8. fejezet

Sziasztok :)

Sajnos még nem volt időm válaszolni az előző fejezet alatt hagyott sorokra, de holnap (vagyis már ma) estére ígérem, hogy megteszem, csak egyszerűen annyira közzé akartam már tenni a folytatást, hogy nem bírtam magammal. Mivel tegnap elég pocsékul sikerült egy szóbelim, lehet, hogy nem lehet a legjobb rész, de igyekeztem méltó folytatást írni a már kész fejezetekhez.
Nem is húznám a szót, egyszerűen csak imádlak titeket, és:
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio
ui.: ha bárki talált valamiféle helyesírási hibát, írja meg nyugodtan. Igazán megköszönném <3
--------------------------------------------------------------------------------

Töredékek alkotta egész

  A Hold fénye elő-előbukkant a sötét felhők mögül, megvilágítva a szórakozott fiatalok és a munkából hazasiető, figyelmetlen polgárok arcát. Az utcák ugyanolyan zsúfoltak voltak, akár a nappali órákban, és bár senki sem figyelt rájuk, jóllehet a lány nem használt álcázó rúnát, Lily lesütött szemmel, némán sétált Mathias mellett.

  Már csupán két háztömbnyire voltak Reid Garwin lakásától, a lány mégis úgy érezte, minden egyes lépéssel egyre messzebb sodródtak a céljuktól. Mathias mellett feszültté vált. A gyomra liftezett, a torka körül pedig, mintha összefonódtak volna egy láthatatlan alak ujjai, valahányszor egy lopott pillantást vetett az ideges vámpírra. Mathias meg sem próbálta elrejteni az utálatát.

- Azt hiszem, megérkeztünk – suttogta a lány a fejével egy kivilágítatlan sikátor felé biccentve. Bár még sosem járt London ezen utcájába, Jem és Will beszámolói alapján könnyedén felismerte az utcatábla nélküli elágazást, aminek a végén egy ötméteres téglafal tövében egy rejtett ajtó vezetett fel az emeleti lakásba.

  A lány egy kecses mozdulattal lépett be az árnyékba, miközben az övére csatolt irónjáért nyúlva a kezébe fogta a tompa ceruzára emlékeztető, vékony tárgyat és megforgatta az ujjai között. Amint elért a vörösesbarna ajtóhoz, lehajolt és a zárhoz érintette az irón hegyét. A vas felizzott, amikor az Árnyvadász megrajzolta a nyitórúna utolsó vonalát, de amikor megpróbálta lenyomni a kilincset, az ajtó mozdulatlan maradt.

  Emily sziszegve próbálta meg felfeszíteni a zárat, és amikor nem járt sikerrel, belerúgott a megrekedt nyílászáróba. A mögötte ácsorgó vámpír összefont karokkal, felemelt szemöldökkel figyelte az Árnyvadász minden mozdulatát, és elnevette magát, valahányszor Lily ereje kevésnek bizonyult a bűbájjal szemben, amit Magnus idézett a lakásra. Úgy tűnt, nem csupán a boszorkánymestert zárta ki, hanem minden csepp mágiát, beleértve a rúnákat is.

  Az Alvilági megforgatta égszínű szemeit és egy gúnyos horkantás kíséretében taszított egyet a lányon, aki egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mégsem esett a nyirkos betonra. A nyakára rajzolt rúna felerősítette az ösztöneit, így sikerült időben megkapaszkodnia az egyik kiálló tégladarabban. Lily bosszúsan csúsztatta a helyére az irónját, miközben lopva a vámpírt nézte. Szemforgatva vette tudomásul, hogy Mathias egyetlen arcizma sem rezzent meg, miközben letörte a kilincset és darabjaira zúzta a zárat.

  Az Alvilági a lányra nézve elégedett mosolyra húzta az ajkát, majd ökölbe szorítva a jobb tenyerét, a mutatóujját előre szegezve belökte az ajtót.

  Lily szándékosan nekiment az Alvilági vállának, csak ezt követően lépte át a vasból öntött, két centiméter magas küszöböt.

- Nem működik – motyogta a lány, mialatt az ujjával hol felkattintotta, hol lekapcsolta a falra szerelt kapcsolót.

  Lily sietősen előkapta az övébe rejtett irónt és beharapva az alsó ajkát, egyszerű, letisztult vonalakat rajzolt az alkarjára. Amikor befejezte, a látása kiélesedett, és többé már nem csupán az ajtó mellé szerelt villanykapcsolót látta, amire rávetült a Hold gyenge fénye, hanem az épület teljes belterét.

  Az ajtó közvetlenül egy csigalépcsőhöz vezetett, a falakon nem volt se fénykép, se festmény, de még tapéta vagy festék sem. Ugyanolyan vörösesbarna volt, akár a téglák, melyekből a házat építették. A vasból öntött lépcsőfokok egészen távol estek egymástól, túlzottan messze ahhoz, hogy kényelmesen fel lehessen sétálni rajtuk, ráadásul nyikorogtak, ahogy egymás mellett menetelve maguk mögött hagyták az előteret.

  Az emelet három nagyobb, egybenyíló helyiségből és két kisebb, zárt ajtós szobából állt, melyek egy behűtött éléskamrát és egy csempézett fürdőszobát rejtettek maguk mögött. Miután meggyőződtek róla, hogy egyik sem bujtatott számukra értékes információkat, egy apró bólintással felosztották a lakást. Míg Lily a kétszemélyes ágy felé, addig Mathias a nappaliban található kanapé irányába indult, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se keresztezzék egymást az útjaik.

  Lily leguggolt az alacsony éjjeliszekrényhez és az egyik tőrét ékként használva felfeszítette annak lezárt fiókjait. A legfelsővel kezdte. A kezei sebesen mozogtak, így szinte a másodperc tört része alatt átböngészte a boszorkánymester papírjait, miközben megpróbálta kirekeszteni Mathias ellenséges, néma szidalmait. A vámpírok gondolatai fakóbbak és jóval csöndesebbek voltak az emberi gondolatoknál, mintha egy antennán keresztül próbálta volna fogni a jelent egy heves zivatar idején. A lány szakadozva, mintsem egész mondatokban észlelte őket. Felüdülés volt az Intézetben töltött órákhoz képest, de még mindig szörnyen bosszantó. Mintha sohasem lehetett volna egyedül.

   A lány egy régi, gyermekkorában sokszor dúdolt altatódallal próbálta elterelni a figyelmét az Alvilágiról, miközben kiürítette a második fiókot is, amiben pár illegális varázsporos zacskót és egy varázsigékkel teli könyvet talált. Bár az Árnyvadászok több különböző nyelvet is megtanultak a kiképzésük alatt, Lily képtelen volt lefordítani a lapba zárt sorokat, így a zsebébe száműzte a kisméretű könyvet, majd ellépett a bükk bútordarab mellől.

- Találtál valamit? – kérdezte Mathias az első fél óra után. Hála természetfeletti gyorsaságának, hamar felforgatta a konyhát és a nappalit titkos rekeszek után kutatva, de romlott tejnél és dugi csokoládés kekszeknél többet egyik helyiségben sem talált.

  A vámpír dünnyögve húzta el a falhoz tolt könyvespolcokat, a kanapét, amit talán még sosem mozdítottak el a helyéről és a televíziót, ami mögé az elmúlt napokban egy pókcsalád költözött.

- Pár felszólítás, be nem fizetett számlák… - motyogta a lány az ujjával végigpörgetve az említett leveleket. Az ablaknál állt a párkánynak dőlve, akárcsak a klán könyvtárjában, mintha ez lett volna az egyetlen hely a Földön, ahol biztonságban érezte magát.

  Mathias végighúzta az ujját a poros polcokon, majd összedörzsölte azokat, parányivá őrölve a már amúgy is aprócska, kristályos szemcséket, és ahogy az orrához emelte a mutató- és hüvelyujját, elfintorodott a penész félreismerhetetlen szagától.

- Úgy tűnik, egy ideje már senki sem járt itt – mondta, miközben sorra kirántotta a helyéről a boszorkánymester könyveit, melyek halk puffanással érintették meg a bolyhos padlószőnyeget.

  Lily hümmögve fordult hátra, amikor az egyik vaskos lexikon eltalálta a fejét. A lány berozsdásodott Árnyvadász ösztönei életre keltek, amikor egy újabb, bőrkötéses enciklopédia repült az arca irányába, és még mielőtt konkrét utasítást adott volna a kezeinek vagy felfogta volna, mi történt körülötte, eldobta a tenyerei között szorongatott lapokat és elkapta a többszáz oldalas, apró betűs kötetet.

  Ahogy az aranyozott vonalakkal díszített könyv belesimult Lily tenyerébe, Mathias hátrakapta a fejét és egy hosszúra nyúlt pillanatig beleveszett a bosszús lány sötét íriszeibe. Egyikük sem pislogott, még csak levegőt sem vettek egészen addig, amíg a lány tüdeje fel nem adta az értelmetlen erőfitogtatást.

- Nagyon szerette a szüleit – mondta végül, az enciklopédiát a még bontatlan levelekre cserélve. Lily a kisujját az illesztéshez érintve felszakította a legfelső üzenetet lezáró viaszpecsétet.

  A lány a szeme sarkából a férfi éjjeliszekrényén pihenő bekeretezett fényképeket bámulta, mielőtt belevetette volna magát a kézzel írt sorokba. Az üzenetet egy, a férfi számára fontos személy küldte; ez egyértelműnek tűnt a kedvességből, ami az eredeti és a hozzácsatolt válaszlevélből áradt. És bár az Árnyvadász megörült a hirtelen nyomnak, az utolsó levél felbontása után szomorúan vette tudomásul, hogy a feladó nevét egyszer sem említették meg.

  Lily sóhajtva süllyesztette a kisméretű varázskönyv mellé az egyik papírlapot. Úgy gondolta, talán egy helymeghatározó varázsige kideríthette volna, honnan származtak az üzenetek.

   Az Árnyvadász elsétált a boszorkánymester íróasztalához, amin újabb mosolygós fényképeket talált. Az egyiken egy körülbelül nyolc éves kisfiú egy óriási halat tartott a kezei között, fél szemmel a mellette guggoló férfit nézve nevetett. Az egyik foga hiányzott, de még ez az apróság sem volt képes elvenni a kedvét attól, hogy megmutassa hófehér vigyorát. Egy másik képen egy kék bőrű nő egy szőke kisbabát tartott a kezében, mellette egy férfival. Ugyanazzal a férfival, akinek szív alakú pupillái büszkeséggel telve figyelték a halat tartó kisfiút.

- Mindenhol gyerekkori képek – motyogta, a kezei közé szorítva egy újabb, bekeretezett képet. Ezen már kivehetőek voltak a felnőtté cseperedő Reid jellegzetes vonásai. Az arcáról eltűnt a gyermeki báj. Egy nála valamivel fiatalabb, hasonlóan hirtelenszőke hajú lány mellett állt, aki egy teljes fejjel alacsonyabb volt nála, így könnyedén át tudta karolni, ezzel közelebb húzva magához az önfeledten hahotázó boszit. A lány ujjai között éktelenkedő bőrlebenyek ugyanis egyértelművé tették, hogy az őt ölelő boszorkánymesterhez hasonlóan az ő ereiben is túlbuzgott a varázslat. Talán ő küldte a leveleket. Talán Reid mégsem maradt egyedül a szülei halálát követően. Talán volt egy húga.

- Kit érdekelnek az ostoba fényképek? - förmedt rá a mögé settenkedő vámpír, egy laza mozdulattal kitépve a másik kezéből a képet. Mathias mérgében földhöz vágta a fotót, aminek üvegkerete szilánkosra tört a becsapódás pillanatában. Lily dühében belekönyökölt az Alvilági gyomrába, majd ezt követően lehajolt, hogy felvegye a padlóra hullott fényképet. A lány ujjait felsértették a képre tapadt üvegdarabok, miközben lesöpörte azokat a fénylő papírlapról.

  Mióta elvesztette a szüleit, képes volt értékelni az emlékek erejét. Tudta, hogy mennyire fontosak lehetettek Reid számára ezek a bohókás fényképek, és bár megvetette a boszorkánymester tetteit, tudta, hogy senki sem született eredendően gonosznak. Az Árnyvadászok teremtették a saját démonjukat, a nephilek változtatták keserűvé és kegyetlenné, amikor elvették tőle a szeretteit.

  A lány beharapta az alsó ajkát és kirántotta az íróasztal legfelső fiókját, amiben kivágott újságcikkeket és egy vörös pecséttel ellátott aktát talált. Úgy tűnt, a mondén rendőrség is foglalkozott a Garwin házaspár meggyilkolásával, jóllehet holttestek nélkül mindössze a kisgyerekek vallomásai pihentek a mappa belsejében.

- Ezt nézd! – kiáltotta a lány fellelkesülve egy újabb fénykép láttán. Az ujjai végigsimítottak a vidám csoportképen. - Olyan ismerős ez a hely, neked nem?

  Mathias felvonta az egyik szemöldökét, miközben Lily válla fölött végigmérte a gyűrött fotót. A varázsló családja mályvacukrot égetett egy pislákoló tábortűz fölött egy, a vámpír számára ismeretlen erdőben.

- Nem igazán – lökte oda félvállról, hátat fordítva az Árnyvadásznak. Lily azonban nem hagyta annyiban.

- Pedig biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol… - akadékoskodott, hunyorgó szemeivel a háttérben húzódó fákat méregetve. A sötétkék sátor mögötti tölgyek mellett barnásszürke sziklák éktelenkedtek, és a lány biztos volt benne, hogy a kisebb kőtömbök valahol a család mögött teljes egésszé, valami hatalmassá váltak, csakhogy Reid édesapjának mosolygós arca kitakarta a lényeges részeket.

  Mathias sziszegve nézett be a varázsló ágya alá.

- Inkább fogd be és folytasd a keresést!

  Lily ökölbe szorított tenyerekkel fordult a dühös vámpír irányába, de a férfi elkeseredett vonásai láttán ellazította görcsös izmait. A lány elhúzta a száját, majd a zsebébe száműzte a kempingező család fényképét, és elindult a feszült Alvilági felé. Mathias csalódottan dőlt neki az éjjeliszekrénynek, nem törődve az alacsonyra épített fiókok éles gombfogantyúival, melyek kegyetlenül a hátába vágtak. A férfi felhúzta a térdeit és a tenyereibe temette az arcát. Már felforgatták az egész lakást, benéztek minden lehetséges rejtekhelyre, mégsem találtak semmit, ami elárulta volna Demona hollétét.

  Fogalma sem volt róla, hogyan tovább.

- Fontos neked. – Lily letérdelt Mathias mellé és fittyet hányva a férfi gyűlöletére, megérintette a szőke vámpír izmos vállát, aki erre felemelte a fejét. Elnyúlt vonásai egy röpke pillanatra felfedték őszinte érzéseit, és Lily döbbenten vette tudomásul, hogy Mathias rettegett.

- Lehet – suttogta, felidézve maga előtt Demona ostoba vigyorát, amit az évek elteltével egyre ritkábban mutatott meg a nagyvilágnak. A vámpírság, és a tény, hogy csupán az éjszakát uralták, de az égen ragyogó Napban már sosem gyönyörködhettek, és sohasem melegíthette fel a bőrüket, alig észrevehetően kiölték belőle a gyermeki, önfeledt boldogságot. A gondolatra, hogy többé már sohasem láthatja a lányt, eltorzult az Alvilági arca. - Szóval a helyedben kapkodnám magam, mert ha a lustaságod vagy a figyelmetlenséged miatt túl későn találunk rá, gondoskodom róla, hogy ezúttal megfizess a gyengeségedért – sziszegte, lerázva magáról Lily kezét.

  Az Árnyvadász ajkai elnyíltak, és a szemei alig észrevehetően könnybe lábadtak, ahogy Mathias gyászos gondolatai eluralkodtak a testén, de erőt vett magán és ellépett a feldúlt vámpírtól, amikor az kivillantotta megnyúlt szemfogait.

  Az Alvilági feldúltan, természetellenesen gyors léptekkel szelte át a nappalit, majd egy hangos csattanás kíséretében eltűnt a fürdőszoba mögött. Lily némán hallgatta, ahogy a férfi felforgatta a már átnézett helyiséget, és közben egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből, hogy már látta valahol azt az erdőt, ahol a boszorkánymester a családjával körbeülte a tábortüzet.

  Reid Garwin kissé előredöntötte a fejét, miközben az ujjai közé csippentve csuklyájának sötét szövetét, felfedte az arcát, jóllehet a sarokban kuporgó vámpír már percekkel korábban megérezte a férfi jellegzetes, kesernyés illatát, ami napról-napra egyre intenzívebbé vált, ahogy a varázsló átadta magát a fekete mágiának.

- Borzalmasan nézel ki, drágám – mondta az arcán egy lekicsinylő mosollyal. Demona egy törékeny pillanatig úgy hitte, a férfi ismételten végigsimítja majd az arcát bőrkeményedéses ujjaival, ahogy azt minden alkalommal tette, de Reid egy futó pillantást követően hátat fordított a lánynak.

   A vámpírt egyszerre feszélyezte és öntötte el melegséggel a bekövetkezett változás.

- Már több mint egy hete nem ettem. Neked mi a mentséged? – kérdezte, és a hangja – bár minden megmaradt erejével azon volt, hogy ne így történjen - megtörtnek és gyengének hatott, ahogy a szavak visszacsapódtak a barlang nedves faláról. Kicserepesedett ajkait szorosan egymáshoz préselve figyelte a boszorkánymestert, akinek az arcán egy ocsmány égési sérülés éktelenkedett közvetlenül a jobb szeme alatt és a nyaka mentén egészen a tarkójáig.

   Reid lustán nézett a lányra hosszú, sötét szempillái alól.

- Elkötelezettség. Hamarosan megérted – válaszolta elhúzott szájjal, de ahogy a keserűség megült a vonásaiban, úgy el is párolgott. A boszorkánymester benyúlt a köpenye alá, és az egyik tükörsima szikla tetejére szórt egy kevés hegyikristályt. A fehér, porrá őrölt anyag szabályos kört alkotott benne egy félkész pentagrammal. Amikor az ördögi szimbólum utolsó csúcsa is kivehetővé vált, a kristály meggyulladt és a lángok kis híján megpörkölték a varázsló sötétszőke szemöldökét.

   Demona elfordította a fejét, jóllehet a távolság megóvta a forró lángoktól, így azok nem tehettek kárt benne.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, kíváncsiságot erőltetve amúgy közömbös hangjába. Ki akarta deríteni, hova hozta a férfi, hogy miért pont egy barlangba és miért pont őt. Válaszokat akart. Valami támpontot, ami alapján megtervezhette volna a szökését, ugyanis minden egyes éjszaka elteltével egyre kevésbé hitt benne, hogy Cassandra túlélné, ha eljönne érte. Ki akart szabadulni a hibridek fogságából még mielőtt a testvére rátalált volna. - Miért veszed körbe magad ezekkel a szörnyekkel?

  Reid arca megrándult, mintha a lángok eszébe juttatták volna, hogyan keletkeztek a bőrét elcsúfító, vörös sebhelyek, pedig valójában a szörnyeteg szó váltotta ki belőle ezt a hirtelen reakciót.

   A boszorkánymester elmormolt egy halk varázsigét, csak ezt követően válaszolt az Alvilági lány kérdésére.

- Szörnyekkel – lassan és megfontolva ejtett ki minden egyes hangot, mintha csupán ízlelgette volna a durva kifejezést. - Érdekes szóhasználat egy vámpírtól. Ti vagytok az éjszaka démonjai. Szörnyek, akárcsak a hibridjeim.

- Én nem ölök ártatlanokat! – sziszegte a lány. A szemei résnyire szűkültek, ahogy megpróbálta visszafogni az indulatait. Nem hagyhatta, hogy a fogai ismételten előbújjanak, mert ha átszakították volna az alsó ajkát még inkább legyengült volna a hirtelen vérveszteségtől. Az erei már egyébként is papírvékonnyá száradtak, szinte felégették belülről, ráadásul a teste sem regenerálódott olyan gyorsan, mint szerette volna.

- Ők nem ártatlanok! – üvöltötte a férfi ökölbe szorított tenyereivel a tükörsima sziklára csapva. Pár levegőbe röppenő, szikrázó kristálydarab a kezeire hullott, majd az enyészeté lett csúnya, fekete foltot hagyva a boszorkánymester fehér bőrén.

   Demona összerezzent, ahogy az Alvilági a válla fölött rávezette hűvös tekintetét. Reid éjfekete pupillái teljesen elfedték égkék íriszeit.

- Felejtsd el! – sziszegte ingerülten a lány hitetlenkedő arckifejezését látva.

  Demona megpróbálta leküzdeni a belülről fakadó, mindent elsöprő remegést, ami végigcikázott a testén a férfi embertelen tekintete láttán, és kihúzta magát, mintha mi sem történt volna. Tudatni akarta a boszorkánymesterrel, hogy bár a testét sikerült megtörnie az elméje készen állt a harcra.

- Miért pont ide hoztál? – kérdezte a lány, visszanyerve elveszett magabiztosságát. Már meg sem próbálta szétfeszíteni a csuklóit gúzsba kötő, vastag, verbénába áztatott köteleket, helyette minden megmaradt energiáját a szemeibe és a füleibe koncentrálta, ugyanis az égen gyülekező, sötét fellegek eltakarták a Hold gyenge ragyogását.

- Mert ismerem minden elágazását. Mert bár már az első pillanattól kezdve azon töröd a kis buksid, hogyan szökhetnél meg, innen sosem fogsz elmenekülni – felelte a férfi kimérten. Reid fekete gyertyákat helyezett a pentagramma öt csúcsához, és az elméje segítségével meggyújtotta az összeset, amint a hegyikristály lángja végleg kialudt.

- Akkor akár el is mondhatnád, hol vagyunk – vetette oda hetykén, tettetett közömbösséggel.

  Demona lomhán és laposan pislogott, a kimerültség ólomsúlyokat pakolt a szemhéjaira, és hiába küzdött, képtelen volt nyitva tartani a szemeit. Fájtak a végtagjai, kapart a torka, az erei pedig viszkettek fakó bőre alatt.

- Hah! – kacagott a férfi a vámpír egykori szavaira gondolva. Akkor Demona azzal vádolta, hogy túl sokat beszél. Ezúttal egy árulkodó szót sem szólt. - Közelebb vagyunk hozzájuk, mint hinnéd. Mert ez érdekelt, nem?

  Reid elsétált a lányig, majd leguggolt mellé, ahogy mindig, valahányszor meglátogatta a dohos barlangban. A férfi egy laza csettintésére egy vasfűvel higított, vízzel teli fecskendő hullott felfelé tartott tenyerébe, amit aztán a vámpír nyakába döfött; elég közel a szívéhez, hogy fájdalmat okozzon, és elég távol tőle, hogy ne szenvedjen maradandó károkat.

- Nehogy azt hidd, hogy ismersz! – köpte a lány. A teste kétrét görnyedt a kíntól, ahogy a varázsló megcirógatta a felkarját.

  Reid mosolyogva hajolt a lány füléhez.

- Akkor te se higgy abban, hogy az ostoba keresztkérdéseiddel kiismerhetsz! – sziszegte, majd egy nyálas puszit nyomva a lány füle mögé a hajánál fogva szemkontaktusra kényszerítette a legyengült vámpírt. Demona legszívesebben arcon köpte volna a férfit, de már nem maradt elég nyál a szájában ahhoz, hogy megtehesse, így csupán egy ocsmány grimaszra futotta tőle.

  A boszorkánymester kacagva lépett el a lánytól, és miután befejezte az előkészületeket a tükörsima sziklánál, előhívta az árnyékból veszedelmes hibridjeit, akik hosszú, éles karmaik között ezúttal egy fiatal vámpír lányt vonszoltak a barlang üregébe. Ő volt a héten a harmadik.

   Demona azonnal felismerte Leilát. Már évtizedek óta hűséges tagja volt Cassandra klánjának. A nővére imádta a szőke lány meséit a lehetőségekkel teli új világról, Leila ugyanis a Lusitaniával érkezett Angliába. Egy volt azon túlélők közül, akik képesek voltak kijutni a vízből, de a partra érve senki sem foglalkozott velük, így csupán a szerencsén múlott, hogy nem fagyott halálra. Caliban mentette meg. Cassandra változtatta át.

  A szőke lány a legutóbbi áldozattal ellentétben nem könyörgött kegyelemért, az arca nyugodt volt és érzelmek nélküli, mintha a lelke mélyén már felkészült volna a halálra. A szája csupán egyetlen egyszer remegett meg; akkor, amikor a szeme sarkából megpillantotta az egész testében megfeszülő Demonát.

  Reid felemelve fekete könyvét elmormolta a már ismerős varázsigét. Egyébként fakókék szemei lángra lobbantak, ahogy harmadszorra is elhangzott az igézet utolsó szava.

- Sajnálom – suttogta a vámpír olyan halkan, hogy csupán Leila hallhassa, a boszorkánymester ne. Legszívesebben elfordította volna a fejét, de a szőke vámpír szemeibe fúrva dühtől vörös íriszeit képtelen volt magára hagyni a lányt. Mellette akart maradni, támogatni őt; elkísérni utolsó útjára.

  Halott szíve ismételten megszakadt, amikor Reid az Alvilágiba döfte adamantin pengéjét. Leila izmai ellazultak, a térdei összecsuklottak, a lány pedig a földre hullott. Élettelen teste nem mozdult többé.

   Amikor a vámpír hosszú percekkel később sem tért magához, a varázsló dühében újra és újra belemártotta ezüstös pengéjét a halott Alvilágiban. Leila vérének intenzív illatától előbújtak Demona szemfogai, és ahogy a bíborvörös folyadék szaga megtöltötte a gyomrát, a fiatal Blightly hosszú ideje először, öklendezve kapott levegő után.

   Gideon sziszegve húzta el a kezét az édesapja határidőnaplójának egyik megsárgult oldalától, amikor annak széle megvágta a mutatóujját. A puhakötéses könyv lapjait hollófekete tintával rajzolt betűk borították teljesen figyelmen kívül hagyva a margók vonalait. Benedict Lightwood rá nem jellemző véletlenszerűséggel kiválasztott néhány tetszőleges oldalt és kivehetetlen, absztrakt mintákat firkált közvetlenül a lapok felső és alsó sarkaiba.

- Ez reménytelen! – Gideon összevonta a szemöldökeit, miközben óvatosan az édesapja íróasztalára helyezte a kezeiben szorongatott naplót, csak ezt követően emelte fel a fejét és nézett a nőre. Cassandra az egyik távoli sarokban ült, a fejét felhúzott térdeire hajtva. Szoros copfba fogott haja kissé előrehullott, így megcirógatta a vámpír fakó bőrét, ami a chiswicki birtok ódivatú csillárjainak fényében egészen áttetszőnek hatott, legalábbis az Árnyvadász úgy gondolta, a nő nyakát elcsúfító világoskék vonalak az erei lehettek.

   Már több, mint három órája, hogy eljöttek a vámpírok főhadiszállásáról, a Hold réges-rég túllendült csúcspontján, de még semmit sem találtak, ami elvezethette volna őket a hibridek rejtekhelyére, vagy valakihez, aki tudhatta, merre bujkáltak a félig vámpír, félig vérfarkas szörnyetegek. Cassandra összegyűrte a jobb kezében szorongatott papírlapot, amit a mellette díszelgő kartondobozban talált alig öt perce, majd dühében a falhoz vágta, jóllehet közel sem olyan keményen, mint szerette volna. Erősnek kellett maradnia, és ami még fontosabb: nyugodtnak.

- Ha tényleg így gondolnád, akkor nem jöttél volna el hozzám, és most nem lennél itt – válaszolta a férfi gondosan ügyelve arra, hogy a hangja nyugodt és határozott maradjon. Bár nem bízott Cassandrában, be kellett ismernie, hogy Demona hiánya bizonyos szempontból ezerszer rosszabb volt, mint Gabriel elvesztése. Míg ő tudta, hogy az öccse már sohasem fog visszatérni és tisztességgel gyászolhatta, addig a vámpírok királynője sötétben tapogatózott. A fiatal férfi el sem tudott képzelni kínzóbb büntetést az örökös bizonytalanságnál.

  A nő Gideonra emelte sötét tekintetét, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig fogva tartotta az Árnyvadász méregzöld íriszeit. Egy tapodtat sem mozdult, amíg a férfi vissza nem fordult az apja határidőnaplója felé, aminek a szélén már megszáradt az utolsó Lightwood bíborszínű vére.

- Csak mondd, hogy találtál valamit, mert ebben a dobozban nincs semmi, csak egy rakás kacat, és lassan vissza kell mennünk a könyvtárba – kérte a nő, miközben felállt és egy kecses rúgással fellökte a papírokkal teletömött dobozt, amiből így a földre hullottak az átolvasatlan könyvek és iratok.

   Gideon a válla fölött hátralesve már csupán a kialakult rendetlenséget pillantotta meg, Cassandra ugyanis sehol sem volt. A nő kihasználta természetfeletti erejét és megkerülve a szobát a hatalmas üvegablakhoz lépett, aminek bársony függönyei mögött a csillagtalan eget ezernyi felhő borította. Vihar közeledett.

- Semmit, csak néhány megsárgult levelet még régebbről – válaszolta az Intézet vezetője félrelökve a határidőnaplót, amibe az utóbbi tizenöt percben belemerült. A jobb kezével nyitó rúnát rajzolt apja íróasztalának legfelső, lezárt fiókjára, és ezt követően átnézte annak csekély tartalmát. Egy világos, egyszínű mappa tetején egy meggyűrődött, fekete-fehér fénykép pihent, amin a fiú azonnal felismerte az édesanyját. A nő sötét haja lágy hullámokban omlott a vállaira, és bár fekete harci öltözetet viselt és kardját görcsösen a magasba emelte, a szemei mosolyogtak. A fiú úgy sejtette a kép a nő első küldetése előtt készülhetett.

  Gideon szemei könnybe lábadtak, de leküzdve a rá nehezedő érzelmek sokaságát a zsebébe süllyesztette a képet és kiemelte a jelöletlen mappát a fiók mélyéről. A dossziéban újabb papírokra talált, de ezúttal nem az édesapja kézírása mázolta feketére az előre gyártott sorokat. A fiú összevonta a szemöldökét az ismerős hurkok láttán. Erősen koncentrált.

- Várjunk csak! – mondta, amikor a szöveg végére érve rájött, ki írta a levelet. A szíve a torkában dobogott a felismeréstől. - Ezt nézd!

  Cassandra egy másodperc tört része alatt ott termett Gideon háta mögött. Hosszú, vörösesbarna haja megérintette a fiatal férfi vállát, ahogy a szék fejtámlájába kapaszkodva egészen előre hajolt.

- Ez mégis mi? – kérdezte kíváncsian, amikor hosszú, végtelenségnek tűnő pillanatokkal később sem sikerült rájönnie, mit talált az Árnyvadász olyan különösnek a kezei között szorongatott üzenetben. A nő ugyanis már számtalan ehhez hasonló levéllel találkozott hosszú élete során, és biztos volt benne, hogy ezzel Gideon sem lehetett másképp.

- Reid levele a Reparációnak – suttogta a fiú, újra és újra átolvasva a boszorkánymester sorait. Cassandra megforgatta a szemeit a felelet hallatán, hiszen pontosan azt kapta, amire számított: a levélben nem volt semmi használható, csupán egy fiatal árva kétségbeesett panaszai. Reid szüleinek halála óta már évek teltek el, és bár az Alvilágit feltehetően a bosszúvágy hajtotta, Demonának semmi köze sem volt az Árnyvadászok támadásához. A nő kelletlenül ült fel az íróasztal tetejére. A lábait ide-oda hintáztatva próbálta elterelni a figyelmét legújabb kudarcukról. - De ez a példány nem egyezik meg azzal, amit Idrisben találtunk.

  Gideon kezében megremegett a papír, míg ezzel egy időben Cassandra lehunyt szemei szétpattantak. A nő hitetlenkedve tépte ki a fiú tenyereiből a hófehér levelet, aminek így egészen meggyűrődött az alja, jóllehet ezen az apróságon kívül teljesen sértetlen maradt.

- Meghamisították? Mégis miért tenne ilyet bárki is, és miért van az apádnál az eredeti? – kérdezte a nő fél szemmel Gideont vizslatva. Az Árnyvadász elgyötörten dőlt hátra az ódivatú széken, és a könyökét a kartámlán pihentetve megdörzsölte az orrnyergét.

- Fogalmam sincs – nyögte. A tény, hogy az édesapja még a túlvilágról is képes volt megnehezíteni a dolgát, leplezetlen feszültséggel töltötte el.

  Amikor Cassandra észrevette a fiatal férfi tartásán bekövetkezett változást, benedvesítette az alsó ajkát és leengedte a kezeit, hagyva, hogy a papírlap az asztalra essen.

- Mit ír a másolat? – kíváncsiskodott, ezzel elterelve az Árnyvadász gondolatait, és rávezetve őt az esetleges megoldásra. Bár mélységesen megvetette a nephilt, tudta, hogy nélküle sohasem lett volna képes összeilleszteni a kirakós eldeformálódott darabkáit. Hiába ismerte Benedict Lightwoodot, hiába látogatta meg többször is az elmúlt évtizedben, a férfi egyszer sem fedte fel előtte a titkait.

- Tömören? – Cassandra biccentett a költői kérdés hallatán. - Reid azzal vádolta Adrien Whitelaw apját, hogy kivégezte a szüleit, pedig mindketten ártatlanok voltak.

  Gideon felállt a székből, és szorosan a háta mögé szorította a kezeit, majd elsétált a hatalmas ablakig és vissza, ezt addig ismételgetve, amíg a monoton mozgás el nem feledtette vele a csatában elszenvedett veszteségeket. Felül kellett kerekednie Gabriel halálán. El kellett tekintenie az édesapja borzalmas tetteitől, hogy rájöhessen a miértekre. Miért csatlakozott Reid az apjához, miközben megvetette az Árnyvadászokat? Könnyű… elősegítette a bosszúját. Miért volt olyan dühös a nephil népre? Egyszerű… megölték a szüleit. Miért ítélték halálra a szüleit, ha hosszú évtizedek óta törvény tiltotta az ok nélküli mészárlásokat? Nem tudta.

- Miért nem lepődöm meg! – panaszkodott a nő egy felsőbbrendű, színpadias sóhajtást követően. Hosszú ujjai közé vette a kétoldalú levelet és egy gyors átolvasás után átnyújtotta a fel-alá járkáló Árnyvadásznak. - És ez mit ír?

  Gideon szemöldökei egymásba simultak, miközben átnézte az eredeti dokumentumot. A duplaoldalú szöveg második részéhez érve elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve próbálta lenyelni a torkában keletkező gombócot.

- Lényegében ugyanezt, de nem is a boszorkánymester szavai a lényegesek. Itt nézd! – A férfi nekidőlt édesapja íróasztalának, így a vámpírok vezetőjének a kisujját sem kellett megmozdítania ahhoz, hogy rálásson a szóban forgó bekezdésre. Gideon mutatóujja körberajzolta az érdekesnek bizonyuló mondatokat. - Ehhez hozzá van csatolva a támadás terve. Rúnával kapcsolták össze az iratokat. Feloldhatatlan – mondta, a körmével a láthatatlan illesztést kapargatva. Cassandra leutánozta az Árnyvadász szabad kezének monoton mozgását, de éleslátás ide vagy oda, fogalma sem volt róla, miről beszélt a másik. Úgy tűnt, a reparációs levél mindössze egyetlen lapból állt, ragasztónak vagy rúnának nyoma sem látszott.

   A nő közelebb hajolt az üzenethez.

- Szóval az apádnak azért kellett lemásolnia a levelet, hogy eltüntesse a támadás haditervét – találgatott, miután feladta az értelmetlen kaparászást. A vámpír Gideonra szegezte átható tekintetét hagyva, hogy a haja hozzásimuljon a férfi arcához. Bár nem bízott a férfiba, a tény, hogy segített neki rábukkanni az első igazi nyomra, elégedettséggel töltötte el.

- Nem Reid szülei voltak a célpontok. Ők segítettek abban, hogy elkapják a törvénysértőket – hüledezett az Árnyvadász újra és újra átfutva a kusza sorokat. Az egésznek nem volt semmi értelme. Ha a boszorkánymester szülei ártatlanok voltak…

- Akkor mégis miért ölték meg őket? – kérdezte a vámpír az egyik szemét egészen apróra zsugorítva. Cassandra hunyorogva fordult vissza a papírlap felé.

- Fogalmam sincs, de Adrien anyja talán tudja, miért és ki adta ki a parancsot – válaszolta a londoni Intézet vezetője. A kezei megremegtek a dühtől, ahogy a táskájába száműzte Reid Garwin levelét.