A fejlécet és a designt én készítettem. A kódok viszont Roxanatól vannak. Kérlek, ha bármi problémád van vele, azt kulturáltan add a tudtomra.

2021. december 24., péntek

Epilógus

Sziasztok :)
Boldog karácsonyt mindenkinek (és nem utolsó sorban a legeslegjobb barátnőmnek, aki nélkül talán sosem jutottunk volna el Jem és Demona történetének utolsó fejezetéig!) Igyekszem nem túl cringe lenni itt az epilógus elején, azt meghagyom az írói utószóra, amit majd 2022 első felében, egy meglepetés poszttal együtt fel fogok tölteni az oldalra.
Tehát cheesy szeretlekek helyett egy szó mint száz: köszönöm mindenkinek, aki eljut a jövőben ehhez a bejegyzéshez lol. Én minden, a színfalak mögött elhangzott panaszom ellenére nagyon szerettem ezt a történetet, szóval remélem, ezzel nem voltam egyedül.
Millio puszi xx szerecsendio
-------------------------------------------------------------------------------
Epilógus
Az elmúlt hónapok során Jemnek rengeteg ideje volt hozzászokni ahhoz, hogy milyen érzés folyton sajgó ízületekkel és enyhén remegő kezekkel harcolni a barátai oldalán. Tudta, a teste mely pontjaira helyezze át a súlyát, amikor a szervezetében már nem volt elegendő yin fen ahhoz, hogy elnyomja a démonméreg egyre súlyosbodó tüneteit. Tudta, hogyan alakítson a megtanult formációikon ahhoz, hogy a parabataijának ne szúrjon szemet, hogy annak ellenére is a segítségére szorult, hogy esze ágában sem állt a tudomására hozni: egyedül képtelen lett volna felülkerekedni az adott ellenfelén. Tudta, hogyan tartsa fent a póker arcát még akkor is, amikor legszívesebben az éjszakába üvöltött volna mindazon gyötrelmek miatt, amiket el kellett szenvednie.

Amivel nem volt tisztában még ennyi év után sem, az az volt, hogy hogyan kezelje Will érzelmi kitöréseit, amikor már egyébként is legszívesebben kizárta volna az egész világot, csak, hogy többé ne érezzen semmit. Se a szüntelen bizsergést, ami vérével együtt cikázott végig a végtagjain, se a tompa kimerültséget, ami ólom súlyokat aggatott a karjaira. Semmit.

- Mi a francot művelsz? Még bent van! Azonnal nyisd ki! Nyisd ki! - parancsolta a fiatal Herondale valahonnan a burában rekedt társa háta mögül, és bár Jem egy része mindennél jobban vágyott rá, hogy felé forduljon, a látómezejében felbukkanó szörnyek miatt aligha engedhetett meg magának ilyesfajta szentimentalitásokat. Az utolsó két dobócsillagjával a kezében, ezúttal nem tehette Will érzéseit a fontossági lista legelejére, mert az egyet jelentett volna a biztos halállal. Neki pedig ismét volt miért küzdenie. Tudva, hogy létezett ellenszer a betegségére, végre ismételten volt különbség számára felületi és halálos sérülés között. Csak még egy csata... csupán egyetlen győzelem választotta el attól, hogy új esélyt kapjon az élettől.

- Meghozta a döntését. Ha egyszer bezárul a bura, nem nyílik ki, amíg... - ismételte a londoni Intézet könyvtárában ugyancsak elhangzott figyelmeztetéseket a boszorkánymester, de Will nem hagyta, hogy Caleb a mondandója végére érjen. Nem akarta hallani, amit egyébként is tudott, amit Jem is pontosan tudott. Az Angyalra! Mégis mit gondolt a másik, amikor önként bent maradt a kör belsejében, ahelyett, hogy követte volna a tervük következő pontját? Hogy megmenti őket? Ostobaság! Mert még ha valamennyien ki is merültek az emberarcú szörnyek összeterelésében és lefoglalásában, egy-kettőt könnyűszerrel a földre küldtek volna egy pillanatnyi lélegzetvétel és pár felfrissített rúna után. Nem is beszélve arról, hogy ha Jem tényleg úgy gondolta, hogy túl gyengék voltak még egy összecsapáshoz, akkor tudnia kellett, hogy ő maga sem volt a legjobb formájában. Utóbbinak már csak a gondolata is halálra rémítette a fiatal Herondalet. Will úgy gondolta, hogy ott kellett volna lennie a barátja mellett, és ezúttal is együtt kellett volna szembenézniük a veszéllyel, ahogy azt a parabatai eskü letétele óta oly sokszor megtették már.

Will Herondale feszülten ment neki a viharvert csapatukhoz tartozó Alviláginak, a vállával szánt szándékkal kilökve őt az egyensúlyából. Ott és akkor képtelen volt számításba venni Gideon rosszalló pillantását és Lily tiltakozó nyöszörgését, ugyanis szerény véleménye szerint a többieknek inkább hálásnak kellett volna lenniük, hogy csupán ennyit tett, holott a boszorkánymester tudatosan és önként feláldozta a parabataiját, méghozzá a szemük láttára. A nyomorult szarházi.

- Jem! - kiáltotta a bura pereme felé rohanva, majd ismét, újra és újra, amint a tenyere hozzáért a természetfelettien hűvös védőfalhoz. A fiú ajkai résnyire nyíltak a döbbenettől, amikor az alkarjára rajzolt gyorsaság rúna a szeme láttára kezdett elhalványulni pusztán attól, hogy a bőre kontaktusba került a mágikus erőtérrel. Mert ha már erre is ilyen agresszíven reagált az igézet, akkor el sem tudta képzelni, mennyire fullasztó lehetett a bura belsejében. 

- Sajnálom... - motyogta az orra alatt a fiatal Carstairs, és ha a varázslat a mellkasára égetett szimbólumokkal kezdte volna a tisztítást, Will képtelen lett volna kivenni, mégis miről beszélt a másik. Így viszont még azt is hallotta, ahogy a parabataija hangja elcsuklott az első szót követően, lehetetlenné téve a számára, hogy felsorolja, mégis mi mindenért szeretett volna bocsánatot kérni, még mielőtt az első hibrid rávetette volna magát a legyengült testére.

- Figyelj rám! - üvöltötte Will torka szakadtából, miközben minden megmaradt erejével azon volt, hogy még véletlenül se érjen hozzá a védőfalhoz, ezzel potenciálisan tovább rontva a helyzetet. Pedig még a Demona mellett térdelő Gideon számára is egyértelmű volt, hogy a tűzről pattant fiú legszívesebben addig ütötte volna azt, amíg darabokra nem zúzta az ökleivel, még ha az lehetetlen is volt a számára. - A burán belül nem lesznek képesek meggyógyítani önmagukat, emlékszel? Csak le kell győznöd őket, és kinyílik.

A Will hangjában megbújó kétségbeesés összeszorította Jem torkát, így remegő kezekkel, egy sekély lélegzetvételt követően, a válla felett lopott egy pillantást a fekete hajú fiúra, hogy aztán egy halvány mosollyal megkísérelje eltörölni minden félelmét és aggályát. Azt kívánta, bárcsak ne hibáztatta volna önmagát azért, mert ezúttal az oldalvonalról kellett végignéznie, ahogy szembeszállt a rátámadó bestiákkal.

Az első hibrid két dobócsillagot kapott a mellkasába, amikor az öt méteren belül ért a nephilhez, és bár ezek voltak Jem egyetlen távolharcra alkalmas fegyverei, a fiút egyfajta megkönnyebbüléssel töltötte el, amikor a szörny megtorpant előtte. Úgy tűnt, hogy nem csupán a gyors regenerálódás képességét vette el tőlük az erőtér, de az emberfeletti gyorsaságukat és erejüket is. És bár ugyanez érvényes volt az Árnyvadászra is, Jemet egész életében arra képezték ki, hogy a saját határait elérve is képes legyen helyt állni a csatatéren. Így hát előrántotta az övéből a szeráf pengéjét és Azraelhez fohászkodva, elválasztotta a sebesült hibrid fejét a testétől, majd megelőző csapást mért a jobbján közeledő lényekre. 

A nephil ideiglenes rúnái, mint a sebeket meggyógyító iratze és a képességeit felerősítő egyéb szimbólumok, hamar eltűntek a testéről, azonban a kézfejére rajzolt voyance rúna, ami megajándékozta az Árnyvadászokat a Látás képességével és a mellkasára égetett parabatai rúna, ami összekötötte Will-lel, még mindig sötéten és büszkén hirdették hovatartozását. Így abból erőt merítve, a fiú még akkor sem adta fel, amikor a bal válla kiugrott a helyéről egy rosszul kalkulált esést követően, és ezt kihasználva a hozzá legközelebb álló, ember arcú lény leterítette a lábáról.

Az idő megszűnt létezni, miközben a kívül rekedtek azt figyelték, ahogy Jem Carstairs sorra megölte az útjába álló hibrideket, egy csöppnyi jelentőséget sem szentelve a testén keletkezett sérüléseknek. A szemöldökéből aláfolyó, bíbor színű vérnek, ami még annak ellenére is felkeltette a ház falának döntött Demona érdeklődését, hogy Gideon már a második tasak, emberi vért itatta meg vele. A groteszk mód lógó karjának, amit már réges-rég vissza kellett volna akasztania, hogy azt a szűnni nem akaró fájdalom ellenére is használni tudja. A jobb combját összeroncsoló karmolásnak, ami sokkal mélyebb volt, mint amilyennek az a bura másik oldaláról látszott, és ami már bőven átitatta az Árnyvadász vérével Jem fekete nadrágját. Az Angyalra! Túl sokan voltak. A hibridek egyszerűen túl sokan voltak. A csatának nem szabadott volna ilyen hosszúra nyúlnia.

De hiába volt tisztában ezzel minden jelenlévő, Jem képtelen volt pontot tenni a harc végére, legalábbis olyan sebességgel, mint azt szerette volna, vagy ahogy azt a kiképzése megkövetelte volna az Árnyvadásztól. Mégis, amikor egy megfáradt üvöltéssel a földre küldte az oldalát megsebző bestiát, majd farkasszemet nézett az utolsó két hibriddel, az egész teste elszántságot tükrözött. A barátaira gondolt, a mögöttük álló kalandokra és mindazokra, akiket megvédett azzal, hogy a félresikerült számításaik ellenére is kész volt véghez vinni a tervüket.

A nephil torkából felszakadó harci üvöltés betöltötte a bura belsejét, Jem mégsem hallott semmi mást, csupán a fülében zubogó vér hangját, amikor az izmait megfeszítve elindult a felé futó hibridek irányába. Félúton, a kezében szorongatott penge úgy hatolt át a szörnyek testén, mint kés a vajon. Könnyűszerrel, bármiféle ellenállás nélkül, épp úgy, ahogy az éles karmok sorra elszakították a fiú combjában megfeszülő inakat és a bőre alatt húzódó, kritikus fontosságú vénákat.

Jem Carstairs válla kicsivel azután csapódott bele a hideg földbe, hogy az utolsó hibrid feje is arrébb gurult a testétől, fekete vonalat rajzolva a szörnyeteg elmetszett nyaka és megbénult törzse között.

- Miért nem nyílik? - hangzott a felbőszült kérdés valahonnan a távolból, és bár abban a pillanatban Jem képtelen volt megkülönböztetni egymástól a barátai hangját, egy része fogadni mert volna rá, hogy ha nem is Will volt az, aki számon kérte a többieket, a parabataija már a felsőjénél fogva igyekezett kirázni a válaszokat az idrisi boszorkánymesterből. Ez a gondolat a kimerültsége ellenére is mosolygásra késztette a fiút.

- A rúnáinak is teljesen el kell tűnnie - válaszolta Caleb egy sokkal kimértebb és nyugodtabb hangnemben, ami így már nem érte el az eszméletvesztés határán egyensúlyozó nephilt. Jemnek tehát fogalma sem volt róla, hogy a barátai miért nem rohantak felé rögtön, amint sikeresen kiiktatta az utolsó hibridet. Vagy, hogy ami meggátolta őket abban, hogy időben el tudják látni a sérüléseit - hogy legalább még egyszer utoljára bocsánatot kérjen Willtől, amiért olyan távolságtartó volt vele az utóbbi időben -, az éppenséggel a mellkasára rajzolt, fokozatosan elhalványuló parabatai rúna volt. Ugyanaz a rúna, ami életben tartotta és védelmezte őt az elmúlt években.


Mire a bura magába szívta a belsejében fellelhető, utolsó csepp varázslatot, Demona sebei gyógyulásnak indultak a szervezetébe juttatott emberi vérnek köszönhetően. Éppen ezért, amikor a védőfal végleg semmivé lett és a fiatal Herondale gondolkodás nélkül futásnak eredt a földön fekvő nephil felé, a vámpír már a saját lábain állva lökte el magát az elhagyatott, külvárosi ház falától. A szemeit a segítségére siető Árnyvadászokon tartva, az enyhe szédüléssel küzdő Alvilági akkor sem lett volna képes megmondani, hogy vajon perceket vagy órákat vártak erre a pillanatra, ha az élete múlott volna a helyes válaszon. Egy valamiben azonban a természetfeletti hallásának köszönhetően teljesen biztos volt: kifutottak az időből. Mert már Jem szíve is épp oly mozdulatlanul pihent a mellkasában, ahogy a lányé. Túl késő volt ahhoz, hogy megmentsék.

Demona mégsem tudta leküzdeni lényének azt a részét, amelyik ott akart lenni az Árnyvadász mellett, leróva ezzel nem csak a tiszteletét, de a tartozását is James Carstairs irányába. A tiszteletét, mert egy egyértelműen hátrányos helyzetben is képes volt győztesként kijönni egy csatából, és mert a sérülései ellenére sem adta fel. A tartozását, mert ahelyett, hogy visszament volna Kirkéhez, hogy ismét elkészíttesse vele a mágikus varázsitalt, Jem őt választotta a gyógyulás helyett. Azt ugyanis még az önérzetes Alvilági sem lett volna képes letagadni, hogy ha az összeverbuválódott csapat akárcsak pár perccel később rontott volna be az alagsorba, már hibridként üdvözölte volna valamennyiüket. Demona tehát a saját élete feletti kontrollt köszönhette a fiúnak.

Így tehát, habár tisztában volt vele, hogy nem volt túl sok joga ahhoz, hogy megzavarja a gyászoló nephileket a barátjuk elvesztésének feldolgozásában, a vámpír Will hisztérikus sírása ellenére is odalépett Jem halott testéhez. A fiú pergamenszerű bőrét tanulmányozva, a lány hazudott volna, ha azt állítja, hogy az Árnyvadász halála akárcsak negyed annyira megrázta, mint a társait, ugyanis az elmúlt évtizedek megtanították arra, hogyan legyen immúnis a környezetében lévő halandók mulandóságára. Mégis, ahogy leült a nephil mellé és megfogta a fiú még langyos kezét, határozottan szomorú volt. A torkát elszorító keserűség leküzdése közepette pedig nem tudott nem arra gondolni, hogy vajon akkor is ilyen véget ért volna a harc, ha a nővére kellő részletességgel adta volna meg Jem számára a gyógymód helyét. Ha időben megtalálta volna, még most is életben lett volna? Ez a gondolat jobban kínozta a vámpírt, mint azt valaha beismerte volna. Cassandra Blightly húgaként ugyanis ennek a legcsekélyebb különbséget sem kellett volna jelentenie a számára. Mégis számított.

Will könnyei még azután sem apadtak el, hogy abbahagyta a hiábavaló könyörgést - "Kérlek, nyisd ki a szemed, nyisd ki a szemed, hallod? Nézz rám, az Angyalra, Jem, néz már rám!" - és az elesett barátja testének koordinálatlan rángatását. A gyémánt-szerű cseppek még akkor is lustán folytak alá a kipirult orcáin, hogy aztán a holttest nyakára esve, Jem szakadt felsőjébe szívódva újfent egyesüljenek. Borzasztóan szánalmas látványt nyújtott. Mégsem ez volt az, ami kizökkentette Demonát a sötét gondolataiból, hanem a kétségbeesés peremén ragadt Árnyvadászt ölelő Emily nyugtalanítóan halk szipogása. Ha valóban olyan közel álltak egymáshoz Jem-mel, mint azt egészen idáig minden szarkasztikus megjegyzése és nevetséges fenyegetése láttatni engedte, mégis miért temette ennyire mélyre a…

Demona szemei elkerekedtek a felismeréstől, amikor megpillantotta a Nap első sugarait Jem lábfején, ennek ellenére egy tapodtat sem mozdult a fiú mellől. Helyette az eddig az ölében pihenő kezét is a nephil hideg kezére fektette, egy halvány mosollyal biztosítva őt afelől, hogy nem állt szándékában magára hagyni.

- Mégis mi a francot csinálsz? - kérdezte Will magából kikelve, amikor Emily karjai már nem tartották egyben. A lány ugyanis a felkelő Nap láttán azonnal állásba tornázta magát, ezzel visszarángatva a gyászoló fiút a jelenbe, hogy a ház belseje felé húzza az Alvilágit még mielőtt bekövetkezhetett volna egy újabb tragédia. Csakhogy Demona nem kért a nephil segítségéből.

- Megmentette az életem, pedig halhatatlan vagyok - válaszolta a vámpír szokatlanul kimért hangon, mintha ennek mindent meg kellett volna magyaráznia a többiek számára, jóllehet a kijelentése csak olaj volt Will lángoló dühére. A lány legutóbbi reakciója ugyanis még mindig tisztán élt a fiú emlékeiben. Nem felejtette el, hogy milyen hálátlan volt az Alvilági, amikor a segítségére siettek az idrisi erdő szélén, és hogy egy csöppet sem érdekelte, hogy Jem minden nap ott virrasztott az ágya mellett, hogy ne legyen egyedül, amikor végre valahára magához tért a Menedékhelyen. Egyszerűen nem fért a nephil fejébe mégis mi változhatott ennyire rövid időn belül, vagy hogy miben volt más a mostani mentőakció.

- Ne legyél nevetséges! Hiszen alig ismertétek egymást. Miért halnál meg vele együtt, ha még csak nem is voltál szerelmes? - szegezte a vámpírnak a kérdést, izzó tekintetét a lány arcán tartva miközben Emily jobb ötlet híján megpróbált Demona és a lassan feléjük kúszó napsugarak közé állni.

Demona először csupán egy szemforgatásra méltatta a fiút, ugyanis rendkívül nevetségesnek tartotta a nephil vagdalkozását. De persze hogyan is várhatta el tőle, hogy megértse, mégis mi zajlott le benne az elmúlt órákban, amikor még ő maga is csupán a felszínt kapargatta? Jem tudta, hogy inkább meghalt volna, mintsem hogy eggyé váljon Benedict agymosott szörnyeivel. Jem tudta, hogy ha a halálból visszahozott férfi arra kényszerítette volna, hogy a saját kezével végezzen a nővérével és Mathias-szal, akkor azt annak ellenére sem lett volna képes megbocsátani magának, hogy nagy valószínűséggel a lelke elnyomva raboskodott volna a testében. Jem tudta, és eljött megmenteni őt. Éppen ezért, még ha nem is volt szerelmes a fiúba, ahogy arra Will olyan kedvesen rámutatott, az ő olvasatában az életével tartozott neki.

- Túl fiatal és öntelt vagy ahhoz, hogy megértsd - törte meg a társaságra ereszkedő csöndet az Alvilági, amikor túlzottan bosszantóvá vált számára az Árnyvadász ítélkező tekintete és a szemeiben rejtőző kérdések. Will egy horkantással konstatálta Demona kijelentését és azt, ahogy a lány Lily tiltakozása ellenére közelebb ült Jem testéhez, ismét a kezeibe véve a halott nephil hűvös kézfejét. - Azt hiszed azért, mert szerelmes vagy, valamiféle szakértővé váltál? - kérdezte a vámpír egy hasonlóan fanyar grimasszal az arcán. Habár Demona emberként sem tudta mindig megfejteni a saját érzéseit - nem is beszélve mások érzéseiről! -, azzal azért már tisztában volt, hogy voltak érzések, amelyek mélyebbek voltak, mint a hegyeket megmozgató, erdőket porig égető szerelem.

A vámpír hercegnőnek talán nem volt elegendő pár nap, hogy szerelembe essen, azonban a gondolata annak, hogy leéljen egy örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy Jem őt választotta a gyógymód helyett, majd meghalt a csatatéren részben ennek az átgondolatlan döntésnek köszönhetően... a francba is! Hiszen Demona akár a kardjába is dőlhetett volna, amint kihúzta volna a mellkasából a fegyvert, egyetlen karcolás sem maradt volna a penge után. Mégis mit képzelt Jem, amikor úgy döntött, hogy az amúgy is gyenge testével majd pont ő fogja megvédeni a hibridek ellen? Mégis hogy gondolhatta, hogy ez volt a jó felállás, amikor a vak is láthatta, hogy alig állt a lábán! Ha valakinek vigyáznia kellett volna a másikra, az Demona volt, mert még ha eleinte nehezére is esett bevallani, egy része törődött a fiúval. Törődött vele, pedig tudta jól, hogy a nővére már kevesebbért is hátat fordított volna neki pusztán azért, mert elmondta az Árnyvadásznak, hogy a sír, aminek a helyét Cassandra megadta neki, több volt egy gúnyos átverésnél. Talán itt volt az ideje, hogy végre megpihenjen.

A mondén szavak által körülírhatatlan fájdalom másodpercek alatt kiszakította a vámpírt a gondolataiból, a sikoly mégis Demona torkán akadt, amikor Will ösztönösen Lily keze után nyúlt és visszatartotta a lányt attól, hogy ismét megérintse őt. A fiú szemeiben megcsillanó őszinte döbbenet (mintha még sohasem találkozott volna a halál ezen formájával) egészen komikusnak hatott az Alvilági groteszk helyzetében, és Demona talán még egy gúnyos nevetést is szökni hagyott volna kiszáradt torkából, ha a ruhája nem azt a pillanatot választotta volna arra, hogy lángra kapjon a saját, füstölgő bőrétől. Pár szívdobbanásnyi idő, nem sok, a csillapíthatatlan tűz máris magához ölelte a vámpír egész testét.

Habár nem hallotta az első vérfagyasztó sikolyt, amint Demona ajkai elnyíltak, Emily Will nyakába temette az arcát, ugyanis képtelen volt végignézni, ahogy az Alvilági egy kupac hamuvá vált Jem halott teste mellett. A fiú azonban egész végig a hercegnőn tartotta a szemét, feszült állkapcsával egy fakó mosolyt küldve az irányába, ezzel tisztelegve a döntése előtt, még ha nem is értett vele egyet. Még ha nem is érezte úgy, hogy Demona megérdemelte volna, hogy meghozzon egy ilyen áldozatot. Egy áldozatot, ami Cassandra Blightly tűzről pattant természetét ismerve, a teljes londoni vámpírklán haragját az Intézetre fogja szabadítani. 

Ahogy a kora téli szél táncra kélt a lány maradványaival és Jem ezüst tincseivel, Will másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy bár legyőzték a hibrideket, ez valahogy mégsem hozta meg számukra a békét. Sőt! A nap eseményei talán épp, hogy elindítottak egy újabb háborút.

2021. augusztus 4., szerda

29. fejezet

Sziasztok :)
Boldog születésnapot a legtörődőbb, legcsodálatosabb és legtürelmesebb barátnőnek (soulmate-nek), akit az életembe pottyanthatott a sors. El sem hiszem, hogy ismét egy évvel idősebb lettél drágám, de úgy tűnik, a hónapok csak szaladnak előre. Remélem, hogy az elmúlt egy évben sikerült még ötöt az életedhez adnom a közös hétvégi programjaink alkalmával! Ha nem, mindenképp szólj, és igyekszem majd bepótolni a hiányzó nevetés mennyiséget! <3 Nagyon szeretlek, és a világot (semmivel sem kevesebbet) kívánom a számodra idén is.
Also, el sem hiszem, de ezzel elértünk a történet utolsó előtti bejegyzéséig. Már csak egy epilógus és pontot teszünk a Jégmadár végére. Oh damn.
Millio puszi xx szerecsendio
-------------------------------------------------------------------------------
Halandó halhatatlanság
Az első emeleti gyakorlóteremben szinte vágni lehetett a feszültséget, a gyors eligazítást követően mégsem érezte egyik csatába készülő Árnyvadász sem a szükségét annak, hogy felesleges szavakkal próbálja meg elhessegetni a csapatra ülepedő, vészterhes némaságot. Mind tudták, mekkora kockázatot vállaltak azzal, hogy a Tanács támogatása nélkül indultak Benedict után. Hogy túl könnyen rátaláltak a férfi búvóhelyére ahhoz, hogy ne egy csapdába sétáljanak. Tisztában voltak továbbá azzal is, hogy az immáron hibátlan hibridekkel az oldalán, a halálból visszarángatott nephil közel legyőzhetetlenné vált a számukra. Nem kellettek az üres ígéretek, sem pedig a biztató szavak. Ugyanis mindannyiuknak megvolt a maga önző indoka arra, hogy miért ne hátráljon ki a küldetésből az utolsó pillanatban. Az elkerülhetetlenné vált összecsapás nem csupán Demona megmentéséről szólt, hanem egymás életben tartásáról, és a küszöbön álló háború megakadályozásáról. Mert ha akárcsak egy nappal tovább vártak volna a Klávé segítségére, azzal az Árnyvilágban fennálló, törékeny békét tették volna kockára. Mindazt, amiért a korábbi generációk vérüket és verejtéküket hullajtva küzdöttek, csakhogy megszülethessen az első Egyezmény, majd az azt követő kilenc másik.

Távol a stratégiát átbeszélő barátaitól, Will Herondale komor tekintettel akasztotta a derekára erősített övére a raktárból előhozott pengéket, amikor ismét kinyílt a terem dupla szárnyú ajtaja. Eleinte ügyet sem vetett az új jövevényre, eltökélten ellenőrizte szeretett szeráfpengéjének élét, ám a tőle alig egy lépésnyire megtorpanó alakot már akkor sem lett volna képes figyelmen kívül hagyni, ha minden sejt ezért könyörgött volna a testében. Cecily ugyanis egy erélyes dobbantással és egy kelletlen sóhajtással adta a bátyja tudtára, hogy egy cseppet sem tetszett neki, amire készült.

- Ha ő mehet, akkor én miért nem? - szegezte neki a kérdést a fiúnak, mutatóujjával a Gideonnal tárgyaló boszorkánymesterre mutatva. A terem másik oldalán, Caleb éppen azt részletezte a szőke Árnyvadásznak, hogy létezett egy első hallásra egyszerű varázsige, amelyet a Fekete Könyv birtokában, elméletben képes lett volna úgy átalakítani, hogy megtörhetetlen csapdába ejtse a hibrideket, így tehát Adrien segítségével jelenleg is azt próbálták megfejteni, hogyan terelhették volna egy helyre valamennyit anélkül, hogy a szörnyek átláttak volna a tervükön. Arról ugyanis a londoni vérfarkasokra mért, kegyetlen támadás kellő tanúbizonyságot adott, hogy már korántsem voltak olyan egyszerűek, mint amikor még eltorzult testbe kényszerítette őket egy rosszul elvégzett rituálé. Emberi arccal és önálló gondolatokkal már többek voltak, mint gyorsan gyógyuló, dróton rángatott fegyverek. Ez pedig a felszín alatt jobban aggasztotta Gideont, mint azt a titulusa láttatni engedte.

Will lustán követte a tekintetével a lányét, majd ugyanilyen lassan és érzelemmentesen fordult vissza a kezében megpihenő szeráfpengéhez. Nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy megadja Cecily számár a választ, jóllehet már azelőtt tudta, hogy a húgának ez nem fog tetszeni, hogy szólásra nyitotta volna a száját.

- Mert nálad még Sophie is jobban bánik a dobócsillagokkal. Arról pedig ne is álmodj, hogy a közeljövőben képes leszel legyőzni egy hibridet közelharcban - válaszolta hideg nyugalommal, holott legszívesebben azonnal karon ragadta volna a lányt, hogy aztán a szobájáig rángatva, a megfelelő rúna segítségével hét lakat alá zárja a küldetés idejére. Mert ha a fakuló emlékei ellenére csupán csak egy dologban is biztos lehetett a családját illetően, akkor az ez volt: mind olyan makacsok voltak, mint az öszvér. Egyszerűen nem lehetett őket távol tartani a bajtól puszta szavakkal és tanácsokkal. Főleg, ha személyesen is érintettek voltak egy ügyben. Főleg, ha szeretteikről volt szó.

- Én is Árnyvadász vagyok! - Ellenkezett a lány egy másodpercnyi habozás nélkül, dühtől és megbántottságtól remegő kezeit tüntetőleg egymásba fonva a mellkasa előtt. Akkor és ott, a zsúfolt gyakorlóterem szélén állva, Cecily nem volt képes felfogni, hogy a bátyja miért akarta megfosztani az egyetlen lehetőségtől arra, hogy bosszút álljon Gabriel haláláért, ezzel esélyt adva magának a továbblépésre. Hát nem sóvárgott volna minden porcikája Willnek is a férfi vére után, ha azon a végzetes napon Emily helyett Benedict jött volna ki győztesen a kettejük összecsapásából? Ha akárcsak egy napra is, de a húga cipőjében járt volna? Képmutató.

- Épphogy csak - replikázta a fiú egy fanyar grimasszal, ezzel szándékosan a fiatal lány lelkébe gázolva, jóllehet Cecily nem adta fel. Ahelyett, hogy hátat fordítva a fiúnak, kirohant volna a teremből, megragadta a Will kezében lévő penge markolatát és az asztalra csapta azt, kikényszerítve a testvére figyelmét. 

- Hát nem érted? Az a szörnyeteg ölte meg... - kezdte, azonban Willnek esze ágában sem volt esélyt adni a lánynak arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Hiszen alig pár hónap telt el azóta, hogy a fiúhoz hasonlóan ő is elszökött otthonról, majd kikényszerítette Charlotte-ból, hogy a londoni Intézetben maradhasson! Még nem állt készen egy ilyen kaliberű harcra. A jelenléte csak gyengítette volna az egyébként is hátrányból induló csapatukat.

- Te nem érted! Gabriel képzett Árnyvadász volt, mégis meghalt. Neked esélyed sincs ellenük, úgyhogy vita lezárva - ordította a lány arcába, aki bár pár végtelennek tűnő pillanattal korábban még meg volt győződve arról, hogy képes lehet az oldala mellé állítani a fiút, ezúttal a könnyeivel küszködve igyekezett legalább az önbecsülését nem elveszíteni. Will tévedett vele kapcsolatban, nem tudta miről beszélt! Minden, amit mondott, azért hagyta el a száját ennyire magabiztosan, mert még mindig egy védtelen kislányként élt az elméjében! Ki volt ő, hogy mindenki előtt teherként beszéljen róla, amikor már Gabriel halála előtt is hosszú órákat töltött az edzőteremben, hogy minél hamarabb bepótolja a háta mögött meghúzódó, elvesztegetett, mondén éveket? Ki volt ő, hogy úgy kezelje, mint egy ötéves kisgyereket, aki szobafogságot érdemelt, amiért meghúzta egy csoporttársa haját? Pont ő, aki a legkisebb összeszólalkozás után is képes volt duzzogva az éjszakába vetni magát.

A teremben tartózkodó személyek közül többen is abbahagyták a beszélgetést, hogy teljes figyelmüket a két, farkasszemet néző Herondale-re tudják fordítani. És bár voltak, akik határozottan Cecily pártját fogták, hiszen a lány már a korábbi, hibridek ellen vívott csatában is bebizonyította, hogy képes volt vigyázni magára, senki sem kelt a fiatal lány védelmére. Azzal ugyanis még a kívülállónak számító Adrien is tisztában volt, hogy Will képtelen lett volna száz százalékot nyújtani a küldetésük során, ha úgy lépett volna át a portálon, hogy a társai pillanatokkal korábban nem álltak ki a döntése mellett. Nem is beszélve annak a veszélyéről, ha tudat alatt egy része szüntelen Cecilyre koncentrált volna. Idő és egy kellő részletességgel kidolgozott, biztos terv hiányában a lánynak az Intézetben kellett maradnia. Még ha ez nem is volt fair vele szemben.

Gideon tekintete lesajnálóan követte le a lány mozdulatait; azt, ahogy a karjai az oldala mellé estek, majd a tenyerei ökölbe szorultak, azt, ahogy összepréselte a szemeit és az arcán végigszánkáztak az első, meleg könnycseppek, azt, ahogy az alsó ajka megremegett mielőtt kieresztett volna magából egy csalódott sóhajt, és hátat fordítva a testvérének, kiviharzott a gyakorlóteremből. Az öccse halála óta csupán egyszer beszélt a lánnyal, és akkor sem a történtekről, hanem a kiképzésével kapcsolatban, ami miatt egy kicsit bűntudata támadt. Talán mind a kettejüknek jót tett volna, ha megemlékeznek a fiúról ahelyett, hogy elfojtják magukban a gyászt, csakhogy Benedict visszatérése lehetetlenné tette a fiatal igazgató számára, hogy az érzéseire koncentráljon. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy bármi mást az apja megállítása elé helyezzen. Így ezúttal sem ment Cecily után.

Az ajtócsapás hangjának erejét többszörösére nagyította a teremre nehezedő csend, amit végül a kezeivel ovális köröket rajzoló boszorkány halk mormolása zúzott darabokra. Habár a külvárosba vezető portál nyughatatlan zümmögése volt az, ami elsőként visszarángatta a zárt ajtót bámuló Herondalet a jelenben, végül Lily, a fiú vállán helyet találó tenyere volt az, ami ténylegesen arra kényszerítette, hogy elszakítsa a tekintetét a nyílászáróról.

- Lehettél volna kíméletesebb. Tényleg muszáj volt belekeverni Gabrielt? - kérdezte a lány, kioktató szavaival szemforgatásra kényszerítve Willt. Mintha a menyasszonya számára nem lett volna kellőképpen egyértelmű, hogy csupán végső elkeseredésében gázolt bele a lány érzéseibe! A nyakában lógó ametiszt nyakláncnak köszönhetően Emilynek nagyobb betekintése volt a szituációba, mint bárki másnak, beleértve az érintett feleket, akik csupán a saját indokaikban lehettek teljesen biztosak.

Will ellenséges gondolatait hallva, a lány rövidre vágott körmei ideiglenes, félhold alakú mélyedéseket hagytak a tenyerén. A fiatal Penhallownak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy emlékeztesse magát, Will nem őt, hanem a sebezhetőséget gyűlölte.

- Ha ez itt tartja, akkor igen, muszáj volt - válaszolta a fiú egy kúrta bólintással, szánt szándékkal tudomást sem véve azokról a háta mögött váltott pillantásokról, amelyek pontot tettek a beszélgetés végére. Véleménye szerint ugyanis csupán a legjobbat akarta a húgának, a többieknek pedig akkor sem volt beleszólásuk a családi drámájukba, ha nem értettek egyet a módszereivel. Ez alól sem a parabataija, sem Lily nem képeztek kivételt.


A portál másik oldalán esőfelhők gyülekeztek az elhagyatott városrész felett, az elszáradt faleveleket magával rántó szél pedig a pamut felső ellenére is libabőrbe öltöztette Jem testét. Habár a fiú, akárcsak a többi nephil, származásából adódóan képtelen volt érzékelni a mágia jelenlétét, amint a csapat utolsó tagja is átlépett a portálon és az bezárult mögöttük, Caleb számára feleslegessé vált kijelenteni a nyilvánvalót. Bárki is töltötte be Reid Garwin helyét Benedict oldalán, tett arról, hogy egyetlen mondén se merészkedjen a családi ház közelébe. Az utcára olvasott varázsigének köszönhetően minden megtett lépéssel egyre feszesebbé vált a fiú gyomrában megülő csomó. Az ajtóhoz érve pedig egyenesen frusztrálóvá vált a tarkóján végigcsorduló, hűvös verejték. Nem csoda tehát, hogy az egész utca üresen állt.  A hibridek új rejtekhelyét körüllengte a végtagbénító, vérfagyasztó félelem. 

Jem lélegzetvisszafojtva nézett végig a barátain mielőtt követve a megbeszélt formációt, Willel az oldalán elindult volna a hátsó bejárat felé. Annak ellenére, hogy száztíz százalékban biztosak lehettek abban, hogy a hibridek nem fognak elmenekülni előlük pusztán azért, mert rajtaütöttek a tartózkodási helyükön, azzal már Gideon irodájában mind egyetértettek, hogy több irányból kellett behatolniuk a házba. Lerázva magáról a mellkasára nehezedő, kellemetlen érzést, Jem az alsó ajkába harapva húzta ki rövidkardját a fémből öntött, pót sétapálcából.

A két fiú hátsó ajtó hiányában a földszinti mosókonyha ablakán mászott be az épületbe, ahol a kintinél is nyomasztóbb némaság köszöntötte őket. Jem a torkában érezte szívének veszett morajlását, és egy röpke másodpercre nem tudta eldönteni, hogy vajon a saját teste árulta el ennyire, vagy a kettejüket összekötő köteléken keresztül a Willen eluralkodó rettegést érzékelte ennyire intenzíven. Az Angyalra! Calebnek mostanra már rég kezdenie kellett volna valamit a ház szomszédságára olvasott igézettel! A boszorkánymester ugyanis éppen az ehhez hasonló csapdák - na, meg persze a busás fizetség - miatt kísérte el a nephileket a külvárosba. Lehetséges lett volna, hogy már most nem várt akadályba ütköztek, és hogy még annak ellenére is sikerül alábecsülniük a halálból visszatért Árnyvadászt, hogy tisztában voltak vele: csapdát állított nekik?

Fém csattant fémen, majd egy test nekicsapódott valami üvegből készültnek; a nappaliban elkezdődő ütközet félreismerhetetlen hangjai a semmiből érték el a mosókonyhából kilépő nephileket, akik Benedictet és Demonát keresve, az alagsorba vezető folyosón futottak bele az első hibridekbe. Jem szorítása azonnal erősebbé vált a kezében tartott kard markolatán, amikor felismerte a tőle balra álló szörnyet: egy végtelenül hangos, végtelenül büszke vérfarkast a főváros legnagyobb falkájából. Az Alvilági alig lehetett idősebb náluk egy-két évvel, és még mindig tartozott Willnek száz fonttal a két héttel ezelőtti póker játszmájuk miatt. Úgy látszott, hogy a fekete hajú Árnyvadász már sohasem fogja megkapni a nyereményét. A fiatal Herondale torkából felszínre törő, bosszús horkantást hallva pedig Jem majdhogynem biztos volt benne, hogy Will fejében is ugyanezek a gondolatok futottak át. 

- Az enyém a bal oldali - jelentette ki a fekete hajú nephil, buzgóságával mosolygásra késztetve a társát. Jem panasz nélkül rávetette magát a jobb oldali szörnyre.

Az új hibridek nem csupán abban különböztek a Reid Garwin által alkotott bestiáktól, hogy nem veszítették el emberi vonásaikat, de gyorsabbak és erősebbek is voltak mint korábbi társaik. Willnek pedig hamar be kellett látnia, hogy a fejük elválasztása a testük többi részétől már korántsem volt annyira egyszerű, mint amikor az idrisi boszorkánymester házában megöltek egy tucatot a mesterük nélkül önálló gondolkodásra képtelen teremtményekből. Új stratégiára volt szükségük, méghozzá nagyon gyorsan.

A fiúnak ki sem kellett mondania, ami már az első vállán ejtett vágás óta foglalkoztatta. Will bosszús sóhaját hallva Jem egy erőteljes rúgással lelökte a legfelső lépcsőfokról a saját ellenfelét, majd a parabataija csapásait kiegészítve, a Phantom Caféban látott vérfarkas-hibrid másik oldalára állt, hogy onnan támadja a természetfelettien erős szörnyet. A mellkasa kapart a nehezen vett levegőtől, az izmai pedig égtek a bőre alatt, mégis az elméje legmélyére száműzte a fájdalmat, hogy egy jól időzített pillanatban a hibrid oldalába döfje a pengéjét. A sérülésre koncentráló szörnyet ezt követően Will két másik tőrrel kényszerítette térdre. A két Árnyvadász egy emberként vágta le a szörnyeteg fejét.

Amint a hibrid élettelen teste összecsuklott, Will egy könnyed mozdulattal a nadrágjába törölte annak éjfekete vérét, az arcán elterülő, elégedett vigyor felnagyított változata volt a Jem szája sarkában megbújó mosolynak. Csakhogy az ifjú Carstairs boldogsága nem tartott sokáig. A combjaira támaszkodva, két lélegzetvétel között, alig volt ideje figyelmeztetni a társát a pince felől feléjük közeledő szörnyetegre.

- Mögötted! - kiáltotta, de mire leutánozva parabataija mozdulatait, megtette volna az első lépéseket a hibrid felé, Lily két nyilat eresztett a bestia nyakába a folyosó másik végéből, ezzel egyidőben Gideon dobócsillagai pedig mély sebet ejtettek a szörny mellkasán. A hibrid bosszús üvöltése akkor szakadt félbe, amikor Will pengéje megadta neki az utolsó lökést és sorra elszakította a nyakában megtalálható izmokat, légcsövet és nyelőcsövet.

Will váltott egy jelentőségteljes pillantást a nappaliban harcoló Árnyvadászokkal mielőtt a pince felől újabb hibridek rontottak volna rájuk. A fiú ujjai elfehéredtek a kardja markolata körül, a szíve pedig a füleiben dübörgött, de Gideon egyetlen fejmozdulata elég volt ahhoz, hogy a tekintete Jemre terelődjön, a gondolatai pedig kitisztuljanak. Bíznia kellett a többiek képességeiben, nekik ugyanis más feladatot osztottak indulás előtt.

- Arról jönnek - mondta Jem a lefelé vezető lépcsősor irányába bökve, és ki sem kellett mondani a nyilvánvalót, hogy Will tudja: a társa arra gyanakodott, hogy ott tarthatták fogva Demonát.

Mielőtt egy bólintással a társa után sietett volna, Will megengedett magának még egy aggódó pillantást a nappali irányába, és látva, ahogy Emily a tőle megszokott, légies mozdulatokkal átcsúszott két hibrid között, a késeivel mély vágást ejtve mindkettő Achilles-ínán, valamennyire nyugodtabb szívvel fordított hátat szerelmének. Bíznia kellett benne. Bíznia kellett a tervükben. Ez volt az egyetlen módja Benedict legyőzésének. 


A Demona állán végigcsorgó, bíbor színű vér kövér cseppekben hullott a mocskos földre, a vámpír testében szerteáramló fájdalom mégsem volt olyan intenzív, mint amire a lány az emlékeiben élő szertartások alapján számított. A torkát nem kaparták visszanyelt sikolyok, a végtagjaiban szerteáramló lángnyelvek pedig inkább hűvösek és bénítóak voltak, mintsem forróak. Vámpírrá válása óta először, még a testét gúzsba kötő láncok nélkül is alig volt képes talpon maradni, nem hogy az őt fogva tartó hibridekre támadni, az élettelen testükön át utat törve magának az emeletre vezető lépcsősor felé. A szabadság felé. Ha Cassandra látta volna, ha tényleg látta volna, hogy a húga milyen szánalmas látványt nyújtott a szőke boszorkánymester előtt, képen röhögte volna, amiért idáig jutott egy haldokló nephil miatt.

- Ne... - könyörgött a lány, amikor az egyik hibrid a szív arcú nő kérésére közelebb lökte a gyertyákkal és gyógynövényekkel telepakolt oltárhoz. Demona az alkarjával tompította az esést, jóllehet a homloka még így is nekicsapódott a padlónak a hirtelen taszítástól. 

A boszorkánymester szája széle megrezzent, ahogy a tekintete egy pillanatra megállapodott a legyengült Alvilágin, jóllehet Benedict egyetlen elégedetlen torokköszörülése elég volt ahhoz, hogy visszarángassa a nőt a jelenbe. Tudta jól, hogy bár a helyzetek többségében sohasem ártott volna egyetlen Alviláginak sem, ezúttal muszáj volt meggörbítenie az erkölcsi mércéjét, hiszen csak úgy tarthatta magánál a Fekete Könyvet, ha elsősorban arra használta, amire Benedict Lightwood utasította. Azt pedig amúgy sem kockáztathatta meg, hogy ellenséges oldalra kerüljön a túlvilágról visszarángatott férfival. Látnia kellett, mit tesz az elméjével az igézet, amivel visszahozták, hogy felkészülhessen a negatív mellékhatásokra, amikor majd ő is ráolvassa az igézetet halott barátnőjének maradványaira. Nem mellesleg, Cassandra Blightly hozzátartozóiért amúgy sem volt túl nagy kár. Marina szemében ugyanis a londoni vámpírkirálynő egyetlen hozzátartozója sem érdemelt kegyes bánásmódot.

Megacélozva a szívét, a nő az elméje egy eldugott részére száműzte a fejében keringő, szentimentális gondolatokat és nekilátott a szertartás következő lépéséhez. A torkából felszínre törő hangokat figyelmen kívül hagyva egy erőteljes mozdulattal megragadta a vámpír karját és megvágta a kezét, hogy aztán minden csepp, hibridméreggel keveredett vérét egy kőből faragott tálkába gyűjtse.

A boszorkánymester orcáit vörösre festő, szív alakú jelek felragyogtak, amikor a saját tenyerébe vette az előre kikészített athamét, és megmártotta azt a gyógynövényekkel és tündér könnyel összekevert vérben.

Demona fájdalmas üvöltése háttérbe szorította, ahogy a pincébe vezető ajtó nekicsapódott a téglafalnak. A vállába fúródó, izzó penge a szem számára láthatatlan lángnyelvekkel igyekezett elpárologtatni a vámpír testéből az ereiben zakatoló, emberi vért, hogy aztán a szertartás utolsó fázisában éjfekete, az élő szervezet számára mérgező cseppekkel váltsa fel valamennyit. A lány minden végtagja remegett, mire egy megfoghatatlan erő a falnak taszította a szőke boszorkánymestert, és egy másik eltávolította a kulcscsontja felől a pengét.

- Marina? - kérdezte valaki a háttérben, jóllehet Demona képtelen volt arcot párosítani az ismerős hanghoz. Az egész világ életlen és tompa volt a számára, mintha hirtelen újra egy gyenge és haszontalan halandóvá változott volna. Már nem hallotta az emeleti összecsapás kakofóniáját sem, pedig a pince méretéből és a tömeg hiányából ítélve biztos volt benne, hogy még nem ért véget.

- Mit művelsz, Caleb? - kérdezte a falnak szorított boszorkánymester még mielőtt az egyik nephil a földre esett volna a vámpír mellett, hogy aztán egy cifra káromkodás után újra rávesse magát a legközelebbi hibridre. Demona megrázta a fejét, a világ mégsem állt a helyére.

Minden más esetben a lány ösztönös reakciója az orcáira csúszó tenyerekre egy jól irányzott ütés lett volna, azonban ezúttal a reflexei nem működtek megfelelően, a tekintete pedig olyan lassan fókuszált, hogy hamarabb felismerte az előtte térdelő nephil hangját, minthogy a szemeibe nézve konstatálni tudta volna, hogy Jem íriszei még mindig természetellenesen hideg árnyalatban néztek vissza rá. A lány halott szíve összeszorult, amikor rájött, hogy a fiú ahelyett, hogy visszament volna Kirkéhez, riasztotta a társait. Ostoba nephil!

- Minden rendben lesz - ígérte a fiú, és bár Demona őszintén kételkedett a szavaiban, szó nélkül hagyta neki, hogy felemelje a földről és kicipelje nem csak a pincéből, de az elhagyatott családi házból is.

Habár a kinti sötétség meglepte a lányt, sem erre, sem a testét a ház falának támasztó fiú lihegésére nem tett megjegyzést. Helyette az udvaron harcoló nephilekre emelte a tekintetét, azon töprengve, hogy vajon merre lehettek a többiek. Lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy mindössze négyen-öten jöttek a megmentésére. Nem amiatt, mert olyan értékes lett volna az élete, hanem mert Benedict Lightwood is az épületben tartózkodott. Hát nem állt minden Árnyvadász érdekében, hogy elkapják a túlvilágról visszarángatott társukat még mielőtt az porig égette volna az Árnyvilágot? Ostobák voltak, ha azt hitték, hogy a férfit csupán az Alvilágiak iránt érzett gyűlölete fűtötte. Demona majdhogynem teljesen biztos volt abban, hogy az ő fajtája után az Alvilágiakat védelmező nephilek lesznek a következő áldozatai.

- Maradj itt! - jött az utasítás a fakó nephiltől, és a lány szemei elkerekedtek, amikor megérezte a kezébe csúsztatott kés súlyát. Demona összeráncolt homlokkal nézett farkasszemet a fiúval, aki egy biztató mosolyt követően felállt a vámpír mellől, és hátat fordítva Demonának, csatlakozott az egyik bestiával harcoló Emilyhez.


Lily ujjai ragacsosak voltak a felkarján ejtett vágásból alácsorgó vértől, amikor összeszorítva az állkapcsát, elválasztotta a Jemre támadó hibrid fejét a teste többi részétől. A bestia élettelen tagjai halk puffanással estek a földre, mindössze pár centiméterre az ifjú Carstairs lábaitól, aki egy rosszul álcázott, kimerült grimasszal köszönte meg a lánynak a segítséget. A pálcája nélkül, alig két-három dobócsillaggal az övén, ugyanis még a legjobb formájában is képtelen lett volna pontot tenni az egy-egy elleni harc végére. Nemhogy remegő kezekkel, a szokásos yin fen adagjának csupán kicsivel több mint a felével a szervezetében.

Tereljétek őket egy kupacba!

Caleb tekintélyt parancsoló hangját hallva, Emily egyenes vonallá préselt ajkakkal hajolt le Jem pálcájáért, hogy aztán a Gideont körbe álló és az épületből Will és Caleb háta mögül kiözönlő hibridekre bökve a fiú tudtára adja, hogy az összecsapás következő szakaszához értek. Az idrisi boszorkánymester megszerezte a Fekete Könyvet, és a gondolatait Lilyre összpontosítva, megadta nekik a zöld utat a szörnyek összeterelésére. Jem egy bólintással vette tudomásul a fejleményeket.

Az öt fős csapat egy emberként mozogva igyekezett a lehető leggyorsabban és legprecízebben végrehajtani az előre megbeszélteket, csakhogy az Intézet könyvtárában nem számoltak azzal, hogy mennyire ki fogja meríteni valamennyiüket a hibridek előzetes lefoglalása, vagy hogy egyedül már korántsem volt olyan könnyű megküzdeni ezekkel a szörnyekkel, mint az átváltoztató igézet tökéletesítése előtt. Mire Caleb nekilátott a megfelelő varázsige mormolásának, Lily megszédült a lassú, de szüntelen vérveszteségtől.

A lány a körülöttük felizzó, szabályos kör formát alkotó vonal láttán, összeszűkített szemekkel nézett fel az ajtó mellett álló boszorkánymesterre, aki egy biccentéssel adta a nephil tudtára, hogy nem sok idejük maradt. Azonnal el kellett hagyniuk a bura belsejét még mielőtt az bezárult volna körülöttük.

- Srácok! - üvöltötte a lány, mire mindenki azonnal taktikát váltott és átálltak visszavonuló stratégiára.

Csakhogy volt még valami, amire a kora délutáni megbeszélés alkalmával egyikük sem gondolt. Jem mélyről jövő késztetésére annak kapcsán, hogy betartsa a Demonának tett, meggondolatlan ígéretét. Amikor az egyik hibrid a bura széle felé futva elindult a legyengült vámpír felé, a fiú anélkül rohant utána és húzta vissza az izzó vonalak mögé, hogy belegondolt volna, annak milyen következményei lehetnek a tervükre nézve.

- Jem, gyere ki! Most! - üvöltötte a Lily felkarjára épp iratze rúnát rajzoló Will, aki a nem várt történések közepette önmagával viaskodott, mit is kellett volna tennie: kirángatni a barátját a saját két kezével, vagy megbizonyosodni róla, hogy az öntudatlanság határán egyensúlyozó szerelme időben megkapta a gyógyító rúnákat, amikre szüksége volt.

- Csináld! - ordította vissza Jem két nehéz lélegzetvétel között, amikor a hibrid durván lelökte magáról, ő pedig a földön kúszva az Achilles-ínát célozva megpróbálta mozgásképtelenné tenni az övére erősített dobócsillagok egyikével.

- Mi?

Will karjai megremegtek, ahogy felállva Emily mellől, szembe fordult a makacs parabataijával.

- Zárd be!

A hibrid a földre esett, de egy második és egy harmadik szintén elindult az izzó határvonalak irányába, ezzel arra késztetve valamennyit, hogy hagyják el a bura belsejét. Nem maradt más választásuk. Pillanatokon múlott, hogy minden erőfeszítésük füstbe menjen. Jem pedig ezt egyszerűen nem engedhette megtörténni.

- Nem! 

Bármennyire is ellenkezett a fiatal Herondale, Caleb nem osztotta a nézeteit. Csakhogy mire Will felfogta, hogy mégis mit, hogy mégis kit készült feláldozni a céljúk elérése érdekében az Alvilági, a boszorkánymester a varázsige végére ért, a bura pedig végleg bezárult a tökéletesített hibridek és Jem Carstairs körül.

2021. április 30., péntek

28. fejezet

Sziasztok :)
Ezzel a fejezettel szeretnék nagyon boldog névnapot kívánni a világ legeslegjobb barátnőjének! Habár mostanság nem tudunk minden héten összefutni, és néha már idő előtt bealszom, akárcsak egy nyugdíjas - nem is beszélve arról, hogy valahányszor nálatok vagyok, kieszem a hűtőt T-T -, remélem, hogy még mindig sikerül éreztetnem veled, mennyire fontos vagy a számomra. Köszönöm, hogy mindig motiválsz, és hogy a drama queen énem ellenére elfogadsz, ahogy vagyok. Damn! Hogy lyukadok ki ide minden egyes felvezető alkalmával? Azt hiszem, megint sikerült elérzékenyülnöm. The power you have over me!
Millio puszi xx szerecsendio
-------------------------------------------------------------------------------
Ami szívednek legkedvesebb
A londoni Intézet dupla ajtaja nagy hévvel csapódott neki a főlépcsőhöz vezető, rövid folyosó falainak, de még ez sem volt képes elnyomni a kintről beszűrődő vihar eget rengető morajlását. A légteret betöltő villámlás hangjára Sophie szinte gondolkodás nélkül szaladt ki az ebédlőből, a kezeiben megpihenő, nedves kendő pedig másodpercek alatt a padlóra hullott, ahogy a szemei megakadtak a falnak támaszkodó, ázott Árnyvadászon. James Carstairs, egyik kezében törött jáde pálcájával, másikban az annak tokjába rejtett, adamantin karddal tántorgott az emelet irányába, bice léptei között ügyet sem vetve a cselédlányra, aki kész lett volna eltámogatni a fiatal nephilimet a Menedékhelyre, amennyiben azt Jem is úgy akarta volna. Csakhogy Jemet egy csöppet sem érdekelte a saját egészségügyi állapota: a nyakát vörösre színező vére, felhasadt halántéka vagy sérült lába. Csupán egyetlen dolog lebegett a szemei előtt. Méghozzá az, hogy a lehető leghamarabb meg kellett találnia Willt vagy Lilyt. Ha szerencsés volt, mind a két Árnyvadász egy és ugyanazon helyen tartózkodott - ahogy arra alig fél napja megkérte a lányt -, akkor ugyanis értékes időt spórolhattak volna azzal, hogy csupán egyszer kellett felvilágosítania a barátait arról a hibáról, ami talán Demona életébe kerülhet, amennyiben nem cselekednek azonnal.

Amikor Jem kis híján orra bukott a saját lábában, Sophie anélkül kapott a fiú karja után, hogy különösebben belegondolt volna abba, mit csinált, mégis keserű grimaszra húzta a száját, amikor az Árnyvadász kelletlenül lerázta magáról a kezeit. Hiszen csupán segíteni akart! Ha valakitől, hát Jem Carstairstől ennél valamivel több finomságot várt, de tudta jól, hogy ennek még gondolatban sem szabadott volna megfordulnia a fejében. Ki volt ő, hogy bármit elvárjon egy nephiltől? Pusztán azért, mert családjaként tekintett az itt élő Árnyvadászokra, nem vált velük egyenlővé. Ellátni a sérült fiú sebeit nem tartozott a munkakörébe. Bezárni a nyitva felejtett bejárati ajtót? Annál inkább.

Sophie összeszorított ajkakkal sétált el a bejáratig, majd ugyanezzel az érzelmektől mentes, eltökélt arckifejezéssel hajolt le a padlóra esett rongyért. Mégis, minden elhatározása, hogy ne anyáskodjon a sérült nephil felett semmissé vált, amikor Jem megbotlott az egyik lépcsőfokban. Egy lemondó sóhajt követően, a cselédlány anélkül sietett az Árnyvadász után, hogy utána kiáltott volna, hogy legyen óvatosabb. 

Jem eközben töretlenül törtetett előre, egyenesen az első emeleti gyakorlóterem felé, amit még annak ellenére is üresen talált, hogy nemrég kaptak új gyakorlóbábukat a York-i Intézetből. Az Angyalra! Hát már ennyire nem ismerte a saját parabataiját? Jem bármire megesküdött volna, hogy Will a könyvtári összeszólalkozásukat követően minden felgyülemlett mérgét vagy ezeken a fémből öntött, késsel felszerelt bábukon, vagy a Phantom Caféban fogja levezetni. Mégis, amikor alig fél órája berontott az Alvilági kocsmába, sem Trixi, sem Belle, sem a Willt gyűlölő, zsémbes vérfarkas csapos nem tudta megmondani, merre lehetett a fiú.

Ahogy tett egy bizonytalan lépést hátra, Jem felkarja beleütközött Sophie vállába, a lány fejében ugyanis meg sem fordult, hogy a másik ilyen hirtelen kifordul a teremből, a fiú pedig épp úgy, ahogy a könyvtárban vagy a sikátorban, ezúttal sem vette észre, hogy nem váratlan társasága akadt. A tény, hogy az elmúlt huszonnégy órában ez volt a harmadik alkalom, hogy képtelen volt felmérni a közvetlen környezetét, minden más szituációban aggasztotta volna az Árnyvadászt, de ezúttal nem számított semmi, csak Will és Emily. Meg kellett találnia Willt és Emilyt.

- Beszélnem kell Will-lel. Vagy Emily-vel - szűrte ki a fogai között, a tekintetét a lányról először a lépcsők, majd Lily régi szobájának irányába csúsztatva. Egy röpke másodpercig fogalma sem volt, hogyan tovább. Hogy merre kellett volna keresnie a barátait, vagy hogy vajon tényleg az lett volna a legbölcsebb döntés a részéről, ha tovább keresi őket ahelyett, hogy inkább más segítség után nézett volna. Habár a fiúnak évei voltak arra, hogy hozzászokjon az idő sürgető, véges természetéhez, ezúttal képtelen volt elfogadni akár csak a gondolatát annak, hogy túl gyorsan száguldottak el mellette a másodpercek. - Bárkivel.

Sophie ajkai résnyire nyíltak, amikor Jem fakó ujjai a felkarja köré csavarodtak, jóllehet a tekintete összeszedettségről árulkodott, amikor pillanatokkal később Lily szobájának irányába bökött a fejével. Habár a lány minden porcikája könyörgött neki, hogy hátráljon el a fiútól, a lelke mélyén tudta, hogy Jem sosem lett volna képes szánt szándékkal bántani őt, felzaklatott lelkiállapot ide vagy oda. Éppen ezért a kiképzése ellenére sem alkalmazta a Gideontól tanult praktikákat, de még csak arra sem hívta fel a fiatal Carstairs figyelmét, hogy az ujjai minden bizonnyal lila foltokat fognak hagyni a bőrén. Nem akarta, hogy az esetleges bűntudat még több súlyt helyezzen a nephil mellkasára.

- Will úrfiék nemrég jöttek vissza. A szobájukban vannak - hozta a fiú tudomására Sophie a tőle megszokott, törődő hangon, mire Jem gondolkodás nélkül az oldala mellé ejtette a lányt szorongató kezét, és szó nélkül a megadott irányba sietett.

Amikor végül elért az ajtóhoz, Jem életében először anélkül tépte fel a nyílászárót, hogy kopogásra pazarolta volna az idejét, aminek következtében az első dolog, amivel szemben találta magát az egy levegőért könyörgő Emilyt szorongató, félmeztelen Will volt. A fiú elkerekedett szemekkel és vörösre vált arccal figyelte a barátait. Azt, ahogy Will karjai védelmezően a mellkasához húzták a lányt, ahogy a parabataijának teste egyik pillanatról a másikra megfeszült, és ahogy ezt kihasználva, Lily játékos csókot lopott szerelme kicserepesedett ajkairól. Azt, ahogy az elvárt reakció hiányában a lány összeráncolt homlokkal, aggódva próbálta megfejteni a Will szemeiben izzó érzelmeket, majd a tekintetét követve az ajtó irányába fordította a fejét, és Jem véres arca láttán a torkában rekedt a levegő.

Emily egy másodpercig sem hezitált, amikor lefejtette magáról Will karjait és a sérült barátjához rohant.

- Te jóságos ég! Mi történt? - Lily tenyerei a fiú állkapcsának két oldalára simultak, ahogy finoman elfordította a fejét, hogy jobb rálátása nyíljon a sebre.

- Elvitték… - motyogta az orra alatt, egyik kezével még mindig a kilincset szorongatva, mintha csak az tartotta volna a felszínen.

- Kit? Jem, figyelj rám! - kérte a lány, amikor a másik annak ellenére sem folytatta a beszámolóját, hogy kellő időt kapott a gondolatai rendszerezésére. Lily összeszűkített szemekkel fogta az ujjai közé Jem állát, hogy aztán egy könnyed mozdulattal szemkontaktusra kényszerítse a barátját. Lehet, hogy pár órája még önként hunyt szemet a fiú titkai felett, de Jem állapota láttán ezúttal nála is betelt a pohár. Ha hagyta volna, hogy a barátja egyedül birkózzon meg mindazzal, amit hetek óta rejtegetett előlük, pusztán azért, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem merte megosztani velük a problémáját, sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem lett volna mellette, amikor Jemnek tényleg szüksége volt rá. És mind tudták, hogy nem ő volt az egyetlen, aki így érzett. - El kell mondanod, mi történt pontosan!

Egy végtelenségnek tűnő másodpercig csupán a fiú nehéz, fájdalomtól és kimerültségtől terhes lélegzetvételének hangja töltötte meg a szobát, majd Jem Lily csuklója köré fonta az ujjait és lefejtette magáról az Árnyvadász kezét.

- Demonával ellátogattunk egy boszorkánymesterhez, aki… - kezdte, a tekintetét eleinte a saját cipőjén tartva. Mintha az elmúlt hetekben megszokott ritmus egyszeriben felülkerekedett volna a fiú korábbi szokásain, Jem anélkül hagyta ki a lehető legtöbb konkrétumot a mondandójából, hogy azt észrevette volna. Éppen ezért Will elégedetlen prüszkölése és szemforgatása tett arról, hogy a rosszallása ne kerülje el barátja figyelmét. - Kirke segített nekünk elkészíteni az ellenszert. Igen, azt az ellenszert - ismételte el Jem sebtében, még mielőtt Will visszakérdezhetett volna, jóllehet a megdöbbent fiú azután sem volt képes összezárni a száját, hogy a Lily a vállára fektette a tenyerét. - De még mielőtt megihattam volna, ránk támadtak. Hibridek. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen. Mire felébredtem, Demona már nem volt sehol.

Ha bárki rákérdezett volna, Emily annak ellenére sem lett volna képes megmondani, hogy vajon Jemnek szándékában állt-e tovább folytatni a monológját, hogy a szemei egy pillanatra sem hagyták el a fiú fakó arcát. Will dühe ugyanis bomba módjára robbant mindkettejük képébe.

- Azt akarod mondani, hogy találtatok gyógymódot a mérgezésre, és csak most mondod? - kérte számon a barátját a fiatal Herondale, egyik kezével Jem felsője után kapva, a másikkal pedig az ajtó élének támaszkodva. Lily a beszélgetés kezdete óta először, nem tudta eldönteni, hogy kinek a szájára kellett volna nagyobb figyelmet szentelnie, hogy leolvasva az arról legördülő szavakat, megértse, mi történik pontosan. Az ametiszt nyakék hiánya mázsás súlyként nehezedett a mellkasára. De tudta, hogy ha a bevetéseken kívül is hordta volna az ékszert, ha túl hamar kérte volna a fiú engedélyét arra, napközben is rajta lehessen, Will sosem bocsátotta volna meg neki, amiért annak idején eltitkolta előle az erejét.

Így hát jobb ötlet hiányában úgy döntött, hogy megpróbál egy kis értelmet beszélni Willbe ahelyett, hogy felkutatná a miérteket. Akkor és ott egyébként sem számított más, csak Jem tetteinek előre nem látott következménye: a londoni vámpírkirálynő húgát ért támadás.

- Will!

- Ne mondd, hogy téged egyáltalán nem zavar, hogy egy vámpírral ment megkeresni, amikor egész idő alatt itt voltunk neki! - ripakodott rá a lányra, aki bár csupán csak a második felét kapta el a felháborodott mondatnak, ennyi is bőven elég volt a számára ahhoz, hogy tudja, mind a ketten vékony jégen táncoltak a nephilnél. Jem összegyűrt felsője és Will fehér ujjpercei úgyszintén az arcába üvöltötték, hogy egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul megfogalmazott mondat elég lett volna ahhoz, hogy a fiú kiviharozzon az épületből. Azt pedig semmiképp sem engedhették meg maguknak ilyen kritikus időkben.

- Most nem ez a lényeg, és ezt te is jól tudod! - replikázta a lány, tekintélyt parancsoló kijelentésével belefojtva a fiúba bárminemű ellenkezést. Tudván, hogy fikarcnyi esélye sem volt Lilyvel szemben, Will durcásan fordult vissza Jem felé, akivel hosszú másodpercekig nézett farkasszemet mielőtt végleg szabadjára engedte volna. Egyikük sem tudta pontosan, mit érzett, amikor hirtelen egy lépést nőtt a közöttük húzódó távolság. - Szólnunk kell Gideonnak a támadásról és Demonáról, hogy figyelmeztetni tudja Cassandrát.

Will elhúzott szájjal, kelletlenül vette tudomásul szerelme szavait, majd alig egy lélegzetvételnyi szünetet követően, már valamivel nyugodtabban, önként nyúlt Jem karja után, hogy a hóna alá csúsztatva a testét, átvegye a sérült nephil testsúlyának egy részét.

- Gyere! Így mégsem indulhatsz háborúba - morogta az orra alatt, mielőtt ellenkezést nem tűrve az ajtó irányába húzta a barátját. Nem kérdezett rá, hogy a másik hol hagyta a jáde pálcáját (az üres edzőterem padlóján), vagy hogy miért nem gyógyította be a saját sebeit rögtön azután, hogy magához tért abban a sikátorban, amit korábban említett (először teljesen megfeledkezett erről a lehetőségről, majd mire az eszébe jutott, már túl késő lett volna visszamenni az irónjáért a sikátorba, ahol kieshetett az övéből), csak vonszolta őt maga után, amíg el nem értek a fiú saját szobájáig.

Will nem bajlódott azzal, hogy egy lábon egyensúlyozva becsukja maguk mögött az ajtót. Helyette egészen az ágy széléig kísérte a parabataiját, majd elővette a saját irónját, és nekilátott az iratze rúna megrajzolásának. A csönd, ami mindeközben a két fiúra ereszkedett, nehéz volt és ragacsos, mintha egy rutin bevetés során óvatlanul futóhomokba sétáltak volna mind a ketten. Az Angyalra! Mégis mikor távolodtak el ennyire egymástól? Mikor váltak sértődött barátokból távolságtartó bajtársakká, majdhogynem idegenekké?

Válasz híján Will volt az, aki először elkapta a tekintetét a másikról, majd hátat fordítva Jemnek, a fiú gardrób szekrényéhez lépett, és levett a felső polcról egy tiszta pamut felsőt és egy színben passzoló, fekete nadrágot. Bármi, ami akárcsak egy kicsit is segített elterelni a figyelmét a problémáikról, jobb volt, mint a súlyos vádakat magában hordozó némaság. Ugyanis Will még nem állt készen arra, hogy bocsánatot kérjen, vagy hogy elfogadja, hogy ő sem volt teljes egészében ártatlan. Talán, ha egy kicsit érettebben állt volna hozzá bizonyos dolgokhoz, ha nem uralkodtak volna el rajta olyan könnyen az érzelmei, akkor Jem sem érezte volna úgy, hogy tojáshéjon kell járkálnia a közelében. Akkor talán képes lett volna rábízni a titkait.

Jem összeszorított állkapoccsal figyelte, ahogy Will letette az ágy szélére a ruháit, majd egy szó nélkül elindult a folyosó felé. A szíve összeszorult a gondolatra, hogy hagyja elmenni.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el. Nem akartam, hogy csalódnod kelljen - szólt utána, a szavaival megállásra késztetve parabataiját.

Will pár röpke másodpercig önmagával vitatkozva igyekezett eldönteni, hogyan kellett volna lereagálnia a hallottakat. Egy része ugyanis mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjenek a kettejüket elválasztó csatabárdok. A távolság, a keserűség, a megbántottság, a bizalmatlanság. Egyik sem illett bele az őket egymáshoz láncoló, szent kötelékbe. Mégis, ha elfogadta volna, hogy a barátja mindent csakis érte tett, az ő lelki nyugalmáért, akkor az azt jelentette volna, hogy minden Will hibája volt, hogy Jem valaki sokkal jobbat érdemelt nála. Valakit, aki mellett már évekkel korábban rátalálhatott volna az ellenszerre. Így hát ahelyett, hogy elfogadta volna a másik bocsánatkérését, vékony vonallá préselt ajkakkal, lemondóan nézett vissza a válla felett az ágyon ülő Árnyvadászra.

- Csalódnom? - kérdezte keserűen. - Szerinted most mit érzek?

Még mielőtt a csönd magához ölelhette volna mindkettejüket, Will az ajtó kilincsére helyezte izzadt tenyerét, majd kilépett a folyosóra, és egy újabb, félelemből és önutálatból kovácsolt falat emelt közé és parabataija közé.


Amint Jem a monológja végére ért, Gideon maga elé vett egy darab papírt, és az irónja segítségével azonnal nekilátott a Cassandrának címzett tűzlevél megírásának. Mert bár a torkát kaparták a kelletlenül visszanyelt, gondterhelt sóhajok, mint a londoni Intézet vezetője, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy a kialakult helyzet aggasztó mivolta maga alá rántsa. Ha még azelőtt meg akarták találni Demonát, hogy az apja elvakult bosszúvágyból megölte volna - vagy, ami még rosszabb: hibrid szörnyeteggé változtatta volna, hogy aztán vele ölesse meg a vámpírklán vezetőjét -, akkor jól kidolgozott és kellően alapos tervre volt szükségük. Méghozzá a lehető leghamarabb.

Éppen ezért az Intézet vezetője nem kérte számon James Carstairst, amiért a támadás előtt az engedélye nélkül Kirke lakásán tartózkodott, és nem kérdezett rá arra sem, hogy miféle kapcsolat fűzte Demonához. Helyette írt egy rövid, de lényegre törő levelet Calebnek, majd az idrisi Tanácsnak, abban reménykedve, hogy a Klávé végre valahára elismeri majd, mekkora veszélyt jelentett Benedict az Árnyvilágra, és a segítségükre sietnek majd, amint egy keresővarázslat segítségével megtalálták, merre bujtatta a vámpírhercegnőt.

- Ez túl egyszerű - jelentette ki Emily, amikor alig egy fél órával később, a könyvtár egyik keményfa asztala fölé hajolva, Caleb igézete rátalált a lányra London külvárosában. A tény, hogy Benedict birtokában volt a Fekete Könyv annak minden tiltott varázsigéjével együtt, és legalább egy vagy két hűséges boszorkánymester, akik képesek voltak használni mindezeket anélkül, hogy felemésztette volna őket a könyv ereje, arra engedett következtetni, hogy amennyiben valóban rejtve szerettek volna maradni az ellenségeik elől, mindenkinek vért kellett volna izzadnia azért, hogy igazi nyomra bukkanjon. Valami tehát nagyon, de nagyon nem stimmelt.

És ezzel a könyvtárban tartózkodó nephilek közül senki sem volt képes vitába szállni, így hát mind egy-egy erélyes bólintással adtak igazat a lánynak.

- Ez csak azt jelenti, hogy nem fogunk unatkozni - replikázta a fiatal Herondale, mindkét tenyerét az asztal lapjára csapva. Habár az intézet vezetője a legtöbb esetben nem értékelte a fiú ehhez hasonló, gondtalan megjegyzéseit, hiszen mindig is úgy tartotta, hogy ez a vicceskedő mentalitás komoly veszélyt jelentett a terepen harcoló Árnyvadászokra, ezúttal egy halvány mosollyal a szája szélén figyelte, ahogy Will megpróbálta felszítani a szobában eluralkodó, lankadt harci szellemet.

A fogaskerekek eszeveszett tempóban pörögtek a fiatal vezető agyában, ahogy a gondjaira bízott nephilekről először a gyöngyházfénnyel ragyogó térképre, majd a boszorkánymester mellett álló Adrien Whitelawra siklott a tekintete. Ha a legutóbbi hibrid támadás éjszakáján meggyilkolt tanácstag fiát nem éppen azzal a szándékkal küldték volna a londoni Intézetbe, hogy rajtuk tartsa a szemét, már abban a másodpercben útnak indult volna, hogy Caleb megadta számára a szükséges koordinátákat. Így azonban kétszer is meg kellett gondolnia, hogy milyen sorrendben adta ki a parancsokat. A vészterhes idők ugyanis pontosan olyan tökéletes, mondvacsinált indokokat és lehetőségeket biztosítottak a hatalmon lévők számára, amennyiben meg akartak szabadulni az őket fenyegető erőktől, mint amilyen vissza nem térő alkalmat nyújtottak a lázadóknak és az idealistáknak.

- Semmi hír a Tanács felől? - kérdezte a tőle telhető legkimértebb hangszínen, mire Adrien lemondóan megrázta a fejét. Előző éjszakai jelentése óta ugyanis egyetlen szót sem hallott az Inkvizítor és a Tanács többi tagja felől, mintha a tény, hogy Benedict komoly veszélyt jelentett az Árnyvilágra egy csöppet sem izgatta volna az idősebb generációt.

Gideon egy beletörődő sóhajjal konstatálta, hogy az idrisi Árnyvadászok jóváhagyása nélkül, önmaga kell meghoznia a végső döntést, méghozzá amilyen hamar csak lehetett. Az ugyanis még Cassandra felháborodott válaszlevele nélkül is egyértelmű lett volna a számára, hogy amennyiben a nephilek bürokratikus lassúsága miatt lesznek képtelenek megmenteni az elrabolt vámpírt, a londoni klán királynője az Egyezményre fittyet hányva, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a helyi Árnyvadászok mélységesen megbánják az arroganciájukat. És egy nephil-Alvilági háború kirobbantása volt az utolsó dolog, amit Gideon el szeretett volna érni intézetvezetői pályafutása alatt.

- Rendben. Akkor mint a londoni Intézet igazgatója, ezennel engedélyt adok arra, hogy Demona után menjetek. Viszont valakinek itt kell maradnia, ugyani… - kezdte, de még mielőtt az utasítások végére érhetett volna, Adrien egy jól időzített közbeszólással Gideonba fojtotta a szót.

- Te jobban ismered Benedictet. Majd én maradok, és közben megpróbálom meggyőzni őket, hogy küldjenek erősítést - ajánlkozott, érvelésével egy hálás mosolyt csalva a fiatal Lightwood arcára. Ámbár kimért mondataikon kellően megmutatkozott, hogy még nem bíztak meg teljes egészében egymásban, a délelőtti, közös járőrözésükhöz hasonlóan, ezúttal is tettek egy lépést egy hűségen és elkötelezettségen alapuló kapcsolat kiépítése felé.

- Köszönöm, Adrien.


Demona mindeközben egy dohos alagsor téglából felhúzott falának felszülve igyekezett darabjaira törni a végtagjait gúzsba kötő láncokat. Csakhogy a szervezetét belülről felemésztő hibrid méreg jobban legyengítette, mint bármely vasfűből készített bájital. Vérző sebei pedig szépen, lassan eltörpültek a testén sorra megjelenő és azt lilára és éjkékre színező zúzódások mellett.

Az arcába hulló, ragacsos tincsek és a szemét csípő izzadság ellenére, a lány azonnal felismerte a szertartást, aminek az előkészítéséhez rögvest nekilátott a helyiségbe lépő, szőke varázsló. Korábbi elfogatása alkalmával ugyanis legalább tucatszor végignézte azt, ahogy számára kedves és ismeretlen Alvilágiakat egyaránt kísérleti patkánynak használt a Benedict Lightwoodot fanatikusan imádó boszorkánymester. Csakhogy az apró termetű, szív arcú nő mozdulataiban megbújó, elegáns magabiztosság semmiben sem hasonlított Reid Garwin szinte már állatias megszállottságához. És a sikátorban látott, emberarcú bestiák puszta létezése is azt sugallta a vámpír számára, hogy a szöszi értette a dolgát. A pokolba! El kellett tűnnie a kisasztalra helyezett Fekete Könyv közeléből, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.

A vámpír összeszorított állkapcsa ellenére könnyedén utat tört magának egy, a torkát kaparó, nyöszörgő sóhajok közül. A mocskos padlónak csapódó térdei láttán pedig, a lány semmi másra nem tudott gondolni, csak Jemre. A fiú homlokán lomhán csordogáló vérre.  A földre hulló üvegcse hangjára, ami újra és újra lejátszódott az elméjében, akárcsak egy beakadt dallam egy régi lemezjátszón. Remegő alsó ajkába harapva, Demona maga is meglepődött, mennyire fájt a szíve amiatt, hogy nem volt idejük felhasználni az ellenszert. Mégis mióta volt ennyire fontos a számára a fiú?

Az Alvilági egy kintről beszűrődő dulakodás tompa, mégis félreismerhetetlen hangjára kapta fel a fejét. Ajtócsapódásra. Földre hulló üvegszilánkok játékos dallamára. Zihálásra, és elsuttogott angyalnevekre. A tüdőből kipréselt levegő, elcsukló, fülsiketítő csendjére. Szinte a nyelve hegyén érezte a csata hevében elhullajtott vér bizsergető ízét.

Az alagsor ajtaja nagy hévvel csapódott a téglafalnak, és amikor Demona tekintete találkozott a küszöbön álló férfiéval, összeszorult a gyomra. A Benedict szája szélén megbújó, elégedett mosoly nem hagyta nyugodni a vámpírt.

- Megölni. Mindet - parancsolta az eszét vesztett nephil a sarokban megpihenő hibrideknek, miközben a kezével egy határozott mozdulattal a háta mögötti folyosó felé intett. 

A férfi szemeiben csillogó elégedettség a Napnál is világosabbá tette, hogy minden a tervei szerint alakult. És bár a kikötözött Alvilági minden porcikája könyörgött azért, hogy tegyen valamit, akármit, Demona túl gyenge volt ahhoz, hogy felhívja a megmentésére érkező Árnyvadászok figyelmét arra: egyenesen Benedict csapdájába sétáltak.