6. fejezet

Sziasztok :)

Hmm, először is, szeretném megköszönni mindazoknak, akik írtak az előző fejezethez és/vagy pipáltak. Tudom, hogy borzalmasan lassan jönnek a részek, épp ezért tényleg minden hálám a tietek! Nálatok türelmesebb és támogatóbb olvasókat nem is kívánhatnék.
Szeretnék mindenkinek kellemes szünetet kívánni (akiknek pedig még vizsgájuk lesz a jövőhét elején, azoknak sok-sok sikert!).
Az előző fejezethez képest hatalmas a váltás, de remélem megértitek, hogy rengeteg szereplője van a történetnek, rengeteg szála, és egyiket sem hanyagolhatom el. Annak ellenére, hogy sem Jem, sem Demona nem tűnik fel, ez egy igazán kulcsfontosságú rész a folytatást illetően. :) 
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------

Nemes a lelked

  Sophie az ujjait tördelve, leszegett fejjel lépkedett a tőle egy méterre sétáló, barna bőrkabátos Árnyvadász mellett. Gideon világos bőrét rózsaszínre csípte a hideg szél, ugyanaz a szellő, ami a cselédlány lófarokba fogott haját is szétzilálta már abban a pillanatban, hogy kilépett az Intézet ajtaján.

  A Hyde Park egyik keskeny ösvényén sétáltak, ahol a hideg ellenére is rengeteg kisgyermek futkározott hátrahagyva a szüleiket, akik látszólag nehezen bírták felvenni az eszeveszett ritmust.

- Nagyon örülök, amiért végül eljött – mondta a fiatal nephil, amikor egy vörös hajú kislány véletlenül beleütközött Sophieba, ezzel kizökkentve a lányt kusza gondolatainak világából, ami egészen beszippantotta őt a délelőtt folyamán. Ám Sophie még így sem nézett rá. - Bevallom, tartottam tőle, hogy a legutóbb túl tiszteletlen voltam ahhoz, hogy igent mondjon – folytatta a fiú kissé feszülten, zavarában a homlokát vakargatva. Amikor reggeli után segített a lánynak leszedni a koszos porcelántányérokat, még maga sem gondolta volna, hogy alig hat órával később majd egymás mellett sétálva törnek utat magunknak London egyik leghíresebb parkjában, Sophie mégis igent mondott neki, amikor két idétlen és értelmetlen mondat között megkérte, hogy csatlakozzon hozzá.

  A piknikkosár minden egyes lépésnél nekiütközött az Árnyvadász combjának.

- Én is szeretnék elnézést kérni, amiért csak úgy berontottam az irodájába, és aztán…

- Miss Collins… Sophie! – Gideon legszívesebben elkapta volna a lány felkarját, hogy óvatosan önmaga felé fordítsa, de félt, azzal csak rontott volna a helyzetén, ami a legutóbbi beszélgetésük óta már amúgy sem tűnt túlzottan rózsásnak. Sophie, valahányszor meglátta az Intézet új vezetőjét, elfordította a tekintetét és másik útvonalat keresett. Ha tehette, Bridgettet küldte fel a délutáni nassolnivalóval és a vörös hajú lánnyal takarítatta ki a fiú szobáját, míg ő elmosogatta a koszos edényeket. Épp ezért volt olyan meglepő, ahogy a lány tágra nyílt pupilláival felnézett kötött sáljából. A tekintete ugyanis nem remélt aggodalomról árulkodott, mintha egy része féltette volna a harcedzett fiút. - Szeretném, ha velem is olyan felszabadultan viselkedne, mint Emilyvel. Ha tegeződnénk, és a barátjának tartana, akivel bármikor őszinte lehet, és akit bármikor kioktathat, ha úgy gondolja, ráfér a fejmosás – hadarta szinte egyetlen lélegzettel, és közben hálát adott az égnek, amiért az arcát már amúgy is elszínezte a novemberi levegő, máskülönben szembetűnőek lettek volna az érzelmei, melyek már az első találkozásuk óta szétfeszítették belülről.

- Nem is tudom… - Sophie elhúzta a száját, és ezzel egy időben egymáshoz dörzsölte kesztyűbe bújtatott tenyereit. - Ha ragaszkodik ho… - A lány zavarában lesütötte a szemeit, majd megköszörülte a torkát, mintha az előbbi csupán egy ostoba nyelvbotlás lett volna, nem berögzült szófordulat. - Ha tényleg ezt szeretnéd.

  Gideon mosolyogva bólintott.

- Mindenképpen.

  Az Árnyvadász áttette a másik kezébe a fonott kosarat, hogy az többé ne válassza el a lánytól, akár egy láthatatlan fal, és amikor Sophie nem figyelt, mindig egy kicsivel közelebb húzódott hozzá, így két elágazással később már szinte egymáshoz simult bélelt kabátjuk vállrésze.

- Mit szólsz ehhez a helyhez? – kíváncsiskodott a fiú egy eldugott rész felé biccentve. A szabad kezével félrehúzta a tavat eltakaró, szomorú fűz egyik földig érő ágát, és maga elé engedte a háta mögött ácsorgó lányt, akinek szabályosan elnyíltak az ajkai a döbbenettől. Bár Sophie már számtalanszor átsétált a parkon, főként a melegebb évszakokban, amikor a szabadban sétálni sokkalta üdítőbbnek hatott, mint a tömegközlekedés, még sosem járt a zöldövezet ezen felén.

- Gyönyörű! – suttogta önmaga elé, és meg sem várva a fiú reakcióját, átsétált az ágak alkotta függönyön. Az arcát végigsimító apró levelek megcsiklandozták a sebhelyét, amitől kirázta a hideg, jóllehet Gideon ebből semmit sem vett észre.

  A fiú sejtelmes vigyorral követte a lányt, és amíg Sophie a tó partján állva figyelte a hattyúk kreálta apró fodrokat, addig felnyitotta a fonott kosár tetejét és kiszedett belőle egy meleg pokrócot, amit aztán az egyik közeli padra terített, hogy még véletlenül se fázzanak meg. A kockás takaró rojtjaival játszadozó szél többször is a fiú kezére csapta a kosár zárható fedelét, Gideon mégis türelmes maradt, és még akkor sem rúgott bele az ostoba táskába, amikor az egy hirtelen mozdulat hatására a földre zuhant, és ezzel egy időben a pléd a magasba szállt és többször is megpördült a levegőben, mielőtt nekiütközött volna Sophie hátának.

  Gideon bocsánatkérően fordult a lány felé, aki kacagva sétált el a kiszemelt padig a kezében a kockás pléddel, amit aztán egy egyszerű mozdulattal visszaterített a helyére és kiékelt a fonott kosár nehezebb kellékeivel; egy doboz, látszatra ínycsiklandozó csokoládéval és pár gondosan becsomagolt salátás-rántott húsos szendviccsel, amit úgy szeretett, és amiről soha nem beszélt a másiknak. A lány felvont szemöldökkel mérte végig az Intézet új vezetőjét.

  Miután mind a ketten helyet foglaltak egymás mellett, Sophie megigazította magán a sálját, és elmeredve figyelte, ahogy Gideon kibogozott egy gyümölcsökkel teli zacskót.

- Még mindig ostobaságnak tart… - A cselédlány beszívta az alsó ajkát még mielőtt ösztönösen kiejthette volna a tartja szót. Bár a szíve mélyén örült, amiért Gideon felhozta a tegeződést, lényének egy dominánsabb része képtelen volt egyik pillanatról a másikra levetkőzni a gátlásait. Már rég elszokott attól, hogy fesztelenül viselkedjen egy férfi jelenlétében. Pedig egykoron milyen könnyen ment! – Ostobaságnak tartod a vámpírkirálynő kérését?

  Gideon arca megfeszült, a vállai pedig görcsösen a magasba emelkedtek miközben hosszú ujjai összeszorították az egyik vérvörös almát. Ujjbegyei teljesen elfehéredtek.

- Nem szeretném kockára tenni egyetlen Árnyvadász életét sem! – sziszegte a fiú farkasszemet nézve a cselédlánnyal, aki állta Gideon átható tekintetét, jóllehet a belső ösztönei küzdöttek ellene, és egy része legszívesebben azonnal elfordult volna, hogy a tóban gyönyörködhessen. - Igaz, hogy az apám már halott, de a boszorkánymester még mindig szabadon kószál, ahogy a hibridjei is. Ha Demonát tényleg azok a szörnyek hurcolták el, nem hiszem, hogy életben hagyták – magyarázta a fiú, de minden egyes érvvel egyre kevésbé tűnt eltökéltnek.

- A vámpírok szívósak, ahogy a nephilek is – replikázta a lány, és a fiú beletörődő sóhaját hallva csak reménykedett benne, hogy nem húzta fel túlságosan, hiszen Gideon csak azt kapta, amire annyira vágyott. A fejmosást, ami igenis kijárt neki. - Ezzel a döntéssel kimondod, hogy egy Alvilági élete sosem lehet olyan értékes, mint egy Árnyvadászé, ezzel pedig csak egy újabb okod adsz Cassandrának arra, hogy az Intézet és a Klávé ellen uszítsa a népét.

  Sophie összepréselt ajkakkal figyelte, ahogy egy erőteljesebb szellő belekapott a fiú sötétszőke hajába, és megtáncoltatta a tincseit, ezzel ellágyítva arcának élét és feszült vonásait.

- Ami azt illeti… - Gideon kettétörte a kezében szorongatott almát és átnyújtotta a nagyobb darabot a lánynak, aki mosolyogva vette el tőle a zamatos gyümölcsöt, aminek a leve végigcsorgott az állán, amikor jóízűen beleharapott. - Mindent elrontottam.

- Dehogy! – tiltakozott a lány. - Sosincs túl késő ahhoz, hogy kijavítsuk a hibáinkat. – Gideont megmosolyogtatta Sophie hevessége, de az előző éjszakára gondolva azonnal elkomorult a tekintete, ami a cselédlány figyelmét sem kerülte el. - Mi a baj?

- Amikor Cassandra szóba hozta Gabrielt… - A fiú lenyelte a szájában felgyülemlő nyálat. - Hisz láttad! Teljesen elvesztettem a fejem, ő pedig megfogadta a tanácsom és beszámolt erről a Tanácsnak. – Sophie szemei elkerekedtek a hír hallatán. Bár az Intézetben eltöltött évek alatt sok mindent megtanult az Árnyvadászok és Alvilágiak kapcsolatáról, fogalma sem volt róla, mit is jelentettek pontosan Gideon szavai. Épp ezért leküzdötte a hirtelen rátörő kíváncsiságot és csöndben végighallgatta a másikat. - Este kaptam egy levelet. Mostantól minden lépésemet figyelni fogják, és ha még egyszer hibázom, akkor szembe kell néznem a törvénnyel.

- Ugye nem gondolod, hogy… - Sophie elharapta a kérdés végét. A lelki szemei előtt megjelenő képek túlságosan szörnyűségesek voltak ahhoz, hogy a szavai által életre hívja őket. Még élénken éltek benne Charlotte meséi és Lily történetei. Bármennyire is vágyott rá, hogy ő is egy legyen a nephilek közül, az Árnyvadászok törvényei halálra rémítették.

- Dura lex, sed lex – suttogta a fiú két harapás között. Az alma leve csillogó vonalat húzott a bőrén, amit ezúttal nem csúfított el egyetlen sötétszőke szőrszál sem. - A törvény szigorú, de a törvény az törvény.

- Hiszen ő provokált! – csattant fel a lány, és maga is meglepődött, mennyire agresszívvé vált. Szabad tenyere ökölbe szorult, félhosszú körmei pedig apró, félhold alakú foltokat hagytak a bőrén, ahogy a pad háttámlájának tetejéhez ütötte a kezét. A lány amúgy is vörös arca még inkább kipirult, és zavarában a másik kezében szorongatott, lerágott almacsutkát figyelte, ugyanis képtelen volt a fiú gyönyörű, zöld íriszeibe nézni. - Ez biztosan számít – suttogta.

- A béke nagyon fontos, főleg most, hogy egy harmadik oldalról támadnak minket. Az Alvilágiak nélkül tagadhatatlanul nagyobb veszteségek értek volna minket. Szükségünk van rájuk, nélkülük nem tudjuk legyőzni a hibrideket – válaszolta a fiú szelíden, miközben széttört egy újabb almát, ezúttal egy sárgát, aminek a nagyobb felét ismételten a lány kezébe nyomta. Ahogy összesimultak az ujjaik, a tenyere egy pillanattal tovább időzött Sophie tenyerén, mint az feltétlenül szükséges lett volna.

- Nekik is szükségük van rátok. Cassnadrának is. Talán, ha megtalálnátok Demonát, akkor szólna pár jó szót az érdekedben a Tanácsnál – vetette fel a lány az egyetlen épkézláb ötletet, ami az elméjébe férkőzött. Gideon enyhén megdöntött fejjel figyelte a szemérmes cselédet, és közben azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy még ennél is jobban csodálja az eszéért és az önzetlenségéért.

- Szerinted életben van? – Sophie elrévedve fordult a mellettük húzódó tó irányába. A keze még a kesztyű ellenére is remegett egy kicsit, ahogy szájához emelte az almát. - Ha logikusan végiggondolod, szerinted még él?

  Gideon visszafojtott lélegzettel várt a lány válaszára, miközben ő maga is végiggondolta a lehetőségeket. Cassandra labilitását látva őszintén remélte, hogy Demona még mindig élt, holott tisztában volt vele, hogy léteztek a halálnál szörnyűségesebb büntetések is, és hogy a legtöbb esetben a legtöbb, amit az ember remélhetett, hogy a szerettei már nem szenvednek tovább.

- Igen. És még ha tévedek is, biztos vagyok benne, hogy már magát a próbálkozást is értékelni fogják – válaszolta a lány megfontoltan, miközben megtörölte a kesztyűjét az egyik szalvétában és megigazította a nyakába tekert sálat. - Lilyék segítenének megtalálni. Csak kérned kell!

  Gideon vett egy mély lélegzetet. Már réges-rég elszokott tőle, hogy valaki tanácsot adjon neki, az apja ugyanis sokkalta inkább parancsokat osztogatott.

- Csodálatos vagy, ugye tudod?

- Én… én – Sophie habogva kereste a megfelelő szavakat, de sehogy sem talált rájuk, mintha az elméje cserbenhagyta volna, és ez mosolygásra késztette a vele szemben ülő fiút.

- Bárcsak Árnyvadásznak születtél volna! – bukott ki belőle, jóllehet, amint elhagyták a száját az utolsó szavak, legszívesebben visszaszívta volna az összeset. Nem azért, mert nem gondolta komolyan, amit mondott, sokkalta inkább a legutolsó beszélgetésük miatt, amikor egy ehhez hasonló kijelentéssel már sikerült megsértenie a másikat. Akkor Sophie elviharzott, most viszont csak nézte őt. Az arca, akár egy vastag, egyszínű maszk, semmit sem lehetett leolvasni róla.

- Tessék? – kérdezte, mintha a lényének egyik fele képtelen lett volna elhinni, hogy Gideon valóban kimondta azt, ami már azóta az elméjébe ásta magát, hogy először meglátta a lányt a kezében a törölközőkkel, amik kelletlenül a földre hullottak az ütközéstől.

- Én… nem úgy, én csak – ezúttal Sophien volt a sor, ő mosolygott a másik habogásán, jóllehet a fiúval ellentétben egészen elrejtette a jókedvét, hogy még véletlenül se éreztesse vele, mennyire szürreális, és ezáltal mennyire komikus a helyzet, amibe saját magát keverte. Hiszen a lány csupán egy alárendelt mondén volt, egy cseléd, és ezt mind a ketten nagyon jól tudták. Gideonnak nem kellett szükségszerűen kimagyaráznia a nyelvbotlását. Mégis megtette: - Fontos vagy nekem.

- Te is fontos vagy nekem, de nem vagyok nephil, és ezen semmi sem változtat – suttogta a lány, miközben megpróbálta palástolni őszinte döbbenetét. Gideon valóban azt mondta volna, hogy fontos neki? És ő tényleg viszonozta a fiú vallomását, vagy csupán az elméje játszadozott vele, és igazából az egész piknik egy volt a megmagyarázhatatlan álmai közül? Vajon ha megcsípi a karját, felébred?

- Változtathatna – replikázta az ifjú Árnyvadász, miközben beletúrt szőke hajába, amit csak még inkább összegubancolt ezzel a kényszeredett mozdulattal, mintha a novemberi szél nem tépázta volna már meg így is eléggé. - Jonathan Shadowhunter is közönséges mondénnak született, aztán Raziel alászállt a mennyből és átnyújtotta neki a Végzet Ereklyéit. Ha megtanulnál harcolni, ha átesnél a Felemelkedésen, ha innál a Végzet Kelyhéből… - felelte, és minden egyes „ha” után öntudatán kívül lelkesebbé és lelkesebbé vált.

  Sophie lehunyta a szemeit és vett egy mély lélegzetet. A fiút hallgatva egészen összeszorult a gyomra, és mintha egy erős kéz a tenyerébe fogta volna a szívét, belevájta éles karmait. Úgy érezte nem kap levegőt!

- Gideon! – parancsolt rá a kelleténél egy leheletnyivel erélyesebben, amivel sikerült elérnie, hogy a fiú az övébe fúrja átható, méregzöld tekintetét.

  Sophie olyannyira elsápadt, hogy Gideon elszégyellte magát. A legutóbbi beszélgetésük óta nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá, mivel is bánthatta meg a cselédlányt, és már azt hitte sikerült megfejtenie a másikat, ám Sophiera nézve úgy tűnt, tévedett, amikor azt hitte, titkon ő is egy szeretett volna lenni a mondénokat védelmező Árnyvadászok közül.

  Gideon a nap folyamán sokadszorra, ismételten mély lélegzetet vett, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját.

- Sajnálom – nyögte, és zavarában a kabátja zsebeibe száműzte a kezeit, hogy még véletlenül se emelhesse őket a magasba, hogy még véletlenül se túrhasson bele szőke hajába, hogy még véletlenül se tépkedhesse meg elgyötört tincseinek töveit. Hihetetlenül ostobának érezte magát, amiért ennyire félreértette a lányt. Talán tényleg Gabrielnek volt igaza. Két külön világban éltek. Két olyan világban, ami az ő esetükben sohasem egyesülhetett. - Sosem erőltetném.

  Gideon lehajtotta a fejét és a combjaira szegezte méregzöld tekintetét.

- Nem erről van szó – szabadkozott a lány egy mély sóhajtás közepette. A vállai a magasba emelkedtek, végül a mélybe hullottak, ahogy elnyílt ajkain keresztül magába szippantott egy keveset a hideg levegőből, ezzel pótolva az elvesztegetett oxigént. Bár Gideon nem láthatta, Sophie szemei egyszeriben üvegessé váltak, ahogy a feltörő emlékei visszarántották a múltba.  - Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer én is Árnyvadász leszek, de jelenleg vannak fontosabb dolgok is. Ráadásul kételkedem benne, hogy a Tanács megengedné – tette hozzá mintegy mellékesen, mintha a Tanács már csupán az utolsó lett volna azon a több méter hosszú listán, amin az ellenérvei szerepeltek.

- Ne mondd ezt! – kérlelte az ifjú Lightwood, a kezét ösztönösen a másik kézfejére simítva. Sophie teste remegett Gideon tenyere alatt, jóllehet egyikük sem szakította meg a végtelenségbe nyúló pillanatot. Míg a cselédlány az egymáson fekvő kezeiket bámulta, ami a kesztyűje miatt koránt sem volt olyan intim, mint azt a fiú szerette volna, addig Gideon a Sophie arcán végigsikló érzelmeket tanulmányozta. - Épp úgy megérdemelnéd a Voyance rúnát, mint bárki más.

  A Voyance rúna egy volt azon jelek közül, amiket az Árnyvadász gyerekek elsőként a bőrükön viselhettek, és szinte kivétel nélkül mindig a nephilek ügyesebb kézfején foglalták el méltó helyüket. Ezt Sophie is épp olyan jól tudta, mint Gideon, aki a tudta nélkül a lány megfelelő kezén vezette végig bőrkeményedéses ujjait.

- Köszönöm – suttogta a cselédlány félénken mosolyogva, mielőtt kirántotta volna a karját a fiú fogságából. Sophie felhúzta a lábait, majd átkarolta mindkettőt és ráhajtotta a fejét a térdeire. Lehunyt szemmel szívta magába az őszi levegőt, miközben a felettük elrepülő, költöző madarak szárnycsapásaira koncentrálva megpróbálta lecsillapítani szívének eszeveszett ritmusát.

  Bár megannyi kimondatlan érzelem lebegett a levegőben, egyikük sem érzett késztetést arra, hogy széttörje a némaság üvegbúráját, mintha mélyen legbelül mind a ketten rettegtek volna, hogy egy rosszul megválasztott hang milliónyi éles szilánkot repíthet a szívük felé.

 De ahogy Gideon tekintete újra és újra végigsiklott a lány megroncsolódott orcáján, percről percre nagyobb teherré vált a szótlanság.

- Kérdezhetek valami igazán személyeset? – Sophie szemei úgy pattantak szét, akár a földhöz vágott petárdák, és ezt látva Gideon ösztönösen önmaga elé emelte a kezeit, ezzel pajzsot húzva kettejük közé. - Nem muszáj válaszolnod.

  Sophie vékony vonallá préselte a száját, amitől az ajkai olyannyira elfehéredtek, hogy egy idő után teljesen elhomályosultak a határvonalak.

  A cselédlány visszazárta hatalmas szemeit, majd elfordította a fejét, így az arca helyett ezúttal a homloka simult hozzá a térdkalácsaihoz.

- Ühüm – hümmögte megadóan, és magában szüntelen Gideon utolsó szavait ismételgette. Erőt adott neki a választás lehetősége, holott a lelke mélyén tudta, hogy bármit is kérdezzen a fiú, ő válaszolni fog.

  Az Árnyvadász kibontotta az egyik töltött csokoládéval telepakolt dobozkát, amit még Lily unszolására csempészett be a fonott kosárba, majd többször is finoman Sophie bokájához nyomta a szélét, egészen addig, amíg a lány végül felemelte a fejét és kinyitotta gyönyörű, kék szemeit. Felhúzott szemöldökkel hol a fiút, hol a dobozt mustrálta, végül minden fenntartása ellenére kivett egyet a dobozba pakolt édességek közül.

  Miközben a lány megízlelte a karamellás csokoládét, Gideon vett egy mély lélegzetet. Bár már a legelső pillanattól kezdve fúrta az oldalát a kíváncsiság, sehogy sem tudta rávenni magát, hogy rákérdezzen, mégis ki és mi okozta a lány arcát kettészabdaló mély vágást. Félt, hogy ezzel egy életre eltaszíthatja magától, így végül egy teljesen másik oldalról közelítette meg a lány személyes történetét.

- Hogyan kerültél az Intézetbe? – Sophie szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor Gideon beleharapott a kezében félig-meddig megolvadt csokoládéba, ugyanis a vállai, amit tudtán kívül görcsbe rántott a rettegés, azon nyomban ellazultak.

   A tekintete mégis elkomorodott, amikor egy óriási nyelést követően belekezdett a történetbe. Mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy egyes részleteket bármennyire is szeretett volna, sehogy sem hagyhatott ki anélkül, hogy a mese teljesen érthetetlenné váljon.

- Pár éve történt – motyogta. Olyan halkan beszélt, mintha csupán önmagához beszélt volna, és közben egy pillanatra sem nézett az Árnyvadász átható szemeibe. - Akkoriban egy Elliot nevű sráccal jártam. Egy zenekarban játszott és nagyon menőnek számított az iskolában, így egyenesen a fellegekben éreztem magam, amikor randira hívott az egyik koncertjük után. – Arra a bizonyos estére gondolva Sophie számára még mindig szürreálisnak tűnt, hogy Elliot pont őt szúrta ki a tömegből, amikor a barátnői sokkal szebbek és viccesebbek voltak nála, ráadásul a cselédlánnyal ellentétben mindig a legújabb, legdivatosabb ruhákban vonultak végig az iskola folyosóján. - Nála kedvesebb és figyelmesebb fiúval még sosem találkoztam, de amikor egy este elmentünk a haverjaival a legújabb szórakozóhely megnyitójára, túl sokat ivott. – Sophie hangja elcsuklott. A képek még ennyi év elteltével is rémségesen valóságosak voltak, mintha az idő egy leheletnyit sem fakította volna meg őket. Pedig tisztában volt vele, hogy ez így nem volt teljesen igaz. Már nem tudta, milyen ruhát viselt, ahogy arra sem emlékezett, Elliot és ő név szerint kikkel mentek el a buliba. - Megpróbált lefektetni, de nem hagytam magam.

  Gideon ajkai elnyíltak, a szemei elkerekedtek és a kezében tartott gömb alakú csokoládé kiesett a tenyeréből majd messzire gurult, ahogy megérintette a földet.

- Sophie…

  De a lány nem hagyta abba. Felszegett fejjel, ámbár a könnyeivel küszködve folytatta.

- Kirángatott a sikátorba, és ezt követően a falhoz vágott egy üres vodkás üveget. Azt mondta, ha nem lehetek az övé, tesz róla, hogy soha ne kelljek senkinek – az utolsó mondat olyan abszurdnak és nevetségesnek hatott, hogy Sophie akarata ellenére is elnevette magát, jóllehet a torkából felszakadó hang inkább tűnt hörgésnek, mint kacagásnak.

  A lány arcán végigszaladt egy átlátszó csepp, amit megannyi másik követett. Sophie könnyei elidőztek az állán, és megvárták egymást, hogy együtt nézhessenek szembe a pusztulással fenyegető mélységgel.

- Sajnálom! – Gideon bűnbánóan nézett végig a lányon. Látva, hogy mekkora fájdalmat okozott neki, legszívesebben újra és újra elismételte volna, mennyire megbánta, hogy feltépte a sebeit.

  De Sophie nem volt szomorú, ahogy mérges sem. A lelkében dübörgő dühöt már réges-rég önmaga mögött hagyta, így hát a ruhájára csöppenő csillogó cseppek sokkalta inkább a háláját, mintsem a fájdalmát szimbolizálták. Az, amit Charlotte aznap este érte tett, egy életre lekötelezte.

- Ne! – kérlelte a fiút, amikor az Árnyvadász a tenyerei közé fogta kesztyűbe bújtatott kezeit. - Csak azért mondtam el, hogy megértsd, miért volt olyan könnyű otthagynom az addigi életem – magyarázta, és szelíd mosolyt varázsolt könnyáztatta vonásaiba. - Charlotte talált rám – mesélte, és a nőre gondolva az elméjét elözönlötték az együtt átélt évek emlékei. A közös ünnepek, az önfeledt és feszült pillanatok; minden veszekedésük és békülésük, minden sírással és kacagással eltöltött óra, akár egy film kimerevített képkockái, felgyorsítva pörögtek le a lelki szemei előtt. - Azt hiszem egy démont üldözött, amikor meglátott a földön fekve, véres arccal. Meglepődött, amikor az álcája ellenére is megköszöntem a segítségét. Szerintem abban reménykedett, hogy az alkohol miatt fel sem tűnik majd, hogy nem magamtól sétálok, hanem valaki támogat.

  A Sophie hangját kitöltő szeretet megdobbantotta a fiú szívét. Gideon számára egyszeriben egyértelművé vált, hogy rátalált… hogy megtalálta a világ legönzetlenebb lényét. A lányt, aki nélkül már képtelen lett volna, aki nélkül már nem akarta elképzelni a mindennapjait.

- Elhozott az Intézetbe? – kérdezte, ezzel folytatásra sarkallva a lányt, aki egy másodpercre elbizonytalanodott a fiú arcán átsuhanó, beazonosíthatatlan érzelmek láttán.

  Sophie helyeslően bólintott, amitől pár barna hajszál a szemei elé hullott.

- És ellátta a sebeimet – egészítette ki. A testét beborító zúzódások még hetekkel később is elszínezték a bőrét, és emiatt, ha tehette volna, ki sem lépett volna a számára kijelölt szobából, de Charlotte nem hagyta, hogy magába zuhanjon. Amikor a meleg ellenére is megpróbálta magára rángatni a szekrényben talált pulóverek egyikét, az Árnyvadász lány megmutatta neki a saját sebhelyeit. Nem hagyta figyelmen kívül, hogy a felszín alatt ugyanolyan mély vágásokat ejtett rajta a vodkásüveg, és annak ellenére, hogy mindössze egy napja találkoztak, megpróbálta begyógyítani a lelkét ejtett sérüléseket. Aznap kezdésképp sétáltak egy kört az Intézet udvarán. Három nappal később pedig már egy nyilvános kávézóban beszélgettek, és bár többen is megbámulták őket, Sophie erős maradt és ellenállt a késztetésnek, hogy az Intézet bejáratáig szaladjon. - Soha többé nem mentem haza.

- Nem hiányoznak a szüleid?

  Sophie beszívta az alsó ajkát, majd beleharapott a puha bőrbe.

- De, főleg az ünnepekkor, de ez nem változtat a dolgokon. Édesanyám a szépség megszállottja, könnyebb elviselnie a tényt, hogy meghaltam, mint ezt… - Sophie felemelte a kezét, és egymáshoz préselt ujjaival az arcát kettészabdaló, csúnya hegre mutatott.

  Gideon megfogta a lány kezét, azt, amelyik a levegőbe emelkedett, és Sophie combjára helyezte, hogy aztán szabadjára engedve, ő maga is megérinthesse a sebhelyet. A fiú ujjbegyei óvatosan járták végig az egyenetlen vonalat, és azt ezt követő kellemes bizsergéstől megremegett a lány teste.

- Szerintem gyönyörű vagy – suttogta. Gideon vallomását magával ragadta a fűzfák ágaival játszadozó szél, mintha a természet így akarta volna kifejezni az egyetértését; világgá kürtölve a fiú szavait.

  Sophie megpróbált távolabb húzódni az Árnyvadásztól, de Gideon túl erősen tartotta.

- Nem kell ezt mondanod – nyögte, amikor a fiú a kezei közé fogta az arcát, és teljes testével felé fordulva megpróbálta szemkontaktusra kényszeríteni. Sophie zavarában az egymáshoz simuló térdeiket figyelte, hogy még véletlenül se kelljen a fiúra néznie, aki a lány szemérmességét látva őszinte mosolyra húzta az ajkait.

  Sophie még mindig remegett.

- De szeretném – suttogta. A szavai olyan halkan csengtek, hogy Sophie is csupán azért hallotta meg őket, mert mindössze egyetlen csekély centiméter választotta el a fiútól.

  Gideon gyengéden félresöpört egy szálat a lány homlokából, majd egy szeretetteljes puszit lehelt Sophie selymesen puha bőrére.