13. fejezet

Sziasztok :)

Már egy teljes hete tűkön ülve vártam, hogy nekiláthassak ennek a résznek, ugyanis egy a kedvenceim közül, bár az átolvasásánál több helyen is gyengének éreztem ahhoz képest, hogy két kulcsfontosságú jelenetet is tartalmazott. Remélem, hogy csak én vagyok ennyire teljesítésmániás, és hogy ennek ellenére élvezni fogjátok minden sorát! Jó olvasást!
Ó, és persze szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott kommentárt, igazán boldoggá tett minden szava. Ahogy a feliratkozók gyarapodása is. <3
Millio puszi Xx

-------------------------------------------------------------------------------

Szabadság s vér íze

  Az idrisi erdő elnyelt minden fénysugarat, amit magával hozott a hajnal. Visszalopta az éjszakát. A sötétséget, ami mintha minden egyes kanyarral nyomasztóbbá vált volna, ahogy a lány nyomában loholó hibridek közelebb és közelebb értek a csapzott vámpírhoz. Demona vértől mocskos, betört körmei egy vaskos fa durva törzséhez nyomódtak, ahogy kilesett az esetlen rejtekhelye mögül. Bicegő lábának, a szervezetében keringő vasfűnek és a még mindig hiányzó kézfejének köszönhetően túl fáradt és lassú volt ahhoz, hogy lefussa a megvadult bestiákat.

   Demona a göcsörtös kéregnek döntötte a homlokát, és közben keserűen, légszomjtól gyötörve zihált, holott már hosszú évszázadok óta levegő nélkül élte az életét.

- Gyerünk! – suttogta. A karjai remegtek; sokkalta inkább a sokktól, mint a félelem okán. Az egyetlen ember, aki képes lett volna megfosztani a méltóságától és a hibridekhez hasonló, lelketlen szörnnyé változtatni, meghalt, és még ha az őt üldöző bestiák ki is szakították volna a szívét, a halál akkor sem lehetett rosszabb, mint tehetetlenül végignézni, ahogy egy felsőbb erő a testét irányítva megöli azokat, akikkel igazán törődött. – Gyerünk már!

  A vámpír ökölbe szorított tenyere enyhe csapást mért az őt védelmező fára, amiről egyszeriben az összes madár a levegőbe szállt. Csiripelésük vészjósló hangja jelzőfényként szolgált a mozdulatlanná dermedt hibrideknek, ezzel ismételten menekülésre kényszerítve az Alvilágit.

  Demona minden izmát megfeszítve, izzadságtól és vértől csutakos hajjal indult meg a rengeteg közepe felé. A vissza-visszatérő, emberfeletti gyorsaságának hála a természet egy végtelen, méregzöld vonallá vált, ami végigkísérte az úton, bármerre fordult.

   Két kitérővel később egy kiálló gyökércsonk kegyetlenül a földre rántotta. Demona teste évszázadok múltán ismételten haldoklott, és hiába a szabadság, már azt sem tudta felidézni, miért küzdött valójában. Azért, hogy ismételten magához ölelhesse a nővérét? Vagy azért, mert tudta, hogy Cassandra kifordulna önmagából, ha nem tudna elbúcsúzni tőle?

  Halk füttyszó törte meg a bestiák hörgésének velőtrázó kánonját, ami ismételten mozgásra ösztökélte az Alvilágit. Egyetlen ép tenyerére támaszkodva, emberi szem számára is látható sebességgel állásba tornázta magát, majd a legközelebbi fának dőlve megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, amit elvett tőle az esés.

   Elérve az erdő szélét, egy fakózöld rétre talált, mégsem a tisztás, hanem a fák árnyékában épphogy megbújó házikó volt az, ami reménnyel töltötte el a vámpír halott szívét. A kéményből felszálló füst a gyerekkori nyaralójukra emlékeztette az Alvilágit, és már az sem zavarta, hogy fogalma sem volt róla, merre lehetett, vagy kit rejthettek a falak. Ha nem Benedict pihent a faházban az őt védelmező hibridekkel, akkor már semmit sem veszíthetett.

   Demona bicegve sétált el a házig, egész idő alatt a fák takarásában maradva, hogy az ébredező napsugarak még véletlenül se érjék el. Az árnyékban azonban lassabban haladt, így mire elért a menedékig, az őt üldöző szörnyek monoton lépteinek hangja már egészen közelről érkezett. Gondolkodás nélkül feltépte a bejárati ajtót.

- Mi a franc? – Az ismeretlen hang tulajdonosának hangos káromkodása váratlanul érte a vámpírt, és mire észbe kapott, egy láthatatlan erő lefogta a végtagjait és a falhoz szorította. Alig öt centiméterrel a föld felett lebegve, tehetetlenül próbálta megmozdítani a testét. A felé közeledő alak is csupán akkor vált láthatóvá a számára, amikor egy-két lépéssel később bekerült a vámpír látómezejébe.

  Bár a barna hajú, több mint száznyolcvan centiméteres férfi kék íriszei még szkeptikus szemmel is varázslatosak voltak, első ránézésre sehol sem viselte magán a boszorkánymesterek jelét. A bőre makulátlan, a fülei pedig tompák voltak, jóllehet a balból mintha hiányzott volna egy darab. Reid Garwinnal ellentétben a mellkasa elé emelt kezei éppoly emberinek tűntek, akár egy közönséges mondénnak.

- Ki vagy, és mit keresel a házamban? – kérdezte dühtől összeráncolt homlokkal. Annak ellenére, hogy mérges volt, nem tűnt kegyetlennek, Demonának mégis rossz előérzete támadt, és magában cifrán káromkodott, amiért ismételten ennyire szerencsétlenül választott. Talán, ha először felmértem volna a terepet, és csupán a soron következő háznál álltam volna meg…

- Először eressz el! – sziszegte összeszűkített szemekkel. Az íriszei a vörös egy fakó árnyalatában ragyogva állták az Alvilági szórakozott tekintetét. A boszorkánymester kacagva mérte végig a vámpírlányt. Félig megdöntött feje tanácstalanul próbált visszaemlékezni az arcára, ami a felszínre törő felsőbbrendűség miatt hirtelen kísértetiesen ismerősnek tűnt számára.

- Lószart! – tiltakozott, ösztönösen feljebb emelve a lányt, akinek így már a lábujja sem ért hozzá a padlóhoz. Demona nyelőcsöve égett a láthatatlan kéz szorításától. - Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, drágám, de jelenleg nem vagy olyan helyzetben, hogy bárkit is utasítgass.

  A vámpír sziszegve nézett farkasszemet a férfival. Mintha egy máglya, vörösen izzó lángcsokor viaskodott volna magával a Titanicot ostromló jégheggyel. A meleg tűz, bármennyire is próbálkozott a lány, hamar kihunyt a robusztus hótömb láttán.

- Oké – suttogta beletörődve. Hosszú, göndör haja az arcába hullott, ahogy a feje megadóan előrebukott, amikor alig észrevehetően enyhült a boszorkánymester szorítása. - Demona. Demona Blightly.

  A férfi karja az oldala mellé esett, miközben hátrált egy bizonytalan lépést. A háta nekiütközött a barna kanapénak.

- Cassandra húga? – kérdezte, és a hangja akaratlanul megbicsaklott, ahogy felsejlettek előtte a nő közelében eltöltött hosszú hónapok keserédes emlékei.

  Demona hitetlenkedve tapogatta végig a testét, ami a férfi pillanatnyi gyengeségének hála ismételten életre kelt. Már nem lógott a levegőben, akár egy mihaszna marionett bábú, akit megunt a készítője. Az ép kezére támaszkodva, óvatosan a falnak nyomta magát, majd hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemeit. Kiélvezte a nyugalmat, amit a levegőben keringő gyógynövények illata és a beálló csönd elegye alkotott.

- Ismered a nővérem? – kíváncsiskodott a lány, hagyva, hogy a vérében keringő verbéna szépen, lassan kiürüljön a szervezetéből és mihamarabb beforrjanak a barlangban szerzett sebei. Visszagondolva a megvadult hibridekre, alig akarta elhinni, hogy sikerült elfutnia, és a szabadsága csupán egy csúnyább zúzódásába és pár szétroncsolódott izomkötegbe került. Az oldalához kapva, elhúzott szájjal tapintotta ki a feltépett, több sebből vérző húst.

- Fogalmazhatunk így is – motyogta a kanapéra támaszkodó boszorkánymester. Most, hogy már tudta, miért voltak olyan ismerősek a lány zord vonásai, minden porcikája bosszúért rimánkodott, de a sérüléseit vizsgálgató vámpír láttán mégsem volt képes a magasba rántani. - Egy okot mondj, amiért érdemes megkímélnem az életed! – nyögte, a jobb karjával az orrnyergét masszírozva. Tisztában volt vele, hogy a földön ülő Alvilági sosem ártott neki, egy része mégis ellenségként tekintett a vámpírra és mélységesen megvetette azért, aki. - És ha lehet, még ma.

  Demona elgondolkodva nézett fel a boszorkánymesterre. Az arcán átsuhanó érzelmek mélyen beleszőtték magukat a férfi mimikáiba, és akárcsak egy elhagyatott szoba pókhálótól fehér falain, ezek alatt sem lehetett felfedezni az igazi színeket. Nem tudta megfejteni, mi nyomasztotta legbelül, ahogy a levegőben lógó kérdésre sem tudott egyenes és őszinte választ adni. Az eltelt évszázadok alatt egyetlen olyan dolgot sem tett, amiért érdemes lett volna az életre. Ha a szükség úgy hozta, megölt bárkit, hogy csillapítsa az éhségét. A felhalmozott vagyonuk egyetlen garasát sem fordította a rászorulók megsegítésére. Az ezredfordulóig még csak meg sem próbált kilépni a nővére árnyékából. Most pedig, hogy végre alkalma nyílt egy igazán fontos dologban saját döntéseket hozni, az első adandó alkalommal a biztos halálba vezényelte a klán, számára kevésbé kedves, mégis odaadó tagjait.

- Nem tudok, oké? – nyögte, miközben megpróbálta állásba tornázni magát, kisebb-nagyobb sikerrel. Vértől nedves ruhája vörös csíkot festett az otthonos ház bézsszínű falára, ahogy a lábait megtámasztva kihúzta magát.

   A férfi felhúzta a szemöldökeit. Képtelen volt felfogni, hogy valaki, aki látszólag foggal-körömmel ragaszkodott az életéhez, hogyan volt képes ilyen könnyen meghátrálni, holott egy egyszerű válasszal megválthatta volna a szabadságát.

  Demona arca megvonaglott, és a szemeiben izzó tűz ismételten vörösre festette egyébként mélybarna íriszeit. Ahogy az érzelmei eluralkodtak a testén, a fogai ösztönösen előbújtak, és ettől felállt a szőr a boszorkánymester hátán.

  A hibridek hangját eltorzította az erdő, amitől Demona ösztönösen a kanapé felé hátrált, amíg a boszorkánymester egy laza mozdulattal visszacsúsztatta a keretébe a kiszakított ajtót. A meghasadt fa repedései a lány szeme láttára olvadtak eggyé, és mire az ujjai megérintették a barna bútordarabot, az ajtó ismételten kész volt elszigetelni őket a külvilág szörnyűségeitől. Csakhogy a bestiákat még egy betonfal sem tarthatta volna vissza.

  Demona remegve szorította a mellkasához a csonka kezét, miközben a nyakát nyújtogatva megpróbált kilesni a férfi válla fölött. A boszorkánymester háta ugyanis szinte teljes egészében kitakarta az ablakot.

- Bassza meg! – Az Alvilági férfi káromkodva húzta le a fejét, amikor az egyik fehér szörnyeteg karja széttörte a falécek közé fogott üveget. Az apró, éles szilánkok ragyogó szőnyeget képezve szóródtak szét a padlón, mialatt a varázsló másra sem tudott gondolni, csak hogy mennyire jellemző, hogy akárcsak a nővérének, Demonának is elegendő volt öt perc ahhoz, hogy fenekestől felforgassa az életét.

 A vámpírlány beszívta az alsó ajkát, majd szembefordulva az első hibriddel, megpróbálta összeszedni minden erejét. Egy dologban ugyanis száz százalékig biztos volt. Nem fordíthatott hátat a férfinak, mert még ha el is szaladt volna, a hibridek elől nem menekülhetett. A boszorkánymester halála csupán röpke percekkel hosszabbította volna meg az életét.

  Az Alvilági eközben az előbb látott trükkel a levegőbe emelte a hörgő szörnyeket és egy gyors és precíz mozdulattal eltörte a csigolyáikat, így azok a földre hullottak, akárcsak Reid egy örökkévalóságnak tűnő órával korábban. Demona mosolyogva hajolt az eszméletlen lények fölé, miközben a férfi sötétkék villámokat szórva egy újabb lelketlen bestiát taszított a padlóra.

  Csakhogy a hibridek sokkal gyorsabban regenerálódtak, mint a hétköznapi vámpírok, és mire a lány kettőt pislogott, a hozzá legközelebb fekvő szörny mélyfekete szemei kipattantak, karmokban végződő kezei pedig megragadták a vámpír nyakát.

  Az Alvilági nyöszörögve rúgott bele a szörny tetovált mellkasába, és amikor ez sem segített, a könyökei közé szorította a bestia nyakát és eltörte azt, akár egy vékony ceruzát. Az öntudatlan hibrid izmai megmerevedtek és a földre rántották a lányt, aki fogcsikorgatva szakította ki magát a szörny szorításából. A térdeire támaszkodva, hörögve köpte ki a szájában felgyülemlett vért.

  Az ébredező hibridek egyike a lánytól alig egy méterre megmozdította a kezeit, de mintha észre sem vette volna a vámpírt, amint lábra állt, dühösen a társaival harcoló boszorkánymesterre rontott, aki csupán az utolsó másodpercben tudott kitérni a szörnyeteg elől. A varázsló haját a saját vére színezte sötétre. A vörös nedű édes illatától összerándult a vámpír gyomra.

  Demona előbújó fogakkal ugrott rá a hozzá legközelebb álló hibridre, mielőtt az a boszorkánymester hátába mélyeszthette volna hosszú karmait. Az ép tenyerét az alkarjára kulcsolta, úgy tartotta fenn magát a vonagló bestián, miközben a fejét hátravetve beleharapott az ellenfelébe. A szájpadlása belebizsergett a langyos vér selymes érintésébe, de ahogy az első kortyok végigszántották a torkát, émelyegve eresztette el a szörny húsos nyakát, és a földre kuporodva öklendezte ki az undorító folyadékot.

  Bár a szeme sarkából látta a felé közeledő lényt, képtelen volt megmozdulni. A hányinger miatt botladozva, a fenekén csúszva hátrált a fal felé. Már szinte érezte, ahogy a szörny hűvös karja átütötte a mellkasát, a karmai pedig közrefogták a szívét, amikor a hibrid nyaka minden előzmény nélkül természetellenes szögbe csavarodott. A teste összecsuklott, majd szétterült a földön.

- Gyere! – Demona elkapta a boszorkánymester kezét, és hagyta, hogy a férfi felrántsa a földről, habár a halántéka mentén végigcsorgó, bíborvörös vér láttán ismételten émelyegni kezdett. A gyomra küzdött a szervezetébe kerülő, fertőzött folyadék ellen, miközben a faház padlóján fekvő hibridek mellé újabb bestiák csatlakoztak.

  A Lyn-tavat körülölelő barlangok dohos szaga vér fémes illatával keveredett, és ahogy az Árnyvadászok mellé szegődött vámpírok beléptek az utolsó felderítetlen járatba, Jem elhúzott szájjal nézett végig az összegyűlteken. Míg Gideon és Cassandra a háta mögött, addig Will Emily és Mathias között lépkedett. Kivont kardján megcsillant a sziklák repedésein átszűrődő fény, ami a barlang jobb felébe száműzte a napsugarakkal szemben tehetetlen Alvilágiakat.

- Nincs itt – dühöngött a szőke vámpír. Ökölbe szorított kezeit szorosan az oldalai mellett tartotta, bár legszívesebben az ifjú Herondale oldalán sétáló nephil nyaka köré fonta volna mindkét tenyerét.

  A botjára támaszkodó Árnyvadász a boltozat felé fordította a tekintetét. A szürkésbarna kövek pontosan úgy néztek ki, akár a Garwin lakásán talált fényképeken, de az elmúlt negyven perc elvesztegetett másodperceire gondolva tartott tőle, hogy mi lesz, ha Lilynek mégsem volt igaza.

  A feszültséget szinte tapintani lehetett.

- Pedig itt kell lennie! – erősködött a lány kitartóan. A kezeiben szorongatott fényképet tanulmányozva újra és újra összehasonlította az aktuális barlangot a fotón megörökített kövekkel. Olyan makacsul koncentrált - kizárva a vámpír dühét -, mintha a képen szereplő alakok bármelyik pillanatban életre kelhettek volna és elárulhatták volna neki a helyes irányt. A fiú képtelen volt rájönni, hogy csodálatraméltónak vagy inkább idegesítőnek találta-e a barátja kitartását. Végül arra jutott, hogy egy kicsit talán mindkettőnek egyszerre.

- Miért olyan nehéz bevallanod, hogy ismételten elcseszted? – sziszegte a vámpír, és az arcát eltorzító, vörösen izzó íriszek láttán Jem biztos volt benne, hogy mindössze Cassandra jelenléte és a barlangot átszelő fénysávok tartották vissza attól, hogy Emily nyakába mélyessze a fogait. Na, nem mintha a lány nem tudta volna megvédeni magát! Charlotte halála óta Lily volt a második – közvetlenül Cecily után -, aki az idejének legnagyobb részét az edzőterem négy fala között töltötte. Az elmúlt hetekben túlszárnyalva egykori önmagát, kimértebb és koncentráltabb harcossá vált, mint bármelyikük.

- Miért olyan nehéz elhinned, hogy igazam van? – erősködött, és félelmet nem ismerve szembefordult az Alvilágival, aki mintha egész idő alatt csak erre várt volna, azonnal megállt. Cassandra szemforgatva, Gideon enyhén előre döntött fejjel, kissé csalódottan oldalazott el a makacs Alvilági mellett, aki az elmúlt napokban mintha minden pillanatot megragadott volna, hogy Lily orra alá dörgölje, mennyire gyűlölte, amiért a testvérével ellentétben ő kimenekült az égő villából.

- Oh, tényleg? – kérdezte egy gúnyos kacaj kíséretében. Megdöntött háttal, a bal karját a hátára simítva és a jobb csuklóját többször is megtekerve hajbókolt. - Akkor kérlek…

- Megtaláltam a boszorkánymestert! – Gideon hangjára mind a barlang belseje felé fordultak, és mire bármelyikük is felfoghatta volna, hogy mindez mit is jelentett pontosan, Mathiast elnyelte az alagútszerű folyosó. Jem futólépésben követte az Alvilágit, míg a barátai a bejárat felőli oldalt védve, lassított léptekkel haladtak az Intézet vezetője felé. Úgy tűnt, egyetlen hibrid sem ólálkodott a közelükben, amiben egyikük sem talált semmiféle logikát, amíg a fiatal Lightwood legfrissebb megállapítását feléjük nem sodorta a szél. – Halott, de a teste még nem hűlt ki, ami azt jelenti, hogy csak nemrég ölték meg.

  Jem megtorpant a folyosó végén. Hunyorogva próbálta meg összerakni a kirakós darabajit.

- Kiszabadult – suttogta, miközben a sarokban pihenő, nagyobb szikladarabhoz lépve lehajolt a vérfoltos kötelekért. A nedves anyag bűzlött a verbénától, ráadásul a rajta található dupla csomó éppoly sértetlennek tűnt, mint a kötél maga, vagyis az, akit a sziklához láncoltak, képtelen volt elszakítani a béklyóit.

- Az sem biztos, hogy Demona tette – replikázta a tükördarabokkal foglalatoskodó Will, aki mintha teljesen beleveszett volna a felállított oltár és az üres láda látványába. A koporsószerű doboz oldalára száradt vér barnára festette a fal belső részébe vésett rúnákat, ami semmi jót sem ígért. A gravírozott jelek ugyanis egy kiátkozott Árnyvadász temetésének elengedhetetlen részét képezték.

- Szerinted lehetséges, hogy… - Lily finoman a fiú vállára simította a kezét, mire a fiatal Herondale elhúzta a száját, és a válla fölött az őket figyelő parabataijára lesve, lemondóan megrázta a fejét.

  Már magától a feltételezéstől, hogy Garwin esetleg feltámaszthatta az egyik felszenteletlen nephilt, végigszaladt a hideg a sziklánál gubbasztó Árnyvadász testén. Az első nephilek ugyanis okkal építették a Csontvárost, ahogy az újszülött Árnyvadászok sem pusztán elhivatottságból estek át a Néma Testvérek szertartásán. Mindkét rituálé arra szolgált, hogy a földön kószáló démonok még véletlenül se vehessék át az uralmat a felszenteletlen testek fölött.

  Jem megrázta a fejét, majd ismételten a kezében tartott kötélre fókuszált. A homokba hullott vércseppek szabálytalan vonalakat rajzoltak a padlóra, elvezetve őt a kődarab mögött keletkezett, hatalmas vértócsáig.

- Rengeteg a vér – mondta, miközben megpróbálta kirekeszteni a gondolataiból az eltorzult Benedict visszatérését és kegyelmet nem ismerő bosszúhadjáratát. – Ó! – A fiú ajkai elnyíltak, amikor a szikla mögött rátalált egy összeroncsolt, hófehér kézfejre, aminek az alja már szinte teljesen elszíneződött ott, ahol a pocsolya közepén fénylő tükördarab elszakította az ereket. - Ráadásul ez itt egy női kézfej, ha nem tévedek – mondta. A szemöldökei a homloka közepére csúsztak, miközben maga elé képzelte az életéért küzdő lányt. Látatlanul is fejet hajtott az elkötelezettsége előtt. Az ezüstös fiú már olyan rég beletörődött a korai halál gondolatába, hogy őszintén megdöbbentette, hogy valaki, aki már tucatnyi emberöltőt leélt a Földön, még mindig ennyire ragaszkodott a folytatáshoz. - Talán tényleg ő volt.

  Cassandra elhűlve lökte arrébb a vértócsa fölé magasodó Árnyvadászt.

- Akkor viszont meg kell találnunk! – parancsolta, és mintha a temetkezési láda szélére ragadt vér fel sem tűnt volna neki, egyszerűen végigrohant a barlang dohos folyosóján, elvárva, hogy a többiek szó nélkül kövessék. Gideon morogva osztotta fel a feladatokat.

- Váljunk szét! Jem, Mathias! Ti velem jöttök, és elindulunk Alicante felé. – Az Intézet vezetője megvárta, hogy az általa választott személyek egymásra nézve, egy erélyes biccentéssel beletörődjenek a feladatukba, majd a sarokban álló Árnyvadászok felé fordulva Will kezébe nyomott egy apró pergamentekercset, amit még Cassandra könyvtárában rejtett az irónja mellé. - Will, kérlek, írj egy tűzlevelet a Klávénak, és Lilyvel várjátok meg a Tanács embereit. Muszáj biztosra mennünk.

  Bár Gideon felkészült rá, hogy a mindig szeszélyes fiú megpróbálja majd kibeszélni magát a közvetítői feladat alól, Will egy szót sem szólt, helyette a folyosó szélén álló barátjához lépett és egy kurta mosollyal az útjára engedte a pálcájára támaszkodó fiút. Bár bántotta az önérzetét, amiért kihagyták egy esetleges harcból, tisztában volt vele, hogy a rangidős nephilnek nem maradt túl sok választása, és hogy ennél előnyösebben aligha tudta volna felosztani a csapatot. Ha mindössze Lily maradt volna hátra, a Klávé nem vette volna elég komolyan, ráadásul mind a Tanács beleegyezése nélkül indultak útnak, így a sokak által árulónak bélyegzett lány jelenléte csak tovább rontotta volna az engedetlenségüket. Ha Jemet hagyták volna a barlangban, Mathias szembekerült volna Lilyvel, vagy ha vele nem is, Willel mindenképp. Ahhoz pedig, hogy időben rátaláljanak a vámpírlányra, a felderítőcsapatnak a lehető legegységesebbnek kellett maradnia.

  A Nap fénye nagyban korlátozta a vámpírok mozgásterét. Az Éjszaka Gyermekei csupán a dús, egymásba fonódó lombkoronák árnyékában közlekedhettek, de mivel Demona is közéjük tartozott, ez a hátrány egyszeriben előnnyé vált, és lecsökkentette a lehetséges búvóhelyek számát.

  Jem közvetlenül Cassandra mögött sétált. A bőrére rajzolt rúnáknak köszönhetően majdnem olyan kifinomult eleganciával és nesztelenséggel lépkedett, mint az Alvilági, miközben a fák törzseit lesve és a földre hullott levelek erezeteit vizsgálva megpróbált rájönni, merre futhatott Demona.

  És akkor felfedezte az első nyomot.

- Arra! – A jobb karját vízszintesbe emelve az egyik közeli fára mutatott, aminek a kérgét feltehetően a lány vére festette vörösesbarnára.

- Azt hiszem… azt hiszem, hallom őt. – Mathias egy-két centivel eltartotta az oldalaitól a kezeit, ahogy lehunyt szemeivel körbe fordulva megpróbálta kiszűrni a levegőben hömpölygő hangokat. Egy néma káromkodás, egy ismeretlen hang és egy vészjósló hörgés. Mégsem tudta merre induljon, amíg Cassandra meg nem ragadta a felkarját. Ahogy a nő körmei feltépték a felsőjét és belemélyedtek a húsába, a férfi szemei kipattantak. Demona elnyelt sikolya betöltötte az egész elméjét. - Sietnünk kell!

   Az erdő szélére érve a vámpírok megtorpantak. A reggeli Nap fénye már túlságosan égette a bőrüket, így elzárta őket a házikótól, aminek szilánkosra tört ablaka mögött az egyik hibrid épp a falhoz csapta a Demonát védelmező boszorkánymestert.

- Demona! – sikította a vámpírkirálynő, mire a lány óvatlanul a fák árnyékában ragadt barátai felé kapta a fejét. A földre zuhant varázsló még épp időben emelte a magasba a kezeit, ezzel megmentve a vámpírt a felé közeledő bestia karmaitól.

  Jem fogcsikorgatva húzta elő az övére csatolt szeráfpengéjét. A hajába belekapott a hűvös szél, ahogy Gideon oldalán elindult a faház felé. Mire elértek a leszakadt ajtóhoz, az egyik szörnyeteg kihajította az ablakon a több sebből vérző boszorkánymestert.

   A fiatalabb nephil a teljes testsúlyát belevitte az ütésekbe, miközben a szeme sarkából felmérte a ház belső elrendezését, és átugorva a kettétört kanapét berohant a konyhába, ahol az egyik bestia a nyakánál fogva a magasba emelte a vámpírlányt. Jem kihasználva a szörny figyelmetlenségét, egy egyszerű mozdulattal levágta a hibrid feje fölé emelt karját, majd a szeráfpengéjét a lény mellkasába döfve felrántotta a kardot és kettémetszette a koponyáját.

   Demona hörögve kapott a nyakához. A nyelő- és légcsöve szilánkosra zúzódott a hibrid karmai között, de a tény, hogy már gyorsabban gyógyult, mint egy átlagember, nem nyomta el roncsolódás fájdalmát. Jem szótlanul hajolt le a lányhoz. A jobb kezét Demona vállával egy vonalba ejtve, némán várta, hogy elfogadja a segítségét, ám a vámpír túl makacs volt mindehhez, így a nephil jobb ötlet híján, szótlanul figyelte, ahogy összeszedte magát, majd a térdeire támaszkodva elbotorkált a tűzhely melletti szekrény legfelső fiókjába rejtett öngyújtóig, és a kamrában tárolt alkoholért nyúlva leöntötte a földön fekvő bestiát, végül felgyújtotta a testét.

   A lángok megvilágították a vámpír éhségtől eltorzult arcát. Mosolygott, miközben a hozzá legközelebb fekvő szörnyhöz kúszva nyakon öntötte az aranysárga nedűvel, majd a harmadik bestia elpusztítása után nevetve kortyolt bele az erős italba. Még az sem rontotta el a kedvét, hogy az alkohol végigmarta, egyébként is felsértett torkát. Kárörvendve hagyta, hogy fáradt elméjét magába szippantsa a végtelen, megfoghatatlan sötét.