5. fejezet

Sziasztok :)

Mivel FantasyGirl azt mondta, hogy ne sajnáljam, ha kések a részekkel, így ezúttal átugrom ezt és inkább a lényegre térek. Nagyon szépen köszönöm a kitartásotokat! Valahányszor meglátom a kommentjeiteket az ösztönöz, hogy írjak és írjak,valahányszor időm engedi, hogy minél hamarabb olvashassátok a folytatást... és most, a Mennyei tüzek városát olvasva annyi ötletem támadt, hogy el sem hiszitek.
Kinek hogyan telnek a napjai? Én tegnap szalagavatón voltam, és már annyira várom a sajátom, hogy az hihetetlen. Teljesen magával ragadott a hangulat (na meg az afterparty). Épp ezért előfordulhatnak hibák az átolvasásban. Mentségemre legyen, igyekeztem :)
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Szörny születik

   Demona először a fal tövében felgyülemlő, áttetsző tócsát pillantotta meg, aminek egyenletes felületén megtört a Nap halovány fénye. Egy barlangban volt, amiről az orrában felgyülemlő dohos szagból ítélve már hosszú ideje megfeledkezett az örökkévalóság.

  A lány hátravetette a fejét, ami így nekiütközött egy sziklának, ő pedig hangos szitkozódásba kezdett, mert bár lehetetlennek tűnt, kissé megszédült a tompa becsapódástól. Csak ekkor tudatosult benne, hogy bármennyire is ráfeszült, a kezeit sem tudta megmozdítani, melyek köré valaki egy nedves kötelet tekert.

  Demona összeszorította az ajkait és megpróbálta kicsúsztatni a kezét a vékony madzagból, de mindössze annyit ért el vele, hogy az amúgy is sebes csuklóját tovább marta a kötélből kiszivárgó folyadék. Verbéna.

   A kihalt folyosóról léptek hangját sodorta a lány felé a szél, mire Demona - leküzdve harcias énjét -, lehunyta a dühtől és fájdalomtól vörössé váló szemeit. Szupererő és gyorsaság híján nem volt több, mint egy sokat megélt, idős nő egy fiatal hölgy testében ragadva, és ha lehetséges lett volna, ettől bizonyára libabőrbe borult volna mindkét karja.

   A lány felé sétáló alak megállt. Az arcán elterülő elégedett mosoly sok mindent elárult a személyiségéről, ahogy a szemeit elsötétítő keserűség is nyilvánvalóvá tette a lelkében érlelődő, elpusztíthatatlan dühöt. Mérges volt, és nem csupán azért, mert a nephilek keresztülhúzták a számításait és az Alvilágiakkal szövetkezve visszaverték a legyőzhetetlennek hitt seregét, vagy, mert az Árnyvadászok elvettek tőle két erős szövetségest. Reid utált bujkálni, többé mégsem térhetett haza.

- Ébresztő, Csipkerózsika! – suttogta, miután a lány elé lépve leguggolt és közel hajolt a vámpír arcához. Bár sosem tartozott Lilith legerősebb gyermekei közé, az Inkvizítortól kapott Fekete Könyvnek hála már kevés dolog volt, ami meg tudta volna félemlíteni. Demona nem tartozott ezek közé, ráadásul a lány szervezetébe fecskendezett vasfűnek köszönhetően amúgy sem tudott volna kárt tenni benne. A csuklója köré tekert kötél erősen tartotta. - A hasadra süt a Nap! – Reid óvatosan végigsimított a lány arccsontján, de amikor a vámpír erre sem reagált, az Alvilági összeszorította az álkapcsát és felállt. - Ugye nem szeretnéd, hogy ez tényleg megtörténjen? – kérdezte a háta mögé lesve, és közben olyan hangosan ordibált, hogy a hangja még percekkel később is visszhangot vert a barlangban.

   Demona mégsem mozdult, így a boszorkánymester összecsapta a tenyereit, mire a semmiből megjelent egy két méter magas, fakó bőrű hibrid, aminek éjfekete pupillái az öntudat teljes hiányáról árulkodtak. Külön utasítás híján meg sem próbálta megsebezni a kikötözött lányt.

  A londoni vámpír klán vezetőjének húga kinyitotta a szemeit, az íriszei sosem látott árnyalatban izzottak, ahogy körvonalazódtak előtte a bestia tagjai; az izmos karjai, a csupasz lábai, a heges felsőteste.

- Dögölj meg! – sziszegte, és még akkor sem bánta meg a túlzott őszinteségét, amikor a boszorkánymester képen öntötte egy pohár verbénával kevert esővízzel. Demona arcát úgy marta a vasfű, akár a sósav, a szemei körül azonnal felhólyagosodott a bőr, a szaruhártyái pedig súlyosan megroncsolódtak, jóllehet, amint kipislogta a szennyezett folyadékot a teste megkezdte a regenerálódás fájdalommentes folyamatát.

- Kicsivel kevesebb alpáriságot vártam egy kékvérű vérszopótól – dünnyögte a boszorkánymester, és elhúzott szájjal, felsőbbrendűen törölte le magáról a lány vérét, amikor az a ruhájára köpte a szájában felgyülemlő, világos piros nyálat. A hibrid teste megremegett, amikor a mestere tenyerei ökölbe szorultak, a kettejüket összekötő láthatatlan kötelék láttán Demona kíváncsi lett volna, a boszorkánymester mennyit vesztett az erejéből, amikor az Alvilágiak és az Árnyvadászok megöltek egy-egy teremtett szörnyeteget. Ha sikerülne elpusztítaniuk az összes fenevadat, az őt is a megsemmisülés peremére sodorná? - De sebaj! Ami késik, nem múlik.

  Demona lehunyta a szemeit, hisz a látása még túl homályos volt; a barlang repedésein beáramló fény legkisebb sugara is bántotta az íriszeit. De ahogy mondani szokták: ha valaki elveszíti az egyik érzékszervét, az épen maradtak közül mindegyik erőre kap. A vámpírlány hallása az ereiben lüktető verbéna ellenére egészen kiélesedett. Már hallotta a rejtekhelyük falán koppanó, kövér esőcseppek játékát; és a szíve mélyén remélte, hogy a zivataros időjárás nem csupán múló szeszély, hanem megszokott és mindennapi. Remélte, hogy az eső jelenléte egy Angliával. Hogy nem a világ egy teljesen idegen pontjára hurcolták.

- Inkább dőlök bele egy karóba, minthogy tisztelettel beszéljek veled – sziszegte jól hallhatóan, mégis kissé az orra alatt. A hibridek ellen vívott harcban rengeteg társát megölték, jóllehet legtöbbjükhöz sosem kötődött igazán; hiába nevette ki ezért Mathias annyiszor, Caliban volt az élő példa rá, hogy a halhatatlanság sem tart feltétlenül örökké. Mégis, ahogy a mellette harcoló Éjszaka gyermekeire gondolt, elszorult a torka, hisz ő volt az, aki felajánlotta a segítségüket, nélküle legfeljebb egy maréknyi vámpír követte volna az Árnyvadászokat, és még ezt a számot is túlzásnak tartotta.

- Nagy kár lenne érted, ugyanis nagy terveim vannak veled. – A boszorkánymester önelégült vigyorát látva Demona tüntetőleg elfordította a fejét, de az arcán megjelenő undor még így sem maradt rejtve Reid elől, aki roppant dühítőnek találta a vámpír viselkedését, bár a szája szegletében megbújó, önkénytelen mosoly nyilvánvalóvá tette feszült szórakozottságát. Az elmúlt napok kudarcai után már bármin képes volt nevetni; az ügyetlen rókán, aminek egy erősebb ragadozó alig két órával korábban elharapta a torkát, vagy az Alvilági gyerekeken, akik a napfelkelte érkeztével kissé felengedtek a rájuk telepedő szorongásból. - Egy kicsit sem vagy kíváncsi?

  A boszorkánymester csalódottan biggyesztette le keskeny ajkát, aminek alsó része ettől kétszer akkorának tűnt, mint a felső. Demona megforgatta félig begyógyult szemeit.

- Teszek rád és a terveidre, de eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam, úgysem bírod magadban tartani – mondta, miközben a lehető legközelebb préselte egymáshoz a tenyereit, ám a csuklójára tekert kötél még így sem engedett. - Egyetlen piti gonosztevő sem bírja befogni a száját. – A lány megvárta, hogy az elrablója minden porcikájával ráhangolódjon a párbeszédükre, csak ezt követően döntötte előre a vállait, és nézett egyenesen a boszorkánymester átható szemeibe. Demona „O” formát képezve a szájával, úgy csücsörített, akár egy kisgyerek. Az ajkait lágyan és halkan hagyták el a szavak, mintha egy féltve őrzött titkot készült volna elárulni Lilith gyermekének. - Általában ezért szoktak elbukni.

  A varázsló arca megnyúlt, az őszinte döbbenet félreismerhetetlen jelei méreg módjára szivárogtak a vonásaiba, ezzel megkeményítve azokat és kihangsúlyozva állának különös ívét. Ezt látva a vámpírlány képtelen volt visszafogni a torkában érlelődő nevetést, így hát utat engedett hangos kacajának.

  A szőke Alvilági jobb karja a levegőbe lendült, és ezzel egy időben egy újabb lélektelen hibrid vált ki a menedéket nyújtó sötétségből, ami mindössze a vérében keringő és a szemeibe csöppenő vasfűvel kevert víz miatt érte váratlanul a kikötözött vámpírt. Demona lassan és laposakat pislogott, de még ennek ellenére is beletelt egy kis időbe, hogy az addig homályos kép ismételten visszakapja jól megérdemelt éleit.

- Úgy látszik, te sem tudod, mikor kell befogni – replikázta a boszorkánymester a lányhoz hasonló, halk és bensőséges hangszínnel, ezzel kigúnyolva a vámpírt. Reid egy határozott mozdulattal az oldala mellé csapta az ég felé tartott karját, míg ezzel egy időben a következő utasítás hagyta el a száját: - Tanítsd illemre a vendégünket!

  A hibrid egy pillanatig sem hezitált, azonnal támadásba lendült. Olyan volt, akárcsak az összecsapás éjszakáján; gyors, precíz, könyörtelen. Hosszú, éles karmokban végződő karjával végigszántott a lány jobb arcán, míg a bal lábával erős nyomást helyezett Demona jobb bokájára, ami azonnal megadta magát a hibrid akaratának és szilánkosra tört. A csontok ropogása olyan volt, akár az ébredést követő nyújtózkodás hangja. A fájdalom korántsem volt olyan elviselhetetlen, mint amire a boszorkánymester számított. A lány mindössze az oldalába mélyedő karmoknak köszönhetően eresztette ki hófehér szemfogait, bár még akkor sem adta meg a férfinak azt az örömöt, hogy hallja a sikolyát. Demona állát átszúrták kieresztett szemfogai, amikor a hibrid ismételten ránehezedett a sérült bokájára, és ő megpróbálta visszanyelni az torkában érlelődő üvöltést. A vér, akár egy kisebb patak, lomhán csordogált végig az állán, és ugyanilyen lassú kimértséggel csöppent rá koszos ruhájára.

  Reid elhátrált a legközelebbi göcsörtös falig, és nem törődve a köveken megülő esőcseppekkel, összefonta a karjait és nekidöntötte az oldalát.

- Elég lesz! – szólt rá a félig vámpír, félig várfarkas szörnyetegre, aki mesterére emelve éjszínű szemeit felegyenesedett, majd ellépett a véres test mellől. Amint abbamaradt a szűnni nem akaró erőszak, a lány teste elkezdte az öngyógyítás vámpírokhoz képest lassú, de mondén szemnek gyors folyamatát. Demona kissé előre dőlt, hogy kiköhögje a szájában felgyülemlő, sós vért, amit legszívesebben a távolban álló, önelégült varázsló arcába köpött volna. - Életben kell maradnia ahhoz, hogy lássa, amit már az érkezésünk pillanatban meg akartam mutatni neki.

  Demona hátravetette a fejét, ám ezúttal gondosan ügyelt a mozdulat finomságára, így nem ütötte be a fejét a hátánál pihenő sziklába. Nem tudta, mire készült a szőke férfi, azzal sem volt tisztában, hogy meddig akarta életben tartani, de a vérveszteségnek köszönhetően túlságosan kimerült ahhoz, hogy rákérdezzen, és amúgy sem izgatták a boszorkánymester tervei. Ha valóban Angliában voltak – remélhetőleg egy Londonhoz közeli erdőben vagy tanyán -, akkor a nővére előbb-utóbb meg fogja találni. Ebben egy másodpercig sem kételkedett.

- Ne! Kérem, ne! – üvöltötte egy ismeretlen hang, és akárcsak Reid léptei, az Alvilági szavai is visszhangot vertek a kihalt járatban. Demona kíváncsian kapta fel a fejét, a pupillái kitágultak, ahogy a hibrid kezei között vergődő alak testének körvonalai kirajzolódtak az időközben félhomályba borult barlangban; egy nagyobb felhő a Nap elé kúszva elállta annak fényét. - A családom nagy vagyonnal rendelkezik, biztos vagyok benne, hogy bőkezűen… - Reid ökölbe szorította a jobb tenyerét, mire a hozzá legközelebb álló hibrid egy erős ütéssel földre kényszerítette a ránézésre mindössze tizenhat éves vérfarkas fiút. A tizenéves gyermek torkából hörögve távozott a vér, ahogy apróra görnyedve a föld fölé hajolt és kiköhögte magából a piros folyadékot. - Ne! – könyörögte. Úgy remegett, akár a nyárfalevél, mégsem sírt. Szemmel látható gyengesége ellenére is megpróbált erőt venni a halálfélelmén, jóllehet nagyon bénán csinálta. A vámpír hirtelen még abban is kételkedni kezdett, hogy volt olyan falkatag, aki gondját viselte vagy betanította volna az átváltozás után.

- Kiábrándító ez az új nemzedék. Az idősebb generációban még volt annyi gerinc, hogy büszkén fogadják a halált – sopánkodott a boszorkánymester, majd egy színpadias legyintést követően elhúzta keskeny ajkait, mintha még sosem csalódott volna nagyobbat. -  Hallgattasd el!

  Az előbbi hibrid, az, aki szilánkosra törte Demona bokáját, a fiú mellé lépett, és egy egyszerű mozdulattal szétfeszítette a vérfarkas száját, majd kimetszette a nyelvét. A bestia olyan könnyedén dobta a sarokba a haszontalanná váló izomköteget, mintha egy papír zsebkendőt hajított volna egy közeli szemetesbe, és ahogy a lány tekintette találkozott a fiatal Alvilágiéval, nem tudta nem észrevenni, hogy a vérfarkas álláról a földre hullott egy átlátszó könnycsepp. Bár az őt lefogó hibridnek köszönhetően amúgy sem tudott volna elszökni, többé már nem is próbálkozott. Mozdulatlanul állt, és a sarokban heverő nyelvét bámulta, mintha azzal visszavarázsolhatta volna a helyére.

- Most pedig szemtanújává válhatsz az átalakulásnak – zengte a szőke férfi, és a hangjában megbújó határozottság hallatán nem csak a sokktól mozdulatlan vérfarkas, de Demona is rá emelte vérvörös tekintetét. A lány szemfogai az Alvilági vérének jellegzetes illatától ismételten előbújtak, ám ezúttal a vámpír már ügyelt rá, hogy a végei ne karcolják fel az ajkait.

   A boszorkánymester atyai gonddal simította egymásra hófehér tenyereit, amit szétnyitva egy ismeretlen nyelven könyörgött a Pokol Istenéhez. Egyébként fakókék szemei lángra lobbantak, amikor harmadszorra is elismételte a varázslat utolsó sorát. Demona szemöldökei egymásnak ütköztek, ahogy összeráncolta a homlokát; a levegőben keringő kén és vér szagának jellegzetes keveréke semmi jót sem ígért.

   A nővére sosem rajongott különösebben a mágiáért, jóllehet szigorúan véve az örök fiatalságuk is varázslatból gyökerezett. Demona egészen eddig sosem értette a nő elvakult bizalmatlanságának okát, ám a Reid teste körül keringő, lebegő esőcseppeket bámulva lassan megértette, hogy a testvére miért volt olyan dühös annak idején, amikor halandó gyermekként eladta a kedvenc fésűjét egy marék álomporért – ami, mint később kiderült, nem volt több egy flancos névvel felcímkézett altatónál.

  A vájatban álló három hibrid közül az, amelyik bevonszolta a vérfarkast a barlangba, ismételten megragadta az immáron néma fiút és megrúgta a térdhajlatát, ezzel négykézlábra kényszerítve – az Alvilági ugyanis a tenyereivel tompította az esést.

  A fakó bestia megmarkolta a fiatal fiú haját, és hátrarántotta a fejét. Hiába a kifinomult érzékszervek, a vámpírlánynak fogalma sem volt róla, honnan került elő a boszorkánymester kezében megcsillanó adamantin penge. Az egyetlen, amiben száz százalékos biztos volt, az a fiú szívének utolsó, gyenge dobbanásának hangja volt, közvetlen azelőtt, hogy a varázsló belemártotta volna a pihekönnyű, és feltehetőleg lopott tőrét.

   Az Alvilági úgy hullott a földre, akár egy zsák krumpli, hogy aztán meghazudtolva a természet törvényeit, görcsbe ránduljon minden izma. A vérfarkas hörögve fordult a hátára, a szája habzott, akár egy veszett kutyának, ami ironikusnak tűnt, és kissé szórakoztatónak a maga groteszk módján. A vámpírok nem a szívükben lüktető empátiától váltak rettegetté; ráadásul a vérfarkasok pusztán egy hajszálnyival voltak jobbak a felszínes, magamutogató Árnyvadászoknál. Demona nem érzett szomorúságot, vagy őszinte, szívből jövő sajnálatot.

  A lány ereiben mégis megfagyott a vér, amikor az Alvilági abbahagyta a rángatózást. A fiú bőre kifakult, és olyan lett, akár a frissen lehullott, szűz hó. A hajszálai fokozatosan elváltak a fejbőrétől, a szemeiből kihunyt minden fény; koromfekete lett, mint egy csillagtalan éjszaka. A bal mellizmán kirajzolódó szimbólum ugyanolyan színben ütközött ki, mint a bőre, egyedül a heg mellett húzódó vékony árnyék tette láthatóvá. Két szabályos, egy ismeretlen nyelvhez tartozó betűkből álló kör közepén, egy kereszthez hasonló jelkép díszelgett.

  A hibridként újjászülető vérfarkas körmei helyére hosszú karmok nőttek, melyek felkavarták a sziklás talajon megülő porszemeket, miközben a bestia felállt. Először ösztönből fakadóan a teremtője felé kapta a fejét, aki egy csalódott mosollyal gyönyörködött legújabb mesterművében. Valami mégsem volt rendben; Demona a zsigereiben érezte a bajt.

  Amikor Reid a magasba emelte a kezét, ezzel távozásra utasítva a szörnyeteget, az egy tapodtat sem mozdult. Írisz nélküli szemei feketéből sárgává váltak, a karmai a kétszeresére nőttek, a mellén díszelgő fakó tetoválás pedig egyszeriben eltűnt, és egy másik, Demona számára ismerős szimbólum vette át a helyét. Egy kígyó, ami a saját farkába harapott. Uroborosz. Az örökkévalóság jelképe.

- Kár! – A boszorkánymester arcán megjelenő ocsmány grimasz kiteljesedett, az előbb látott csalódott mosoly teljesen eltűnt, a helyét a szorosan egymáshoz préselődött, hófehérré váló ajkai vették át. - Reméltem, hogy ezúttal sikerül.

  A varázslót szolgáló három hibrid teljes összhangban, egy személyként kapták el a mesterükre támadó mutáns társukat, és hezitálás nélkül három darabba szakították a testét.

- Azt hiszed, a szörnyeid megvédhetnek? – kérdezte a lány magából kikelve. Az arcát belepte a széttépett tetem vöröslő vére, a kusza cseppek kivehetetlen mintákat festettek Demona vámpírokra jellemző, porcelán bőrére. - Ha az Árnyvadászok és az Alvilágiak ismét összefognak, esélyed sem lesz.

  A szőke boszorkánymester elnevette magát. Kihívó tekintete egy másodpercre sem engedte szabadon a kikötözött Alvilági vöröslő szemeit.

- Ha végzek az igézettel, az Alvilágiak és az Árnyvadászok észre sem veszik majd a végzet közeledtét – dicsekedett. Úgy tett, mintha az elmúlt napok kudarcai meg sem történtek volna, mintha az alig tizenhat éves vérfarkas sosem mutálódott volna el, mintha a különleges keresztet sosem váltotta volna fel a kígyó képe. Bár sosem mondta volna ki hangosan, a lány megrettent a férfi szemeiben csillogó magabiztosság láttán.

- Kizárt, hogy kijátszd őket! – kiabálta. A tenyereit ökölbe szorítva, a köteleit rángatva próbált kitörni a nem létező kalitkából. Utálta már magát a gondolatot, hogy a fölé magasodó boszorkánymester bánthatja Mathiast és a nővérét. Már egyáltalán nem akarta, hogy érte jöjjenek és megmentsék. Ki kellett szabadulnia, még mielőtt rálelnek a barlangra; ez volt az egyetlen elfogadható lehetőség. - Ahhoz túl ostoba vagy. Elvakít a bosszúvágy és ez az, amiért sosem győzheted le őket.

- Édes, hogy ilyen naivan hiszel, ki sem néztem volna belőled – csacsogta a szőke Alvilági. Reid egy lépéssel közelebb sétált a vámpírlányhoz, és leguggolva mellé, kinyújtotta felé sebhelyes karját. A férfi ujjai a lány csokoládébarna tincseivel játszadoztak. - Kíváncsi vagyok, ha hibriddé változtatlak anélkül, hogy a külsőd elmutálódna, belül sikoltozni fogsz-e, amikor megölöd a tulajdon nővéred.

  Volt valami különös abban, ahogy a férfi azt mondta: anélkül, hogy a külsőd elmutálódna. Valami, amitől a lányt évtizedek óta először, ismételten kirázta a hideg.

- Miért én? – kérdezte, a fejét óvatosan elhúzva a másik érdes tenyerétől.

- A sors fondorlatos véletlene – suttogta a férfi, majd egy lágy puszit nyomott a vámpír homlokára, aki ezt kihasználva a boszorkánymester nyakába mélyesztette éles fogait. Ahogy a varázsló vére végigfolyt a torkán, azon nyomban öklendezni kezdett, Reid pedig kacagva figyelte, ahogy a vasfű szétmarta a lány nyelőcsövét. - Köszönd meg neki! – búgta, majd egy jóízű kacaj kíséretében megtörölte a nyakát és felegyenesedett.

  Lépteinek visszhangja, és nevetésének idegesítő dallama még hosszú percekkel később is ott csengett az öklendező vámpír füleiben.

  Trixi egy széles vigyorral az arcán köszöntötte a fekete ruhába öltözött Árnyvadászt, amikor az belépett a Phantom Café ajtaján, jóllehet azt már nem várta meg, hogy az ázsiai fiú viszonozza a kedves gesztust, azonnal hátat fordított neki és felvette a soron következő asztal rendelését. Mire Jem kettőt pislogott, a lila hajú pixie már a bárpultnak támaszkodva várta, hogy Derek elkészítse a különleges recept alapján kevert, színes italok egyikét.

- Késtél – állapította meg valaki az ajtó mellett elhelyezett boxok egyikéből, amivel sikerült felhívnia magára az ezüstös fiú figyelmét.

- Dolgom volt – válaszolta az Árnyvadász kimérten, miközben helyet foglalt a vörös bútordarabon. A fiú fekete felsőjének széle felgyűrődött, ahogy bemászott a boxba. A testét borító fekete rúnák túlságosan sötétek voltak ahhoz, hogy akár egy óránál is régebbiek legyenek, ezért Mathias felvont szemöldökkel méregette a látszólag sértetlen nephilt. A Nap már régen elhagyta a horizontot, de Mathias hiába kereste, a küzdelem egyetlen szembetűnő jelét sem fedezte fel az Árnyvadász megjelenésén; makulátlan, fekete harci öltözet, tiszta fegyverek, ép, bár hullaszínű bőr. Mint aki még egyetlen démonnal sem akadt össze az éjszaka folyamán, holott a vámpír kizárnak tartotta, hogy a londoni Intézet lakói a hibridtámadás miatt védtelenül hagyták volna a tudatlan mondénokat.

- Á! Ti, Árnyvadászok és a halaszthatatlan dolgaitok. Mintha mindenki másnál fontosabbak lennétek. – Mathias megforgatta világos szemeit, miközben a magasba emelte a kezében szorongatott, különleges, direkt vámpírok számára készített alkohollal töltött poharat, az Éjszaka gyermekei ugyanis nagyon nehezen tudták kiütni magukat, a testük túl gyorsan regenerálódott ahhoz, hogy a közönséges vodka bármiféle hatással legyen a szervezetükre.

  Jem a zsebébe süllyesztette a kezeit, hogy még véletlenül se érinthesse meg az asztalra fektetett jáde pálcát. Nem akart beleesni ugyanabba a hibába, amibe Gideon alig egy napja.

- Teljesítettem az alku rám eső részét, most ti jöttök – mondta, és miközben beszélt, ösztönösen közelebb hajolt az Alvilágihoz, pedig Caliban halála előtt sem voltak barátok; nem úgy, ahogy a halott fiú és Emily, akik foggal-körömmel harcoltak a béke fenntartásáért. Jem ajkai keserű mosolyra húzódtak, ahogy felidézte az alig tizenkét éves lányt, aki képes volt felnőtteket megszégyenítő vitába szállni a szőke vámpírral már a találkozásuk legelső napján. Az Árnyvadász őszintén remélte, hogy egy nap Emily, akárcsak a többi barátja, képes lesz túllépni az elmúlt időszakban átélt szörnyűségeken.

  Mathias mintha belelátott volna a másik fejébe, hangos horkantással húzta le a poharában maradt utolsó kortyokat.

- Ezt a levelet küldte – mondta, miközben elővette a zsebéből a dzsekijében rejtegetett, tojás sárga borítékot. Jem hunyorogva kapott a levél után. – A-a! – dünnyögte a vámpír egy irritáló mosoly kíséretében, és emberfeletti gyorsaságát kihasználva elhúzta a jobb kezét, amiben az üzenet pihent. - Úgy illendő, hogy kifizeted az italt, amit a késésed alatt rendeltem.

  Az Árnyvadász belenyúlt a zsebében, és magában hálát adott az égnek, amiért minden eshetőségre felkészült. Jem egy rövid pillanatig farkasszemet nézett a szórakozott Alvilágival. Az aranyérme táncot járt csontos ujjai között, majd csilingelő hangot hallatva nekiütközött az asztal szélén pihenő üvegpohárnak.

  Mathias nevetve intette le a legközelebbi pincérlányt, akitől kért egy újabb kör abszintot, az előzőekhez hasonlóan egy részeges ember vérével ízesítve.

- Most pedig kérem a levelet! – hangzott Jem szájából, amikor a zöld hajú tündér hallótávolságon kívülre került. Nem mintha a Phantom Café alkalmazottjait annyira felcsigázták volna az idegenek titkai. Rendszerint már az első héten rájöttek, hogy a tudatlanság olykor áldás, mintsem átok.

  Jem átnézett a válla fölött, a tekintetével ismerős arcokat keresett, de a londoni Intézet lakóin kívül szinte egyetlen Árnyvadász sem kedvelte az Alvilágiaktól hemzsegő bárt, és a barátai ezen az estén mind az utcákon garázdálkodó démonokra vadásztak, hisz a hibridek megjelenésével akaratlanul háttérbeszorult az ellenül vívott, megszokott, így mindennapos küzdelem. A fiú egyszeriben elszégyellte magát, amiért egy béna kifogással külön vált parabataijától.

- Úgy tudtam, te vagy a kedvesebb parabatai – replikázta Mathias, ezzel elérve, hogy Jem teljes figyelme egyetlen személyre összpontosítson; rá. Az ázsiai fiú arca megkeményedett, a szája pedig megrándult, ahogy ökölbe szorította zsebre dugott kezeit. - Ne legyél ilyen morcos, ígérem, a pasid sosem tudja meg, hogy letértél a helyes útról.

  Mathias kacagása olyan volt Jem számára, akár a dörzspapír; fájdalmas és irritáló, ezért leírhatatlanul hálás volt, amikor az előbb látott, zöld hajú tündér feltűnt az asztaluknál. Kecses alkarján egy megrakott tálcát egyensúlyozgatott, és még akkor sem ejtette el a színes itallal töltött poharakat, amikor az egyik távozni készülő vendég végigsimított a vállán és a füléhez hajolt, hogy megköszönhesse a csodálatos munkáját. A tündér az orra hegyéig elpirult, jóllehet megpróbálta elrejteni kislányos zavartságát.

- Nem tettem semmit, amivel megszegtem volna a törvényt – válaszolta az Árnyvadász, amikor Belle elsietetett a szomszéd boxban ülő, szomjazó vérfarkasokhoz. Mathias tekintete önelégültségről árulkodott, mintha tetten érte volna a vele szemben ülő nephilt, pedig Jem igazat mondott. Az Üvegszívet gyakorlatilag egyik nép sem birtokolta, így azzal, hogy elárulta Cassandrának merre keresse, egyetlen, az angyal által hátrahagyott törvényt sem szegte meg. Mégis bűntudata volt. Úgy érezte ezzel elárulta a barátját, hisz Lily egyezséget kötött a kék madártollakkal borított férfival; az Üvegszív cserébe egy második esélyért. A szabadságáért.

- Ha valóban így gondolod, miért dobog ilyen hevesen a szíved, és miért nem mondtad el egyetlen mocskos angyalvérűnek sem, hogy itt vagy? – kérdezte a vámpír az egyik sötétszőke szemöldökét a homloka közepéig húzva. Demona eltűnése óta, ha lehet, még jobban utálta az Árnyvadászokat, de az ezüstös fiú szívének heves dobogását hallgatva még az elfogyasztott alkohol ellenére sem akarta felhasítani a másik tagjait. Őszinte kíváncsisággal fordult Jem felé, aki nem tudta hova tenni Mathias hirtelen érdeklődését. Megforgatta fakó szemeit.

- Csak add ide a levelet, és már itt sem vagyok – dünnyögte, és közben azon törte a fejét: Mit tenne most Will Herondale? Parabataiját ismerve, valószínűleg rendelt volna egy pohárral abból a neonzöld löttyből, amivel a legutóbb kiütötte magát, és aztán beverte volna Mathias képét nem csak azért, amiért szórakozott vele, hanem puszta kedvtelésből is. Jem azonban képtelen lett volna ok nélkül rátámadni az Alvilágira tudván, hogy ezzel csak még inkább elmélyítette volna a vámpírok és az Árnyvadászok között húzódó, hidak és szövetségek nélkül átívelhetetlen szakadékot.

- Hova sietsz? – kérdezte a vámpír, a jobb kezében a tojásszínű levelet szorongatva. A papír széle összegyűrődött, a vérvörös tinta pedig kissé elkenődött ott, ahol Mathias alkoholtól ragacsos tenyere megérintette. Jem kíváncsi lett volna rá, hogy a londoni vámpír klán vezetőjének jobb keze mi elől menekült, hogy miért akart minden áron lerészegedni. - Meglepő módon még egyáltalán nem taszít a társaságod.

- A kék lötty teszi, eltompítja az agyat – válaszolta a fiú egy széles mosollyal az arcán. Szinte maga előtt látta parabataiját az első, Lily nélkül töltött éjszakán. Bár Will kijelentette, hogy nincs szüksége a társaságára, Jem végül mégis elkísérte a Phantom Caféba, ahol a fiatal Árnyvadász három kört rendelt a Mathias előtt sorakozó, kék színű italból. Will annyira kiütötte magát, hogy meg akarta sétáltatni az egyik vérfarkast, akit a karjára tetovált koponya miatt egész este Csontinak becézett.

- Bizonyára ez lesz az oka – bizonygatta Mathias a mutató- és hüvelykujja közé fogva borostás állát. Egy hatásos szünet után, szemforgatva nyújtotta ki a borítékot szorongató kezét. - Na, tünés!

  Jem összeszűkített szemekkel mérte végig a vámpírt. Gyanakodva kapott az üzenet után, amit ezúttal sikerült megkaparintania.

- Köszönöm – mondta, miközben az asztalon pihenő pálcájáért nyúlva kimászott a vörös bőrrel borított boxból. - Hálás vagyok, amiért elhoztad az üzenetet.

- Ne! – sziszegte a vámpír, és tüntetőleg előbújtatta hófehér, tűhegyes fogait, melyeken megcsillant a bárban felszerelt lámpák fénye. - Remélem sikerül annyit innom, hogy elfelejtsem, amit most mondtál. Én sosem segítenék önszántamból egy magadfajtának – lökte oda durván, a fogai miatt kissé pöszén. Nem kellett hangosan is kimondania, Jem Lily ametisztnyaklánca nélkül is tudta, hogy mi járt a vámpír fejében. Az öccse, Caliban, és a fiú tragikus halála, ami miatt még mindig Emilyt hibáztatta, holott a lány semmit sem tehetett az Alvilágiért. Önmagát is alig tudta megmenteni.

  Jem egy szót sem szólt, egy néma biccentéssel köszönt el Mathiastól, aki könnyedén megfeledkezett az Árnyvadász társaságáról, és mire Jem kilépett a sikátorba, a keze már újra a magasban volt, ezzel felhívva magára az egyik csinos pincérlány figyelmét.

  A Hold már átadta helyét a Napnak, mire az Intézet lakói elértek a romos templomnak álcázott épületig. A testüket borító iratze rúnák már meggyógyították az este folyamán szerzett könnyebb sérüléseiket, egyedül az arcukat bemocskoló alvadt vér és a rongyosra szaggatott ruháik tanúskodtak a démondimenzióba száműzött bestiák létezéséről.

- Jól vagy? – kérdezte Will, amikor átlépték az otthonuk küszöbét. Jem először azt hitte a barátja Lilyhez beszélt, akinek a nyakán még ott éktelenkedett pár halványrózsaszín csík, épp ezért meglepte, amikor a kócos lány finoman oldalba bökte, ezzel beszédre ösztökélve.

- Persze – felelte, miközben a jobb kezét a fejéhez emelve megdörzsölte az arcát, ami viszketett a rászáradt vértől. Miután elhagyta a természetfeletti bárt, Jem egy iránytűrúna és a Willtől kapott dobócsillagok segítségével megkereste a barátait, akikre végül a Central Parkban talált rá, egy nagyobb és három kisebb démonnal harcolva. - Megyek, lemosom magamról a véres sarat, utána pedig lefekszem. Ne keltsetek fel, ma kihagyom a reggelit – motyogta, és a látszat kedvéért eleresztett egy tompa ásítást, pedig az alvás volt az utolsó, amire gondolni tudott. Már alig várta, hogy kinyithassa a zsebébe száműzött, tojás sárga papírra írt üzenetet.

  Will némán biccentett, majd megveregette Jem vállát és elindult Lily után, aki már a folyosó végén járt.

  Ahogy becsukódott mögötte az ajtó és kattant a zár, Jem ráült az ágyára, és nem törődve a ruhájáról lehulló koszról, előrángatta a zsebéből a Cassandrától kapott levelet. A tenyere csúszóssá vált az izgalomtól, az ujjai remegve törték fel a vérszínű pecsétet.

    „Nimue Ordway, Swain’s Lane, London N6 6PJ (Waterlow Park)”

   Jem vékony vonallá préselte az ajkait, és bár minden tagja sajgott, a kíváncsisága ellenállt a bizsergő fájdalomnak. Gyorsan megtörölte az arcát és magára kapott egy vékony, térdig érő kabátot és egy fekete kalapot, majd az ablakhoz lépve felfeszítette a kopott nyílászárót. Miután magára rajzolta a megfelelő rúnákat, egyszerűen kiugrott az ablakon, és a talpára érkezve, akárcsak Church – az Intézetben élő, fekete macska -, kecsesen ért földet a barna levelekkel borított füvön.

  A busz pontosan a temető bejárata előtt tette le, aminek vasból öntött kapuja tárva nyitva állt a látogatók előtt, így a fiú anélkül, hogy magára rajzolta volna az álcázó rúna kacskaringós vonalait, belépett a mondénok nekropoliszába.

  Pontos meghatározás nélkül másfél órájába telt, mire megtalálta a levélben említett nő nevét. Az első sírok egyikébe temették, bár a körülötte található sírhalmokkal ellentétben úgy tűnt, róla még nem feledkeztek meg, holott Jem kizártnak tartotta, hogy az ifjabb generáció ilyen régre visszamenőleg az emlékeiben őrizze Nimuét.

- 1166-1238… - motyogta, miközben az ujjával finoman végigsimított a földbe ütött fejfán. Fogalma sem volt róla, mit kellett volna keresnie, hogy mire utalhatott Cassandra, ha egyáltalán utalt valamire. Pedig megígérte neki… Bellandra Üvegszíve a teljes gyógyulásért cserébe anélkül, hogy vámpírrá változtatná. De hiába járta körbe a sírt újra és újra, a nő nevén és a két évszámon kívül semmit sem talált.

  Jem belerúgott a fejfába, ami az erőteljes csapásnak köszönhetően kissé elhajlott, jóllehet nem fordult ki a földből. Az Árnyvadász fiú csalódottan kuporodott le a síremlék mellé, az arcát és a nyakát vörösre csípte a hideg, novemberi szél, mégsem húzta össze magán a kabátját.

  A fiú teste kétrét görnyedt, a homloka szinte megérintette a térdét, ahogy megpróbálta visszanyelni a kényszeres köhögést; mindhiába. A tüdejéből felszakadó vér, akárcsak az elmúlt években, ezúttal is utat tört önmagának, ezzel vörösre színezve Jem tenyerét.

- A francba! – suttogta kétségbeesetten, mialatt a könnyei akaratán kívül végigszelték az arcát, és eláztatták a kabátját.