12. fejezet

Sziasztok :)

Először is elnézést kérek, amiért ilyen sokáig tartott a folytatás megírása, de kárpótlásul egy extra fejezetet hoztam, tele eseménydús jelenetekkel (legalábbis írás közben úgy éreztem, nagyon pörögnek az események).

Igazából nem is tudom, mit kéne mondanom, úgy érzem, ezúttal a fejezet helyettem beszél, így csak kellemes olvasást kívánnék, és természetesen sok siket azoknak, akik hozzám hasonlóan épp érettségiznek.

Nagyon imádlak titeket <3

Millio puszi Xx

ui.: azok, akik legutóbb szavaztak, most elolvashatják a WONDERLAND folytatását is, és amennyiben kedvük van, tovább alakíthatják az eseményeket. 

--------------------------------------------------------------------------------

Idris peremén

   Ahogy az Árnyvadász a magasba emelte a kezét, a jáde pálca faragott markolata működésbe hozta a csengőt, aminek halk hangja betöltötte a hatalmas épület minden négyzetcentiméterét, még ha emberi fül nem is érzékelhette a hirtelen keletkezett zenebonát. Miközben arra vártak, hogy valaki kinyissa a kétszárnyas ajtót, Jem oldalra fordította a fejét, így a tekintete találkozott Lily csokoládébarna íriszeivel, melyek a megtudott információ ellenére is kíváncsiságtól csillogtak. A vérfarkasok különös viselkedése éppúgy aggasztotta, mint Willt, aki Jemmel ellentétben egyenesen a vámpírok kúriájához sietett, amíg a barátja megkereste a démonokkal harcoló lányt.

  Ahogy az ajtó kinyílt, Jem és Lily vállvetve sétáltak át a hatalmas előtéren, majd a bal oldali lépcsősorhoz fordulva, az őket beengedő vámpír gyűlölködő tekintetének kereszttüzében felszaladtak az emeletre. A könyvtár résnyire nyitott ajtaján ismerős hangok kúsztak a légtérbe.

- Szóval vegyük át újra! – A kanapé előtt fel-alá járkáló Mathias mindössze egy lopott, mégis megvetéstől terhes pillantásra méltatta az újonnan érkező Árnyvadászokat, mielőtt a tekintetét az ablak előtt álló Willre szegezte volna. – Azt állítod, hogy az az alávaló boszorkánymester egész idő alatt Idrisben bujkált anélkül, hogy a híres, neves Árnyvadász főmuftik észrevették volna? – kérdezte hitetlenkedve, a mondat végére már szinte kiabálva.

  A gyűlölködő hang hallatán Jem ösztönösen becsukta maga mögött az ajtót, mintha ezzel titokban tarthatta volna a Klávé hibáit, és csak remélte, hogy Cassandra korábban már valamilyen módon levédte az irodaként funkcionáló helyiséget.

- A vámpírméreg kiégette az agyad átváltozáskor? – Will ellökte magát az ablakpárkánytól, és a tenyereit ökölbe szorítva, jobb kezének mutatóujjával megbökte a szőke vámpír mellkasát, akinek erre előbújtak a fogai. - Hányszor akarod még megkérdezni? Pontosan ezt mondom.

  Jem teste megfeszült, és látva Mathias vérvörös íriszeit, Lily izmai is görcsössé váltak.

- Will… - Gideon hangjára az Intézetben élő összes nephil az íróasztal irányába kapta a fejét, jóllehet Will mindössze egyetlen másodpercre vette le a tekintetét az Alvilágiról, így a férfi kénytelen volt ellépni Cassandra székétől. - Értsd meg, hogy ha tévedtek, akkor a Klávé…

  Az Árnyvadász a fiú vállára csúsztatta a tenyerét. Jéghideg ujjai belevájtak Will bőrébe, megadásra kényszerítve a fiatal Herondalet, így a vámpír mellkasát ostromló keze visszaesett az oldala mellé. Szúrós tekintettel lépett el az Alvilági mellől, akinek az arcán egy felsőbbrendű mosoly virított a jelenet láttán.

- De nem tévedünk – akaratoskodott. A karjai remegtek a testében keringő haragtól, hiszen már legalább negyed órája feleslegesen jártatta a száját. Úgy tűnt, hogy a parabataiján és Lilyn kívül senki sem hitte el, hogy Reid valóban Idris erdejében bujkált.

- Ki az informátor? – kérdezte a férfi, a kezét továbbra is a fiú vállán pihentetve. Vissza kellett fognia Willt, hogy megmaradjon a tekintélye és a nehezen kiépített szövetség a londoni Árnyvadászok és vámpírok között. Ha Cassandra képes volt kordában tartani Mathias mélyről fakadó gyűlöletét, ő sem mutatkozhatott gyengének.

- Trixi. – Lily mosolyogva gondolt a hiperaktív pixie lányra, aki visszafogta őt Lucie Delonként, és útba igazította, amikor nem tudta, merre keresse az otthonát. És bár a szülei halála után minden tündért megvetett, az emlékeivel mintha a tiszta gyűlöletet is kitörölték volna belőle. Eltökélten lépett közelebb Willhez, ezzel biztosítva őt a feltétlen támogatásáról. - Sosem hazudik. Gyakorlatilag képtelen rá – makacskodott a fiú, mélyen Gideon méregzöld íriszeibe fúrva a tekintetét.

  Az Intézet vezetőjének sötétszőke szemöldökei egymásba csúsztak, amitől a homloka megtelt árkokkal.

- A tündérek kedvük szerint értelmezik az igazságot – magyarázta kioktató tónusban, mintha a fiú nem tudta volna pontosan, mennyire megbízhatatlanok voltak a Tündérudvar teremtményei. Csakhogy Trixi a barátja volt, és ez felülírta a Charlotte-tól tanultakat. - Mit mondott pontosan?

  Will alig észrevehetően összepréselte az ajkait. A testében éledező feszültségről inkább az állkapcsa árulkodott, és a nyaka, amin kidudorodtak az inak.

- Hogy Reid Idris erdejében bujkál – válaszolta egyszerűen, és olyan lazán viselkedett, hogy Jem úgy gondolta: ha nem hallotta volna a saját fülével, talán még el is hitte volna neki, hogy Trixi ennyire egyértelműen fogalmazott, amikor Will nekiszegezte a boszorkánymesterrel kapcsolatos kérdéseit. De ott volt, és bár nem akarta aláásni a parabataija tekintélyét, tisztában volt vele, hogy akár tévedhettek is.

- Azt mondta, egyesek azt beszélik, hogy a hibridek elleni harc során meghalt Alvilágiak szellemei megszállták Idris erdejét – idézte szóról szóra, kerülve Will bosszús tekintetét. Bár a könyvtári incidens óta mintha ismét kiegyensúlyozottá vált volna a kapcsolatuk, Jem egy része kételkedett benne, hogy a barátja valaha is megbocsátja neki, hogy titkolózott. Ahhoz túl érzelmes, túl önmarcangoló volt. A fiú hibáiért is képes volt önmagát hibáztatni.

- Vagyis egy szóval sem említette Garwint – állapította meg a kanapé előtt álló vámpír. Mathias kezei perec módjára, egymásba gabalyodva feszültek mozdulatlan mellkasához.

- Ez hülyeség! – csattant fel a masszív íróasztal mögött ülő vámpír nő, a kezeivel erőteljes ütést mérve a fára. Egyébként csokoládé színű íriszei vörösbe fordultak, úgy mérte végig az egymáshoz igencsak közel álló, harci ruhába öltözött Árnyvadászokat. - Nem küldhetem az embereimet Idrisbe anélkül, hogy a Tanács engedélyezné a mentőakciót. Már csak a legősibb boszorkánymester vérvonalak leszármazottai élnek arra, és ők is távol Alicante démontornyaitól – panaszolta. - A vérfarkasok is rég elhagyták az erdőt.

  Jem merev tekintettel figyelte a királynőt, és a rendszeres megbeszélések óta először úgy érezte, igazat kell adnia neki. Bár a szülei gyermekkorában még különböző Alvilági lények éltek Idrisben, a Nagy Tisztogatás után mindössze egy maroknyi boszorkánymester ragaszkodott a birtokához, és közülük is csupán öt-hat élte meg az Egyezmény megkötését.

- Ráadásul hamarosan felkel a Nap – folytatta, a felhős égboltra meredve. A hangja különös szólamban csengett; és bár eddig úgy tűnt, bármit megtett volna, hogy visszahozza a testvérét, hirtelen, mintha nem mert volna kockáztatni. - Az erdő pedig hatalmas. Nem tudjuk, merre keressük.

  Mi van, ha elkéstünk, és már csak a hamvait találjuk meg? Lily beszívta az alsó ajkát, ahogy Cassandra kételyei utat törtek maguknak az elméjébe. Látni, hogy mennyire erős, és tudni, hogy mennyire bizonytalan túl sok volt Mathias folytonos utálata és Gideon szüntelen aggodalma mellett.

  Összefont karokkal, önmagát nyugtatva dőlt neki a hűvös falnak.

- De tudjuk! – mondta, amikor végre valahára sikerült kiszűrnie az agyát ostromló hangokat. A kezei remegtek, akár egy első stádiumú Parkinson kórosnak. - A fényképek.

  Öt értetlen szempár figyelte a lány minden mozdulatát, miközben Emily az irónja melletti apró zsebbe nyúlva előhalászta a Reid lakásán talált fényképek egyikét. Azt, amit olyan ismerősnek talált, mielőtt Mathias leordította volna a fejét.

- Már megint kezdi. Esküszöm, ha még egyszer szóba hozod azokat a retkes fotókat… - A szőke vámpír fogai előbukkantak, ahogy ökölbe szorította a tenyereit, de még mielőtt nekieshetett volna a lánynak, vagy Lily védekezően önmaga elé emelhette volna az övére csatolt kétélű pengét, Will egy könnyed mozdulattal kettejük közé lépett.

- Akkor mi? – Will az övére simítva a kezeit, egy-egy fából faragott dobócsillagot szorított a mutató- és középső ujjai közé. Lily a szemét forgatva vette tudomásul, hogy a fiú ismételten megfeledkezett arról, hogy többé már nem volt védtelen.

- Srácok! Figyeljetek! – kiabálta sziszegve, ahogy megpróbálta leküzdeni az elégedetlenségét. Az ujjával kisimította az ügyetlen hajtás következtében keletkezett gyűrődéseket, majd Cassandra asztalára csapta a megviselt fényképeket. - Ezek a képek a családi kirándulásról egy erdő szélén készültek. – Megvárta, hogy mindenki körbeállja az elcsent fotókat. - Nézzétek a sátor mögötti fákat. – Feketére festett körme megkarcolta a kép szélét. - Reid édesapjának a feje fölött barnásszürke foltok takarják a lombokat.

  Jem elgondolkodva fogta a kezébe a fényképet. A homlokán kidülledő vaskos erek koncentrációról árulkodtak, még ha nem is tudta megfejteni, mire gondolt a fejleményektől izgatottá váló lány.

- Ami azért fontos, mert? - kérdezte, és a hangja akaratán kívül számon kérővé vált, miközben óvatosan tovább adta a képet a baloldalán álló Willnek.

- Mert ehhez hasonló szürkésbarna sziklatömbök csupán a Lyn-tó közelében lévő barlangoknál találhatóak – felelte a lány egyszerűen. Lily felszegett fejjel, az arcába hulló hajszálai ellenére tekintélyt parancsolóan támaszkodott rá az asztal lapjára. A hangja eltökéltségről árulkodott, a szemei pedig a régmúlt fakó emlékeitől csillogtak, ahogy a lány elméje előkereste az elveszettnek hitt képeket.

- Biztos vagy benne? – kíváncsiskodott Will, Jemhez hasonlóan a bal oldalán álló társának adva a fényképet. A fiú érdeklődve fordult Emily felé, és ahogy közelebb lépett a lányhoz, a tenyerei megtaláltál Lily bőrkeményedéses ujjait. A gyűrű, amit a chiswicki palotában adott az Árnyvadász lánynak, most a nyakában lógott az ametiszt nyaklánc mellett.

- Igen – válaszolta egy erélyes bólintás kíséretében. - Régebben gyakran lovagoltunk arra a szüleimmel. Ezért volt olyan ismerős a táj.

  Lily halovány mosolyra húzta a száját, mint mindig, valahányszor eszébe jutottak a szülei.

  Will megszorította a lány kezét.

- Értesítenünk kell a Klávét! – Lily Gideonra kapta a tekintetét. A szemeiben eltökéltség lángolt, ahogy beszívva az alsó ajkát, hagyta, hogy a karjait magával húzza a gravitáció.

  Gideon Lightwood vékony vonallá préselte keskeny ajkait, miközben felidézte a Klávé legutóbbi levelét. A Tanács tagjai már nem hittek benne olyan eltökéltséggel, mint hetekkel korábban, és hirtelen azon kapta magát, hogy semmi másra sem vágyott, csak Sophie őszinte szavaira, amelyek bármikor képesek voltak visszahozni őt az életbe.

- Mire válaszolnak, felkel a Nap – felelte végül, gondosan kerülve a rá szegeződő tekinteteket. - Ha Demona valóban ott van… - akkor minden másodperccel közelebb kerül a biztos halálhoz. És bár nyilvánvaló volt, senki sem tudta befejezni az elkezdett mondatot, mintha azzal, hogy bevallották volna, mennyire kevés idejük maradt, valóban kicsúsztak volna a tenyereikből a homokszemek.

  Jem a pálcájára helyezve a testsúlyának nagyobb részét, pár lépéssel közelebb sétált Gideonhoz, aki mintha megérezte volna a fiú közelségét, megadóan önmaga elé emelte a kezeit.

- Nem vonulhatunk be Idrisbe egy kisebb hadsereggel, teljes fegyverzetben – panaszolta, és Cassandra megjelenése óta először, valóban rosszul érintette, hogy akadályba ütköztek. - Könnyen támadásnak vehetik, és akkor a klánod tagjai hadifoglyokká válnának, minket pedig a Tanács elé állítanának árulás gyanújával.

  Jem teste megfeszült, ahogy Gideon utolsó szava némaságba fojtotta a beszélgetést, mintha a parabatai köteléknek hála Will minden fenntartása és aggodalma átáramlott volna a testébe. Szótlanul figyelte a társát, aki Emily fején pihentetve az állát, gondterhelt vonásokkal az arcán nézett le a lányra, aki feszülten fészkelődött a másik karjaiban, míg ki nem tört Will szorításából.

- Gideon… - lehelte elgyötörten, a kezeivel önmaga felé fordítva a szőke Árnyvadászt. - Nem hagyhatjuk magára. Ha életben van, minden perc számít.

  A vámpírok felszisszentek a háttérben, de úgy tűnt, Emilynek sikerült egy külön univerzumot kreálnia önmaga körül. Csupán Will és Jem vették észre a légtérben bekövetkezett változást. Cassandra szemeinek egyre intenzívebb színét. Mathias feszült izmait, melyek harcért sikoltoztak. Túl sok információjuk volt ahhoz, hogy Gideon nemet mondjon, mégis túl kevés, hogy a Klávé azonnal lerohanja a Lyn-tavat körülölelő barlangokat, még ha a vámpírok készen is álltak volna háborút indítani Demonáért.

- Nem kérhetem tőletek, hogy ekkorát kockáztassatok – válaszolta Gideon, ezzel csak tovább fokozva a királynő dühét. A nő egy lépéssel közelebb suhant a szőke nephilhez, így Jem kénytelen volt előrántani a pálcájában rejlő kardot, hogy visszafogja a vámpírt. Bár úgy tűnt, Gideon kész lett volna elfogadni a visszalépésüket, valójában nem volt beleszólásuk. Nem dönthettek úgy, hogy Londonban maradnak.

- Árnyvadászok vagyunk – válaszolta a lány, és mintha végre valahára észrevette volna a körülötte kibontakozó szituációt, a jobb tenyerét Gideon felkarjára szorítva, egy óvatos biccentéssel felhívta a férfi figyelmét az agresszív Cassandrára, aki úgy tűnt, sikeresen felülkerekedett a kételyein. A gondolatai legalábbis erről árulkodtak. - Minden nap kockára tesszük az életünket. Ez miben lenne más?

  Will ingerülten szorította ökölbe a tenyereit, majd lazított a fogásán, miközben a kétoldalú pengéjét Mathias nyakával egy vonalban tartva, hol a dühkezelési problémákkal küszködő Alvilági dzsekijének susogását, hol a háta mögött zajló beszélgetést figyelte. Egyik sem nyugtatta meg különösebben.

- Egyszer már majdnem elveszítettünk – felelte Gideon, kimondva mindazt, ami Will fejében keringett, mégsem tudta szavakba önteni. - Ha újra árulással vádolnának, lehet, hogy gondolkodás nélkül kivégeznek.

  Lily enyhén oldalra döntötte a fejét, és csupán akkor folytatta, amikor Jem egy kedves mosollyal és egy határozott biccentéssel biztosította őt a támogatásáról.

- Akkor tegyünk róla, hogy ne kapjanak el – felelte magabiztosan, egyenesen Gideon méregzöld szemeibe nézve. A hangja még annak ellenére sem remegett meg, hogy a szülei halála óta először, rengeteg vesztenivalója volt. Mert bár már korábban is szerette Willt, a közös jövő sosem tűnt valóságosabbnak. És bár Charlotte halálával a lelkének egy része örök sötétségbe burkolózott és Jem titkai árkot szakítottak kettejük közé, továbbra is hitt benne, hogy meg fog gyógyulni. Hisz ismerték a varázsvilág egyik legerősebb varázslóját! Magnus pedig megígérte a távozása előtti estén, hogy átnézi az évszázadok során felhalmozott varázskönyveit és körbekérdezősködik az elfeledett és tiltott dimenziókban. - Egy gyors út a barlangokig és vissza. Ha a Klávé valóban figyelmen kívül hagyja a portálmozgásokat, észre sem veszik, hogy ott jártunk. Ráadásul elkaphatjuk Reidet.

  Gideon megrázta a fejét. A mosolya szelíd volt, akár egy könnyed tavaszi szellő, ami nem elég erőteljes ahhoz, hogy összeborzolja az ember haját, mégis enyhülést nyújt a meleg időben.

- Borzalmas vagy – mondta kedvesen belebokszolva a lány vállába.

- Khmm – Cassandra erőltetett köhögésére mindenki, aki addig ki tudta zárni a nőt, önkénytelenül a vámpír felé kapta a fejét. - Most, hogy Magnus visszament New York-ba, szükségünk lesz egy megbízható boszorkánymesterre, aki Portált nyit a Lyn-tó partjára.

  Gideon hümmögve emelte az orrnyergéhez az ujjait.

- Igaz. Ötlet?

- Kirke? – A fiatal boszorkánymester még elég ifjú volt ahhoz, hogy azt higgye, övé az egész világ, épp ezért lazábban kezelte a Lilith gyermekeit összekötő köteléket, mint az idősebb generáció. Ha jó hangulatban találták, bárkinek segített, aki meg tudta fizetni a kívánságait. - Az este folyamán már segített nekünk. Nem tűnt túl kedvesnek, de nem hiszem, hogy Garwin oldalán állna.

  Bár a topáz szemű fiú sosem tartozott a kedvenc varázslói közé, a londoni Intézet vezetője beleegyezően bólintott, így Jem egy visszafogott biccentést követően kisétált a könyvtárból, hogy felhívja az Alvilágit. A vonal mindössze egyszer csengett, Kirke kacaja már ki is töltötte a folyosó némaságát.

  Eközben Lily lehuppant a háromszemélyes kanapéra és kinyújtóztatta a lábait. A vállára terített dzsekit az ölébe hajtva, egy kecses iratze rúnát rajzolt a felkarjára, felfrissítve a démon támadásban szerzett sérülés kezelésére készített jelet.

  Will az ablakpárkánynak támaszkodva figyelte a lány gyakorlott mozdulatait. A hallását feljavító rúnának köszönhetően hallotta, ahogy az irón sisteregve Emily bőrébe égette a fekete vonalakat.

- Erről jut eszembe – mondta, kényszerítve magát, hogy Gideonnak szentelje minden figyelmét. Nem sétált oda a lányhoz. Nem ült le a kanapéra, habár minden porcikája könyörgött a távolság leküzdéséért. - Miközben megpróbáltuk rávenni Trixit, hogy segítsen a kutatásban, egyfolytában a háta mögé lesett, mintha bármelyik pillanatban rátámadhattak volna, amiért egyáltalán szóba állt velünk. Mintha az a vérfarkas a pult mögött sakkban tartaná.

  Ahogy Jem behajtotta maga mögött az ajtót, egy tapodtat sem mozdult. Gondolatban még a Kirkével folytatott különös beszélgetésnél járt, és a pálcát szorító keze megremegett, ahogy eszébe jutottak a boszorkánymester utolsó szavai. Aggasztotta az ár, amit a szolgálataiért kért. Hisz a doboz, amit az édesanyjától kapott, és amiben a yin fent tartotta mindössze érzelmi értékkel rendelkezett, valójában tíz fontot sem adtak volna érte. Akkor mégis miért volt olyan fontos az Alvilági számára?

  Will lustán emelte a barátjára a tekintetét. Jégkék íriszeiben kérdések milliói kavarogtak, és bár az ajkai már készek lettek volna megfogalmazni valamennyit, az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát.

- Még nem gondoltál rá, hogy el kéne kerülnöd azt a helyet? – Gideon megkerülte a kanapét. A tenyerei alatt millimétereket süppedt a puha borítás, ahogy megtámasztotta a kezeit. Az arca gondterheltnek tűnt, és ahogy összeráncolta a homlokát, Will gyomra összecsavarodott Ella hasonlóan aggodalmas arcának emlékére. Úgy tűnt, akárcsak a nővére vagy Charlotte, Gideon is kész volt felelősséget vállalni a tetteikért. Törődött velük a maga merev, diplomatikus módján. - Nem véletlenül hívják Alvilági bárnak. Nem szeretik az Árnyvadászokat.

  Will kacagva legyintett.

- De ez most más volt – erősködött, figyelmen kívül hagyva Gideon ismerős, aggodalmas arckifejezését. Henry is hasonlóan nézett rá, amikor rájött, hogy Will bemerészkedett a Phantom Caféba, majd Charlotte, miközben a lelkére kötötte, hogy a jövőben messzire elkerüli azt a lepratanyát. - Mintha szervezkednének.

  Mintha azt bizonygatta volna, hogy démonhimlőben szenved, mindenki azzal a különös, megfoghatatlan arckifejezéssel méregette, amivel a halálos betegeket szokás, kivéve az ajtónak támaszkodó parabataiját, aki mintha egy teljesen más világban járt volna. Még Lily arca is megvonaglott, a vonásai feszültté és ezáltal pár évnyit idősebbé váltak, akárcsak a szülei halálát követő hónapokban készült képeken. Akkoriban olyan volt, mint aki hosszú hetekre elfelejtette, hogyan is kell nevetni.

- Erre majd visszatérünk. – Gideon felegyenesedett. A gerince ropogva adta meg magát a nyújtózkodó mozdulatoknak. - Most meg kell írnom egy tűzlevelet.

  Will duzzogva ült le Lily mellé, miközben Cassandra elküldte Mathiast, és Gideon mellé lépve segített az Árnyvadásznak megfogalmazni a Klávénak szánt felvilágosító üzenetet. A tiszteletteljes szavak ellenére nem az engedélyükért könyörögtek, csupán tényeket közöltek. „Nagyra becsült Nightsky konzul! Megbízható forrásból értesültünk róla, hogy Reid Garwin, esetleg Garwin pár csatlósa a Lyn-tó környéki barlangokban bujkál. A londoni Intézet igazgatójaként kötelességemnek érzem ellenőrizni az információ hitelességét, még mielőtt a Klávé legfőbb ellensége továbbállna. Három hűséges nephil társammal, és az Éjszaka két megbízható gyermekével a mai napon (2014. november 28., hajnali öt óra, negyvenkét perc) felfogadtam egy boszorkánymestert…”

- Nem hisz nekem. – Will elhúzott szájjal figyelte az asztal fölé görnyedő Gideon kezének sietős mozdulatait, míg a bőrére égetett rúna segítségével Cassandra halk suttogására összpontosítva kizárta az épületben matató Alvilágiak visszafogott neszezését.

  A kanapé besüppedt Jem súlya alatt.

- Épp ellenkezőleg – suttogta maga elé a barátai közé szorult lány. Üveges tekintete egyszerre volt semmitmondó, mégis földöntúli tudásról árulkodó. Jem csak akkor döbbent rá, hogy Emily ujjai egy ideje már remegve ölelték körül a nyakában függő medaliont. Az orra körül megjelenő ráncok, és az, ahogyan a levegőt vette egyértelművé tették, hogy minden igyekezete ellenére képtelen volt kizárni az elméjében kavargó hangokat. - Elhiszi, hogy igazat mondasz, és fél, hogy valóban igazad is lesz. Most, hogy ő lett az Intézet vezetője, úgy érzi, vigyáznia kell ránk. – Lily az orrnyergéhez emelte az egyik kezét. Az ujjai körkörös mozdulatokkal próbálták eltüntetni a kéretlen gondolatokat, de azok mintha másodpercről másodpercre egyre hangosabbá váltak volna. - Retteg, hogy a múlt megismétli önmagát, és képtelen lesz megvédeni minket, ahogy Gabrielt sem tudta.

  Gabriel élettelen testének látványa, Cecily kétségbeesett sikolyának szívet tépő akkordjai és Benedict vádaskodó szavai egymást követve törtek utat a múltból a jelenbe.

  Will finoman Lily nyakára csúsztatta az egyik motoros bőrkesztyűbe bujtatott tenyerét. Jéghideg ujjbegyei gyengéden simogatták a lány puha bőrét ott, ahol egyetlen fekete rúna sem sebezte még meg. Lily teste megremegett, amikor a fiú körmei beleakadtak az ametiszt nyakék láncába.

- Engem is…? – Engem is hallasz? Én is olyan vagyok számodra, akár egy sokszor olvasott, nyitva felejtett könyv, aminek az első sorából tudni, mivel zárul az aktuális fejezet? Will elharapta a mondat végét, jóllehet Lily tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi emésztette legbelül. Rettegett, hogy a lány rájön, mennyire megtört valójában. Hogy egy nap túl közel kerül az eltemetett emlékeihez és rájön, hogy nála százszor jobbat érdemel. Valakit, aki képes megvédeni a szeretteit ahelyett, hogy hagyná, azok folyton folyvást feláldozzák magukat őérte.

- Nem mindig – válaszolta a lány, ürességet erőltetve a vonásaiba. A fiatal, még tudatlan Will megszeppent, ijedt arca és a pyxisből elszabadult démon kárörvendő nevetése, ahogy Ellára nézve már tudta, hogy a lány meg fog halni, önmagában is egy sziklatömb súlyával nehezedett a vállaira. Nem akarta, hogy Will megtudja, valójában azzal, hogy megpróbálta kizárni, egyre többet mutatott meg önmagából. Hogy már réges-rég felfedte a legféltettebb titkait. Mert bár a fiú iránt érzett szerelme semmit sem változott, ismerte Willt. Tudta, hogy nem hitte volna el neki, ha azt mondja: a múltja ellenére is mellette szeretné leélni az életét. - Ha kellőképp koncentrálsz, vagy elragadnak az indulatok, képes vagy kizárni.

  Will keze a nyakláncról a lány állkapocscsontjára csúszott.

- Nem veszíthetlek el. Nem bírnám ki. – Will Emily homlokához nyomta a sajátját. Szabad keze félve simult bele a lány tenyerébe.

- Nem fogsz – suttogta a lány. - Ígérem.

  A Demona karjára tekeredő kötelek minden egyes rántással egyre mélyebbre fúródtak a lány bőrébe; a csuklóiból előbuggyanó vér apró tócsát kreált a barlang portól mocskos talaján. Még nem volt elég korán ahhoz, hogy a Nap első sugarai áttörjenek a sziklafal résein, de a lány testét átjáró fáradtság túlságosan intenzív volt ahhoz, hogy csupán percek óta próbálkozzon az őt gúzsba kötő, verbénával átitatott anyag széttépésével.

  Demona dühösen csapkodta a lábait. A talpa nekivágódott a padlónak, ahogy a fejét hátra döntve újra és újra rántott egyet a kötelein; mindhiába. A tehetetlenség felőrölte belülről, és bár egyedül volt, szinte érezte a mellkasába fúródó karmok hűvös érintését és Reid ujjainak érdes cirógatását, amitől felfordult a gyomra. Kényszeres öklendezéssel köpött a legközelebbi kő felé. A korábban végrehajtott feltámasztó varázslat pontos helyének irányába. A fekete mágia jellegzetes, szúrós szaga még így, végtelenségnek tűnő percekkel később is érezhető volt.

  A távolból egy elfojtott beszélgetés tőmondatait sodorta felé a szél, jóllehet a testébe fecskendezett verbénának köszönhetően csupán egy-egy szót tudott elcsípni Benedict és Reid legújabb tervéből. Egy Emily nevű Árnyvadászról, boszorkánymesterekről és a Klávé elpusztításáról beszéltek. Egy különös varázslatról és eloldott kötelékekről. Aztán a szavak elhaltak, és nem maradt más, csupán a némaság.

  A lány csalódottan fordult a Benedict testét tartalmazó láda felé, aminek a szélén megcsillant pár vörös vércsepp. Hunyorogva figyelte, ahogy az egyik halvány piros vonalat húzva önmaga mögött végiggördült a láda szélén, és földet érve ráhullott egy fénylő szilánkra. A legutóbbi hibrid-kísérletből maradt tükör egy kisebb darabja árválkodott a sarokban.

  Demona halott szíve szinte ismét életre kelt, ahogy a fejét hol jobbra, hol balra fordítva végigkémlelte az egész vájatot, újabb darabok után kutatva. Egy nagyobb szilánk közvetlenül a szűk folyosó előtt, míg egy közepes, alig négy centis darab tőle egy méterre csúfította el a szürkés homok borította sziklákat.

  Talán, ha ki tudnám fordítani a csípőm, a lábaimmal közelebb húzhatnám magamhoz; gondolta, és ahogy ez a kósza ötlet valódi elképzeléssé vált, összeszorított ajkaival a teljes testét balra döntve kinyújtotta a lábait. A combjai megfeszültek, miközben spiccelt, jóllehet a cipője miatt alig egy milliméternyit jutott közelebb a talpa az egyenetlen talajhoz.

  A lány nyöszörögve húzta maga alá a bokáit. A bal lábát megtámasztva, a jobb talpával lefeszítette a baloldali bakancsot, majd fordítva, ezzel megszabadulva a kényelmes lábbelitől.

  Az izmai sikoltozva tiltakoztak a groteszk póz ellen. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kiszakadhatnak a combjai, mire sikerült megérintenie a tükördarab törött szélét. A lábujjain több apró karcolásból csörgedezett a vér, mire sikerült az összekötözött kezei közelébe rugdosnia a szilánkot.

  A tükör érintése hidegebb volt, mint amire számított, mégsem ezért lett libabőrös. A folyosóról lomha léptek hangja sodródott felé.

  Lehunyta a szemeit, de közben egy másodpercig sem tétlenkedett. Összeszorított az állkapcsát, és egy határozott mozdulattal a csuklójába vágta a szilánk recésre tört szélét.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntötte a vájat bejáratában álló boszorkánymester. – Látom ám, hogy ébren vagy – mondta. Rosszindulatú kacaját hallva Demona csak remélni tudta, hogy az arcát eltorzító fájdalmat az iránta érzett undorával azonosítja majd. - Ugyan, ne legyél ilyen morcos. Nagy nap ez a mai. Ne rontsd el!

  A lány mellkasa aprót emelkedett, majd süllyedt ezt újra ás újra megismételve. A levegővétel egyszerűsége segített neki lenyugtatni a fájdalomtól vonagló testét, miközben átvágta a kezeit átszövő inakat.

- Hol van? – kérdezte, amikor a tükör csontnak ütközött. A hangja elvékonyodott, és a homlokán végigszánkázó izzadságcseppek szúrták a szemét, ahogy belefolytak a könnycsatornáiba. Idegességében ide-oda rángatta a tükördarabot, míg nem a szilánk megtalálta az utat a csuklója másik oldala felé.

  Reid oldalra döntött fejjel mérte végig a látszólag ideges lányt. Nem tudta mire vélni Demona feszült vonásait, így közelebb lépett hozzá, majd leguggolt, ezzel egy szintbe hozva a vállaikat.

- A teste még gyengélkedik – válaszolta. A szemöldökei egymásba csúsztak, ahogy összeráncolta a homlokát. - Kell egy kis idő, amíg ismételten hozzászokik az élethez. Vérkeringés és miegymás – legyintett. - De térjünk vissza hozzád! Most, hogy az angyalvérű kettéválasztotta a varázslatot…

- Hibriddé változtatsz. – Demona szúrós szemmel mérte végig a tőle alig egy karnyújtásnyira lévő Alvilágit. Az ujjai elzsibbadtak, ahogy többé már nem pulzált keresztül rajtuk az éltető vér.

  A gondolatra, hogy olyan lélektelen szörnnyé váljon, mint a vámpírokat darabjaira szaggató hibridek, elfogta a hányinger. A még mozgó keze gyorsabb tempóra kapcsolva választotta el egymástól a kéztőcsontokat és az orsócsontot.

- Okos kislány. – Reid megveregette Demona vállát, amitől a lány elejtette a tenyerében szorongatott tükördarabot, ami apró darabokra törve hullott bele a vértócsába.

  Egy teljes másodpercig bénító volt a némaság. A boszorkánymester tekintete lassított felvételként vált érdeklődőből dühödtté, és ahogy a vámpír válla fölött a szikla mögé lesett, már minden nagyobb, vaskosabb ér kidudorodott a nyakán.

  Demona összeszorította a fogait és egy erőteljes lendítéssel telibe fejelte az Alvilágit, aki a váratlan támadástól elvesztette az egyensúlyát és a fenekére esett.

- Mocskos ribanc! – üvöltötte torkaszakadtából, a kezével a derekához kapva, mire Demona egy hangos sikoltással megrántotta a verbénába mártott kötelet, ezzel leszakítva a már lifegő kézfejét a csuklójáról.

  A vastag anyag némán hullott a padlóra. Pillanatok alatt magába szívta a lány bíborvörös vérét.

  Ahogy megízlelte a szabadságot, egy gyors mozdulattal letépett egy darabot a koszos pólójából, és a vérző csonk köré tekerte, ezzel csillapítva a vérzést. A szervezetébe fecskendezett verbéna miatt épp olyan ütemben regenerálódott, akár egy közönséges mondén. Túl lassan.

  A boszorkánymester szemeiben őrült láng gyúlt, amikor a kezeit a magasba emelve megidézte a hibridjeit. Bár sokan voltak, csupán fele annyian, mint arra Demona számított, épp ezért a lány hálát adott az égnek, amiért Benedict túl gyenge volt ahhoz, hogy Reid teljesen védtelenül hagyja.

  A vámpírlány morogva fordult körbe. Bármerre nézett, bármerre indult, mindig egy hibridbe ütközött. Fakó mellkasukon egy-egy fehér tetoválás kötötte őket a teremtőjükhöz.

  Reid nevetve tápászkodott fel a barlang padlójáról. A hangja visszhangzott a vájatban, ahogy kárörvendő kacajával felhívta magára a lány figyelmét.

  Talán, ha megölném, egy mozdulattal az összes szörnyét harcképtelenné tehetném; gondolta, és egy hirtelen mozdulattal a férfi felé ugrott, jóllehet, még mielőtt valóban elérte volna, az egyik lelketlen bestia vízszintesbe emelte a karját és a falnak lökte. A lány gerince ropogva elégedetlenkedett az erőteljes ütközés miatt.

  A szájából szivárgó vért a karjába törölve, Demona két lábra állt, és felmérve a helyzetet, újra és újra nekitámadt a boszorkánymesternek. Megpróbálta kihasználni az egyetlen előnyét, és a kétméteres szörnyek lábai között átcsúszva kikerülni a kör közepéből.

  Úgy valahogy a tizedik sikertelen kísérlet után már kezdte feladni a reményt, hogy valaha újra láthatja a nővérét és Mathiast. Már csupán büszkeségből húzta ki magát és nézett farkasszemet az Alvilágival. Élettelen szíve a torkában dobogott, majd egy mély lélegzetvételt követően lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a hűvös levegő átjárja a tüdejét.

  A természetellenes nyugalom, ami elárasztotta a testét, segített neki az összpontosításban. Egy jól irányzott forgással kikerülte a hozzá legközelebb álló hibrid karmokban végződő tenyerét, majd a földre vetődve átcsúszott két termetes bestia között.

  Mire elért a boszorkánymesterhez, a karja vérben úszott, de nem foglalkozott a bizsergető zsibbadtsággal. Kihasználva a férfi döbbenetét, egy természetfelettien gyors mozdulattal az alkarjai közé szorította Reid Garwin nyakát és eltörte a gerincét.

  A beálló némaságot mindössze a boszorkánymester földre hulló teste törte meg. Demona megkönnyebbülten rogyott mellé. Vértől csutakos haja az arcára ragadt, ahogy a földre hajtva a homlokát hagyta, hogy az adrenalin távoztával kibuggyanjanak a könnyei.

  Másra sem vágyott, csak egy pohár kék löttyre a Phantom Caféban, Cassandra idegesítő felsőbbrendűségére és Mathias béna poénjaira egy vesztes kártyaparti után. Ám amint átadta magát a pillanatnak, valaki megmozdult a szemközti falnál, és ahogy lassan a sziklatömbök irányába fordította a fejét, a szeme sarkából észrevette, hogy a hibridek elállták a kijáratot.

- Bassza meg – sziszegte a lány, amikor a szörnyek kísértetiesen egyszerre lépve megindultak felé. Kivont karmaiknál már csak velőtrázó, állatias üvöltésül volt hátborzongatóbb.