fiával beszélgetett. Valami nagyon, de nagyon nem volt rendben.
- Valami félre sikerült a varázslattal – mondta, tettetett lazasággal, holott ötletek híján fogalma sem volt róla, hogyan hozza helyre az ostoba Alvilági hibáit. Az új játékszere szép volt, de közel sem olyan erős, mint Reid, hatalom nélkül pedig semmit sem ért vele. Legyőzhetetlen szövetségesekre volt szüksége, csakhogy a világ leghatalmasabb boszorkánymesterei mind bujkáltak, aki mégsem, azt pedig erőterek védték. Magnus Banet túl erős szálak fűzték a londoni Intézet lakóihoz ahhoz, hogy megvegye a lojalitását.
Meg sem kellett volna történnie! Ha az az idióta felfogta volna, hogy mit jelent felszenteletlen sírba temetni egy Árnyvadászt, sosem hozta volna meg ezt az ostoba döntést.
  Benedict ajkai falfehérré váltak, ahogy egymáshoz szorítva őket, dühében a fia felé fordult. Az övére erősített fegyvertartó tokok egyikéből kivett egy élesre fent dobócsillagot. A kandallóban lobogó tűz lángja megcsillant a hűvös pengén, mielőtt az darabjaira törte volna a műanyag keretbe préselt ablakot.
   A látomás köddé vált, akárcsak a füst, ami egy utolsó búcsútáncot járva végleg beleolvadt a levegő áttetsző molekuláiba.
   Az Árnyvadász remegve törölte le a homlokáról a kelletlen izzadságcseppeket, majd maga mögött hagyva a szellem lakta szobát, bicegő lépteivel megindult az alagsor felé. A lehető leghamarabb túlakart esni a szertartáson, hogy Gregorian fivérének segítségével végleg felszámolja a londoni vérfarkas falkát.
   Utánuk pedig a vámpírok klánját égetik majd porrá.
   A pincébe vezető lépcső poros volt, tele pókhálóval, a légtérben keringő levegő pedig fojtogatóan dohos és penészszagú. A vízvezetékcsőhöz láncolt vérfarkas eszméletlenül feküdt a nyirkos padlón. A legutóbbi vihar alkalmával betört az egyik múltszázadbeli ablak, és az eső eláztatta az egész helyiséget. Borzalmasan festett.
- Uram! – Marina tiszteletteljesen kitért az Árnyvadász útjából, majd a kezével az elkészített oltár felé intve azonnal munkához is látott. A Fekete Könyv lapjai gyors egymásutánban peregtek, míg a megfelelő laphoz érve egy láthatatlan kéz hatására meg nem állapodtak egy különleges pentagrammal díszített oldalon.
- Kezdjünk is neki!
   A szőke boszorkánymester összecsapta a tenyereit.
   Az ájult vérfarkas pedig kínkeserves fájdalmak között vonyított a Holdra, az mégsem tudta megmenteni.


  A frissen mosott törölközőkkel egyensúlyozgató lány mosolyogva gondolt vissza a legelső alkalomra, amikor egy hasonlóan ingatag helyzetben nekiütközött Gideon mellkasának, és a földre ejtette a hófehér textíliákat. Bár a férfi ezúttal a dolgozószobájában tárgyalt, Sophie gyomra bukfencet vetett a gondolatra, hogy a fiatal Árnyvadász bármelyik pillanatban felbukkanhatott volna a háta mögött, kimért, mégis szeretetteljes hangján a fülébe suttogva, mennyire várja már a holnapi randevújukat.
  A cselédlány a bal lábára nehezedve berúgta a Menedékhely ajtaját, aminek trükkös zárja hamar megadta magát, feltárva az egyszerű helyiség belsejét. Caleb nélkül olyan volt, akár egy elhagyatott, vadnyugati falu. A sarokban egy ördögszekeret pörgetett a szél, míg a távolban homokvihar temette maga alá a régvoltak sírjait.
  A cselédlány egyenes háttal sétált el a boszorkánymester üresen maradt ágyáig, aminek a szélére nagy gonddal lepakolta a kezei között szorongatott törölközőket. Szótlanul húzta át az ágyneműt, és ugyanilyen némán cserélte tisztára a használt lepedőt.
- Így kényelmes, kisasszony? – kérdezte, miután felrázta megmaradt vendégük hófehér párnáját. Demona szokásához híven az ágya szélén ült. Sápadt lábujjai finoman súrolták a padlót, ahogy előre dőlve belekapaszkodott a megmunkált vaskeretbe.
- Kisasszony! – kacagta fennhangon, trillázva ejtve a dupla mássalhangzót. Szórakoztatta a tiszteletteljes megszólítás. - Már egy ideje senki sem hívott így.
  A nővére eltűnése után még a tulajdon szülei sem merték a keresztnevén szólítani Demonát, mintha a túlzott közvetlenség csak még mélyebbre lökhette volna a lányt, személyesebbnél személyesebb emlékeket rángatva vissza a feledés homályából. Abban az időszakban mindenki kisasszonynak szólította. A barátai. A magán tanárja. A cselédjei.
  Semmit sem gyűlölt jobban.
- Szüksége van még valamire?
  Sophie bőrkeményedéses ujjai gyengéden simultak végig a puha anyagon, kiseperve belőle minden egyes oda nem illő gyűrődést.
- Egyszerűen csak el akarok tűnni. – Demona nyafogva lesett hátra a jobb válla felett. Elege volt a folyamatos visszautasításból, a fehérre mázolt falak fogságából és a tényből, hogy a világon semmi sem volt képes csillapítani az éjszaka utáni vágyakozást, ami ott dübörgött kiszáradt vénáiban. Haza akart menni. Vagy egyszerűen csak kiabálni. Sophie tehetetlen arcát látva mégis összeszorította az ajkait. - Nem, nincs szükségem semmire – válaszolta végül, megtörve a hosszúra nyújtott szótlanságot. Tisztában volt vele, hogy az ágya mellett álló lány nem tartozott az Árnyvadászok közé, hogy nem kéne utálattal méregetnie, de ettől még nem volt könnyebb kedvesen mosolyogni. - Köszönöm.
  A cselédlány egy tiszteletteljes biccentéssel kommentálta a vámpír lány váratlan hálálkodását. Csöndben hátrált ki a látogatók híján magányos betegszobából.
  Will a főlépcső legalján ült. Félhosszú tincsei az arcába lógtak, ahogy az egyik térdét magasabbra húzva rákönyökölt a kemény csontra és a tenyerébe temette az arcát. Fáradtnak látszott, nyűgösnek, így Sophienak esze ágában sem volt felébreszteni őt, hiába tűnt lehetetlenül kényelmetlennek a szőnyeggel borított márvány.
- Sophie! – A fiatal Herondale határozottan nyúlt a cselédlány karja után. Hosszú, vékony ujjai bilincsként kulcsolódtak Sophie csuklójára. - Végre megvagy. Megtennél nekem egy szívességet?
  Mire a lány észbe kapott, Will már közvetlenül előtte állt. A mellkasa hol a magasba emelkedett, hol a mélybe zuhant; gyorsabban, mint általában, körvonalazatlanabbul. Sophie értetlenül nézett a másik jégkék szemébe. Az ibolya lila pöttyök még sosem voltak számára ennyire kivehetőek.
- Mit szeretne? – kérdezte, zavarában a kötényébe törölve izzadt tenyerét. Will langyos lehelete megtáncoltatta az arcába hulló hajszálakat, de a fiú mintha észre sem vette volna, hogy túl közel hajolt a szoknyájával babráló cselédlányhoz. Szórakozottan túrt bele sötét farmerjának hátsó zsebébe.
- Kérlek, add fel ezt a levelet a postán!
   Sophie lenézett a nephil kezében szorongatott, gyűrött borítékra. Will kérésében nem volt semmi rendkívüli, hisz nem egyszer kézbesített már leveleket az Intézetben lakó Árnyvadászok utasítására, ez most mégis másnak tűnt. Különlegesnek.
  Ráadásul Will még sosem kért tőle semmit. Szeretett mindent a maga módján intézni.
- Miért nem tűzlevelet használ? – kíváncsiskodott, szándékosan mellőzve a Charlotte dolgozószobájában hagyott vezetékes telefon említését. Mióta az Intézet egykori vezetője meghalt, csupán egyetlen egyszer lépte át a szoba küszöbét, és ez még mindig több volt, mint amit Jem vagy Lily elmondhattak magukról. Az utolsó életben maradt Penhallow ugyanis képtelen volt besétálni egykori parabataija szobájába, holott a cselédlány már többször is rajtakapta, hogy fel-alá járkált az ajtaja előtt.
   Azt pedig nem merte megkérdezni, hogy Willnek volt-e mobiltelefonja. Még sosem látott egyetlen Árnyvadászt sem, aki Fruit ninjával szórakoztatta volna magát két bevetés között. Senkit, aki zenét hallgatott volna edzés közben. Vagy felhívta volna a barátait Alicante démontornyainál.
- Azt hiszem, a szüleimet felkavarná a tűzlevél látványa.
  Will kényszeredett nevetése olyannyira váratlanul érte Sophiet, hogy a gondolatai a másodperc tört része alatt visszatértek a jelenbe, mellőzve a twitter profilját frissítgető Gideon komikus látványát. A lány értetlen arckifejezése láttán Will azonnal rájött, hogy a lazának szánt kijelentésével átlépett egy bizonyos határt. Túl sok információt árult el a kezében szorongatott levélről.
- A szülei?
  Will elhátrált Sophietól, szabadjára engedve a lány csuklóját. Bizonytalan lépteinek hála kis híján felbukott a legalsó lépcsőfokban, de a bőrére vésett rúnáknak köszönhetően az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
- Így bizonyára megérted, hogy nem lenne túl előnyös, ha én magam mennék a postára – válaszolta a fiú, mélyen a cselédlány mogyoróbarna szemeibe nézve. Már nem volt mit veszítenie. Minden további titok csak távolabb sodorta volna a céljától, így csupán a teljes őszinteség maradt. Hisz Lily megbízott Sophieban. Mindenki megbízott benne. Sosem adta volna fel a Klávéná embereinél, ugye? Ugye? - De te bárkivel beszélhetsz. Rád nem gyanakodnának – a fiatal nephil hangjában visszhangzó elkeseredettség nyugtalanította Sophiet. Nem tudta, miként viszonyuljon ehhez az új, esetlen Will Herondalehez.
- Úgy tudom, Mrs. Branwell külön megkérte a húgát, amikor először rajtakapta a levélíráson, hogy hagyja abba – válaszolta végül, mert tanácstalanságában fogalma sem volt róla, miként teljesíthette volna a fiú kérését, és tarthatta volna be a Klávé szabályait egyazon időben. Nem mintha egyet értett volna a Tanács mindenhatóságával, vagy az évszázados törvényeikkel, de egy része reménykedett benne, hogy egyszer majd áteshet a Felemelkedésen, és akkor őszintén szeretettel közeledhet Gideonhoz, ahogy azt egy Árnyvadászhoz illik.
  Nem bujkálva, akár egy cseléd.
- Csak egy meghívó az esküvőnkre – akaratoskodott a fiú, az egyik szemöldökét kihívóan a homloka közepéig rántva. - Az esküvőn bárki ott lehet.
  Az ősi törvényekben legalábbis nem tértek ki ilyesfajta tiltásokra.
  Sophie tisztában volt vele, hogy ha csupán a meghívóról lett volna szó, Will sosem várta volna a lépcső legalján, ahogy a hangja sem vált volna izgatottá, amikor megpillantotta őt a folyosón. Ezt a részét csupán három embernek tartogatta, és ő nem tartozott a kiváltságosok közé. Ennek ellenére szó nélkül elvette a levelet.
- Holnap reggel, amikor elmegyek bevásárolni, elviszem a postára – mondta, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kellően halk legyen, ugyanis Bridgette hangos dúdolása egyértelművé tette, hogy a vörös konyhás nő befejezte a vacsoránál használt, koszos étkészlet mosogatását, és áttért az étkezőasztal letakarítására. A cselédlány gyomra összerándult a maradék csirke és a langyos krumpli gondolatára.
- Köszönöm.
  Will mosolyogva paskolta meg Sophie vállát. Az ujjai egészen belemélyedtek a lány bőrébe, mielőtt egy esetlen mozdulattal végigsimított a felkarján.
  Sophie még percekkel azután is, hogy a fiú felszaladt a lépcsőn, ott állt a folyosón, kezében a titokzatos borítékkal. Bőrkeményedéses ujjai óvatosan simítottak végig a sebtében megcímzett lapon. Edmund Herondale. Nehezére esett elképzelni, hogy egy olyan makacs és félelmet nem ismerő nephilnek, mint Will, kedves és törvénytisztelő édesapja legyen, ennek ellenére alig várta, hogy megismerje a férfit, aki az angyalok helyett az emberi szerelmet választotta. Na és a nőt, aki képes volt arra, amiről ő még csak álmodni sem mert.
   Elnyerni egy Árnyvadász szívét.

2016. szeptember 20., kedd

17. fejezet

Sziasztok :)
Úgy tűnik, én tipikusan az az egyetemista lettem, aki képtelen beosztani az idejét, hiába próbálkozik olyan nagyon. (bár bevallom, azóta a sorozatok világa is magába szippantott, ugyanis miután elkezdtem nézni a Healert, képtelen voltam abbahagyni, hiába kezdtem már bele az aktuális fejezetbe) Épp ezért elnézést kérek. Ígérem, legközelebb már nem kell ilyen sokat várnotok a folytatásra. Sem itt, sem semelyik másik blogomon.
Egyébként, hogy telik az első hónap? Bírjátok még, vagy már legszívesebben ismételten csak pihennétek? Én eddig nagyon imádom az egyetemet. Egy-két előadást kivéve minden olyan új és izgalmas még!
A fejezetre visszatérve: első olvasásra talán unalmasnak és jelentéktelennek tűnhet mindkét jelenet, ennek ellenére mindkettő nagyon fontos a jövőre nézve, így nem hagyhattam ki őket. Sorry, no sorry!
Nagyon szeretlek titeket, köszönöm, hogy itt vagytok nekem <3
Kellemes olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: ha találtatok helyesírási, vagy fogalmazásbeli hibákat, írjátok le nyugodtan, ugyanis eléggé sietősen olvastam át.
-------------------------------------------------------------------------------
Meghasadva
  A Hold már órák óta uralta az eget, Demona mégis egyedül üldögélt az ágya szélén a nephil Menedékhelyen. Mintha az ébredése egyszeriben elvesztette volna az újdonság varázsát. Mintha minél erősebbé vált volna, annál kevesebbet számított volna másoknak. Mintha hirtelen mindenkinek akadt volna fontosabb dolga a gyógyulásánál.
  Az ujjait a vas keret köré tekerve, mezítelen talpával ostoba, gyerekes rajzokat gyártott a padlóra, amíg a masszív ajtó a falnak nem csapódott és tönkre nem tette a pillanatot. A lány kíváncsian emelte a bejáratra a tekintetét. Egy röpke pillanat erejéig azt hitte, ismételten azt a különös, ezüst hajú Árnyvadászt látja, aki ott volt mellette, amikor felébredt, de az őt bámuló kékeszöld szemekbe nézve rá kellett döbbennie, hogy csupán az elméje játszadozott vele.
  Elhúzott szájjal vette tudomásul a csalódottságot, ami a mellkasára nehezedett, amikor felemelve a jobb kezét, odaintett a rá vigyázó boszorkánymesternek, aki mintha egyszerre gyűlölte és aggódott volna érte.
- Szeretném, ha holnap napnyugtáig még nem hagynád el az Intézetet. Utána viszont saját felelősségedre mehetsz-jöhetsz a városban. Részemről ennyi volt. – Caleb a lány homlokára tette a tenyerét, majd elszámolt tízig. Mintha egy beépített lázmérővel próbálta volna kideríteni, mennyire számított normálisnak a vámpír testhőmérséklete figyelembe véve, hogy a szíve aludt, a lelkének pedig már réges-rég meg kellett volna pihennie.
- Nem mehetnék már ma? – kérdezte a lány, egy röpke másodpercre teljesen megfeledkezve az igazi lénye köré épített kőfalakról. A hangja gyermeki volt, az arcán átsuhanó, megfejthetetlen érzelmek pedig törékenynek mutatták, miközben a boszorkánymester apáskodóan az ágyra fektette a lábait.
  Demona enyhén oldalra döntött fejjel figyelte a másik mozdulatait. Azt, ahogy enyhén felhúzott szemöldökkel beleszagolt a frissen készített pakolásba, mielőtt belemártva az egyik tiszta törölközőt, ráterítette volna a mellkasára. Azt, ahogy hátat fordítva neki elsétált a saját éjjeliszekrényéig, de előtte még alig észrevehetően megpaskolta a vállát. Azt, ahogy a résnyire nyitott ajtó kilincsére támaszkodva az utolsó pillanatban még hátralesett a válla felett.
- Nem. És ami azt illeti, hagytam pár utasítást a cselédlánynál, úgyhogy ne küldd el, amikor segíteni próbál. Hidd el, szükséged van rá - erősködött, a szája szegletében egy halovány mosollyal, amikor a vámpír egy hangos horkantást követően elfordította a fejét.
- Ha te mondod…
  A férfi nem vesződött azzal, hogy helyre tegye Demonát, de még csak azt sem tette szóvá, hogy ezzel a megnyilvánulásával mennyire hasonlított a nővérére. Egyrészt, mert már napok óta nem aludt rendesen. Másrészt, mert Cassandra említése már önmagában fájdalmat okozott a számára.
  Köszönés nélkül sétált ki a szobából, át az alagúton. Vastagtalpú cipője – habár nem volt olyan feltűnő, mint Magnusnak -, visszhangot vert az emberek híján üres folyosón. A különös némaság megnyugtatta az Alvilágit. Idrisi otthonára emlékeztette, és csak ekkor jött rá igazán, mennyire hiányzott már neki az erdő és a magány, ami már évek óta társként szolgált számára önkényes száműzetésében.
- Máris mész? – Caleb monoton fordult a hang irányába. Lustán, laposakat pislogva mérte végig az Intézet fiatal vezetőjét.
  Gideon a konyha ajtajának keskeny keretéhez dőlve, a melle alatt szigorúan összefont karokkal figyelte az Alvilágit. Kusza, szőke tincsei rendezetlenül meredeztek az ég felé, az arca pedig nyúzott volt, mintha hosszú, álmatlan éjszakák lettek volna a háta mögött. Egyedül a nadrágjába tűrt fehér ingje és a fényesre csiszolt cipője árulkodtak összeszedettségről.
- Felébredt. Nincs miért maradnom – válaszolta az Alvilági, a vállát épp csak annyira megrántva, hogy az ne tűnjön illetlenségnek. Esze ágában sem volt ujjat húzni a fáradt nephillel, mert az Intézet korábbi igazgatóival ellentétben úgy gondolta, Gideont igenis képes lett volna tisztelni.
  Caleb kinyitotta a táskáját, majd kivett egy halványkék krétát az egyik beépített zsebből. Bár voltak boszorkánymesterek, akiknek már szimbólumok nélkül is könnyedén feltárultak az átjárok, ő már egy ideje Idrisben élt. Nem szeretett volna puszta hiúságból, a gyakorlás teljes hiánya miatt a Portál belsejében rekedni.
  A krétát az ujjai között forgatva fordult Gideon irányába, aki egy néma biccentéssel, szavak nélkül bökött az ebédlő átellenben emelt fala felé. Caleb mosolyogva vette tudomásul, hogy az Árnyvadász pontosan tudta, mi járt a fejében.
- Ami azt illeti, lenne egy ajánlatom a számodra – mondta az Intézet vezetője, miközben az Alvilági háta mögött sétálva megtartotta a tisztes, másfél méteres távolságot. - Nem kell most azonnal döntened, viszont amennyiben beleegyezel, kérlek, tudasd.
  Gideon megfontoltan beszélt, mintha egész este erre a beszélgetésre készült volna, pedig valójában csupán a hajnali órákban vetődött fel benne az ötlet.
   Caleb leplezett kíváncsisággal lesett az Árnyvadász felé. Lustán pislogott, a szemei mégis csillogtak a vágytól, hogy megtudják, mi járt a másik fejében. Kisgyermekként, amikor az édesapja még élt, és valamilyen különös okból mindig szomorú volt, Caleb egyszerűen nem értette, hogyan lehetne egyszer hatalmas boszorkánymester, ha még mások gondolatait sem tudta megfejteni. Mára azonban már tisztában volt vele, mennyire nehéz egy efféle varázslat. Hogy az emberek valójában nem egész mondatokban gondolkodtak, és sosem az járt a fejükben, amire épp kíváncsi volt. Egyszerűen nem érte meg a fáradtságot.
- Hallgatlak – mondta végül, amikor a másik megállapodott a hátánál, mégsem szólt semmit.
  Gideon még a felszólítás után is csöndben figyelte az Alvilági mozdulatait. Azt, ahogy az ujjai kecsesen megrajzolták az első szimbólumot; két kört teljesen egymásba fonódva. A világos kréta beleette magát a faburkolat erezeteibe, és ezt látva a férfi biztos volt benne, hogy Sophie-nak hosszú órákba fog telni a hatalmas rajz eltűntetése. Talán mégis hagynia kellett volna, hogy a férfi kisétáljon az ajtón.
- Mit szólnál hozzá, ha ezentúl a londoni Intézetnek dolgoznál? Elkelne egy ügyes boszorkánymester most, hogy Magnus visszautazott New Yorkba – hozakodott elő az ötlettel, mire Caleb ujjai abbahagyták a munkát. A férfi szemöldök ráncolva fordult a nephil irányába.
  Habár az Alviláginak imponált, hogy az Árnyvadász elismerte a tehetségét, nem értette, miért pont most, miért pont őrá esett a londoni Intézet választása. Hisz Magnus már évtizedek óta New York legfőbb boszorkánymestere volt. Kizártnak tartotta, hogy azért, mert elutazott Londonból, az itteni nephilek hirtelen elestek volna a mágiától.
- Miért nem London legfőbb boszorkánymesterének ajánlod az állást? – kérdezte gúnyosan, a fején szarvakat viselő Alvilágira gondolva. Életében összesen kétszer találkozott Ragnorral, és egyik találkozó sem hagyott benne pozitív emlékeket. Mert bár a zöldbőrű mágus valóban tehetséges volt – máskülönben sosem írhatott volna fejezeteket a grimoiretba -, a karótnyelt személyisége és a hagyományokhoz és törvényhez való görcsös ragaszkodása ellenszenvessé tették a haladóbb szellemű boszorkánymester szemében.
- Mondjuk úgy, hogy Ragnor Fell mintha eltűnt volna a térképről. Szerintem már rég elhagyta a várost, egyszerűen csak elfelejtett szólni – válaszolta Gideon készségesen, mire Caleb halvány mosolyra húzta az ajkait.
  Ő ugyanis tisztában volt vele, hova tűnt London állítólagos legfőbb boszorkánymestere.
- Idrisben van – suttogta, majd csak úgy mellékesen hozzátette: - Én is Idrisben lakom.
  A kezével jelzésértékűen a félkész Portál irányába bökött, mintha Gideonnak fogalma sem lett volna arról, hol élt az Alvilági, aki megmentette Demona életét, és ezzel együtt az Intézetben betöltött pozícióját is. Az ugyanis kétségtelen volt a számára, hogy a vámpírlány halála esetén Cassandra képes lett volna tönkretenni. A csekély hírnevét, az életét. Mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt a számára.
- Tisztában vagyok vele. Természetesen a Portál nyitások ára benne lenne a fizetésben – ajánlkozott az Árnyvadász, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kimért és hűvös maradjon.
  Caleb beszervezése nagyszerű kezdete lehetett volna egy saját Alvilági kapcsolathálózat kiépítésének.
- Mindig engem hívnátok? – kérdezte a férfi enyhén oldalra biccentett fejjel. Világos szemei csillogtak a befejezett Portál kéken izzó fényében. Gideon egy erélyes bólintással tisztázta a feltételeket, mire a boszorkánymester egy önelégült vigyorral az arcán a nephil felé nyújtotta óriási tenyerét. - Rendben.
  Ahogy a férfit magába szippantotta a vakító fényesség, a kapu színei elhalványodtak, majd végleg kihunytak. Csupán a világoskék kréta kacskaringós vonalai és a levegőben keringő porszemek árulkodtak a Portál létezéséről, vagy magáról a mágiáról, ami libabőrbe öltöztette az ajtókeretnek támaszkodó nephil alkarját. Gideon keze még mindig a levegőben pihent, mintha egy átlátszó tenyeret szorongatott volna, és olyannyira belemerült a múltba, hogy észre sem vette a felé lépkedő alakot, csak amikor Sophie másodszorra is megköszörülte a torkát.
- A postaládában találtam – mondta, a férfi tehetetlenül lebegő kezébe csúsztatva a finom borítékot. A bíborvörös tintával írt cirkoványos betűk egybeforrva alkották meg a Gideon Lightwood szavakat, míg a viaszba mártott pecsét egy, a cselédlány számára ismeretlen család címerével díszítette a levelet. - Külön neked címezték.
  A szőke férfi enyhén felhúzott szemöldökkel vizsgálta meg a borítékot, de sem a kézírás, sem a pecsét nem volt különösebben ismerős a számára, jóllehet utóbbit mintha már látta volna valahol.
  Kíváncsian feszítette fel a megszáradt viaszt.
- Köszönöm – súgta oda Sophienak, aki minden kíváncsiságát félretéve, azonnal odébbállt, amint a férfi rávillantotta a külön a lány számára fenntartott, szégyenlős mosolyát.

„Amikor az élőholt megváltásra talál,
A hercegnő a porba hull,
A katonára pedig sötétség száll,
Minden égbolt beborul.

Először Párizs, majd London.

Groteszk szárnyú angyalok.
A fűszálon már hó ragyog.
Egy törött íj, egy csorba kard,
14. 12. 10.
És a búra alatt, minden szív megszakad.”

  Gideon aggodalmasan olvasta át a papírra vetett sorokat újra és újra. Rossz előérzete támadt, és sehogy sem tudta kiverni a fejéből azt a baljós gondolatot, hogy mire megfejti a feladványt, már túl késő lesz ahhoz, hogy megakadályozza a katasztrófát.


  Cecily hófehér ujjai átlátszó foltokat hagytak a leheletétől bepárásodott üvegen. Szintelen lenyomatokat, amelyeken keresztül rálátott az esernyőikkel küszködő járókelőkre és a gondtalanul szaladgáló gyerekekre, akiket a szüleikkel ellentétben egy csöppet sem foglalkoztatott a zord időjárás.
  A fiatal nephil lehunyta a szemeit és a hűvös ablaknak döntötte a fejét. Az ujjai görbe vonalakat rajzoltak a foltok köré, és csupán akkor, amikor ismételten kinyitotta a szemeit, vette észre, hogy önkénytelen szívekkel halmozta el az üveget.
  Nagyot sóhajtva fordult vissza a külvilág felé.
  Egy különös, csuklyás alak töretlen léptekkel vágott át a londoni mondénok gyér tömegén. Cecily mégsem vette észre, csak miután megszólalt a csengő, és a férfi hátat fordítva az Intézetnek beleveszett a környezetébe. Az emberek még csak utána sem fordultak.
   Cecy összevont szemöldökkel nézte távolodó alakját, amikor kinyílt a bejárati ajtó és Sophie lehajolt a küszöbön hagyott levélért, ami csupán a tetejére pakolt kavicsoknak köszönhetően maradt a lábtörlőn.
  A lány nyöszörögve fordult az éjjeliszekrényén pihenő, félkész levél és kiöntött tinta irányába. A takaróján elterülő és földre hulló fényképek mosolygós alakjai keserű kacagásra késztették, amit csak tovább torzított a torkából feltörő gyászos sikoly. Édesanyja kedves arca, Ella gyönyörű szemei, édesapja erős karjainak szerető ölelése mind-mind realizálták benne a veszteségeit. S bár a fényképek csak feltépték a sebeit, ezzel még nehezebbé téve a továbblépést, semmi másra sem tudott gondolni csak arra, mennyire örülne egy hasonló szívszaggató képnek Gabriel mosolygós szemeiről, gúnyos grimaszáról vagy felsőbbrendű szemöldökrángatásáról.
- Bejöhetek? – Cecily ijedten kapta a fejét a résnyire nyílt ajtó irányába. A kezei remegtek, ahogy leugrott a párkányról és az ablaknak háttal állva letörölte az arcáról a rászáradt könnycseppeket.
  A küszöbön ácsorgó fiú türelmesen várt. Esze ágában sem volt ráerőltetni a társaságát a másikra, jóllehet ha Lily nem beszélt volna a fejével alig tíz perccel az edzés vége előtt, valószínűleg gondolkodás nélkül rátörte volna az ajtót Cecilyre.
  Hogy nem vette észre eddig, hogy a húga teljesen összetört?
  Miért csak Jem aggódó arckifejezését látva jutott eszébe, hogy beszéljen vele?
  Átkozta magát, miközben a vállát az ajtókeretnek döntve megpróbált belesni a szobába. A tenyerei ökölbe szorítva, tehetetlenül lógtak az oldala mellett.
- Felőlem – motyogta a lány. A pulcsijával sebtében eltűntette az ablakra rajzolt szív alakú foltokat, majd az ágyára ülve felhúzta a lábait és magára húzta a takarót. Remélte, hogy Will a testét uralma alá hajtó reszketést és az ajkain játszadozó enyhén lilás árnyalatokat majd a pillanatokkal korábban szélesre tárt ablak számlájára írja. Hogy ezúttal sem veszi észre, hogy az egész délelőttöt néma melankóliában, a könnyeivel küszködve töltötte.
  Will cipőjének halk kopogása elcsöndesedett, ahogy a húga ágyához érve meglátta a földre hullott fényképeket.
- Hiányoznak? – kérdezte, amikor lehajolt az egyik fotóért, majd felvette a mellette lévőt és az azt követőt. A torka elszorult, ahogy megpillantotta a kedvencét valamennyi közül. Tisztán emlékezett rá, mikor készült. Két nappal Ella halála előtt. Egy előre beállított családi fotónak indult a karácsonyi üdvözlőlapokra, végül a világ egyik legspontánabb, legviccesebb képe kerekedett belőle, hála Cecilynek, aki már akkor képes volt egy apró megjegyzéssel az őrületbe kergetni őt.
  Will végigsimított Ella hahotázó arcán. A nővére közvetlenül a félelemtől elnyílt ajkakkal Cecily karjáért nyúló anyjuk előtt állt, két lépésre a fiától, aki a jobb lábánál fogva a magasba emelte a húgát. Az apjuk csak összefont karokkal bosszankodott. Senki sem nézett a kamerába.
- Neked nem? – kérdezte dünnyögve a lány. Remegő kezével a Will kezében pihenő kép felé nyúlt, de ahelyett, hogy elvette volna tőle, közelebb tolta a fiúhoz, ezzel jelezve, hogy részéről rendben volt, ha meg szerette volna tartani.
  Will elkínzottan nézett a testvére felduzzadt szemeibe. Tisztában volt vele, hogy a lány hozzá hasonlóan magába zárta a fájdalmát, és csak akkor sírt, ha valóban egyedül volt. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor az ember csak arra várt, hogy valakit őszintén érdekeljenek a problémái. Hogy valaki rákérdezzen, mi emésztette legbelül…
  Mégsem kérdezett rá.
  Nem tudta, hogyan kezdjen neki.
- Minden egyes másodpercben – mondta végül az ölébe ejtve immáron üres kezeit. A családjukról készült fénykép az összegyűrt lepedő tetején árválkodott. A képeket bámulva, üveges tekintettel idézte maga elé, hogyan rimánkodott menedékért a londoni Intézet küszöbén. Édesanyja hangos jajveszékelése hosszú órákon keresztül ostromolta a bevehetetlen falakat, a fiú hiába kérte meg Charlotte-ot, hogy küldje haza a szüleit. - De már ez az otthonom. Nem mehetek vissza, és ha meg is tehetném, nem hiszem, hogy meg kéne tennem.
  Will felhúzta a lábait, és Cecilyhez hasonlóan átkarolta a combjait, így az álla megpihenhetett csontos térdein. Már azelőtt, hogy beismerte volna, Lily jelentette számára az otthont. Hosszú, barna hajának ismerős hullámai, és tincseinek eper illata hozták el számára a kísértetek nélküli álmokat. Ölelő karjai segítették át a nehéz napokon. Hangjának végtelen optimizmusa tartotta benne a lelket.
  Esze ágában sem volt visszatérni Walesbe.
- Miért? Azt hiszed, gyűlölnek, amiért elszöktél? – kérdezte a lány horkantva, az egyik szemöldökét egészen a homloka közepére rántva.
  Will elhúzott szájjal rázta meg a fejét. Hosszúra hagyott, éjfekete tincsei összekuszálódtak, ahogy magatehetetlenül többször is beletúrt megzabolázhatatlan hajába.
- Nem – mondta, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kimért és határozott maradjon. - De amikor eljönnék, ismételten összetörném a szívüket, és azt nem tudnám megtenni. Anélkül nem, hogy saját magamat is darabokra zúznám.
  A fiú hanyatt dőlt az ágyon. A lábai lelógtak, ahogy egy kellemesebb pozíció után kutatva, fészkelődve lejjebb csúszott a takarón.
- Először olyan könnyen megtetted – motyogta Cecily, ösztönösen a bátyja mellé dőlve. Kusza kontyba tekert haja megcsiklandozta a fiú orrát, ahogy Will széttárt karjára igazította a tarkóját.
  Egy ideig néma csendbe burkolóztak. Egyikük sem szólt, mintha egyetlen rosszul elejtett szófoszlány tönkre tehette volna a meghitt pillanatot. Mintha egyetlen rosszul feltett kérdés elüldözhette volna Willt a húga szobájából. Mintha egyetlen rosszul szerkesztett felelet örökre lakatot zárt volna a lány szájára.
  De aztán egy nagyobb fuvallat egymásnak csapta az ablakokat, ezzel felrázva az elszunnyadó Árnyvadászokat.
- Ella miattam halt meg – suttogta Will, mintha már Ella említése éles kések millióit döfte volna a szívébe. Nem elég mélyre ahhoz, hogy elhozza számára a halált, mégis kellően érzékeny pontokra, hogy elviselhetetlenné váljon a kín.
  Cecily döbbenten tápászkodott az alkarjára. A tekintetével Will égkék íriszeit kereste, jóllehet a fiú mindkét szemét szorosan összepréselte, hogy a húga még véletlenül se láthasson a lelkébe.
- Ez nem igaz – ellenkezett a fiatal Herondale, miközben megpróbálta felidézni Ella halálának napját; mindhiába. Csupán megfakult alakok, könnyes arcok, egy fekete koporsó és Will hiányának felfoghatatlan érzése villantak az elméjébe.
- De igen! Fiatal voltam és felelőtlen. – Cecily megszorította Will bőrkeményedéses kezét, mire a bátyja lustán felé fordult, kinyitva bűnbánattól csillogó szemeit. A lányban csak akkor tudatosult igazán, hogy Will valóban önmagát hibáztatta a nővérük halála miatt, holott a szülei sosem vádolták gyilkossággal. Egyszerűen nem értette, miről beszélt a bátyja. Nem értette, miért szökött el annak idején. S már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy gúnyosan a fiú szemére vesse, hogy ne áltassa magát, még a mai napig képes volt felelőtlenül a vesztébe rohanni, Will remegő ajaki láttán visszanyelte a nyelvén csücsülő gonosz gondolatot. A fiú mégis észrevette; mintha az elméjéből olvasta volna ki a szavakat. Szem forgatva helyesbített: - Fiatalabb és felelőtlenebb, mint most. Hiszékenyebb. Azt hittem, én vagyok a világ közepe, hogy legyőzhetetlen vagyok. Kinyitottam apánk pyxisét és szabadjára engedtem egy kék bőrű démont – mesélte. - Majdnem megölt. Ella mentett meg, de miközben harcolt, a démon megmarta. – Will homlokán legördült egy kósza izzadságcsepp, ahogy maga elé képzelte Ella holttestének szürkészöld színét. - Mielőtt eltűnt, nevetve rám nézett és azt mondta, ezentúl mindenki, aki szeret, meghal. Azt mondta, megátkozott.
  Cecily csücsörítve, enyhén oldalra biccentett fejjel próbálta helyrerakni Will beszámolójának minden apró részletét, korábban ugyanis még sohasem hallotta a valódi történetet. Az édesapja sosem ejtette ki többé a testvérei nevét, az édesanyja pedig minduntalan elbőgte magát, valahányszor belekezdett a sztoriba. Sosem sikerült végig mondania.
- Ella pedig belehalt a sérülésébe – következtette ki a lány a könyvtárban található vaskos könyvek megsárgult lapjaira gondolva. Bár több száz kék bőrű démon létezett, nem volt nehéz kitalálni, hogy a bestia karmait a legtöbb testvéréhez hasonlóan halálos méreg borította.
- Nem tudtam, hogy a méreg halálos – vallotta be a fiú az Intézetben töltött első éveire gondolva. A döntésekre, amelyek a kék szörny kísérteties szavai miatt születtek. A parabatai kötelékre, ami lehetővé tette számára, hogy megnyíljon valakinek, hogy törődjön valakivel anélkül, hogy megölte volna a szeretetével. A heves vitákra és rosszindulatú megjegyzésekre, amikkel megpróbálta távol tartani magától Gabriel nővérét és Lilyt. Mindenkit, akire veszélyt jelenthetett. - Azt hittem, az átok miatt halt meg, és nem kockáztathattam.
  Cecily rádőlt a bátyja mellkasára és szorosan magához ölelte a fiút.
- Szerintem írnod kéne nekik. Biztos sokat jelentene a számukra, ha tudnák, hogy életben vagy – mondta a kezével az éjjeliszekrényen pihenő, megkezdett levél felé bökve. A lány szemeire egy leheletvékony fátyolréteg borult, ahogy realizálódott benne, mennyi mindenről lemondott a testvére azért, hogy megvédje mindazokat, akik fontosak voltak a számára. Hogy az elfojtott érzelmei, a zárkózottsága sokkalta inkább értük, mintsem ellenük szólt. - Hogy hamarosan elveszed feleségül az egyetlen lányt, aki képes elviselni.
  Will felhorkantott, miközben körbefogva a húga arcát egy barackot nyomott a feje búbjára.
- Igazán vicces vagy.
  Az eső monoton kopogása felgyorsult, ahogy a vihar még jobban rázendített, a borús felhőktől komor égboltot pedig vakító villámok szelték alaktalan darabokra. Cecily közelebb bújt a testvéréhez.
- Komolyan mondom – suttogta, a válla fölött lopott pillantást vetve a kinti tájra, ami már koránt sem volt olyan hívogató, mint alig fél órával korábban.
  Will finoman eltolta magától a lány reszkető testét, majd felült, a jobb karjával magával rántva Cecilyt. A tekintete börtönbe zárta a színben hasonló, égszínkék szempárt.
- Sajnálom, hogy eddig nem voltam igazán jó testvéred – mondta, ellenállva a késztetésnek, hogy szégyenében lesüsse a szemét. - Sajnálom, hogy úgy érzed, nem jöhetsz oda hozzám kiönteni a szíved.
  Cecily tekintetét elhomályosították a könnyek, és meglepően szépnek találta, ahogy a szemei elfedték a valóságot, amikor az már túl borzalmassá vált ahhoz, hogy elviselje.
- Jó testvér vagy. Egyszerűen csak… - nyögte, a torkában éktelenkedő, göcsörtös gombóccal harcolva. Az elmúlt hetekben csupán egyetlen egyszer kellett kimondania, mennyire fájt számára Gabriel hiánya, és akkor tudatosult benne, hogy egy része valójában dühös volt a fiúra, amiért nem maradt mellette, és inkább a becsületét választotta a szerelme helyett. Félt, ha ezúttal is szavakba öntené az érzelmeit, akkor még inkább bemocskolná az elméjében dédelgetett, szinte már tökéletes képet. Az a Gabriel Lightwood, akire emlékezni szeretett volna megmentette az életét a Phantom Caféban, végig sétált vele a Hyde parkon, megtáncoltatta a maszkabálon és szenvedélyesen megcsókolta, mielőtt éjfekete rúnákkal díszítve a testét kiszöktette az édesapja otthonából. Az a fiú őt választotta. Őt szerette. Nem az apját. - Nehéz. Nehéz beszélni róla.
  Will a húga kezére tette saját, harctól kérges kézfejét.
- Pedig segítene túllépni a gyászon – mondta, jóllehet ő maga sem hitt erőtlen szavaiban. Amikor annak idején eltemette Lilyt, Cecyvel ellentétben nem csupán az edzőtermekben felállított bábuknak ártott, hanem saját magának is. Szánt szándékkal belekötött minden részeges Alvilágiba, hogy elvesztve a kiprovokált verekedéseket, kiélvezze a bordáira mért súlyos ütéseket. Ha Jem nem követte volna minden alkalommal, valószínűleg már az első hónapban ott hagyta volna a fogát.
  Akkor gyűlölte, amiért nem hagyta meghalni, mostanra már nem érzett mást, csak hálát.
- És mi van akkor, ha nem akarok tovább lépni? – kérdezte a lány, nyöszörgő hangjával visszarángatva a fiút a jelen pillanatba. Cecily gyönyörű szemeit vörösre csípték a sós cseppek, az átlátszó csíkok azonban még nem csúfították el az arcát.
  Will keserűen nézett végig a takarón heverő fényképeken.
- Akkor fel fog emészteni – jelentette ki, és ezúttal kellően határozott volt ahhoz, hogy Cecily erőt merítve belőle, kihúzza magát. Kócos kontyba fogott haja az arcába hullott, ahogy a gumi áldozatul esett a fészkelődésének.
- Szerinted önzőség… - Cecily visszanyelt egy könnycseppet. - Szerinted önzőség, hogy mióta Benedict visszatért, semmi másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Gabrielt is visszahozzuk? – kérdezte, gondosan kerülve Will vesébe látó íriszeit.
  A fiú meghökkenve nézett a testvérére.
  Cserben hagyták a szavak.
- Tekintve, hogy mi lenne az ára, szerintem ő sem szeretné, hogy bármit is feláldozz magadból érte – válaszolta végül, amikor már túlságosan nyomasztóvá vált a némaság, jóllehet legszívesebben jól leordította volna a fiatal lány fejét, amiért egyáltalán eszébe jutott ilyesmi.
- Megérdemelne egy második esélyt – ellenkezett a lány öntudatlanul a nővérük egyik csinos fényképe után kapva. Will mellkasa összeszorult az ismerős fotó láttán, így kénytelen volt hátat fordítani a húgának. A cipője hangosan koppant a padlón, ahogy az ágy szélére csúszva megkapaszkodott a lepedőben. - Velem.
- Megérdemli a nyugalmat – felelte az Árnyvadász erélyesen, mélyen a zsebébe gyűrve a korábban látott családi képet. Nem bírta tovább elviselni az elméjét ostromló emlékeket.
  Levegőre volt szüksége. Méghozzá azonnal.
- Mondod te, akit Lily szinte a halálból rángatott vissza másfél hónapja – replikázta a fiatalabb Herondale, de Will fájdalomtól torz arcát látva azonnal megbánta, felhozta a Penhallow birtokon történteket. Bár a bátyja sosem mondta ki hangosan, az Intézet minden egyes lakója tudta, hogy önmagát hibáztatta Lily döntése miatt.
- Szinte – sziszegte a fiú. Egy határozott mozdulattal felállt az ágyról, majd az ablakhoz sétálva bereteszelte mindkettőt. - De én nem voltam halott, és most nézz rá! Feláldozta a hallását. – Csendesen beszélt, ami a borongós idő monoton háttérzajától csak még ijesztőbbé vált, mintha kiabált volna. Cecily a tenyereibe temette az arcát. - Te talán az életeddel fizetnél. És akkor miért lenne neki jobb nélküled, mint neked nélküle?
  A Cecily torkából felszínre törő, fájdalmas sikoly lassan csillapíthatatlan zokogásba fordult, választás elé állítva a kijárat felé lépkedő fiút. Még elmehetett volna.
  El akart menni.
  A lábai mégsem engedelmeskedtek.
- Kérlek. Ne sírj!
  Will a húga mellé ülve magához ölelte Cecilyt, majd a tenyerét a lány fejére csúsztatva finoman végigsimított selymes tincsein. Walesi dalokat dudorászott, miközben előre-hátra ringatta, egészen addig, amíg a lány el nem aludt a karjaiban.
  Miután gondosan betakarta a testvérét, összeszedte a földre esett képeket és letette az éjjeliszekrényre, közvetlenül a kiöntött tinta és a megsárgult levélpapír közé. Bár korábban még csak meg sem fordult a fejében, hogy leírja a gondolatait, hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen írt volna a szüleinek. Nem sokat. Mindössze pár sort.
  Még mielőtt meggondolhatta volna magát, kaparásra hajazó betűivel sebtében kiegészítette Cecily megkezdett levelét: Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon sajnálom, amiért nem búcsúztam el tőletek. Ha tudnátok, hogy boldog vagyok. És nagyon szeretlek titeket.
Will