7. fejezet

Sziasztok :)

Mivel a kommentekre válaszolva megígértem, hogy még a mai nap folyamán közzéteszem a részt, így ezúttal igencsak rövidre fognám itt az elején. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt nekem, és természetesen azoknak is, akik pipáltak a rész végén. Nagyon-nagyon szeretlek titeket, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire hálás vagyok a türelmetekért.
Ebben a részben már feltűnik Jem, több helyen is beleolvashattok, mi jár a fejében, ami bevallom kicsit még sutácska, tekintve, hogy legtöbbször mindig ösztönösen  Lily gondolatait írnám le... megszokás! Ennek ellenére elég hosszú fejezet lett, remélem így sikerül kárpótolnom titeket <3
Utólag is Boldog Új Évet Kívánok!
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio
ui.: ha bárkit is érdekelne, a Blind című novellás blogomon közzétettem egy új történetet, ami ezúttal egy rövidebb, folytatásos sztori lesz. E/2 személyben íródik, és a részek végén ti dönthettek, hogyan tovább: WONDERLAND
--------------------------------------------------------------------------------

Közös a cél

  Az áttetsző kristályváza darabjaira robbant, amikor nekicsapódott a masszív falnak. Apró szilánkjai gyémánt módjára csillogtak a frissen fényezett padlón, miközben a szivárvány élénk színeibe öltöztették a víztől nedvessé vált falat.

  A hangos csörömpölést néma csönd követte. Egyedül a zaklatott vámpír szükségtelen zihálása törte meg az émelyítő szótlanságot, amitől Cassandra vörös szemei bordóba fordultak. Öt nap telt el azóta, hogy meglátogatta az Intézetet, öt egész nap, mióta a nephilek segítségéért esedezett, de semmi sem történt. Egyedül a hibridharapástól szenvedő vámpírok hamuvá váló teste és a Hold folytonos körforgása jelezte az idő múlását.

- Cassie…

  A nőt megszólító vámpír besétált a résnyire nyitott ajtón, majd elfordította a zárat. Mathias kezei még percekkel később is a kilincsen pihentek, szorosan a háta mögött, miközben a testével a királynő irányába fordulva képtelen volt elszakítani a tekintetét a darabjaira tört bútorokról.

- Hagyj magamra! – sziszegte a nő, jobb kezével a hajába túrva. Hosszú, de elhanyagolt körmeiről lepattogzott a festék, miközben akarva-akaratlanul végigkarcolta a fejbőrét.

  A fiú lehunyta kék szemeit, majd ellépett az ajtótól. Fekete bakancsa minden lépésnél visszhangot vert, miközben Cassandra mellé sétált. A nő teste meghajlott, a gerince meggörnyedt, ahogy a trónjára támaszkodva megpróbált állva maradni, holott a lábai remegve könyörögtek a padló hűvös érintéséért.

- Nem te vagy az egyetlen, akinek hiányzik – suttogta. Az Alvilági hangjában bujkáló őszinte szomorúság felerősödött, ahogy a szavai a mondat végére elhalkultak és az enyészetté váltak. Tudta, hogy a testvéri köteléket képtelenség lett volna összehasonlítani az igaz barátsággal, mégis, neheztelt a nőre, amiért egy része feladta és darabjaira hullott, még ha csupán egy pillanatra is. Neki is hiányzott Demona, ő is vissza akarta kapni!

  Mathias ujjai finom nyomást helyeztek Cassandra kipirult vállára, amit szabadon hagyott az általa viselt ruha, aminek különleges szabása ezúttal láttatni engedte a vámpír hátát egészen a csípője vonaláig.

  Cassandra morogva húzódott el a fiútól, miközben a fogai szánt szándékkal előbújtak az ínyéből.

- Azt mondtam, hagyj magamra! – üvöltötte, félre sodorva a szőke vámpírt. Mathias keze visszahullott az oldala mellé, miközben Cassandra feldöntötte a trónszerű széket. A masszív bútor kartámlája meghasadt és kettétört, amikor a vázához hasonlóan nekicsapódott a szemközti falnak.

  Cassandra a válla felett nézett farkasszemet a fiúval. A haja ziláltan hullott a szemei elé, mintha a külseje így szeretett volna hozzá idomulni a lelkében lappangó gyászhoz.

  Mathias megköszörülte a torkát.
- Gideon Lightwood és a szánalmas sleppje az ajtó előtt vár – mondta felszegett fejjel, rejtett gúnnyal és vádaskodással a hangjában. Az öccse halála óta köztudottan megvetette az Árnyvadászokat, de az elmúlt napok kudarcai után belátta, hogy az angyalvérű harcosok nélkül semmi esélyük sem maradt a lány megtalálására. Hiába uralták a fővárosban élő kisebb vámpírközösségeket, mindössze az Intézet lakói rendelkeztek elegendő befolyással ahhoz, hogy kitörjenek a tehetetlenség mocsarából, amibe csúnyán beleragadtak. A vérfarkasok egyszerűen hátat fordítottak nekik, és egyetlen feltett kérdésre sem válaszoltak az évezredes gyűlölködés miatt. A tündérek túlságosan sunyik és megbízhatatlanok voltak még annak ellenére is, hogy sosem hazudhattak, a boszorkánymesterek pedig az árulása ellenére sem akarták feladni a társukat, hiszen a hibridek létrehozásában Lilith egyetlen gyermekének sem kellett meghalnia. - Lehet, hogy meg kellene hallgatnod őket.

  Cassandra mindkét kezét a megrepedt párkányra csapta, amitől végleg kettétört a keskeny, műanyag borítású fa.

- Lehet – szűrte ki a fogai közül, megjátszott nyugalmat erőltetve a hangjára. A nő kihúzta magát, majd egy gyors mozdulattal felkötötte rakoncátlan tincseit, melyek így egy szigorú copfban díszelegtek a királynő feje tetején. Az Alvilági érzelemmentes arccal, hűvös tekintettel fordított hátat a hatalmas ablaknak. Vörös íriszeit Mathias szemeibe fúrta.

  Cassandra egy utolsó, mély lélegzetvétel után végleg abbahagyta a zihálást, majd ezt követően széles mosolyra húzta keskeny ajkait, akárcsak egy magabiztos ragadozó egy alsóbbrendű préda láttán.

- Vagy lehet, hogy figyelmen kívül kéne hagynom a múltat, és kitépnem a torkod, amiért mostanában rendszeresen megfeledkezel róla, hogy kettőnk közül én vagyok a klán vezére, és nem te. – A nő kihasználva a gyorsaságát és az erejét, nekilökte a falnak a szőke vámpírt, akinek megrepedt a koponyája, míg ezzel egy időben a vére sötét cseppekben aláhullott az üvegszilánkok közé.

  Mathias ezúttal jelét sem adta a félelemnek, ugyanis minden egyes este elteltével egyre kevésbé vágyott az örökkévalóságra. Demona nélkül nehezen talált rá az életben rejtőző szépségre, ami csak ráerősített a gyászra, amit Caliban halála óta érzett. Cassandra bizonyos szempontból csak jót tenne azzal, ha darabokra tépne, suhant át az agyán. A részeg vérrel kevert ital emléke kedves ismerősként kúszott be az elméjébe, és megfogadta, ha a nő elengedi, ismételten meglátogatja a Phantom Cafét.

- Valóban ez az, amire vágysz? – kérdezte, amikor a vámpírnő keze megremegett a nyakán. Cassandra egyik hosszúra hagyott körme beletört a fiú vállába és csúnya sebet hagyott maga után mielőtt végleg összeforrt volna a vámpír feltűnően napbarnított bőre.

  A nő belehajolt Mathias arcába, miközben a kezeit visszaejtette az oldala mellé. Cassandra sorra kiropogtatta az ujjperceit, mialatt a válla fölött hátralesve végigmérte a kárt, amit a Gregorian Granwielltől kapott levél elolvasása után okozott.

  A fal mellé helyezett szekrények mindegyike darabjaira esett és a padlóra hullott, az ajtajaikból kihulló üvegszilánkok szőnyegként terültek el az ajtótól alig fél méterre. A függönyök a trónszéktől nem messze szétszaggatva gabalyodtak egymásba, míg a vacsorára behozott vértasak kihűlt tartalma vörösre festette az anyagdarabok alját. Ha ezt bármelyik alattvalója meglátta volna, ha egyetlen vámpírnak is eljárt volna a szája, az egy zendülés felé sodorta volna a klánt.

  Cassandra ellépett Mathias mellől. Belátta, hogy túl messzire ment.

- Takaríts össze, és utána gyere fel a könyvtárba! – parancsolta, kecses ujjaival végigsimítva a fiú halántéka mentén. A vámpír ujjbegyeit ellepte Mathias sötét vére, amit aztán az Alvilági éjszínű felsőjébe törölt. Mathias érzelemmentes arccal, türelmesen figyelte az erélyes vámpír felsőbbrendű mozdulatait. - Bármit is akarnak, nem bízom bennük.

  Meg sem várva a fiú beleegyező bólintását, a vámpírok vezetője lerázta magáról a ruhájára tapadt törmelékeket és elfordította a zárat, majd résnyire nyitotta az ajtót.

  Ahogy azt Mathias is mondta, a londoni Intézet lakói egymás mellett állva, ki az óráját nézegetve, ki a fegyvereit simogatva, támadásra készen várt a nőre, akinek az arca, akár egy maszk, semmit sem mutatott a lelkében örvénylő indulatokból. Mintha a vérfarkasok alfája sohasem utasította volna vissza a nőt, és mintha az elmúlt egy óra meg sem történt volna. Mindössze a mondénfül számára jelentéktelenül halk neszezés, és Mathias kelletlen mozdulatainak hangja utalt a trónteremben uralkodó felfordulásra.

- Cassandra… - Gideon Lightwood összefűzte hosszú ujjait, hogy még véletlenül se engedjen a különös bizsergésnek, ami az övére csatolt, vallásos szimbólumokkal díszített penge felé húzta a kezeit. Elegendő volt ránéznie, máris maga előtt látta az utolsó találkozójukat, és ettől legszívesebben azonnal nekiesett volna a felelőtlen Alviláginak, aki anélkül bírált és ítélkezett, hogy ismerte volna a testvérét. Gabriel jó ember volt. Több egy felelőtlen tinédzsernél, aki kitörve az apja árnyékából, a saját feje után rohanva megpróbálta megölni Benedictet.

  De a királynőt hidegen hagyta az Intézet vezetője. Egy elégedett mosolyt követően kikerülte Gideont, mintha az ajkait elhagyó szavak sosem kerültek volna napvilágra.

- Áh, James! Micsoda öröm… - Jem arca falfehérré vált, amikor Cassandra tompán csillogó szemei rátaláltak ezüstös íriszeire. A szíve a torkában dobogott, ahogy a mögötte álló Emily egy hangos, ziháló légvétel kíséretében beszívta az alsó ajkát. Bár sosem ígérte meg a lánynak, hogy megosztja vele a titkait, tudta, hogy a barátjának borzalmasan rosszul esett, amiért egy, a fiú számára jelentéktelen személy sokkal többet tudott mindarról, ami az elmúlt hetekben kitöltötte a mindennapjait, mint ő vagy Will.

  Cassandra figyelme Jem szabálytalan és természetellenesen gyors szívveréséről Lilyre terelődött, aki ösztönösen közelebb húzódott a legjobb barátjához, amikor Cassandra kegyetlen mosolyra húzta az ajkait. Bár a fogai ezúttal rejtve maradtak, a tekintete éles késként mart a fiatal Árnyvadászba, aki hiába szegte fel a fejét és húzta ki magát, a felismeréstől, hogy Jem közelebbről ismerte az Alvilágit, mint hitte, szerencsétlennek és törékenynek tűnt.

  A vámpír rég nem tapasztalt elégedettséget érzett, amikor Will Emily és Jem közé lépve megpróbált harmóniát teremteni.

- Kövessetek!

  Az Árnyvadászok pontosan úgy tettek, ahogy azt Cassandra kérte. A nő nyomában lépkedve megkerülték az emeletre vezető lépcsősort, átsétáltak egy jellegtelen szobán, amit ajtók híján egy-egy üres boltív választott el az épület két különböző oldalán felhúzott folyosóktól. A harmadik ajtóhoz lépve Jemben tudatosult, hogy Cassandra a könyvtárhoz vezette őket, amivel a gondolatainak hála Lily is pontosan tisztában volt, így mindössze Will és a vámpírlak ezen részén még sosem járt Gideon vállai emelkedtek meg a feszültségtől, amit az Alvilági szótlansága okozott.

  Cassandra kecses ujjai rászorítottak a gombkilincsre, és miután a csuklója tett egy félfordulatot, a duplaajtó egyik szárnya feltárta a könyvtár belsejét. A plafonig érő polcos szekrények között lépkedve Jem kedves ismerősként köszöntötte a poros köteteket, és lopva a barátaira nézve elégedettséggel nyugtázta, hogy egy pillanatra sikerült megfeledkezniük a vámpírkirálynő szavairól.

  A nő hellyel kínálta az Árnyvadászokat, de a háromszemélyes kanapéra csupán Jem és Gideon ültek le, Lily ugyanis Will mellett maradt, aki időközben nekidőlt az ablakpárkányt a saroktól elválasztó keskeny falnak. A fiú kezei keresztezték egymást, miközben a szeme sarkából kétkedve figyelte a vámpír mozdulatait.

- Szóval? – kérdezte Cassandra egy kimért mozdulattal az egyik véletlenszerűen elhelyezett asztal tetejére ülve. A kezeit megtámasztotta a falap szélén, a körmei megkarcolták a borítást. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

  A királynő felhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét, miközben enyhén hátradöntötte a fejét, jóllehet egész idő alatt Gideon méregzöld szemeit bámulta. Egyikük sem pislogott.

  Jem tenyereit ellepte az izzadság, miközben a nőre nézve önkénytelen felidézte Cassandra levelének semmitmondó sorait. Miután meglátogatta a temetőt, hosszú órákon keresztül lehunyt szemekkel pihent a hideg sírhalom mellett, és egy tapodtat sem mozdult. A csalódottság kővé dermesztette a végtagjait, és csupán azután sikerült elegendő erőt gyűjtenie ahhoz, hogy ismételten átnézze Nimue sírjának környékét, hogy egy idős házaspár megbámulta őt és elfordulva tőle sutyorogva ballagtak tovább.

  Semmit sem talált.

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért úgy tettem, mintha az Árnyvadászok többek lennének az Alvilágiaknál – hallotta meg Gideon hangját, ami egyszeriben visszarángatta őt a valóságba. A fiatal fiú a nadrágjába törölte a kezeit, majd végigsimította a pálcáját, ami ezúttal az ölében pihent, ugyanis esze ágában sem volt elereszteni. A faragott botban rejtőző penge megnyugtatta, amikor a torka összeszorult a testében felgyülemlő negatív érzelmektől.

- Hmm… - Cassandra összeszűkítette a szemeit, miközben erőltetett mosolyra húzta a száját. Jem halántékán végigszánkázott egy-egy kövér verejtékcsepp, ahogy magával ragadta egy különös, ismerős érzés. Az Alvilági rá is ugyanezzel a pszichotikus arccal nézett, amikor szóba hozta a Halálmadarat, aki megmentette Lily életét, és aki megtartotta magának Bellandra rég elveszett Üvegszívét. - Vagy nagyon jó színész vagy, amiben őszintén kételkedem, vagy valóban meggondoltad magad. Mi változott?

  Jem rejtett érdeklődéssel fordult Gideon felé, akinek érzelemmentes vonásai az elmúlt hetekhez képest is túlságosan hidegnek tűntek a fiú számára. S bár fúrta az oldalát a kíváncsiság, az, hogy mi lappanghatott a háttérben, sosem kérdezett volna rá, mert hitt benne, hogy az Intézet új vezetője okkal titkolózott.

- Átgondoltam azt, amit mondtál – válaszolta Gideon a tőle megszokott kimértséggel, ami mindig is hiányzott Gabrielből, és ami Jemben is ugyanúgy megvolt, akár az utolsó Lightwoodban. A fiatal Árnyvadász átlesett Gideon válla fölött az ablak mellett ácsorgó barátaira, de Will a vámpírt figyelte, Lily pedig szánt szándékkal kerülte a tekintetét. Még akkor sem fordult Jem irányába, amikor a fiú gondolatban elmormogott egy halk bocsánatot. - Arról, hogy egyedül a húgodnak köszönhetjük, hogy ilyen sokan életben maradtunk, és tartozunk neki. Még ha meg is halt, megérdemli, hogy megpróbáljuk.

  Demona esetleges halálhírétől Cassandra teste görcsbe rándult. A kezeivel pedig óvatlanul félresodort egy keményborítású könyvet, ahogy leugrott az asztal tetejéről és Gideon arcába hajolt. Az Alvilági haja hozzásimult a fiú frissen borotvált bőréhez.

- És most mondd el, mi az, ami valójában meggyőzött, különben kisétálok ebből a szobából – sziszegte, közben tisztes távolságot tartva az Árnyvadász nyakában lüktető, duzzadt erek hálózatától. Tudván, hogy a nephilnek valamiért szüksége volt rá, magabiztosan nézett farkasszemet a fiúval, aki ezúttal is állta a nő jeges tekintetét.

  Gideon megpróbálta kirekeszteni a Sophie körül keringő gondolatait, de a lány szavai újra és újra visszatértek, a helyes irány felé lökdösve. Megrótták, amikor a kezei közelebb kerültek a fegyvereihez, figyelmeztették, amikor elkalandozott és visszaidézte a sérelmeit. Tisztában volt vele, hogy a lány győzködése nélkül sosem ajánlotta volna fel a segítségét, ez pedig megmutatta, milyen fontos is volt a számára. Ha erről Cassandra tudomást szerzett volna és mégsem sikerült volna rátalálniuk Demonára, könnyedén kijátszhatta volna a fiú ellen az érzelmeit. Ezt a gyengeséget azonban nem engedhette meg önmagának, így egy kényszeredett torokköszörülés után lehajtotta a fejét és feladta a harcot.

  Úgy tett, mint akinek fizikai fájdalmat okozott bevallani, hogy leleplezték, ezzel elfedve az igazságot. A látszat kedvéért mindössze egy visszafogott, de mégis hangos nyelés után folytatta:

- Szeretném, ha a segítségünkért cserébe visszavonnád a szavaidat, és elmondanád a Tanácsnak, hogy mindent megpróbáltunk. – Gideon olyannyira összepréselte a száját, hogy az ajkai elfehéredtek, majd teljesen beleolvadtak a bőrébe. Cassandra egy végtelenségnek tűnő pillanatig szótlanul nézte a másikat, a füleivel az Árnyvadász mellkasában dübörgő szívét hallgatta, aminek eszeveszett tempója elégedettséggel töltötte el a nőt. Fel sem merült benne, hogy Gideon hazudott, az idegességét egy újonnan felfedezett gyengeségként, egy bármikor felhasználható, kiélesített bombaként fogta fel. Örült, amiért a levele végül elért a Klávéhoz és ekkora port kavart.

- Megfontolom, feltéve, hogy valóban mindent megtesztek azért, hogy Demona visszatérjen oda, ahova valóban tartozik – felelte. A vámpír Gideon felé nyújtotta a jobb kezét, amit a fiú egy apró biccentést követően megrázott, ezzel szentesítve az ígéretét.

  Cassandra boldogan sétált vissza az érkezésükkor kiválasztott asztalhoz, aminek legfelső fiókjából kihúzott egy érintetlen papírlapot.

  A helyiségre telepedő pillanatnyi némaságot végül egy határozott koppanás zúzta porrá, amit egy tompa kattanás és az ajtó visszafogott recsegése követett. Jem azonnal felismerte a könyvtár bejárata előtt álló Alvilágit, és meglepetten vette tudomásul, hogy örömmel töltötte el a jelenléte. Bár a vámpír gyűlölte az Árnyvadászokat, és erre minden alkalommal felhívta a fiú figyelmét, a legutolsó találkozásuk alkalmával túlságosan emberinek tűnt ahhoz, hogy ítélkezzen felette azért, amit Lilyvel tett. Remélte, hogy ezt a lány is megérzi majd, épp ezért leengedte a gondosan felemelt falat, és hagyta, hogy a gondolatai szárnyra kapjanak.

  Miután behajtotta az ajtót, Mathias Cassandra mellé lépett és összedörzsölte a tenyereit. Az arckifejezését látva Jem biztos volt benne, hogy a fiú kihallgatta őket, mielőtt átlépte volna a küszöböt.

- Szükségünk lesz egy tervre! – mondta, miközben elővett egy tollat és az asztal tetejére ugorva a kezébe vette a hófehér lapot, mintha a vámpírok királynője külön erre a célra, külön neki készítette volna elő. Jem tisztában volt vele, hogy a Portello fiúk már hosszú évtizedek óta Cassandra mellett szolgáltak, és azt is tudta, hogy Caliban halálával, akit a nő mindig is jobban szeretett, Mathias lett a harmadik legfontosabb személy a londoni klánban, de sosem hitte volna, hogy a fiúnak ekkora mozgásteret ajándékozott a királynő.

  Will ellépett a faltól és megköszörülte a torkát, ezzel magára vonva a szobában tartózkodók figyelmét. A nyakára rajzolt jelek közül több is megfakult már, mégis úgy viselkedett, mintha a világon semmi és senki sem árthatott volna neki, amitől Jemnek rossz előérzete támadt, jóllehet, amikor Will szólásra nyitotta az ajkait, kellemesen csalódott.

- Először is, meg kell találnunk a boszorkánymestert. Ő majd elvezet minket a hibridek rejtekhelyére. Ha Demona még életben van, ott lesz velük – mondta az állát enyhén felszegve. Mosolygott. Jem vérében megemelkedett az adrenalin, a bőre bizsergett, ahogy a barátját nézte, aki a mutató és hüvelykujja közé fogva az állát, épp egy lehetséges terven törte a fejét.

- Legutóbb hogyan találtatok rájuk? – kérdezte Cassandra, aki időközben közelebb hajolt Mathiashoz és az ujjával végigsimított a vámpír által leírt sorokon. A már végigjárt helyszínek listája siralmasan rövid volt, de legalább már kizárhatták a város nyugati felét, a Hyde park rejtett zugait és az Alvilági feketepiacot, ahol az előző este ismételten zsákutcába futottak.

- Talán az apám cuccai között találunk valamit, akármit, ami elvezethet a búvóhelyükhöz – vetette fel az első épkézláb ötletet a londoni Intézet vezetője. Gideon beletúrt sötétszőke tincseibe, miközben a tekintetét egy másodpercre sem vette le a vámpírokról, akikben szemmel láthatóan képtelen volt megbízni.

  Jem torka egyszeriben kaparni kezdett, így lehunyta ezüstös szemeit. Ezúttal nem fuldoklott, de úgy érezte, bármelyik pillanatban rátörhet egy kisebb köhögő-görcs. A homlokán megjelenő mákszem méretű verejtékcseppeket kihangsúlyozta a csillárra szerelt izzók fénye, míg a kezei megremegtek, ahogy megpróbálta leküzdeni a kellemetlen, lüktető érzést, ami megtámadta a halántékát.

  A fiatal Árnyvadász óvatosan a homlokához emelte a kezét és a társaság irányába fordulva megtörölte azt, miközben mélyen belül abban reménykedett, hogy senki sem vette észre a szenvedését. Már bánta, amiért indulás előtt mégsem vette be a gyógyszerét, holott tisztában volt vele, hogy az utóbbi időben egyre gyorsabban feldolgozta a szervezete. Már koránt sem tartott olyan sokáig, mint az első években.

- És még? Mink van még? – érdeklődött Mathias kiegészítve a listát a londoni és chiswicki Lightwood birtokokkal.

- A Phantom Café – vetette oda Lily, aki bár ellépett a faltól, még mindig egy lépéssel Will háta mögött állt. Jóllehet Mathiashoz beszélt, kétkedő tekintete egész idő alatt Jemet mustrálta. Fekete harci öltözete ugyan elrejtette a nyakában lógó ametiszt követ, a fiú tudta, hogy az előbbi közjátéka mégsem maradt titokban. Elhúzta a száját. - Talán az emberek hallottak valamit, csak félnek elmondani.

  Az utolsó szavakat már határozottan Jemnek címezte, amitől az ifjú Árnyvadásznak vér szökött az arcába, ezzel vörössé varázsolva mindkét orcáját. Szégyellte, amiért a lány így tudta meg, hogy vesztésre állt a halállal szemben vívott, hosszúra nyúlt csatájában.

- Reid Garwin lakása? – Jem kérdésére immáron minden szempár őrá szegeződött. Amikor rájöttek, hogy egy erősebb boszorkánymester segítette az áruló nephileket, már jártak Reid lakásán, amit Magnus segítségével még aznap sikeresen levédtek. A mágus bűbája elméletileg megakadályozta, hogy a férfi visszatérjen az otthonába. -  Lehet, hogy a legutóbb kihagytunk valamit, vagy találtunk valamit, ami akkor még jelentéktelennek tűnt.

- Magnus csinálhatna egy helymeghatározó bűbájt! – folytatta Will, befejezve parabataija gondolatait. Jem helyeslő bólintását Mathias elégedett morgása kísérte, miközben Lily a füle mögé tűrt egy rakoncátlan hajszálat és bizakodó mosolyra húzta a száját.

  Ahogy Gideon végignézett az Intézet lakóin, a mellkasát elöntötte a melegség. Hálás volt Sophienak, amiért felnyitotta a szemét, és a barátainak, akik zokszó nélkül eljöttek vele, holott vacsora közben beavatta őket a pontos részletekbe. Megölni egy démont? Leteríteni egy engedetlen Alvilágit? Ezek mind szerves részét képezték egy nephil életének. Egy hibrid azonban más volt; halálosabb, kegyetlenebb, kiszámíthatatlanabb.

- Kezdetnek megteszi.

  Mathias végignézte a lista legutolsó pontjait, majd átnyújtotta a papírlapot a klán vezetőjének.

- Jem és én átnézzük a londoni lakást és szólunk Magnusnak – ajánlkozott Will a fejét az ablak felé fordítva. A Hold minden másodperccel közelebb került a csúcspontjához, és bár novemberhez híven az éjszakák egyre hosszabbá és hidegebbé váltak, egyetlen este sem tarthatott örökké. Sietniük kellett.

  Jem a kezébe vette a pálcáját és felállt a kanapéról, hogy közvetlenül a barátja mellé léphessen. Az övébe csúsztatott irón szinte izzott, miközben a Will bőrén elhalványuló rúnák könyörögtek a ceruzaszerű tárgy érintéséért.

- Cassandrával átkutatjuk az apám cuccait a chiswicki birtokon – felelte Gideon, mialatt a térdeire csapva a kezeit megdörzsölte mind a kettőt. Az Árnyvadász tettvágya a tető fokára hágott, mert Gabriel halála óta először úgy érezte, végre kiszakadhat az örökös semmittevésből. Mióta a Tanács bizalmat szavazott neki, egyetlen éjszaka sem hagyta el az álcázott templomot. Nem vadászott, csupán az edzőterem gyakorlóbábúival vagdalkozott. - Lily, megleszel Mathiasszal? Reid lakása alig húsz percnyire van innen.

  Még mielőtt Emily bólinthatott volna, Will tenyerei ökölbe szorultak és félresöpörték a lányt.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Még fél éve sincs, hogy ez a pszichopata megpróbálta megölni! – kiabálta dühösen. A teste megremegett a benne kavargó indulatoktól. Bár Jem nem volt jelen azon az éjszakán, fel tudta idézni Will beszámolóját arról, hogyan támadta meg a vámpír az akkor még tudatlan lányt, aki végül mindössze Gabrielnek köszönhette az életét, a fiatal Herondale ugyanis semmiképp sem ért volna oda időben.

  Lily óvatosan beszívta az alsó ajkát, a nyelve benedvesítette a vékony bőrt, mielőtt szavakba öntötte volna a gondolatait.

- Semmi baj – suttogta, a jobb tenyerét a fiú vállára simítva. A gyűrűsujjáról hiányzott az eljegyzési gyűrű, de Jem pontosan tudta, hogy amikor Will lepillantott a lány kezére, a lelki szemei előtt megelevenedett az elegáns ékszer. - Most, hogy visszajöttek az emlékeim, már elbánok vele.

  Lily egy kedves mosolyt küldött a fiú felé, mialatt megszorította a vállát, ezzel megnyugtatva a feszült nephilt. Jem mindig is lenyűgözőnek találta, hogy a lány egyetlen érintése képes volt visszarángatni parabataiját a földre. Őket nézve Jem tudta, hogy bár a halála borzalmasan nehéz lesz a fiú számára, Lily jelenléte életre kelti majd, és mégsem lesz olyan elveszett, mint azt egy éve hitte.

- Oh, komolyan? – Kihasználva a természetfeletti gyorsaságát és erejét, Mathias a falhoz szorította a lányt, közben gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se legyen túl durva, ezzel tönkretéve az amúgy is ingtag lábakon álló szövetségüket. Bármennyire is fájt beismernie, szüksége volt az Árnyvadászokra, ennek ellenére nem tudta elképzelni, miért is ne törhette volna le Emily szarvát. Még, hogy könnyedén elbán vele… Nevetséges!

   Lily szaggatottan vette a levegőt, de ahogy átlendült a kezdeti döbbeneten, a szívverése lecsillapodott, a vállai pedig megadták magukat a gravitációnak. Hűvös, érzelemmentes arccal nézett farkasszemet a fölé tornyosuló Alvilágival, de tudván, hogy nem követhette el ugyanazt a hibát, amit Gideon, megőrizte a hidegvérét, és nem kapott az övébe csúsztatott, vallási jelképekkel díszített tőrért.

  A forrófejű Herondale azonban már nem volt ilyen nyugodt.

- Will! – Jem egy gyors mozdulattal a barátja elé lépett, és a mellkasához nyomta jáde pálcájának végét, ezzel megállásra késztetve a fiút. Bár mind tudták, hogy Will könnyedén félrelökhette volna a faragott tárgyat, azzal is tisztában voltak, hogy nem fogja megtenni. Annak ellenére, hogy minden idegszála megfeszült, bízott Lily képességeiben. Ha azt mondta, képes úrrá lenni a másikon, akkor előbb-utóbb egyedül is felül tud kerekedni a szituáción.

- Igen, komolyan – replikázta a lány egyenesen a másik jégkék íriszeibe fúrva saját, csokoládészínű szemeit. Szenvtelen hangja merev arcizmokkal párosult. - Tudom, hogy szereted azt hinni, hogy nem igaz, de a testvéred és én barátok voltunk – mondta felszegett állal.

  Mathias szemei vörösbe fordultak, ahogy közvetlenül a lány feje mellett beleütött a falba, ami enyhén megrepedt az érintése nyomán.

- Egy barát nem hagyja magára a másikat! – üvöltötte. Jem aggódva figyeltem, ahogy Lilyével együtt Will teste is megremegett, miközben mind a ketten kiálltak az elhatározásuk mellett; mozdulatlanul várták a folytatást. - A te gyengeséged volt az, ami megölte.

  A vámpír szájából nyál fröccsent Emily bőrére, amit a lány teljesen figyelmen kívül hagyott, helyette egy mély lélegzetvétel után, felemelt hangon válaszolt az őt rágalmazó Alviláginak.

- Nem! A vérfarkas volt az, aki megölte. A tűz és a tény, hogy a teste képtelen volt elég gyorsan regenerálódni – sziszegte, és nem kellett csodanyaklánc, hogy Jem rájöjjön, mi járt a lány fejében. Az életét tette volna rá, hogy Emily lelki szemei előtt leperegtek az aznap este történtek, a tűz és a robbanás, ami megrázta az egész épületet. A várfarkasok meglepetésszerű támadása rengeteg áldozatot szedett, és még többen vesztek volna oda, ha az Árnyvadászok nem segítenek a harcban.

  Jem azt is tudta, hogy a baleset utáni napokban Lily képtelen volt enni és alig hagyta el a szobáját. A bűntudat méregként terjedt szét a testében, holott ő maga is alig élte túl a küzdelmet. Mathiasnak egyszerűen nem volt joga ahhoz, hogy feltépje a barátja sebeit most, hogy a hibridek újakat vájtak a lelkébe.

- Elég! – Gideon dühödt kiáltására minden nephil felkapta a fejét, köztük a Jem mellett ziháló Will is, jóllehet Mathias továbbra is kitartott az elvei mellett. A kezeit Lily feje mellett tartva, a falhoz szorította az Árnyvadászt.

- A te szavad semmit sem jelent nekem! – sziszegte, egy leheletnyit közelebb hajolva a lányhoz, akinek a hajszálait megtáncoltatta a vámpír szájából napvilágra szökő levegő.

  Gideon segélykérően fordult az asztal tetején ülő Cassandrára, aki egy színpadias sóhajtás után megforgatta a szemeit és leugrott a mahagóni bútorlapról.

- Bármennyire is élvezem… - nyögte. - Mathias, hagyd abba!

  A vámpírfiú morogva ejtette vissza a kezeit az oldalai mellé. A tenyerei ökölbe szorultak, amikor a nő finoman távolabb húzta Lilytől, aki még jópár végtelenségnek tűnő perccel később is ugyanott állt, ahova a fiú taszította.

- Gideon, hagyd, hogy Jem és Lily elmenjenek a londoni lakásba, én majd átnézem a boszorkánymester cuccait. – Mathias kacagása betöltötte a könyvtár légterét, amikor Will megpróbálta átszervezni a csoportbeosztást, ezzel pattanásig feszítve Lily idegeit. A lány bosszúsan förmedt rá az őt védelmező fiúra:

- Megbirkózom vele! Ne kezelj gyerekként! – mondta, és ahogy összeráncolta a homlokát, a szemöldökei szó szerint egymásba olvadtak. Jem megpróbált közéjük állni, de Lily kiolvasta a fejéből, hogy mire készült, és egy szúrós pillantással maradásra késztette a barátját.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Gideon, figyelmen kívül hagyva a kialakult szituációt. Lily egy határozott bólintással válaszolt. - Rendben, akkor marad az eredeti felállás. Semmi hősködés! Ha sikerült kiderítenetek valamit, akkor se menjetek a hibridek után. Érthető voltam?

- Igen – zengték kórusban, amit mind Cassandra, mind Gideon elégedettséggel fogadott.

- Az éjszaka utolsó órájában ugyanitt – parancsolta az Alvilági, hosszú körmével az asztalra bökve. Vörös íriszei ragyogtak a csillár vakító fényében, mialatt sorra végigmérte a szedett-vetett csapatot. Azt kívánta, bárcsak bevonhatta volna az akcióba a legmegbízhatóbb vámpírjait, de tudta, hogy a hibridek ellen esélyük sem lett volna, ráadásul a közelmúltban bekövetkezett halálesetek miatt a legtöbb Éjszaka Gyermeke beijedt és elhagyta a várost. Elég lett volna meghoznia egy rossz döntést, elég lett volna egy véletlen baleset, egy nem várt összecsapás, és elvesztette volna a hatalmát. Klán nélkül ugyanis vezér sem létezett. - Jelenleg Demona a legfontosabb, kérlek, tegyétek félre a nézeteltéréseiteket.