11. fejezet

Sziasztok :)
Remélem mindenkinek jól telt a tavaszi szünet, hogy mindenkinél jártak locsolók, hogy rengeteg csokit, tojást és hasonló ünnepi ételt ettetek - és, hogy a pihenést sem felejtettétek el.
Nem tudom, kérdeztem-e már, de ti nézitek az Árnyvadászok című sorozatot? Ha jól tudom csupán felirattal lehet megtalálni a neten, de tudomásom szerint berendelték a második évadot is, így ki tudja... lehet hogy szinkronizálni is fognak. Ha nézitek, mit gondoltok róla?
Ó, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki aktív olvasója a történetnek. Bár megígértem magamnak, hogy felváltva hozom a részeket a blogjaimra, egyszerűen képtelen voltam nem ezt folytatni. Remélem a hirtelen jött lelkesedés csak javított a rész minőségén. Én mindenesetre imádtam írni. :)
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
ui.: ezúttal is nyugodtan legyetek kritikusak, a tartalmat és a helyesírást illetőleg egyaránt
uui.: ígérem, már nincs messze az a bizonyos találkozás (de hát a Halálmadárnál is addig húztam az egymásra találást, amíg lehetett...) 
--------------------------------------------------------------------------------

Feltámad poraiból

  Demona arca kifakult és összeaszott, mintha a kijátszott évszázadok bosszút állva a vámpír testén évezredek öregségével sújtották volna. A végtagjai remegtek, a vénái égették belülről, míg kifinomult érzékszervei gyengévé váltak, akár egy haldokló emberé. A vérében keringő vasfűnek köszönhetően csupán napjai voltak hátra a kiszáradási folyamat harmadik lépcsőfokáig; először az erőtlenség, majd a test szépen, lassan leépül, a bőr szürkévé válik, végül a szomjazó vámpír elméje is felmondja a szolgálatot.

  A lány teste akaratán kívül összerezzent a mellé lépő boszorkánymester közelségétől, és bár az első napokban megfogadta, hogy a végsőkig kitart, a szervezetét gyötrő éhségen nem tudott felülemelkedni, és így képtelen volt tovább küzdeni.

  Reid elhúzott szájjal és összeszűkített szemekkel hajolt a legyengült Alvilágihoz. A köpenye a földet súrolta, ahogy leguggolt mellé, majd leült tőle alig egy karnyújtásnyira. A vámpír arca megrándult, amikor a boszorkánymester a belső zsebébe nyúlva előhúzott onnan egy zacskó AB+ vért.

- Gyerünk, tudom, hogy akarod – motyogta a férfi, finoman az Alvilági orra alá nyomva az átlátszó tasakot. A lány szemfogai belebizseregtek a vér intenzív, vasas illatába, és ahogy a fogai felszakították az ínyét, szégyenében elfordította a fejét, ezzel feldühítve a türelmetlen varázslót. Barna íriszei vörösen izzottak, amikor Reid mérgében ökölbe szorította a kezeit, szétdurrantva a vérrel teli tasakot. - Igyál!

  A boszorkánymester összepréselt ajkakkal nézett végig a ruháját vörösre festő, langyos folyadékon.

- Hol a trükk? – kérdezte a lány a fogai miatt kissé pöszén. Kiszáradt testének minden egyes porcikája könyörgött neki, hogy vesse rá magát Reidre, mégsem tett eleget a fejében keringő hangoknak, hisz már a puszta ébrenlét felemésztette az energiatartalékait, ráadásul valahányszor megmozdította a kezeit, a csuklóira tekert, vasfűvel átitatott kötél véresre égette a bőrét, ezzel még inkább felgyorsítva a kiszáradási folyamatot. - Mostanra már rég halottnak kéne lennem.

  Reid Garwin vett egy mély lélegzetet, majd lehunyta jégszínű szemeit, miközben ismételten belenyúlt fekete köpenyének belső zsebébe, amiből egy újabb tasak AB+ vért húzott elő, mintha tudta volna, hogy elsőre képtelen lesz megitatni a lányt. Demona természetellenes örömöt érzett, amikor rádöbbent, hogy a boszorkánymester igazi ellenfelet látott benne. Nem becsülte alá.

- Lehet, hogy megkedveltelek – válaszolta a férfi, szabad kezével a lány álla alá nyúlva. Világos íriszei egy másodpercre sem engedték szabadon a lány vérvörös szivárványhártyáit, és látva, hogy a vámpír még csak meg sem próbált félrenézni, mosolyt csaltak a boszorkánymester keskeny ajkaira. Demona csupán akkor, amikor a varázsló megfeledkezve önmagáról, körmeit a lány bőrébe vájta, vette észre, hogy valójában karmokban végződnek fakó ujjai. A hirtelen jött tompa fájdalom visszarántotta a valóságba.

  Elfordította a fejét, lerázva magáról az Alvilági érintését.

- Engem pedig tündérpor tartott életben az elmúlt évszázadokban – nyögte gúnyosan, még mindig kicsit sziszegve. Demona összeaszalódott arcán elmélyültek a ráncok, ahogy a Hold felé fordulva megpróbálta kikövetkeztetni, mennyi ideje lehetett még hátra az éjszakából, de az agya képtelen volt elvonatkoztatni a vér intenzív illatától. Minden épkézláb gondolatfoszlányt egy nyaki ütőér vagy egy felhasított véna képe követett.

- Hah! – Reid sóhajtással kevert kacaja olyan volt, mintha egy álmos kisgyermeket próbáltak volna megnevettetni, és a vámpír tudta, hogy akárcsak a nyűgös kisgyermekeknek, a boszorkánymesternek is fogytán volt a türelme. – Rendben. – Reid megadóan emelte a mellkasa elé a kezeit. - Lehet, hogy egy kisebb akadályba ütköztem, és ahhoz, hogy áttörjem a falat, szükségem lesz egy aprócska kitérőre. És, hogy mindezt megvalósíthassam, vissza kell szereznünk az életerőd.

  Gyógyító varázslat. Demona kezei még a szikla mögött egymáshoz kötözött csuklói ellenére is majd két centit feljebb emelkedtek, ezzel tompa fájdalmat okozva a vasfűtől véresre égett sebhelyek mentén.

- Akkor kösz, de kihagyom a mai vacsorát – fröcsögte gúnyos mosollyal az arcán, a szemeivel egész idő alatt Reid íriszeit bámulva. Mély, egyenletes lélegzetvételeivel megpróbált nyugalmat erőltetni remegő testére, jóllehet bizsergő fogai másodpercről másodpercre egyre kijjebb csúsztak, még ha ez lehetetlennek is tűnt az őt bámuló Alvilági számára.

  Reid morogva ragadta meg a vámpír vállát. Karmokban végződő ujjai durván, mindenféle gyengédséget mellőzve fordították a megfelelő irányba Demona fejét. A lány haja kócos csomókban hullott a férfi karjára, ahogy a vérrel teli tasak felé taszítva a makacs Alvilágit, megpróbálta lenyomni a torkán a bíborvörös nedűt.

- Nincs választásod.

  Demona fogai kegyetlenül belemartak a lány szájába, ahogy megkísérelte egymáshoz préselni az ajkait, ezzel szétcincálva azokat és az alatta lévő vékony bőrt, vért fröcskölve a boszorkánymester arcába. Reid világos íriszeit elnyelte a sötétség, amikor a tenyereit a lány nyaka köré szorítva egy hangos kiáltással megidézte a közelben lézengő hibrideket.

  Az írisz nélküli, fakó szörnyek a másodperc tört része alatt körül állták az erőtlen vámpírt, de csupán az egyik lendült támadásba, mintha Reid a gondolataival irányította volna valamennyit. A jobb oldali, két méter magas bestia rátaposott a lány jobb combjára, majd egy erőteljes nyomással kettétörte a már megrepedt csontot.

  Abban a percben, hogy Demona felüvöltött, két másik szörny kifeszítette az állkapcsát, Reid pedig a szájába fröcskölte az enyhén langyos vér első cseppjeit, aminek bódító íze hamar a kiéhezett lány fejébe szállt.

- Ügyes kislány – suttogta Reid, miután a vámpír megfeledkezve a külvilágról, felszakította a második és a harmadik műanyag tasakot. A boszorkánymester elégedett mosollyal az arcán guggolt le a vámpírlány mellé, miközben a szabad tenyerével Demona kócos haját simogatva megpróbálta kitépni a lány fogai közül a kiürült zacskót.

  Ahogy a mámor rózsaszín köde szürkébe fordult, Demona remegő kezeit felsértette a vasfűbe mártott kötél. Hiába próbálta, képtelen volt szétszakítani az őt fogva tartó láncokat, jóllehet minden porcikája arra vágyott, hogy megszabadulva az arcára ragadt, langyos vértől, kitépje Reid hevesen dübörgő szívét. S mintha Demona vörösen izzó íriszeibe nézve mindez egyértelműen kiolvashatóvá vált volna, Reid felállt és elsétált a lány mellől.

  A boszorkánymester fürkésző tekintete a sarokban vergődő vámpírról szeretett hibridjeire vándorolt, ám pillanatok múltán a vonásai megkeményedtek, láthatóvá téve elégedetlenségét, amit a félresikerült kísérletei miatt érzett.

  Reid ökölbe szorította a tenyereit, és hátat fordított a bestiáknak.

- Hozzátok be a maradványokat – parancsolta keserűen, az egyik kezével a barlang érdes falának támaszkodva.

  A hibridek, akik körbeállták Demonát, mind kisétáltak a vájatból. Egyedül a lány combjára nehezedő, lelketlen szörnyeteg maradt egyhelyben, ezzel meggátolva a vámpír gyógyulását. A fehér csont átlyukasztva a lány bőrnadrágját, természetellenes szögben simult hozzá a hibrid lábához.

- Maradványok? – kérdezte a lány, megszakítva elkeseredett mozdulatainak sorozatát. Véresre égett kezei megpihentek, ahogy felhagyott a kötél tehetetlen ráncigálásával.

  Ahogy a boszorkánymester Demona felé fordult, a hibrid felhördült, de Reid egyetlen kézmozdulata elég volt ahhoz, hogy felemelt talpa ne taposson bele a lány gyomrába. A vámpír enyhén összepréselt szemei hitetlenkedve nyíltak el, amikor a szörny kisétálva a helyiségből egybeolvadt a barlangban uralkodó sötétséggel.

  Demona kíváncsian fordult a szeszélyes Alvilági felé, amit Reid ezúttal örömmel fogadott. Bár a hibrideknek köszönhetően sohasem volt teljesen egyedül, hiányzott neki az emberi beszélgetés egyszerűsége. És leginkább a húga, aki mintha szöges ellentéte lett volna az előtte heverő Alviláginak. Nastia aranyszínű tincseinek és kecses, már-már előkelőségekre hajazó modorának hiányát volt a legnehezebb elviselnie.

- Úgy döntöttem, visszahozom az életbe egy kedves barátunkat. – Demona megrökönyödött vonásaiban gyönyörködve, Reid őszinte vigyorra húzta az ajkait. Hosszú, földig érő, vérfoltos köpenyének alja meglibbent, ahogy megfeledkezve önmagáról, előrántotta a belső zsebében rejtegetett, koromfekete könyvet, amit még az Inkvizítortól kapott ajándékba az elkötelezettségéért cserébe.

  Még élénken élt az emlékeiben a nap, amikor a Phantom Caféban iszogatva leült az asztalához. A másodperc tört része alatt megváltoztatott mindent.

- Az lehetetlen! Évezredek óta tiltott a fekete mágia…

- És még soha, senkinek sem sikerült visszahoznia egy halott lelket a túlvilágról – utánozta a lány hangját, kényesre torzítva a vámpír kimondatlan szavait. - Azt hiszed, nem hallottam már ezerszer? Hogy az eredeti családon kívül senkinek, még a nagy Magnus Bane-nek sem sikerült a feltámasztó igézet? – kérdezte, a kezeit széttárva, öntudatlanul egy milliméternyivel a föld felett lebegve. Demona résnyire nyílt ajkakkal figyelte, ahogy a boszorkánymester szőke tincsei az ég felé meredezve megfakultak a Hold halovány fényében. - Mondok neked valamit. Sikerült neki. Egyszerűen csak rossz lelket választott. – Reid, suttogássá csendesítve dübörgő szavait, egészen közel hajolt a lányhoz. Ha csupán egy milliméternyivel is közelebb lépett volna, a vámpír könnyedén a nyakába mélyeszthette volna éles szemfogait. - Én nem egy gyenge mondént fogok majd visszahozni, akinek a teste már az első percben összeroppan.

  A lány enyhén oldalra döntötte a fejét, ezzel észrevétlenül közelebb hajolva a boszorkánymesterhez.

- Hanem?

  Reid összeszűkített szemekkel próbálta meg megfejteni a lány kifürkészhetetlen tekintetében bujkáló érzelmeket. A vámpír szinte érezte, ahogy eluralkodott rajta a kíváncsiság, azonban elég volt egyetlen, gyönge másodperc, és Demona ajkai megremegtek a férfi ruhájára száradt vér intenzív illatától. A lány előbukkanó fogai láttán Reid azonnal elhátrált.

- Az maradjon meglepetés.

  Két hibrid egy hatalmas lábát egyensúlyozgatva tért vissza a barlangba, amit Reid kérésére közvetlenül a legutóbbi alkalommal kialakított oltár mellé fektettek. A kivehetetlen ábrák az Alvilági számára ismeretlen rúnákká idomultak, ahogy a szörnyek léptei nyomán felkavart por visszaszállt a mocskos padlóra, jóllehet a lánynak ideje sem volt, hogy felidézze az emlékeiben élő szimbólumokat, ugyanis a következő másodpercben két másik, testes hibrid lépett a helyiségbe a kezeik között egy kilenc-tíz éves kisgyermeket rángatva.

  Az apró, vörös hajú lány vére intenzív volt, akár egy fákat kidöntő hurrikán, vagy egy házakat elsöprő szökőár. Mint egy tündér édes vére, a benne rejlő keserű mellékíz nélkül, amit a lelkükben élő démoni lény táplált. A kézfejére rajzolt rúna nélkül is egyértelmű volt, hogy nephilnek született.

  A kislány élénkzöld íriszei épp kiutat kerestek, amikor megpillantották a sarokban kuporgó Alvilágit. Még Demona elesett, leláncolt testét látva sem adta fel a küzdelmet. Ott rúgott bele a hibridekbe, ahol csak tudott, és még az sem zavarta, hogy minden egyes próbálkozását egy erőteljes karmolás vagy csapás követte. A könnyei záporként hullottak alá a poros padlóra, a sikolya átszakította a Holdat körülölelő szürke felhőket, mégis visszaütött; újra és újra.

- Phesmatos Sintu Corpora, E It A Rero, Quest Ero Immortalis – zengte a boszorkánymester, két kezét a magasba emelve. A szavai nyomán mozdulatlanná dermedő Árnyvadász a föld felett lebegve, eltátott szájjal kapott a torkához. - Phesmatos, Victoris, E Insipio Exu Ne Moris. – Reid egy laza csettintéssel a jobb tenyerébe varázsolta az adamantin tőrét, majd egy, a korábbihoz hasonló, érzelemmentes mozdulattal a fuldokló nephil szívébe döfte a kést.

  Demona elfordította a fejét, de az ereiben keringő, verbénától tiszta vérnek köszönhetően jól hallotta, ahogy a finom penge hozzásimult az Alvilági köntöséhez, amint az Árnyvadász tehetetlen teste a földre hullott.

  Reid Garwin léptei puhák voltak, szinte teljesen hangtalanok, miközben két megtermett hibriddel az oldalán elsétált a megkötözött Alvilágiig. Megmunkált tőrének élén megcsillant a Hold fakó fénye, amikor a szolgái lefogták a tehetetlenül vergődő vámpírlányt, akinek varázslattal átitatott vére egy bronzkehelybe csöpögött, miután a boszorkánymester felszakította puha bőrének cérnavékony rétegeit.

  A Fekete könyv pergamenszínű lapjain arany fényben úsztak a bíbor betűk, miközben a feketeség fokozatosan elnyelte a varázsló íriszeit, és vele együtt egy kicsiny részt abból, ami a lelkéből megmaradt.

- Sintasia Sintu Corpora, Quest Ero Immortalis! – Reid szavai visszhangot vertek az elhagyatott barlangban, Demona halott szíve mégis megfeszült, amikor a láda teteje nekicsapódott annak fából készült oldalának.

  A boszorkánymester szabad tenyerének minden ujjával belenyúlt a Demona vérével megtöltött kehelybe, majd egy szabályos, ötágú csillagot rajzolt a ládában pihenő alak homlokára, állára és mellkasára, ezt követően pedig kiitatta a haláltól bűzlő férfival annak teljes tartalmát.

- Benedict… - lehelte a lány, miközben megpróbálta elszakítani a csuklója köré tekert vastag kötelet. Az erőlködéstől előbukkanó szemfogai megkarcolták vérrel borított alsó ajkát, jóllehet a fájdalom mintha eltűnt volna, ahogy a szabadság okozta döbbenet beitta magát a lány legapróbb sejtjeibe.

    Demona kacagva rántotta le magáról a bőréhez érve sistergő hangot hallató kötelet, amikor az egyik Reid mögé tornyosuló hibrid rá szegezte írisz nélküli szemeit. A szörny mégsem támadta meg. Mintha a boszorkánymester utasításai nélkül azt sem tudta volna, mi is az a létezés.

   A vámpír mindössze egyetlen másodpercig hezitált, mielőtt rárontva a hozzá legközelebb álló hibridhez, belemélyesztette volna annak bőrszínű tetoválással borított mellkasába vékony, de erős karját. A bestia szíve mindössze kétszer dobbant, mielőtt a lány a tenyerébe fogva kitépte volna a bordái közül, mielőtt a terem közepén fekvő Árnyvadászhoz hasonlóan a földre hullott volna, akár egy krumpliszsák.

- Ne! – Demona összerezzent Reid természetellenesen mély hangjától. Csak akkor, amikor a semmiből hirtelen tíz megvadult, hörgő szörnyeteg került közé és áhított kijárata közé, jött rá, hogy csúnyán alábecsülte a Fekete könyv erejét. - Elkapni!

  Demona, kihasználva, hogy egy teljes fejjel alacsonyabb volt valamennyi teremtett szörnynél, megpróbálta elkerülni a szükségtelen összecsapásokat, és átcsúszni a félig vámpír, félig vérfarkas szörnyek lábai között; de túl lassú volt. Az egyik hibrid Reid parancsára felrántotta a padlóról, majd a barlang érdes falának csapta, míg egy másik a mellkasába vájva karmokban végződő ujjait, közre fogta a vámpír halott szívét. A lány vére pillanatok alatt ellepte a szörny alkarját.

- Betörtél a Csontvárosba? – A vámpír szájából vér hullott a padlóra, ahogy Reid felé fordulva összeszedte minden megmaradt erejét.

- Egy apró, belső információ: azok, akik öngyilkosságot követnek el, vagy szembeszegülnek a törvénnyel, sosem nyugodhatnak a Csontvárosban. Keresztutakhoz temetik őket, jelöletlen sírba. Épp ezért, elég necces volt. Tartottam tőle, hogy rossz ládát hoztunk el.

  Demona arca megvonaglott, ahogy Reid a belső zsebébe száműzve a varázskönyvét, megállt mellette. Világos íriszeiből mindössze egy hajszálvékony csík maradt, mintha a fekete mágia démonjai megkapaszkodtak volna az Alvilági dühében. Hátborzongatóan idegennek hatott. Mintha egy ismeretlen dimenzió ismeretlen ördöge mosolygott volna a vérveszteségtől lassan gyógyuló lányra.

- Csak viccelek. Hála ennek a gyönyörűségnek – Reid a mellkasához emelte a jobb tenyerét és megpaskolta a Fekete könyvet -, könnyebb volt, mint ellopni egy kisgyermek nyalókáját.

  A boszorkánymester a Demonát fogva tartó hibrid vállára fektette az egyik kezét, mire a szörnyeteg összefonta a karmait a lány szíve körül. A vámpírlány kétrét görnyedt a fájdalomtól. A sikolya egybeolvadt Reid kárörvendő kacajával, ördögi kánont alkotva a néma éjszakában.

- Nem tehetted! – üvöltötte a lány, holott percekkel korábban a saját szemével látta, ahogy a ládában fekvő alak kiitta a bronzkelyhet. - Ő egy szörnyeteg.

- Drágaság. – Reid finoman végigsimított a lány arcán, majd az ajkaihoz emelve a hüvelykujját, megízlelte a lány arcára száradt vér fémes ízét. Fintorogva fordított hátat a vámpírnak. - Hisz együtt csináltuk. A véred nélkül sohasem sikerült volna. Az áldozati rituálé egyik kulcsösszetevője.

  Az Alvilági parancsára az egyik hibrid vízzel higított vasfüvet fecskendezett a lány nyakába, majd szabadon eresztve halott szívét, visszacipelték a barlang sarkába.

- Hol vagyok? – Benedict hangja erőtlen volt, ugyanakkor irritáló, akár a dörzspapír, mintha a hangszálai porrá száradtak volna az elmúlt hetekben, amit a barlangtól nem messze, a föld alatt töltött.

- Idrisben.

  A férfi fejében egymást követték a lehetetlen képkockák. Az egyik véresebb volt, mint a másik; fájdalmasabb, keserűbb, reményvesztettebb. Látta szeretett nagybátyját, Rupert Lightwoodot, akit a Tanács tagjai megfosztottak mondén szerelmétől, ezzel egyenesen a halálba taszítva. Az Inkvizítort és az első Árnyvadász gyermekeket, akiket feláldoztak egy nagyobb jó érdekében. A sikertelen kísérleteket, melyekben az angyali vér szüntelen felülkerekedett a Fekete könyv varázslatán.

- A csata… - nyögte, a kezeit a láda szélének támasztva. - Gabriel…

  Reid megtartotta Benedict testét, és segített a férfinak kiszállni a rögtönzött koporsóból. Az Árnyvadász léptei még egészen bizonytalanok voltak, akár egy szárnyát bontogató madárfiókáé, mégis felszegte a fejét, és ahogy elérték az oltár szélét, lerázta magáról az Alvilági kezeit.

- A fia halott. Az Árnyvadászok összefogtak az Alvilágiakkal – magyarázta a boszorkánymester, fél szemmel a verbénától öntudatlan vámpírlány felé lesve. - Az Ön halála után kénytelenek voltunk visszavonulni.

  Benedict lassú, monoton léptekkel támolygott el az első sziklatömbig, amin megvetve mezítelen lábait, kényelmesen elhelyezkedett. A fejében keringő képek egyre gyorsabban, egyre erőszakosabban váltogatták egymást.

- Hogyan? Ki?

  Eső. Vér. Hibridek.

  Moira Wayland torkában éles penge. A Tanács tagjai darabokra tépve, véresen, mozdulatlanul.

- Emily Penhallow által – felelte az Alvilági. Reid keresztbe font karokkal intett az egyik szolgájának, aki percekkel később egy fekete köpennyel a kezében tért vissza a néma helyiségbe. A hibrid gondosan Benedict teste köré tekerte a sötét leplet, még mielőtt a férfi morogva arrébb sétálhatott volna, megszabadulva a nem kért segítségtől. - Az Inkvizítor is hallott. A Tanács újjáépült. Jelenleg épp egy új igézeten dolgozom, de akadályba ütköztem. – Az Árnyvadász fanyar grimasszal az arcán fordult a tehetetlen boszorkánymester felé. A hátára terített köpeny egy része a földre hullott, és minden nagyobb mozdulatot követően egyre kevesebbet takart, mégsem igazította meg. Mintha egy része ösztönből fakadóan elutasított volna mindent, aminek köze volt az Alvilágihoz. - Képtelen vagyok elszakítani a mutálódást a varázslattól, az mélyen bele van építve az igézetbe. Ha képesek lennénk…

  Ha képesek lennénk áthidalni a génmutációt, mi uralhatnánk az egész Árnyvilágot.

  Benedict teste kétrét görnyedt. A feje lüktetett az elméjében keringő emlékképek érthetetlen kavalkádjának bódító összevisszaságától. Az egyik pillanatban még szeretett felesége, Barbara mellett ülve, büszkeséggel telve figyelte a dobócsillagait próbálgató Gideont, a következőben már Gabriel ellen küzdött a Tanácsterem néma falai között.

  Meghalt.

- A Penhallow lány. Életben van? – kérdezte, a kezével önkénytelenül a torkát kettémetsző, ocsmány heghez kapva, amit még a Fekete könyv pergamenszerű lapjainak mágiája sem volt képes eltűntetni. A seb érdes tapintása figyelemért könyörgött, mintha ezzel emlékeztette volna az Árnyvadászt arra, hogy egyszer már elbukott. Hogy bár Raziel vére keringett az ereiben, sohasem lesz oly hatalmas, mint az angyal.

  A férfi elhúzott szájjal nézett fel az őt bámuló Alvilágira, és a Reid körül várakozó hibridekre. Szüksége volt rájuk, még ha nehezére is esett bevallani, így hát megigazította a hátára terített köpenyt, majd a kezét az őt feltámasztó varázsló felé nyújtva hagyta, hogy Reid felsegítse, ezzel elkerülhetetlenül egy szintre emelve önmagával. Farkasszemet nézve rázták meg egymás kezét.

- Jelenleg a londoni Intézetben tartózkodik. A többi angyalvérűvel épp a rejtekhelyünket keresi.

  Ahogy a kezei visszahullottak az oldala mellé, Reid elindult a kijárat felé, utat mutatva az őt követő Árnyvadásznak. A barlang járatai méterről méterre egyre szűkebbé váltak, míg végül már csupán egyetlen embert fért el a falak között, jóllehet a keskeny kijárat mögött maga a végtelen messzeség terült el a csillagos ég alatt. A barlang előtt elnyúló, hatalmas tó felszínére apró fodrokat kreált a gyenge, novemberi szél, ezzel eltorzítva a Hold és a környező fák hibátlan vetületeit. Reid mosollyal az arcán gondolt vissza a mérgező tó partján eltöltött családi túrákra, emlékeztetve magát a veszteségekre, melyek a Tanács újraszervezésével megbosszulatlanul maradtak.

- Akkor gondoskodjunk róla, hogy megtalálja – krákogta a még ereje híján bizonytalan lábakon álló nephil, egyik kezével a barlang falának támaszkodva, másik karjával Reid szívére helyezve remegő kezét. Még a köpeny vastag anyagán keresztül is jól kitapintható volt a Lelkek könyvének négy sarka.

  A boszorkánymester enyhén elnyílt ajkakkal fordította el a fejét a sötétben fürdőző tájról. A Benedict szemeiben izzó eltökéltséggel vegyes gyűlölet egyszerre rémítette halálra és töltötte el elégedettséggel.

- Hogyan? – kérdezte értetlenkedve, leheletnyi kíváncsisággal telve. A szavai mögött tagadhatatlan bosszússág bujkált, ahogy ellépve a nephiltől, egy halkan elmormolt igézettel biztonságos helyre rejtette az öt legerősebb vérvonal által alkotott grimoiret.

  Benedict Lightwood halk kacajjal konstatálta az Alvilági bizalmatlanságát, de Reid felhúzott szemöldökeit látva összecsapta remegő tenyereit.

- Mindent a maga idejében. Először lássuk azt a varázsigét.