9. fejezet

Sziasztok :)

Jelentem, hogy már csupán két kommentárral vagyok elmaradva, amiket a jövőhét folyamán pótolni is fogok, más szóval, senki sem marad figyelmen kívül, egyszerűen csak tanulnom kell, mert holnap történelem emelt tz-t írok, és úgy érzem, még semmit sem tudok.
Egy részem mosoly, amiért ennyire édes olvasóim vannak. Megpróbáltam betartani a szavaim, remélem nem ment a rész rovására, és élvezhető lesz a számotokra. Mindenesetre szívem-lelkem benne van az utolsó részletben. Ha bárkit is érdekelne, ezt a számot hallgattam közben: Let it go (James Bay)
Kellemes hétvégét, és jó olvasást mindenkinek!
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: kikerült a WONDERLAND folytatása a Blind című blogomra. Ha valakinek elnyerte volna a tetszését az első rész, esetleg szavazott is a folytatásra, ezúttal is megteheti.

--------------------------------------------------------------------------------

A búcsú mindig nehéz

  Jem Carstairs hunyorogva emelte a homlokához a tenyerét, míg szabad kezével a szájába dobott egy törött kockacukrot, hogy eltűntesse a vér gyomorforgatóan fémes ízét és bűzét. A hajnal első sugarai megtörtek az Intézet könyvtárának hatalmas üvegablakain, a szivárvány legszebb színeibe öltöztetve az amúgy egyhangú falakat.

  A fiatal fiú a tenyereire támaszkodva fordult a barátai felé, akik hozzá hasonlóan még mindig a vadászathoz készíttetett, hollófekete ruháikat viselték, mintha a Hold sohasem bukott volna alá a horizonton, mintha a sötétség bármelyik pillanatban visszavehette volna az uralmat az ébredező város felett.

- Szóval a londoni lakás teljes zsákutca? – Will az íróasztal mögött roskadó Gideon felé fordult, Jem pedig leutánozta parabataija kimért mozdulatait. Az Intézet új vezetője a könyökeire támaszkodva, görbe háttal hajolt az édesapja lakásán talált haditerv fölé, miközben a kezében egy tollat szorongatva újra és újra áthúzta a Klávénak írt levelének esetlen sorait. Úgy tűnt, a tanácstalanság minden egyes másodperc elteltével egyre mélyebbre és mélyebbre rántotta, s hiába akarta olyan elszántan kideríteni az igazat, félt, hogy képtelen lesz elviselni annak súlyát. Ráadásul a Cassandrának tett ígérete is feszélyezte, ugyanis Adrien anyja már több mint egy éve ki sem tette a lábát az Üvegvárosból, aminek démontornyokkal védett határát egyetlen Alvilági sem léphette át engedély nélkül. Nem tudta, hogyan juttathatta volna át a vámpír királynőt a láthatatlan erőtéren…

  Muszáj volt megírnia a levelet.

- Igen. Úgy tűnik, ezt a lehetőséget végleg kizárhatjuk, de még mindig ott van a Phantom Café és az alvilági barlangok Brixtonban – állapította meg a kanapén pihenő Will. Az Árnyvadász Lily rúnával festett kezét szorongatva nézett fel a barátaira. Fehér bőrén kiütköztek a szemei alatt húzódó, sötétlila karikák.

   Brinxton London déli részének egyik elfajzott negyedeként vált hírhedté, ahol különböző nemzetek szülöttei támaszkodtak egymásra, kiépítve a kontinens második leghatalmasabb Alvilági hálózatát rögtön a párizsi után. Itt éltek a kirekesztett vérfarkasok, a kitagadott vámpírok és a boszorkánymesterek, akiket nem kötött össze a tisztesség.

- És ne felejtsük el a meghamísított reparációs levelet sem, ráadásul ott vannak még a Reid lakásán talált holmik – magyarázta Lily, a homlokát Will vállának döntve. Feltűnően kerülte Jem tekintetét, amitől a fiatal fiú egészen feszültté vált, így a szokásosnál is több energiát fordított az elméje köré vont vastag betonfal fenntartására. Nem hagyhatta, hogy a lány idő előtt leleplezze. - Nem érdekel, mit gondolnak a vámpírok, szerintem igenis fontos.

 Will egy lopott pillanatra Jem ezüstös íriszeibe fúrta átható tekintetét, de amikor a barátja a könyvtár falán megjelenő, pulzáló portál felé fordult, hümmögve biztosította szerelmét feltétlen támogatásáról, jóllehet egy része kételkedett Lily szavaiban, hisz ismerte már annyira, hogy tudja, amikor személyesen is érintetté válik egy nyomozás alkalmával, olyan dolgokat is belelát, melyek valójában ott sincsenek. A szülei halála után például - egy ostoba szóbeszéd miatt - hónapokon át a Tündér Udvar tündérei után nyomozott, holott mindenki tudta, hogy démonvadászat közben vesztették életüket.

- Magnus? Találtál valamit a varázskönyvben? – Jem, hátrahagyva a pálcáját, bizakodóan lépett közelebb a portálból kiváló boszorkánymesterhez, akinek macskaszemei szomorúan tekintettek le a kezei között szorongatott, apró könyvre. Magnus ujjain megcsillantak a drágakövekkel díszített gyűrűk, ahogy Lilyék mellé sétálva visszaadta a lánynak a szerzeményét.

- Alap igézetek, pár olcsó recept olcsó bájitalokhoz. Semmi egyéb – válaszolta. - Hasztalan. Sajnálom.

  Az Alvilági elhúzta a száját, miközben megigazította rombusz mintás köntösét és violaszínű trapéznadrágját. Volt valami a megjelenésében és abban, ahogy a lányra nézett, ami őszintén aggasztotta a fiút. Mintha a titkos találkozói miatt lemaradt volna valami igazán jelentőségteljesről, amivel egyébként mindenki más tisztában volt az épületben és talán még azon kívül is.

  Jem felhúzott szemöldökkel, enyhén oldalra biccentett fejjel fordult a kanapén ülő barátai felé, de szavak nélkül képtelen volt felhívni magára a figyelmet.

  A masszív faajtó nekicsapódott a szoba falának.

- Megtaláltam! – kiáltotta Cecy magasba tartott kezekkel, félig meggörnyedt háttal, zihálva. A legfiatalabb Herondale haja kócos csomókban hullott a vállaira, pedig Jem halványan még emlékezett rá, hogy amikor elhagyta az épületet, szoros kontyba fogta megzabolázhatatlan tincseit.

  Will zavartan pattant fel a kanapéról, kirántva magát Lily karjai közül, és elnyújtott léptekkel sétált el a testvéréig, az ujjaival súlyos sérülések után kutatva a bőrén, míg eközben Magnus elvette az Árnyvadásztól a temetőben élő szellemnőtől vásárolt, ritka hozzávalókat, amelyeket évekkel korábban, az Egyezmény megkötésekor, tiltólistára helyezett a nephil Tanács.

- Köszönöm, kedves – suttogta a boszorkánymester úton Gideon íróasztalához. Jem sebtében behúzta az ablakok előtt függő, nehéz sötétítőket, majd aktiválta a szobában található boszorkányfényeket, ezzel kékes derengésbe vonva a szobát. - Akkor lássunk is neki!

  Magnus Bane az asztal lapjára terítette az addig a falhoz támasztott, megsárgult térképek egyikét, majd a zacskóba nyúlva a levegőbe dobta a halványlila por csillámló szemcséit. Jem elhűlve figyelte, ahogy a varázsló mormolására a gravitáció megszűnt létezni, és a porszemek szabályos kört alkotva körbetáncolták a testét.

  Bár a nephil gyerekek tízéves korukra már legalább négy nyelvet elsajátítanak a kiképzésük során, Jem képtelen volt megfejteni a macskaszemű férfi ajkából távozó szavakat, így csupán a hanglejtéséből és az orrcimpái körül megjelenő apró ráncokból jött rá, hogy valami nem stimmelt az igézettel.

  Magnus harmadszor is belekezdett ugyanabba a sorba.

- Érdekes – hümmögte, amikor a porszemek összegyűltek Európa felett, majd szétszóródtak a kontinensen. A boszorkánymester egy könnyed csettintéssel széthúzta a függönyöket és fényárba borította a szobát, majd az orrnyergéhez emelve gyűrűvel ékesített ujjait, megpróbálta kimasszírozni a varázslás során keletkezett, durva csomókat. A helymeghatározó bűbáj sokkal több energiát követelt tőle, mint a legutóbb, a Halálmadár felkutatásakor.

- Mi történt? – kérdezte Lily, aki ellépve az iratze rúnától hányingerrel küszködő Cecy mellől, magára hagyta a lány lapockáit simogató Willt.

  Anélkül, hogy a fiatal Penhallow irányába fordult volna, Magnus megdörzsölte az állát, majd szólásra nyitotta keskeny ajkait:

- A családi könyve egy gyengébb vérvonalhoz tartozik, mégsem találom sehol – felelte, a tenyereivel az elsárgult világtérkép fölé hajolva. A porszemek, bár hirtelen és erőteljesen csapódtak neki a papírnak, mindössze Nyugat-Európa szárazföldi részeit festették színesre, messze elkerülve a Kárpát-medence keleti részét, Angliát, az óceánokat és tengereket.

- Úgy tudtam, hogy az erőd vetekszik a Néma Testvérek… - hatalmával.

  A levegő hőmérséklete jól érezhetően alább esett, jóllehet Will már nem tudta befejezni a leereszkedő megjegyzését, ugyanis Magnus, félretaszítva Lilyt, kék villámokat küldött a fiú irányába. A nephil az utolsó pillanatban tért ki a halálos csapás előtt, bár Jem biztosra vette, hogy Will élete nem csupán a testére rajzolt rúnáknak köszönhetően menekült meg.

  A dühödt Alvilági sohasem okozott volna fájdalmat Emilynek. Szánt szándékkal biztosan nem.

- Az erőm felülmúlja a Néma Testvérekét – zengte bosszúsan. Felhúzott orral, akár egy óvodás kisgyermek. Magnus ocsmány grimasszal az arcán, egy elnagyolt, színpadias mozdulattal karöltve igazította a helyére a köntösét, mielőtt ténylegesen összefonta volna a karjait. Szúrós tekintetét Willről Lilyre vezette. - Mindazonáltal, képtelen vagyok megtalálni.

- Valaki segít neki? – kíváncsiskodott a lány, a jobb kezével a bal felkarját piszkálva azon a ponton, ahol Magnus megérintette.

- Nincs olyan boszorkánymester, aki ekkora erővel rendelkezne… - magyarázta a férfi leginkább a lánynak, mintsem a többi Árnyvadásznak, ami csak még inkább megerősítette a pálcájára támaszkodó fiút abban, hogy az Alvilági csupán Emily kedvéért segítette őket.

- Ezt most csak azért mondod, mert folt esett a tekintélyeden, vagy tényleg biztos vagy benne, hogy nem egy másik boszorkánymester a társa? – kérdezte Will enyhe cinizmussal a hangjában, a biztonság kedvvért távolabb lépve a húgától. A fiú az övében pihenő fegyverek egyikére csúsztatta motoros kesztyűbe bújtatott kezét, amikor Magnus a magasba emelve a karjait, apró, gömb alakú energiafelhőt kreált a tenyereiben.

   Jem Lily segítségére sietve parabataija elé állt, és jáde pálcájának végével megérintette Will hevesen mozgó mellkasát, míg a lány lefogta Magnus parázsló tenyereit. A mesterséges hő hatására fájó hólyagok keletkeztek a bőrén. Egyikük sem értette, mi történt pontosan. Hogy Magnus miért lett olyan dühös, vagy Will miért nem tudta magában tartani a keserűségét. Az ifjú Herondale ugyanis tudtán kívül kizárta Emilyt; a fejében keringő kusza gondolatok megszűntek létezni, mintha valaki kihúzta volna a konnektort a falból.

- Ebben a dimenzióban három tárgy van, ami képes elrejteni, és hidd el nekem, egyiktől sem fog megvédeni a szarkazmusod – sziszegte a varázsló, a nephilek válla fölött egyenesen Will égkék szemeibe nézve. A boszorkánymester vágott pupilláiba merülve a fiú megfeledkezett pislogni.

   Lily finoman a kanapé széléhez tolta a férfit.

- Melyek ezek a tárgyak? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, miközben egy esetlen gyógyító rúnát rajzolt a tenyereibe és a csuklói köré.

- A Végzet Kelyhe elég hatalmas ahhoz, hogy elnyerve azt, megsokszorozza egy boszorkánymester erejét. Akié a Kehely, az irányítja az Árnyvilágot, bár ezt ti is tudjátok – magyarázta az Alvilági, hagyva, hogy a lány a kanapé párnáira nyomja őt. - A másik ilyen ereklye Matuzsálem kardja. Képes végezi mindennel és mindenkivel, akár egy angyallal is, vagy magával a pokol királyával – folytatta, és a szemeiben különös fény csillant, amiből Lily könnyedén rájött, mennyire lenyűgözte a szóban forgó fegyver, jóllehet sosem szorult kardra vagy nyílvesszőre. - Az ereje fölötte áll mindennek, de ezt az opciót kilencvenkilenc százalékban kizártnak találom.

- Miért? – kíváncsiskodott Cecily az ajtónak döntve a fejét. Az arcából eltűntek a színek, de a rúnának hála már bevarasodtak az oldalát borító karomnyomok.

  Magnus féloldalas mosolyra húzta keskeny ajkait. Aranyosnak találta a lány tudatlanságát.

- A kard ereje olyan hatalmas, hogy azt senki sem birtokolhatja – válaszolta gyűrűs ujjait hullámszerűen mozgatva, amitől alaktalan füstfelhő keletkezett a tenyerében. A szürke köd pillanatokon belül egy vékony, látszólag tökéletesen kiegyensúlyozott pengévé változott, gondosan megművelt markolattal. - Ha megölsz vele valakit, a te lelkedet is elragadja. – A képlékeny kard után két képlékeny ember bontakozott ki a világosszürke füstgomolyagból. Az egyik megragadva a fegyvert a másik mellkasába mártotta a pengét. A kard hegye felizzott, majd a fegyvertelen férfi testéből fény formájában az ég felé repült a lelke, magával rántva a markolatot szorongató gyilkosét is. - Nem tudom biztosan, hogy ez igaz-e akkor is, ha csupán az erejét használják fel, de valószínűnek tartom.

  Cecily gyermeki csodálattal figyelte a szemei előtt kibontakozó jelenetet, míg végül a boszorkánymester össze nem csapta a tenyereit, ezzel útját állva a folytatásnak.

- Mi a harmadik? – Jem összepréselte az ajkait, míg azok feledve minden színt, egy hófehér vonallá váltak, és minden idegvégződésével az Alvilágit figyelte, aki összerezzent a lábához dörgölőző macska láttán. Magnus keserűen hajolt le, majd vette az ölébe Churchöt, aki magasba emelt farokkal, elnyúlt testtel mutatta ki elégedettségét.

- A Lelkek könyve, bár a legtöbben a Fekete Könyvként ismerik – válaszolta a férfi. A hangja meglepően elmélyült, a szemei pedig felragyogtak, mintha tudat alatt egy, az Árnyvadászok számára ismeretlen dimenzióban járt volna. Egy sajátos emlékben, egy rég elfeledett élet színfalai között. - A Fehér könyvnél is erősebb és halálosabb a mágiája, de évszázadokkal ezelőtt elveszett. – Magnus megvakarta Church nyakát, amit a macska halk dorombolással hálát meg neki. - Reménykedjetek benne, hogy a hibridek nem ennek a könyvnek a szülöttjei.

   Az Alvilági mindössze egyetlen egyszer tarthatta a kezében a Lelkek könyvét, közvetlenül az eltűnése előtti éjszakán, a sötét középkor hajnalán. Akkor elgyengült, és megpróbálta kijátszani a halál angyalát egy gyönyörű, kék szemű, fekete hajú fiú kedvéért, jóllehet az ifjú teste képtelen volt magába fogadni a könyv mágiáját és térdre rogyva, vérszínű könnycseppeket hullatva lehelte ki a lelkét. Hogy többé ne fordulhasson elő hasonló tragédia, Magnus elrejtette a könyvet, majd kitörölte a saját emlékeit és egy démon segítségével örökre elpusztította azokat. Csupán a fiatal mondén halálának pillanatát őrizte még mindig, hogy az meggátolja a könyv felkutatásában.

- Köszönjük, hogy megpróbáltad. – Gideon felállt a székéből, és átnyújtotta az Alviláginak a végleges levelet, amit Magnus egy egyszerű csettintéssel szénné égetett, hogy aztán az ismét eggyé váljon Alicante városának nagytermében.

   S mintha ezzel pontot is tehetett volna a londoni Intézet problémáinak végére, egy kedves mozdulattal a kanapé előtti asztalra tette az elnyúlt macskát és összecsapva hatalmas tenyereit, halk mormolásba kezdett. A kétszárnyas ajtó helyén egy kéken derengő portál képződött.

- Mikor jössz vissza? – kérdezte Lily, még mielőtt a férfi eltűnhetett volna a csillámló folyam másik oldalán. A lány a boszorkánymester csuklójára tekerte az ujjait, és bár Magnus könnyedén kiránthatta volna a karját az Árnyvadász szorításából, mégsem tette, helyette közelebb lépett Emilyhez.

   Magnus Bane kisimított egy kósza szálat a lány arcából.

- Nem tudom – suttogta, minden egyes szót gondos hanghordozással formázva. Bár hosszú élete során már része volt a jelenleginél jóval fájdalmasabb búcsúkban is; visszafordíthatatlan, végső búcsúkban, mégis nehezére esett magára hagynia az Árnyvadász lányt. - Én vagyok New York fő boszorkánymestere. Nélkülem elszabadul a pokol – motyogta egy kényszeredett nevetéssel, az egyik kezét a mellkasa vonaláig emelve, enyhén begörbített ujjakkal. A Ramble kétes ügyei olyan mértékben megsokszorozódtak, hogy azt már a helyi Árnyvadászok sem tudták visszaszorítani. - Így is tovább időztem, mint azt terveztem.

- De…

- Az esküvőre feltétlenül visszajövök. Sosem hagynék ki egy ilyen bulit, és természetesen egyszer-egyszer meglátogatlak, ha ráunnék a Nagy Almára, de jelenleg ott a helyem. Neked pedig itt. – A varázsló finoman megbökte a lány mellkasát, majd enyhén oldalra biccentett fejével a teremben tartózkodó Árnyvadászok felé intett, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Mintha ennél jobb érvre szüksége sem lett volna.

  Lily szorosan magához ölelte a boszorkánymestert. Az ujjai belemarkoltak a rombuszmintás köntös szélébe és összegyűrték azt.

- Szeretném, ha maradnál – suttogta a könnyeivel küszködve. - Te vagy az egyetlen, aki összeköt az anyukámmal.

  Magnus eltolta magától a lányt, hogy az édesanyjához olybá hasonló, csokoládészínű íriszeibe nézhessen, melyek egykoron oly könnyedén elcsavarták a fejét. A nő halála még ennyi év elteltével is keserűséget ébresztett a szívében.

- Kérlek! Eszedbe se jusson apunak nevezni! – kérte. Az orra körül megjelenő ráncok egy ocsmány grimaszban teljesedtek ki, ahogy eszébe jutott Lily biológiai apja, akinek annyiszor a szemébe hazudtak az anyjával. Aki a barátjának, a szövetségesének hitte, mit sem sejtve a titkos találkákról, az édes ürügyekről, az érzéki érintésekről. Emily anyja egyszerűen túl művészi volt a férjéhez. Magnus pedig kész lett volna megadni neki mindazt, amire valaha vágyott és még annál is többet. Az egész világot.

  Lily a könnyet törölgetve elnevette magát a férfi arcán.

- Hiányozni fogsz! – mondta, az Alvilági oldalán a portál mellé sétálva. Abban a percben nem számított, hogy a helymeghatározó varázslat hasznavehetetlennek bizonyult, hogy ezzel újabb zsákutcába futottak. Mindössze Magnus számított, és a lyuk, amit a hiánya a lány mellkasába ütött.

- Te is nekem, Lils.

   Magnus összeborzolta a fiatal Penhallow haját, majd egy színpadias meghajlás kíséretében eltűnt a portálban, hogy aztán magával ragadja a kéken derengő fényt. Bár a Nap első sugarai bevilágították a könyvtárat, hirtelen minden sötétnek és nyomottnak tűnt az Árnyvadász számára.

  Lily mozdulatlanul, résnyire nyílt ajkakkal meredt a kétszárnyas ajtóra.

- Látod még – motyogta Will a lány nyakhajlatába. A fiú Emily vállaira tette a kezeit, úgy ölelte magához. - Amikor már épp hozzászoknánk a hiányához, úgyis felbukkan. Nem bírja ki, hogy ne tegye.

  Emily beleegyezően bólintott. Az ajkain gyermeki félmosoly játszadozott, ezzel megfiatalítva amúgy is fiatal vonásait.

- Remélem, igazad van – suttogta. És meglepve vette tudomásul, hogy a fiú gondolatai ismételten visszatértek, durván, mégis kedvesen ostromolva az elméjét.

  A lány megszorította a fiú kezét.

- Mindig igazam van.

  Miután Magnus – Jem nagy döbbenetére – elhagyta Londont, Lily egy lágy csókot lehelt Will ajkaira, és maga mögött hagyta a könyvtárat, hogy lemoshassa fáradt testéről az éjszaka mocskát, míg Cecily nekikezdett a reggeli edzésének, Gideon pedig Adrien anyjára hivatkozva magára zárta az irodája ajtaját, meghagyva Sophienak, hogy felejtse el a reggelit, egyébként is csak ebédnél fog megtelni az étkező.

  A könyvtár elnémult, ahogy Will az ajtókeretre csúsztatva a kezét, a válla fölött visszanézett az ablaknál álló barátjára, még mielőtt átlépte volna a keskeny küszöböt. Az ifjú Herondale csalódottan, lehajtott fejjel nyomta le a kilincset.

- Mi a baj? – Will kezei megálltak a levegőben, ahogy Jem a pálcájára támaszkodva megkerülte a kanapét, ezzel egyszerre közelebb és távolabb kerülve tőle. A lelkére nehezedő titkok szépen, lassan felemésztették mindkettejüket, de egyikük sem volt képes megtenni az első lépést a gyógyulás felé.

- Hmm? – Will egy lomha, elnyújtott mozdulattal emelte meg a fejét. Az ajkaiból kiszökött minden szín, ahogy egymáshoz préselte őket. A szemeiben csillogó megbántottság pedig tisztán kivehetővé vált a boszorkányfény ragyogásában. Olyannyira egyértelművé, hogy Jem képtelen volt elhinni, hogy mindezidáig észre sem vette.

  Szomorúan hajtotta le a fejét, míg jáde pálcájának markolatát kapargatva megpróbálta összeszedni a bátorságát valamihez, ami egykoron olyan könnyedén ment neki, mint a légzés.

   Csupán akkor, amikor Will már feladta, és kész volt elmenni, köszörülte meg a torkát.

- Az előbb megpróbáltad vérig sérteni Magnust, ráadásul már a londoni lakásban is kis híján nekimentél a bejárónőnek, amiért késett a kulcsokkal – mondta, kényszerítve a testét, hogy egyenes maradjon, és ne görnyedjen meg a beszélgetés terhe alatt.

   A fiú az első találkozásukra gondolt, amikor Will megkérte, hogy legyen a parabataija, de ő szemrebbenés nélkül elutasította. Akkor még csak hallani sem akart az életre szóló kötelékről, mert tudta, hogy egy parabatai halála megöli az életben maradt Árnyvadász lelkének egy részét, neki pedig borzalmasan kevés ideje maradt hátra. Will jobbat, és többet érdemelt.

- Nekem mi a bajom? Neked mi a bajod! – üvöltötte a fekete hajú fiú, eleresztve a résnyire nyitott ajtó kilincsét. A tekintete villámokat szórt, de Jem tudta, hogy a düh csupán a felszínen kavargó érzelmeit jelképezte. Azokat, amelyeket még képes volt az irányítása alatt tartani, nem úgy a szívét felemésztő csalódottságot, és a tényt, hogy Jem titkai meggyengítették és összetörték.

- Will, én… - Jem remegő kézzel sétált közelebb a barátjához, de Will egy dühös morgással mozdulatlanságra kárhoztatta.

- Hogyan titkolhattad el előlünk, hogy találkozgatsz velük? Én vagyok a társad! A parabataid! Hogy voltál képes a szemembe hazudni, az angyal tudja mióta? – kiabálta torkaszakadtából, dühtől elvörösödött fejjel. Will ökölbe szorított kezekkel, remegő karokkal csapott rá Charlotte egykori asztalára, jóllehet már túl halvány volt a bőrére rajzolt erőrúna ahhoz, hogy látható kárt okozzon a bútordarab masszív lapján. A tenyerei azonban belilultak a könnyed zúzódástól.

  Jem szándékosan hangos léptekkel sétált a fiú mellé, hogy Will felkészülhessen az érkezésére, majd a kezei közé fogta parabataija kezeit és iratzékkal díszítette az elszíneződött bőrt. A fekete vonalak mintha magukba szívták volna a lilát, Will tenyerei perceken belül meggyógyultak.

- Nem mondhattam el – suttogta Jem elgyötörten, az egyik karjával az íróasztalra támaszkodva.

  Will megdörzsölte a tarkóját. A hangja gyenge volt, de érdeklődő, és őszinte aggodalommal teli, amikor felvette Jem testtartását és megszólalt.

- Át akarsz változni? Már ennyire súlyos? – kérdezte a fiatal Herondale. A levegő sípolva hagyta el a tüdejét, ahogy összeszorította a fogait. A fiú az egymás előtt összekeresztezett lábait figyelte, míg Jem a gondolataiba temetkezve megpróbálta leküzdeni az utóbbi hetekben emelt betonfalakat, de úgy tűnt: olyan hosszú ideje rejtőzött már mögöttük, hogy időközben elfelejtette, hogyan kell kinyitni a várbörtön ajtaját. Hogy hova rejtette a kulcsokat.

- Ez mindig is ilyen súlyos volt, csak egyszerűen nem akartok tudomást venni róla! Haldoklom Will, ha tetszik, ha nem! – sziszegte fennhangon, és bár sosem gondolt magára impulzív emberként, meglepő mód megkönnyebbült, ahogy a szavai életre keltek a levegőben. - Sajnálom, hogy nem beszéltem a vámpírokról, de… - de képtelen voltam a szemedbe nézni és bevallani, hogy egy pillanatra elgyengültem. A szavak azonban a torkára forrtak. - Hagyjuk! Nem akarok vámpírrá válni, és nem is fogok.

  Jem hátat fordított Willnek, de ezúttal nem kerülte meg a kanapét, hanem egyenesen a kijárathoz sétált. Mégsem tudta lenyomni a kilincset. Így nem. Ezúttal semmiképp.

- Ha nem ezért mentél el Cassandrához, akkor mégis miért? – Will megérintette Jem vállát, és erőteljesen szembefordította önmagával. Farkasszemet néztek egymással; a kék óceán harcolt a titánium gát ellen, és végül a víz győzött. Heves hullámai átcsaptak az ezüstös fal felett.

  A fiatal Carstairs sóhajtva adta meg magát parabataija akaratának.

- Azt mondta, tudja a megoldást a problémámra, de átvert. – Will elhúzta a száját, ezzel elkövetve egy hatalmas hibát. Jem dühösen rázta le magáról a barátja kezét. - Ezt akartad hallani? Hogy gondolkodás nélkül feláldoztam Lily Halálmadarát és Bellandra Üvegszívét egy ostoba ígéretért, amit még csak be sem tartottak? – üvöltötte a fiú, dühtől kipirult arccal.

  Will hátrált egy bizonytalan lépést, de egy másodpercre sem eresztette el barátja tekintetét.

- Jem…

- Hogy nézzek Lily szemébe ezek után? – kérdezte a fiú, és a hangja egészen elvékonyodott a mondat végére. Jem a pálcájára támaszkodva, görbe háttal dőlt neki a kétszárnyas ajtónak. Képtelen volt Will szemeibe nézni, mert az íriszeiben visszatükröződő, piciny alak már egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára. Az a Jem sohasem dőlt volna be a vámpírok királynőjének. Az a Jem tudta volna, hogy a nő egész idő alatt játszadozott vele. – Elárultam – nyögte szomorúan.

  A fiatal Árnyvadász lecsúszott az ajtó mentén. A nadrágján keresztül is hűvösnek tűnt a padló érintése.

- Nem árultad el – felelte Will, Jem mellé ülve, a kezét a fiú vállára helyezve, ezzel biztosítva feltételnélküli támogatásáról. - Azt hiszed, mi nem szeretnénk megtalálni az ellenszert? Törődünk veled, a kurva életbe is! – A szabad kezét a falba verve, dühösen szorította össze a szemeit. Hirtelen túl világosnak tűnt a szoba, és túl vidámnak a szivárvány színeiben fürdőző falak. - Ha szóltál volna, ha megbeszéljük, akkor talán segíthettünk volna.

   Jem Willre emelte keserűségtől csillogó szemeit.

- Most már teljesen mindegy, nem? Számomra nincs remény. – A fiú kényszeredett nevetése rosszabb volt, mintha elsírta volna magát. Willnek beleszakadt a szíve a fiú hangjában bujkáló reményvesztettségbe. Hisz Jem volt az, aki mindig meglátta az élet apró szépségeit. Jem nélkül már évekkel korábban elvesztette volna a hitét. Jem nélkül sosem talált volna rá a szerelemre. És Jem nélkül vissza sem kapta volna azt.

- Mindig van remény. Ezt egy nagyon bölcs kisfiú tanította nekem – suttogta, a fejét a kemény ajtónak döntve. Mosolygott, pedig legszívesebben szabadjára engedte volna sós könnyeit.