14. fejezet

Sziasztok :)

Egy nap híján egy teljes hónapja már, hogy nem hoztam folytatást. Hűha! Még kimondani/leírni is borzasztóan sok. Viszont, ez idő alatt letettem egy híján az összes érettségimet (emeltek), és mindegyiket sikerült ötösre teljesítenem, még ha a százalékok nem is lettek meg. Remélem azok, akik már túl vannak a vizsgáikon, hasonlóan elégedettek, ha nem jobban.
Ebben a részben, hmm.. mit is mondhatnék. Kicsit lenyugszanak a kedélyek, és amolyan átfedő résznek is tekinthetjük, mondjuk. Ahogy gondoljátok. Igazából az "emberi" kapcsolatok kaptak hangsúlyt, tekintve, hogy minden párbeszéd az "Intézetben" zajlik.
Jó olvasást!
Kellemes nyarat!
Millio puszi Xx
ui.: ha hibákra bukkantok, nyugodtan szóljatok ezúttal is <3 

-------------------------------------------------------------------------------

Köszönet

   A Nap halovány fénye rózsaszínre színezte a hűvös ellenére is zajos város felhős egét, vagyis csupán idő kérdése volt, hogy az óriási golyóbis ismételten megpihenjen, ezzel átadva a stafétát az Éjszaka Gyermekeinek.

- Látnod kellett volna! – csattant fel a tölgyfaasztalra támaszkodó Árnyvadász. Rakoncátlan, fekete tincsei az arcába hullottak, ahogy közelebb hajolt az íróasztal mögött elnyúló, megfáradt nephilhez. - A Klávé emberei mintha meg sem hallottak volna minket. Egyszerűen kipakolták a helyet és eltűntek – panaszolta egy bosszús sóhaj kíséretében.

  Miután Gideon, Jem és Mathias elhagyták a barlangot és Will elküldte a konzulnak címzett levelet, tucatnyi feketébe öltözött Árnyvadász özönlötte el a vértől és portól mocskos vájatot. Úgy mozogtak, akár a ragadozók. Kecsesen, hangtalanul és természetellenesen gyorsan, lenézve mindenkit, akit nem találtak elég méltónak ahhoz, hogy megjegyezzék a nevét.

- Le kellett volna fotóznunk azokat a véseteket! – bosszankodott, ahogy eszébe jutott az egyik izmos férfi, aki szándékosan fellökte a vállával. Ha Lily nem fonta volna a csuklójára az ujjait, nagy valószínűséggel nekirontott volna az elkényeztetett idrisinek. - Szerinted tényleg képesek lennének eltusolni, hogy Garwin feltámasztotta Benedictet?

  Gideon arca megvonaglott az ismerős név hallatán. Halott apjának fakó vonásai még túl élénken éltek az emlékezetében ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feldolgozza a visszatérés lehetőségét. Egyre csak azzal nyugtatgatta magát, hogy egyetlen konkrét bizonyítékot sem találtak arra, hogy a boszorkánymester pont az apján kísérletezett. Hogy pont őt hozta vissza. Hogy pont őt támasztotta fel.

- Ezt így elég veszélyes kijelenteni – válaszolta egy mély lélegzetvételt követően. Görcsös vállai előreestek, ahogy az asztalra fektetve a könyökeit, megtámasztotta a fejét. Hunyorogva, a szemeit résnyire szűkítve próbálta meg kizárni a hibridtámadásban elesett társaik temetésén elhangzott, személytelen beszéd sorait, jóllehet az élj, de nyugodj bátyám, már vár az öröklét búcsúmondat újra és újra megkövetelte magának a figyelmet. A férfi torkában növekvő gombóc megnehezítette számára a lélegzést. - Nem tudom.

- Azok után, hogy megölették Garwin szüleit, ki tudja, mire képesek – makacskodott Will, az ajtóban álló lány figyelmeztető köhögése hallatán egy leheletnyit visszafogottabban, mint tervezte. A húgával ellentétben nem érzett bénító szomorúságot, amikor a fiatal Lightwoodra gondolt, még ha egykor barátok is voltak a szeszélyes fiúval. Az, hogy Gabriel pusztán az iránta érzett gyűlölet miatt képes lett volna megölni a lányt, aki a világot jelentette a számára, ráadásul kihasználva Cecily ártatlanságát szemrebbenés nélkül a Néma Testvérek elé dobta Emilyt, megbocsáthatatlan volt a számára.

- Ne feledd, hogy az eredeti Tanács tagjai már szinte mind halottak. Nem ők végeztették ki a boszorkánymestereket – érvelt a szőke férfi, de mintha egy közönséges mondénhoz beszélt volna álcázó rúnával a felsőtestén. Will könnyedén elsiklott az ésszerűnek tűnő kijelentések mellett, ezzel akaratán kívül az öccsére emlékeztetve a tehetetlenségtől fáradt férfit.

  Gideon lemondóan legyintett, Will mégis folytatta.

- Whitelaw még életben van! – Lily elhúzott szájjal lépett a fiatal Árnyvadász mellé. A feje lüktetett a szobában keringő, ki nem mondott, agresszív gondolatoktól, a hangja mégis kimért és nyugodt maradt, amikor Will mellkasára téve mindkét tenyerét, óvatosan az ajtó felé taszította a fiatal nephilt.

  Az ifjú Herondale dühtől izzó tekintete ellágyult, ahogy megpillantotta Emily mogyoróbarna íriszeit. Addig görcsös izmai pedig felengedtek, amint a lány egy lágy puszit nyomott a vállára. Még a fekete anyagon keresztül is belebizsergett a Penhallow lány csókjába, mintha csupán szerelmük első, rózsaszín pamacsba bugyolált heteit élték volna, és még minden érintés az újdonság megbabonázó erejével csapta volna mellkason.

  Will a lány homlokának döntötte a sajátját. A levegő zizegve szökött ki a fogai között, ahogy megadóan átadta magát a másik akaratának. A dühe elcsitult Lily ölelő karjaiban.

  Miután elhagyták Gideon irodáját, végigsétáltak a folyosón, kikerülve Sophiet, aki épp két, felmelegített vértasakkal rohant a Menedékhely felé. A cselédlány az alsó ajkát a felsőre simítva, ügyetlenül próbálta meg kifújni a szeméből a középhosszú tincseit. Bár a lenge, fehér ingjét a könyökéig feltűrte, pár skarlátvörös csepp beleitta magát a szövetbe, hiába mosta meg a karját alig tíz perccel korábban.

- Sophie! – Gideon sietve szólt a mellette elrohanó lány után. Még azzal sem vesződött, hogy bezárja az irodája ajtaját, vagy elmenjen a konyhába, ahogy azt eredetileg tervezte. Gondolkodás nélkül a megszeppent cseléd mellé lépett, akinek mintha a földbe gyökereztek volna a lábai a férfi hangja hallatán. Mióta megosztotta vele az arcát kettészabdaló sebhely történetét, aligha beszéltek egymással. Az utóbbi napokban kettejük kommunikációja megragadt az udvarias „Nem kellene ennyire túlhajtanod magad!”, „Ma mind kihagyjuk az ebédet…” és „Köszönöm a süteményeket.” szintjén. - Hogy vannak a sebesültek?

  Sophie megmutatta Gideonnak a kezeiben szorongatott, langyos vértasakokat, mintha azzal mindent megmagyarázhatott volna, de amikor a férfi enyhén oldalra döntötte a fejét, a lány megadóan az alagútrendszer felé bökött, ezzel mozgásra késztetve az Árnyvadászt.

- A Menedékhely kissé zsúfolt, most, hogy bepakoltunk két ágyat is, de Caleb már felébredt. Ő volt az, aki rájött, hogy Demona miért nem reagált semmire, bármivel is próbálkoztunk. – Gideon megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. Örült, amiért ezúttal egyetlen áldozatot sem követelt a hibridek elleni harc, holott akár mindannyian odaveszhettek volna. Bármit is tett Reid Garwin, az elkorcsosodott szörnyetegeket egyre nehezebb volt megállítani. Míg Gabriel halálakor még a szeráfpengék is képesek voltak végezni egy-egy bestiával, ezúttal csupán a tűz tartotta őket vissza attól, hogy lemészárolják mindazokat, akik megpróbálták megvédeni Demonát.

- De akkor most már ő is jól van?

  Sophie kerülve a másik tekintetét, készségesen bólintott.

- A boszorkánymester kivéreztette a szervezetéből a hibridmérget és a teste azonnal megkezdte a regenerálódást, de még mindig nem nőtt vissza a kézfeje – válaszolta, miközben Gideon kinyitotta neki a vasajtót, ami feltárta előttük a rövid alagutat, ami elválasztotta az Intézetet a Menedékhelytől. Mindkét helyiség az Enklávé tulajdonát képezte, de amíg az Intézetbe csupán Árnyvadászok és hivatalosan is bebocsátást nyert Alvilágiak, addig a Menedékhelyre bárki betérhetett, akinek szüksége volt rá. - Viszont a bordáira már visszanőtt a hús.

- És Jem?

- A vámpírlány mellett ül – motyogta a lány. Szemlesütve gondolt vissza azokra a napokra, amikor még fülig szerelmes volt a beteg fiúba. Akkor még bármit megadott volna azért, hogy az Árnyvadász olyan gyengéden nézzen rá, mint az elmúlt órákban az eszméletlen Alvilágira. - A gyógyító rúnák helyrehozták a színét.

  Ahogy elérték az alagút végét, Gideon megtorpant, és ez megállásra késztette a tőle egy fél lépéssel lemaradt lányt is, aki vonakodva fordult az Intézet vezetője felé. Felhasított arcát groteszk mód eltorzította az újabb ajtó mögül kiszűrődő, éles fény, a férfi gyomra mégis görcsbe rándult, amikor a kezeit a lány tenyereihez érintve, finoman átvette tőle a két tasakot. A nephil lélegzetvisszafojtva várta, hogy a cselédlány ellökje magától, de Sophie élvezte a bőre alatt cikázó elektromosságot, és rá nem jellemző mód, többet akart.

  Végül mégis ellépett.

- Köszönjük – habogta a férfi zavartan. A torka kapart, a felkarja pedig viszketett, mintha milliónyi hangya száguldozott volna a fekete pólója alatt. - Menj, pihenj le! Egész éjszaka fent voltál, biztosan fáradt vagy.

  Sophie kihúzta magát, és csípőre tette a mosogatástól száraz kezeit.

- Segítenem kell a konyhában! – makacskodott, de a másik ijedt vonásai láttán inkább az oldala mellé ejtette a karjait. Nem akart túlzottan önfejűnek és önzőnek tűnni, jóllehet már a nyelve hegyén voltak a sértések, amit a férfi akaratlan lesajnálása miatt szíves-örömest a fejéhez vágott volna. Egy jó cseléd mindig tartja a száját; gondolta magában. Ráadásul tisztában volt vele, hogy Gideon sohasem bántotta volna szándékosan.

  Lehajtotta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet. Csak azt követően nézett fel az Intézet vezetőjére.

- Bridgette már elkészítette a piskótákat, de a csokoládékrémje mindig keserű, úgyhogy fel kell javítanom, mielőtt rákeni a mini tortákra – mondta, és közben egész idő alatt Gideon fűzöld szemeibe nézett. Tettetett magabiztossággal álcázva zavarát.

- Mini torták? – kérdezte játékosan, az egyik szemöldökét a homloka közepéig húzva. A tekintete kedves és nyílt volt, és Sophie számára egyszeriben fojtogatóvá váltak a lelke köré emelt falak, amelyek megvédték őt az elmúlt évek alatt.

  Mosolyogva bólintott.

- Sikerült megtalálnotok Demonát – válaszolta, az ujjait összefűzve a köténye előtt. - Ez mini tortákért kívánkozik. Egy apró győzelem.

  Gideon elnevette magát, ahogy a falnak dőlve az egyik lábát keresztbe tette a másikon. Sophie irigyelte őt a lazaságáért, hisz ő továbbra is egy helyben toporgott, akár egy kisgyermek, aki csupán a büntetésre várt. Pedig nem tett semmi rosszat. Azon kívül, hogy közelebb engedte magához Gideont, mint hosszú évek óta bárkit, aki megfordult az Intézetben.

- Nélküled sohasem sikerült volna – suttogta a fiú, de minden belső vágya ellenére nem lépett közelebb a lányhoz. Nem fogta meg a kezeit. Nem húzta a mellkasára a fejét. Nem ölelte magához, vagy csókolta meg. Csupán nézte. Az orra körül megjelenő, bosszankodó ráncokban gyönyörködött, majd a szemeit lehunyva, szótlanul várta, hogy a lány ráripakodjon, ahogy mindig, valahányszor megpróbálta megkímélni a munkától, bókolt neki vagy becsmérlő megjegyzést tett egy mondénra vagy Alvilágira.

- Hisz ott sem voltam!

- Rávettél, hogy segítsek, és ebből valami nagyszerű született – replikázta a fiatal Lightwood. Azt akarta, hogy a lány megértse, nélküle sohasem engedélyezte volna a mentőakciót, hogy valójában csupán az ő kedvéért segített a vámpírokon. Hogy nélküle képtelen lett volna meghozni a helyes döntést, ugyanis az Alvilágiakkal szembeni lekezelő stílusa már az édesanyja elvesztése óta megbélyegezte a személyiségét. - Cassandra azt mondta, a klán az adósunk.

  Sophie a szája elé kapta a kezeit.

- De hisz ez remek hír! – A lány ölelésre tárta a karjaid, de Gideon értetlenkedő arcvonásai láttán az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább megigazította a ruháját, mintha már kezdettől fogva csupán ezért emelte volna a magasba a kezeit. A kontyával kezdte, majd az arcába lógó tincseivel, végül a fehér ing felhajtott ujjaival és a kötényével folytatta. Az arca lángba borult, és szégyenében legszívesebben azonnal sarkon fordult volna.

  Gideon azonban az útjába állt.

- Köszönöm. – A szőke Árnyvadász magához húzta a lányt, és bár az ölelés esetlen volt, és mindössze másodpercekig tartott, a férfi szíve még akkor is zakatolt, amikor Sophie habogva elköszönt tőle, majd bezárta a szürke vasajtót az alagút másik oldalán.

  A beálló némaság jótékony hatással volt Gideonra. Segített neki rendezni a gondolatait, így mire átlépte a Menedék küszöbét, már ugyanolyan kimért és rendíthetetlen volt, mint a Spanyolországban töltött hónapok alatt.

  A boszorkánymester a szoba legtávolabbi sarkában állt, háttal az ajtónak és úgy összességében véve mindenkinek. Világosbarna haja kócosan meredezett az ég felé, míg a ruhája csapzottan lógott le a jobb karján, az ujjaival pedig kivehetetlen ütemben, szórakozottan kopogtatta az ágya mellé helyezett komód tetejét.

  Gideon vonakodva indult el felé.

- Beszélhetnénk? – kérdezte, miközben a férfi ágyára tette a vérrel teli tasakokat. Az ujjai bizseregtek, ahogy a tenyerei megszabadultak a langyos tehertől, de ellenállva a kísértésnek, nem törölte a nadrágjába a melegtől kissé izzadt kezeit, helyette szorosan egymásba fűzte a karjait.

  Caleb felhúzott szemöldökkel fordult az Intézet igazgatója felé.

- Öhm, persze! – válaszolta, sebtében a zsebébe száműzve egy szakadt papírlapot. A ránézésre alig huszonkét éves Alvilági gondolkodás nélkül felkapta a lepedőre pakolt zacskókat, majd felszakítva a katéternek hagyott, vékony műanyagcsövet, kicserélte Demona speciális infúzióját.

  Gideon bosszúsan állapította meg, hogy Caleb éppolyan rugalmasan kezelte a kérését, mint Will vagy Mathias. De Demona érdekében nem tette szóvá; ámbár nem is ment a férfi után. Megvárta, hogy visszajöjjön, és csak azt követően, hogy a boszorkánymester valóban felé fordította a fejét, kezdett bele a mondanivalójában.

- Szeretném megköszönni mindazt, amit reggel tettél… – mondta, de még mielőtt elővehette volna a zsebéből a benne lapuló, fehér borítékot, Caleb horkantva a levegőbe emelte a kezeit. Az arca ocsmány grimaszba fordult, az orrlyukai pedig kitágultak, ahogy eszébe jutottak a semmiből felbukkanó hibridek.

- Azok a szörnyetegek feldúlták a házam. Nem igazán volt más választásom – dünnyögte. Hogy lefoglalja magát, összegombolta a szakadt ingét, elrejtve Gideon elől a mellkasán éktelenkedő, mély vágásokat, amelyeket még nem volt ereje begyógyítani. Demona kezelése ugyanis felőrölte minden tartalékát.

- Viszont még most is itt vagy, és megmented az életét.

  Caleb vett egy mély lélegzetet; majd még egyet és rögtön azt követően egy keserű harmadikat is. Nem akart a múltra gondolni. Nem akart rá gondolni. És legfőképpen a hibára, ami az életébe került.

- Ismerem Cassandrát – mondta kimérten, a kezeit szorosan a mellkasának nyomva. - A bosszúja nem csak engem érne utol, ha hagynám meghalni.

  Gideon aggódva fordult a Menedék egyetlen, lőrésszerű ablaka felé. A rózsaszín égbolt alig észrevehetően sötétbe fordult, vagyis csupán perceik maradtak a vámpírkirálynő érkezéséig.

- Elég szeszélyes – helyeselt, körültekintően a háta mögé lesve. Cassandrának nyoma sem volt, Jem azonban Demona ágya mellett ült. Laposakat pislogva, álmosan beszélt a sápadt lányhoz, és bár a jobb keze csupán milliméterekre volt a vámpír jéghideg ujjaitól, nem ért hozzá.

- Több mint szeszélyes. Egy igazi, pszichopata ribanc – helyesbített az Alvilági, ezzel visszarángatva Gideont a jelenbe. A férfi elszakította a tekintetét a kimerült nephiltől, majd Caleb felé fordulva megigazította a ruháját és előhúzta a zsebéből a benne lapuló, hófehér, kézzel címzett borítékot.

- Mindenesetre köszönöm. Azt hiszem, ennek elégnek kell lennie. – A boszorkánymester döbbenten vette át a fizetségét. A ropogós bankjegyeket mintha csupán percekkel korábban nyomtatták volna, az illatuk olyan volt, akár egy frissen nyomott könyvnek. Caleb mosolyogva számolta össze valamennyit. Amikor magához tért a steril szobán, eszébe sem jutott, hogy pénzt kérjen az Árnyvadászoktól, hiszen végső soron csak nekik köszönhette, hogy nem haltak meg mindannyian.

- Több mint elég – válaszolta, és bár nem állt szándékában, ha Gideon visszakérte volna a fizetség egy részét, ténylegesen, zokszó nélkül visszaadta volna.

- Pontosan. Szeretném, ha maradnál, amíg teljesen fel nem épül. Remélhetőleg csak egy-két napról lesz szó. – Caleb egy erőteljes bólintással egyezett bele Gideon feltételeibe, mire az Árnyvadász a boszorkánymester vállára tette az egyik kezét és megszorította azt, végül hátat fordítva neki, kisétált a Menedékhelyről.

  Caleb elkerekedett szemekkel nézett utána, és egészen addig mintha pislogni is elfelejtett volna, amíg az ajtó a falnak nem csapódott. Cassandra láttán keserűen ült le az ágyára, hogy előszedve a zsebébe száműzött, gyűrött papír cetlit, befejezze a Demona megmentéséhez szükséges gyógynövények listáját.

- Legalább ő életben maradt, ha már a klánom nagy része elpusztult. – Jem teste megfeszült a királynő már-már irritálóan gyengéd hangja hallatán, és bár elkapta a kezét a puha lepedőről, nem fordult a nő felé, csak amikor a vámpír leült az ágy szélére. Hullaszínű kezei birtoklóan simítottak végig Demona hullámos tincsein, majd a vérveszteségtől sápadt arcán.

- Nem sikerült megtalálni a Halálmadarat? – kérdezte meglepetten, az őszinte hitetlenkedéstől kissé hangosabban, mint szerette volna. A halántéka mentén végigcikázó izzadságcseppek egymást követve hullottak a fekete pólójára, miközben a szíve kétszeres tempóra kapcsolva kis híján kiszakadt a mellkasából. Hetek óta hosszú, rémálmokkal és önmarcangolással teli éjszakák tucatjai kísérték végig a nappalait, és most, mintha a világ összes terhe csupán egy aprócska porszemmé zsugorodott volna a vállain.

- De. Az az ostoba veréb a Temzébe dobta az Üvegszívet – bosszankodott a nő, akaratlanul megkarmolva Demona csupasz vállát. A lány vére még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy egészséges legyen. A hibridméreg aggasztóan gyorsan megfertőzte a friss vértesteket.

- Sajnálatos.

  Az ezüsthajú fiú egy szórakozott grimasszal az arcán állapította meg, hogy ha a karma nem is létezett, a világ azért mégiscsak fenntartotta a maga sajátos egyensúlyát, majd egy apró sóhajt hallatva felállt, és még egyszer utoljára végignézett az életéért küzdő lányon, mielőtt hátat fordítva a vámpírkirálynőnek, kisétált a Menedékhelyről.

  Cecily megköszönte a fiúnak, amiért megtartotta neki az ajtót, és hagyta, hogy Jem kedvesen megveregesse a vállát, mielőtt végleg eltűnt volna a két épületet összekötő, sötét alagútban, amit mindössze egyetlen boszorkányfény világított be valahol a szűk folyosó közepén. A lány Sophie külön kérésére egy halom tiszta lepedőt tartott a karjain, míg a fehér textíliák tetején egy vízzel és jégkockákkal teli tálat egyensúlyozgatott, amiből később hideg borogatást készített a mozdulatlan vámpír homlokára.

- Az nem sokat használ. – Cecy ijedten kapta fel a fejét a számára ismeretlen hang hallatán. Laza, kócos kontyba fogott haja eleresztett pár rövidebb tincset, ahogy csípőre csapott kezeivel a gúnyos támadójára szegezte bosszús tekintetét. Utálta, amikor kioktatták, azt pedig még annál is jobban, amikor mindezt egy, az előbbihez hasonló, felsőrendű stílusban tették.

- Leviszi a lázát – makacskodott, alaposan végigmérve a mögötte álló férfit. A nála egy teljes fejjel magasabb boszorkánymester kócos haja csak még magasabbá tette, a testén lógó, félregombolt ing pedig kiemelte izmos felsőtestét. A jobb szemöldökére rászáradt a vére, a seb azonban már eltűnt, akárcsak egy szépen megrajzolt iratze rúna után. Az egyik füléből mintha hiányzott volna egy darab, ezzel önkénytelenül veszélyesebb külsőt kölcsönözve markáns vonásainak, míg a mosolya olyan volt, akár egy kisgyereknek, akit legszívesebben jól megölelgetett volna az ember.

- Ha egy része emberi lenne, talán. De egy vámpír szervezete egyáltalán nem így működik. Ahhoz, hogy lemenjen a láza, ezekre a gyógynövényekre lenne szüksége. – Caleb nevetve lengette meg a lány orra előtt a szakadt papír fecnit.

- Pazar!

  Cecily bosszankodva kapta le Demona homlokáról a haszontalan nedves kendőt, és még csak azzal sem vesződött, hogy kicsavarja, durván a vízzel teli tálba dobta azt, ezzel a földre lökve pár jégkockát. A hideg folyadék szinte mindent beterített. Eláztatta a padlót és a lány cipőjét, az Alvilági szakadt nadrágjáról nem is beszélve, aminek világosbarna anyaga a másodperc töredéke alatt sötétre színeződött.

   A lány szemforgatva kapta ki a férfi kezéből a gyógynövények listáját, amin aztán gyorsan végigvezette a tekintetét. A legtöbb hozzávalót könnyű volt beszerezni, szinte London bármelyik bio boltjában megvásárolhatták volna, az utolsó két összetevőről azonban még soha életében nem hallott. Ez mégsem akadályozta meg abban, hogy a zsebébe gyömöszölve a papírdarabot, a háta mögött hagyja az öntelt varázslót.

- Hová mész? – kíváncsiskodott a férfi, az egyik kezével az Árnyvadász után kapva.

- A temetőbe, mégis hová mennék? – replikázta a lány, kicsúszva a másik szorításából. Bár a boszorkánymester tagadhatatlanul szexi volt, ráadásul az enyhén elnyílt ajkai és a szemében csillogó értetlenkedés csak még vonzóbbá tették, a lány minden erejével azon volt, hogy figyelmen kívül hagyja mindezt. Szándékosan lekezelően, már-már fintorogva nézett végig a férfin. - Fél óra és itt vagyok a hülye növényeiddel. Ajánlom, hogy segítsenek.

  Már az ajtónál járt, amikor Caleb összeszedte magát.

- Miért izgat ennyire, hogy jobban lesz-e? Csak azt ne mondd, hogy legjobb barátnők voltatok – gúnyolódott fennhangon, hogy azt Cassandra is jól hallja.

  Cecily ujjai görcsösen szorították a gombkilincset. A keze remegett, ahogy visszagondolt a hibridek elleni harcra, az esőre, ami képtelen volt elmosni a földre ragadt vért. A rengeteg áldozatra. Gabriel élettelen testére. Gabrielre magára.

  Leküzdve a torkában növekvő gombócot, felhúzott orral fordult az Alvilági felé.

- Nem fogom végignézni, ahogy meghal. Ennyire egyszerű. – Azzal eltűnt az ajtó mögött, magára hagyva a kissé megszeppent boszorkánymestert.

   Cassandra nevetve nézte végig, ahogy Caleb visszasétált a saját ágyáig, és bár a férfi gyűlölte a vámpírt, ezúttal nem tette szóvá, mennyire irritálta a másik jelenléte, ugyanis másra sem tudott gondolni, csak az előbbi párbeszédre. Képtelen volt megfejteni; hogy lehetett valaki, aki ennyire fiatal, ennyire keserű is egyben.