10. fejezet

Sziasztok :)
Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában nyomott hagyott az előző fejezet alatt. Igazán sokat jelent nekem, és csak remélni tudom, hogy ezek a nagy kihagyások nem riasztanak vissza senkit a történettől (és, hogy maga a történet sem).
Szeretnék emellett csodás hosszú hétvégét kívánni. Pihenjetek, amennyit csak tudtok. Nézzetek sorozatokat, olvassatok. A tanulás ráér jövőhéttől is, ez a hétvége legyen nyugis.
Ezúttal nem húznám nagyon az időtöket azzal, hogy elmondjam, miért tartott ilyen sokáig ennek a résznek a megírása, hisz ki szeretne kifogásokról olvasni, amikor itt van egy fejezet Jemmel és Willel a középpontban?
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
ui.: mivel alig egy perce fejeztem be a fejezet írását/átolvasását, lehet, hogy maradt benne pár hiba. Ha rájuk találok, csak szóljatok. Nem harapok.
uui.: nagyon szépen köszönöm Miyeon-nak, amiért felhívta a figyelmem a tündék és tündérek közti különbségre! Már ki is javítottam.
--------------------------------------------------------------------------------

Idris szellemei

  Az egymásra pakolt emeletes ágyakon ájult vérfarkasok és félájult tündérek feküdtek, látszólag teljesen tehetetlenül, jóllehet a föld felett lebegő végtagjaik meg-megmozdultak, ahogy Will Herondale elsétált mellettük. Az Árnyvadász felemelt fejjel és összeráncolt homlokkal, az irónja hegyével lökte félre az útjába kerülő testrészeket, míg fél szemmel az alagsor sarkában cigarettázó, testes vérfarkasokat figyelte, akik már abban a másodpercben kiszúrták a nephilt, hogy átlépte az épület küszöbét.

  Will fanyar mosollyal az arcán csúsztatta a helyére az irónját, amit rögtön azután a motoros kesztyűbe bújtatott tenyerei követtek. Mozdulatlanul, kissé hetykén, a vállát a mocskos falnak döntve várt, az Alvilágiak mégis figyelmen kívül hagyták.

  A vérfarkasok a lapjaikba temetkezve, hörögve adták meg az alap téteket, emeltek és dobták el vesztesnek vélt kártyáikat.

- Két hatos. – Will nevetve, enyhén megdöntött fejjel hajolt a neki háttal ülő Alvilági vállához, miközben a zsebeibe bújtatott kezeit szabadon engedve megbökte a szőrös vérfarkas gyűrött kártyáit. A lapok kis híján az asztalra hullottak a hirtelen mozdulattól. - Nem tudom, mit látsz bennük, de a helyedben nem emelnék ilyen buzgón.

  A vérfarkas barátai, akik közül már többen is kész lettek volna feladni a kört, megálltak az elkezdett mozdulat közben, és felvont szemöldökkel, kissé kétkedően, de egy csoportos bólintást követően megadták tétjeiket, ezzel választás elé állítva az Árnyvadásznak háttal ülő, szakállas férfit.

  A bandavezér morogva borította fel az egymásra pakolt aranyérméket, miközben az egyik lábával durván hátralökte a székét és felállt, ezzel a tettével Will mellkasának ütközve, aki elhúzott szájjal és tettetett bűnbánattal emelte a magasba a kezében szorongatott kétszáz fontot.

  A vérfarkas dühösen kapta ki a fiatal fiú kezéből a hozott összeget, és a szakadt nadrágja zsebébe nyúlva három, félig teli tasakra cserélte a bankjegyeket.

- Öt tasakért fizettem – sziszegte az Árnyvadász, az egyik szemét a hiányos árun, a másikat az elégedett Alvilágin tartva. A bőrére égetett Nyx rúna finom bizsergése elhalványította az éjfekete vonalakat, ahogy a nephil minden energiáját az íriszeibe koncentrálva végigmérte a farkast, jóllehet az éjjellátó rúnát alig egy órája rajzolta magára, miután Lily irónjának karcsú vonalai már végleg eltűntek az alkarjáról.

- Felment az ára – válaszolta az Alvilági. Gúnyos mosolya egészen a füléig ért, sárga fogainak hála természetellenesen görbe vonalat rajzolva az arcára, ezzel kettévágva hosszúkás fejét. Will gondolkodás nélkül cselekedett; megragadta a férfi bő trikójának izzadtságtól nedves anyagát, majd a falhoz csapva az Alvilági fejét a magasba emelte a testét. A vérfarkas lábai tíz centiméterrel a föld felett lebegtek. A bokái egymásnak csapódva könyörögtek a padló érintéséért, és bár a vezető minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa magát a fiú szorításából, képtelen volt rá. A bőrére rajzolt rúnák felfokozták az Árnyvadász erejét.

   Az emeletről tompa léptek zaját sodorta a pince felé a kábítószertől bűzlő levegő. Három monoton koppanást, amibe beleremegett a fiú Alvilágit tartó keze. Will morogva ejtette az oldala mellé a karjait miután a jobb tenyerével kisimította az általa kreált gyűrődést a vérfarkas felsőjéből.

- Tessék, itt van a nyamvadt pénzed – sziszegte a férfi zsebébe csúsztatva a hiányzó összeget, egész idő alatt a farkas kitágult pupilláiba nézve, inkább parabataija tekintetét kerülve, mintsem óvatosság szempontjából.

- Ne lepődj meg, ha legközelebb a dupláját kérem, angyalvérű.

   Jem a pálcájára támaszkodva közelítette meg a sarokban pusmogó parabataiját és az őt körbeálló vérfarkasokat. Izzadt, ahogy a szervezetében felszívódó gyógyszer lassan teljesen kiürült a testéből, jóllehet a mellkasára égetett fekete mintáknak hála mindössze Willnek tűnt fel a változás. Az ifjú Carstairs finoman a társa vállára csúsztatta a tenyerét, óvatosan, mégis határozottan távolabb rántva őt az Alvilágiaktól, akiknek dühtől csillogó íriszeik aranysárgává színeződtek, ahogy a farkas átvéve az uralmat a testük felett, elnyomta az embert és az értelmet.

- Lent senki nem tud semmit. – Will hagyta, hogy Jem önmaga mellé húzza, de amikor a fiú megpróbált beékelődni a vicsorgó Alvilági és parabataija közé, lerázta a válláról a társa kezét. - Ami azt illeti, a legtöbben még csak a saját nevüket sem tudták kinyögni.

- Fent is ugyanez. Az egész helység bűzlik a herointól – felelte a sápadt Árnyvadász, a fejével az emelet irányába biccentve, ezzel felszólítva Willt, hogy hagyják el az épületet, hisz a fiú tenyere már az ezüsttőrén pihent, készen egy felesleges küzdelemre, amit egyszerűen nem engedhettek meg a vámpírokkal kötött egyezség tükrében. A novemberi Hold estéről estére egyre vékonyabbá vált, vagyis már több, mint két hete, hogy elhurcolták Demonát.

  Ahogy elhagyták a Dent, Will újrarajzolta Jem jeleit, miközben megpróbálta kitalálni, hogyan tovább. Amíg a Klávé nem adta meg az engedélyt, a vámpírok nem léphették át Alicante határát, márpedig Whitelaw nélkül megrekedtek. Lilith Gyermekei mintha némasági fogadalmat kötöttek volna, senki sem beszélt, és akik mégis segíteni akartak, nem tudtak semmit a szökevény boszorkánymesterről vagy annak mágiával védett búvóhelyéről.

- Mit gondolsz, Trixi ezúttal is ki tudna segíteni minket? – kérdezte Jem, és elővette a saját irónját, hogy Willhez hasonlóan felfrissítse parabataija elhalványult rúnáit.

  Will mosolyogva rántotta meg a vállait.

- Ha nem, még akkor is hozhat nekünk abból a kék mosogatóléből, amit az ázott kutyája kotyvaszt a pult alatt – felelte a fiú nevetve, a jobb kezével a helyére csúsztatva az irónját, majd ezt követően a mellkasáig húzva fekete pólóját, hogy Jem könnyedén hozzáférhessen az oldalára festett jelekhez.

  A hűvös, november végi szél egy kisebb zivatar ígéretét írta a levegőbe, ahogy megtépázva az Árnyvadászok tincseit, eltűnt a házak között, majd ismét életre kelt. Will képtelen volt levenni a szemét Jem verejtéktől csillogó homlokáról, amin a hideg ellenére is újabb és újabb izzadságcseppek keletkeztek, miközben a fiú az irónját forgatta. A könyvtári beszélgetés emléke kígyóként csúszott a gondolatai közé, aggodalmat csempészve a vérfarkasok iránt érzett megvetés helyére.

  Jem elhúzott szájjal nézett fel a fiúra.

- Sikerült megszerezned? – kérdezte, minden idegszálával az éjjellátó rúnára koncentrálva. Szégyellte, amiért a hangja érezhetően magasabbra szökött, ahogy az izgalma egy törékeny pillanatra eluralkodott az egész lényén. Minden nappal, minden éjszakával egyre nehezebbé váltak a yin fen mentes órák, mintha a teste az évek elteltével teljesen eggyé vált volna a szerrel.

- Persze.

  Will előhúzta a dzsekije belső zsebében rejlő, három tasakot, és átnyújtotta Jemnek, aki leküzdve a mellkasában zakatoló szívének őrült ütemét, egy lassú, monoton mozdulattal vette át a fehér porral töltött zacskókat. Annyira igyekezett megtartani az irányítást, hogy észre sem vette, mennyire kevés yin fent kapott valójában.

  Will még emlékezett az első alkalomra, amikor parabataija megkérte, hogy segítsen neki beszerezni az életben maradásához szükséges mérget. Olyan meggyötörtnek tűnt, olyan gyengének, ahogy ott állt az ajtaja előtt. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz a mindig életvidám, erős fiúhoz, aki szemrebbenés nélkül visszautasította, amikor megkérte, hogy legyen a parabataija. Jem azóta minden alkalommal száz fontot fizetett neki, és minden alkalommal három-négy tasaknyi yin fennel töltötte fel az édesanyától örökölt, kínai dobozát. Csakhogy az évek során az árak megemelkedtek. A vérfarkasok pedig egyre magasabbra emelve a mércét, hónapok óta a kétszeresét kérték a gyógyszerért, amit Will a saját pénzéből egészített ki. A fiú hálát adott az égnek, amiért Jem ennyire zavarban volt minden alkalommal, hogy lebonyolították a cserét, máskülönben már réges-rég lebukott volna.

- Köszönöm. – Jem lehajtotta a fejét, majd ellépett a társa mellől, Will mégsem tudott másra gondolni, csupán a reményvesztettségre, ami napok óta ott csillogott a fiú ezüstös íriszeiben, így hát megpróbálta elterelni barátja figyelmét a saját haláláról, ami egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt mindannyiuk számára.

- Verseny a bárig? – kérdezte egy sunyi vigyorral a szája szélén. - Ha szeretnéd, kaphatsz egy kis előnyt.

   Jem grimaszolva nézett a barátjára, majd hátat fordítva a fiúnak a borús égre szegezte a tekintetét. Túl rég és túl jól ismerte már a társát ahhoz, hogy ne lásson át Will ártatlan tervén, mégis, ahogy eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor versenyt futottak, ódzkodni kezdett a hirtelen jött ötlettől.

- A legutóbb…

- A legutóbb csak szerencséd volt! – ripakodott rá, megjátszott nehezteléssel a hangjában. A fiatal Herondale elnevette a mondat végét, hisz mind a ketten tudták, hogy aznap este a szerencsénél azért sokkal több kellett ahhoz, hogy elérjék az Intézetet. - Ezúttal lihegve fogod bámulni a seggem. De figyelmeztetlek, hűséges típus vagyok.

  Jem akaratán kívül, de elnevette magát.

- Emily igazán szerencsés...

  Amíg Will arra várt, hogy Jem befejezze, amit elkezdett, az ifjú Carstairs az övébe csúsztatva a pálcáját futásnak eredt, és már az utca végén járt, amikor a másik Árnyvadász leküzdve döbbenetét, elindult a Phantom Café felé. A Den a Temze másik oldalán, tömegközlekedéssel egy teljes órára volt a természetfelettiek kedvenc bárjától, de hála a nephilek kirobbanó gyorsaságának, szinte légvonalban haladtak, egyik épületről a másikra ugrálva.

   A Chelsea hídhoz érve Jem egy másodpercre megtorpant, ahogy eszébe jutott a Halálmadár, és ezt kihasználva, Will könnyedén beérte, és elsuhanva mellette, leugrott a három emelet magas épületről, aminek a szélén a fiú még mindig a kék férfira gondolt, aki megmentette Lily életét, és akit önző érdektől vezérelve elárult.

  Ekkor hallotta meg.

  Az utca másik oldalán egy mondén visszanyelt sikolya szelte ketté a levegőt. Alig volt hangosabb egy légy zümmögésénél, ha egyszerűen tovább futott volna, mint Will, akkor még a rúnái ellenére sem vette volna észre, de így, hogy mozdulatlanul állt, könnyedén felismerte az elfojtott nyöszörgést.

  Jem elhátrált az épület szélétől, majd lendületet véve átugrott a szemközt emelt házra, aminek a sikátorában egy kisebb csapat Falánk démon sarokba szorított két látszólag tizenéves lányt. Az Árnyvadász egy másodpercig sem habozott. Magasba emelte szeráfpengéjét, és elsuttogva Uriel nevét, hagyta, hogy a fegyvere kékes derengésbe vonja az arcát, csak ezt követően rontott neki a szörnyetegeknek.

  A nephil pengéje könnyedén kettészelte a hozzá legközelebb álló démon alaktalan testét, ami így hamuvá porladva a földre hullott, majd egy gyenge fuvallat hatására a levegőbe szállt, miközben Jem kikerülte egy másik Falánk mérgező csápjait.

  Eközben a sarokban reszkető mondénok egymást átkarolva próbálták összezsugorítani a testüket, mintha ezzel beleolvadhattak volna a környezetükbe és eltűnhettek volna a szörnyek elől, és emiatt a tévképzet miatt Jem képtelen volt nem megszánni a lányokat.

- Jem!

  A fiú az utolsó pillanatban tért ki a felé közeledő démon mérgező csápjai elől, de mire a magasba emelte a kezeit, hogy ellentámadásba lendüljön, Will dobócsillagai darabjaira robbantották a szörnyet.

  Az egyik lány, az, amelyik szőkére festette a haját, de hónapok óta megfeledkezett a fodrászáról, a könnyeivel küszködve bújt a barátnője mögé, aki felemelve az egyik eldőlt kuka fémes fedelét, megpróbálta távolabb lökni magától a feléjük közeledő szörnyet; mindhiába. A Falánk egy másodperc töredéke alatt arrébb sodorta a rögtönzött pajzsot.

  Jem átcsúszva két démon között, a kezeit vízszintesben tartva átvágta az egyik gyomrát, majd véres kardját a lányokra támadó bestiába fúrva, levágta annak alaktalan fejét. A fiú bőrét égette a démoni vér, ahogy lehajolt a mondénokhoz, és kézen ragadva őket az eldőlt kukák mögé bújtatta mindkettőt.

  Abban a pillanatban, hogy Jem visszafordult az életben maradt démonokkal küzdő Will felé, egy hideg esőcsepp hullott az orrára. A hűvös cseppek lemosták a bőréről a savas vért, és bár a sebhelyek nem gyógyultak be, és a fájdalom is megmaradt, a fiú újult erővel sietett parabataija segítségére.

  Valahányszor Will elhajolt egy mérgező csáp elől, Jem ott termett és darabjaira szaggatta a már több sebből vérző szörnyet, s valahányszor Jem kezei megremegtek, Will – figyelmen kívül hagyva saját sérüléseit -, egy gyors ugrással a társa mellett termett és kisegítette. Ugyanezt a taktikát követve, az utolsó Falánkot is egy emberként kényszerítették térdre. Szeráfpengéik egymásnak ütköztek, ahogy a démon hamuvá vált és eltűnt az éterben.

- Jól vagy? – Will óvatosan Jem vállára simította az egyik démonvértől megroncsolódott tenyerét, és féltérdre ereszkedve, zihálva várta parabataija válaszát, aki egy hosszú pillanatig egyetlen szót sem szólt. Jem a kuka mögött bujkáló mondénokat figyelte, akik még mindig egymást ölelve várták, hogy felébredhessenek ebből a szörnyű rémálomból.

  Végül mégis bólintott, ami mosolyt csalt Will arcára. A fiatal Herondale megpaskolta Jem vállát, majd futásnak eredt egy halk, „a bár előtt bevárlak” kíséretében.

  Jem megrázta a fejét, majd elővette a telefonját, és megkérte Gideont, hogy küldjön egy boszorkánymestert a sikátorba, aki majd módosítja a mondénok emlékeit az elmúlt negyed óráról, ezzel fenntartva a démonmentes világ látszatát.

  Miután megszakította a vonalat és elrakta a készüléket, halk lépteivel elsétált a kukákig, és leguggolt a lányok elé. Fakó kezével megérintette a vörös lány felkarját, mire a mondén ösztönösen távolabb húzódott tőle, ezzel a barátnője oldalába könyökölve, aki felszisszent a váratlan támadástól.

  Mire a boszorkánymester megérkezett, a lányok előbújtak a rejtekhelyükről, de egyikük sem szólt egy árva szót sem, hiába próbálkozott az első percekben a nephil olyan buzgón, hogy kiderítse, megsérültek-e. Az Alvilági első ránézésre igazán emberinek tűnt, de topáz színű íriszei bármelyik másik Alvilági vagy Árnyvadász előtt azonnal lebuktatták.

- Itt hagyhatom őket veled, Kirke? – A fiatal varázsló megrántotta a vállait, majd a lányok mellé lépve egy könnyed bűbájjal szótlan mozdulatlanságra ítélte mindkettejüket, nehogy felhívják magukra az utcán sétáló emberek figyelmét.

 Jem kétkedve hagyta maga mögött az Alvilágit, de a Hold már túllendült csúcspontján, és még hajnal előtt vissza kellett érniük a vámpírok szállására, hogy beszámoljanak a legújabb fejleményekről.

  Az esőtől bőrig ázott Will a falnak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal és sunyi mosollyal az arcán nézett le képzeletbeli órájára, amikor meglátta a barátját befordulni a Phantom Café sikátori bejáratának sarkán.

- Bele se kezdj! – Jem összeráncolt homlokkal, kissé mérgesen emelte a magasba a kezeit, amikor Will már épp kész lett volna szólásra nyitni a száját. - Csaltál.

  A fiú mosolyogva nyitotta ki parabatijának a bár ajtaját.

  A Phantom Café semmit sem változott Jem legutóbbi látogatása óta. A pultnál Derek, a lobbanékony vérfarkas keverte az italokat, aki ki nem állhatta az Árnyvadászokat, főleg Willt, aki egyszer a rúnáit használva legyőzte pókerben. A tömeget kerülgetve Alvilági lányok rohantak egyik asztaltól a másikig, míg a bokszokban vérfarkasok, vámpírok és tündérek várták az italaikat két varázsporos tasak cseréje, osztás vagy vértasak szlopálása között. Ezúttal is ők voltak az egyetlen nephilek.

- Will Herondale! Minek köszönhetem a látogatásod? – Trixi mosolyogva köszöntötte a fiút, és még a jobb tenyerén egyensúlyozott, üres poharakkal teli tálca ellenére is magához ölelte angyalvérű barátját, közben lopott, kérdésekkel teli pillantást küldve Jem felé, aki zavarában a földre sütötte a szemeit.

  A lány csalódottan, kissé beletörődve lépett távolabb a nephilektől.

- Információra lenne szükségünk – suttogta Will, ahogy azt a tündér lány már előre sejtette. Mióta Emily a nyár elején megjelent a Phantom Caféban, sok minden megváltozott. A fiú egyre ritkábban látogatott el a bárba, és már szinte sohasem csupán vendégként, hanem Árnyvadászként érkezett.

- És én már azt hittem, hiányoztam – cukkolta a lány egy megjátszott mosollyal az arcán, de bármennyire is próbálkozott, képtelen volt átverni Willt. Az orra körül megjelenő ráncok pillanatok alatt leleplezték. - Nekem hiányoztál.

  A tündér lehunyta vörös szemeit és elhúzta a száját, majd hátat fordítva az Árnyvadászoknak, elindult a bárpult felé.

- Trix… - Will erőtlenül nyúlt a lány után, ugyanis nem akarta, hogy a tálcán felhalmozott poharak a földre esve darabjaira hulljanak, ezzel bajba keverve a tündért, akire minden belenevelt ellenszenv ellenére barátként tekintett.

  A lány kezei megremegtek, ahogy egy mély lélegzetvétel után megállt. Lila haja szállt a levegőben, ahogy egy természetellenesen gyors mozdulattal visszafordult a jövevények felé.

- Okés, mondjad! – nyögte bosszúsan. - Mit szeretnél pontosan?

  Will ajkai megremegtek, ahogy megpróbálta visszanyelni a kacaját.

- Emlékszel még a szőke boszorkánymesterre? Arra, aki itt volt aznap, amikor azon viccelődtél, hogy kikosaraztak? – Trixi a fogai közé harapta az alsó ajkát, úgy hunyorított, miközben a fejében végigpörgette a szóban forgó nap eseményeit, jóllehet az utóbbi időben szinte minden este eszébe jutott a varázsló, így nem volt nehéz visszaemlékezni a szőke Alvilági arcára és első ránézésre jelentéktelen cselekedeteire. Arra, ahogy enyhén ittasan megszólította. Ahogy mojito helyett tequilát kért. Vagy, ahogy rávillantva kéjenc mosolyát, megpróbált rácsapni a fenekére.

- Reid Garwin. Az Alvilági, aki háborút indított a nephilek ellen – válaszolta kimérten, a kezében tartott tálcát az egyik üres asztal szélére téve. Jem összeszűkített szemekkel követte figyelemmel a tündér bizonytalan mozdulatait. Még soha azelőtt nem látta, hogy letette volna a kezében tartott üres poharakat, és ez őszintén aggasztotta, ugyanis tudta, a lány félelmei kivetültek a cselekedeteire. És valóban. Trixi rettegett, hogy Garwin emléke felszakítja a sebeit, és darabjaira töri a tálcán billegő poharakat.

- Meg kell találnunk – magyarázta Jem, fél szemmel a mögöttük pusmogó vérfarkasokat figyelve, akik egy tünékeny pillanatra abbahagyták a beszédet. Az asztalon pörgő pénz hangja volt az egyetlen zaj, ami megtörte gyanús némaságukat.

- Sajnálom, de azóta egyszer sem láttam. Fogalmam sincs, hol lehet – fogadkozott a tündér lány, remegő kezét szorosan a köténye mellett tartva, vörös szemével Will égszínkék íriszeit ostromolva. A fiú tudta, hogy az Alvilágiak némasági fogadalmat tettek a nephileket ért támadás éjszakája óta, de álmában sem gondolta volna, hogy Trixi is hátat fordít majd nekik.

  Ez leírhatatlanul rosszul felbosszantotta.

- Valamit hallanod kellett! – üvöltötte a fiú, ökölbe szorított tenyereit finoman az asztal szélére csapva, amikor a lány megpróbálta felvenni a poharakat. Trixi ijedten ugrott hátrébb, de amikor Will felé fordult, nem látott mást, csupán a fiú kétségbeesett könyörgését, amit háttérbe szorított a pillanatokkal korábban elszabadult düh. Trix vett egy mély lélegzetet, majd a háta mögé lesett, mintha csak engedélyt kért volna, jóllehet Derek egy kisebb csapat vámpír rendelésével volt elfoglalva.

  A tündér gyorsan lenyomta a fiúkat az üres asztal székeire, majd felkapva a tálcáját, a pulthoz vitte a kiürült poharakat és leadta a legújabb rendeléseket.

  Öt perc múlva már két tál sültkrumplival, három zöld és két kék koktéllal, valamint egy korsó sörrel vetette bele magát a tömegbe.

   Will az ujjait tördelve, a könyökeire támaszkodva várta, hogy a lány kiszolgálja az asztalait. Jemnek úgy tűnt, minden elvesztegetett másodperc elteltével egyre feszültebbé vált, főként olyankor, amikor Trixi elsétálva mellettük, szótlanul továbbállt, mintha ott sem lettek volna.

  A pixie a semmiből jelent meg Will széke mellett.

- Nem tudok semmi konkrétat, oké? – kérdezte a lány, fekete tollával alaktalan ábrákat rajzolva a jegyzetfüzetébe, mintha épp a rendelésekkel bíbelődött volna. Majd egy pillanattal később már egy tál krumplival a kezében ült le a harmadik székhez. - Ha tudnám, elmon… - Trixi nyelve összegabalyodott, a hangja pedig egészen elvékonyodott, ahogy eszébe jutottak Benedict hibridjei. - Az a szörnyeteg megölte Marcust, érted? – Will elhúzta a száját, de amikor együttérzően a lány kezére akarta csúsztatni a sajátját, Trixi kihúzta magát, és elfordította a tekintetét. Az Árnyvadász pedig hagyta. Amikor másfél éve elvesztette Lilyt, képtelen volt kezelni a gyászt. Pontosan tudta, mit érezhetett a lány a vámpír hiánya miatt, akivel annyiszor húzta az agyát, hogy az összeszámolásához mind a két keze kevésnek bizonyult. - Egy ideig a húgodat hibáztattam, végül is ő buzdította fel az Alvilágiakat azzal a nyeszlett Árnyvadász barátjával.

- Gabriel is meghalt. – Will hangja hideg volt, metsző. S Cecily kisírt szemeire gondolva ezúttal Jem sem kényszerítette a barátját jómodorra.

  Trixi dühösen rázta ki a szeméből az arcába hullott, lila tincseket.

- Tudom. – Will értetlenül ráncolta össze a homlokát. Egy múlékony pillanatra megfeledkezett róla, hogy milyen gyorsan is terjedtek a hírek az Árnyvilágban. - Egy bárban dolgozom, te is megmondtad.

- Sajnálom.

  A tündér felemelte a kezét, ezzel útját állva az ifjú Herondale szánakozásának.

- A lényeg az, hogy ide a legtöbben felejteni jönnek, és a vendégek fele olyan matt részegre issza magát a hajnal érkeztére, hogy össze-vissza hadoválnak. Már nem tudják megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól – kezdte a lány, a fejével finoman a sarokban hahotázó vámpírok felé bökve, akik egymás megigézésével szórakoztatatták a szomszéd asztalnál ülő tündér lányokat. Will lekicsinylő pillantásokkal figyelte, amint az egyikük vasfűvel ízesített vizet itatott a társával, hogy aztán az vért köpve, előbújt fogakkal a csapos képébe röhögjön, amikor megpróbálta kidobni a balhés Alvilágiakat.

- De? - kérdezte Jem, aki elvonatkoztatva a bár vendégeitől, rájött, hogy Trixi még koránt sem ért a történet végére.

  A lány feltűnően közel hajolt hozzájuk.

- Azt beszélik, hogy a hibridek elleni harc során meghalt Alvilágiak szellemei megszállták Idris erdejét. Most ott sikoltoznak, reménytelenül kutatva valamiféle megnyugvás után – suttogta, szabad kezével közelebb rántva magához a kitoloncolt vérfarkasokat bámuló fiút. Will morogva rázta le magáról a pixie tenyerét.

- Ez lehetetlen, és egyenesen hülyeség! – sziszegte, miközben megpróbálta kisimítani a fekete anyagból a frissen keletkezett gyűrődéseket. Will könnyelműen hátra dőlt a székén, az orra alatt szüntelen az ostoba Alvilági babonákat szidva, ezzel sikeresen felbosszantva a tündért.

  Jem mosolyogva nézte végig, ahogy a lány a jobb lábát használva kirúgta Will alól a széket.

- Figyelj! – Trixi ide-oda forgatta a fejét, mintha csak gyanús alakok után kutatott volna, ezzel meggátolva Willt a visszavágásban. A fiú, leutánozva a tündér mozdulatait, kétkedve fordult körbe a bárban, és pont akkor, amikor a lány tekintete megakadt a pult mögött álló vérfarkason, és annak rosszalló arckifejezésén, Will észrevette, hogy valójában minden pincér őket figyelte. - Gondolkozz, Herondale! – könyörgött a lány, miközben összepakolta a félig megevett krumpli maradványait. Már félig állt, amit Willhez hajolva a fülébe súgta: - Képtelenség, hogy a csinos pofid mögött csupán üresség maradt.

- Trix! – üvöltötte Derek a kezében lévő, sörrel töltött korsókat a magasba emelve. - Várnak a hármasnál!

  A lány összeszűkített szemekkel, az alsó ajkát harapdálva simította rá a tenyerét Will mellkasára.

- Sajnálom, angyalfiú. Jobban tennétek, ha most elmennétek – nyögte, és meg sem várva, hogy a nephilek elköszönjenek, elhátrált az asztaluk mellől, és gyors lépteivel a pulthoz sétált, ahol kivette a csapos kezeiből a hármas asztalnak szánt italokat.

  Jem és Will hitetlenkedve nézték végig a jelenetet.

  Alvilági szempárok kereszttűzében hagyták maguk mögött a Phantom Cafét.

- Ez mégis mi volt? – kérdezte Jem, amint bezárult mögöttük a kétszárnyas ajtó. Az eső még mindig zuhogott, elnyomva kíváncsi szavait, de hála a Will bőrére égetett rúnáknak, parabataija pontosan tudta, mi érdekelte a társát.

- Te is láttad a csapost, igaz? – Két balkanyar után elsétáltak egy magányos buszmegálló mellett, majd átvágva egy üres sikátoron, ráfordultak a Hyde parkhoz vezető útra, ahonnan csupán percekre volt a vámpírok barlangja. - Nem akarta, hogy beszéljen.

- Szerinted a vérfarkasok a Klávé ellen fognak fordulni a hibridek elleni harc veszteségei miatt? – Benedict halálának éjszakája óta az egész Árnyvilág a fejetetejére állt, kezdve az Egyezménnyel, ami mintha elvesztette volna a jelentőségét. Már egyetlen faj sem tisztelte a másikat, és mintha mindenki azon lett volna, hogy a leghatalmasabbá válva az irányítása alá vonja vagy elpusztítsa a többieket. A vámpírok is csupán a hibridekkel szembeni hátrányuk, a halálos harapás miatt fordultak az Árnyvadászokhoz. Ha képesek lettek volna megölni a szörnyeket, vagy legalább megtalálni őket, már régen a saját útjukat járták volna.

- Nem tudom, de mindenképp értesítenünk kell Gideont – válaszolta Will, a telefonját a füléhez emelve, és miközben az ismerős, monoton sípolást hallgatta, azon gondolkozott, vajon lehetséges-e, hogy az egész Árnyvilág egymás ellen forduljon. Úgy tűnt, a háború már a küszöbön állt.

- Szerinted Trixi szándékosan próbált félrevezetni minket, vagy tényleg segíteni próbált? – Jem kíváncsian fordult parabataija felé, aki egyszerűen csak megrántotta a vállait, majd elemelve a fülétől az elektronikus készüléket, megnyomta az újrahívás gombot.

- Szellemek Idris erejében? Ugyan már, még viccnek is béna.

  Amikor Gideon harmadszori próbálkozásra sem vette fel a telefont, Will feladta és a zsebébe csúsztatta a mobilt, végül hagyta, hogy a némaság és az eső monoton hangjának kánonja beférkőzzön a gondolatai közé. Sajnálta Trixit, amiért elvesztette a szerelmét, és kicsit bűntudata volt, amiért csupán hosszú hetekkel a csata után értesült a tragédiáról. Hogy nem volt ott neki, amikor szüksége lett volna rá, holott a tündér szó szerint megmentette az életét, miután elvesztette Lilyt. Nem akarta elhinni, hogy végül ellenkező oldalra kerültek.

   Mégis, ez az ostoba szóbeszéd az állítólagos idrisi szellemekről…

   Közben Jem, Willhez hasonlóan újra és újra végigpörgette a fejében az előbbi beszélgetést, és nem csupán a szavakat, de a lány cselekedeteit is. Azt, ahogy folyton folyvást a háta mögé lesett, ahogy biztonságba helyezte a törékeny tárgyakat a hibridek ellen vívott csata említésekor.

  És akkor rájött. A szellemek sikolya lehetett akár fájdalomtól eltorzult üvöltés is, amit a szél kénye-kedvére formázgatott, valahányszor egy éles fordulatot téve kikerülte az erdő fáit. Üvöltés vagy nyöszörgés. Szellemek vagy szörnyek.

  Már mindössze csupán egyetlen saroknyira voltak Cassandráéktól, amikor Jem lábai a földbe gyökereztek a felismeréstől:

- Reid Idrisben van.