15. fejezet

Sziasztok :)

Úgy tűnik, mostanában borzalmas szokássá vált nálam, hogy havonta hozom a részeket, de ugyan ki gondolta volna, hogy a nyaram első fele zsúfoltabb lesz, mint maga az érettségi időszak?! Borzalmasan sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, remélem ha más nem is, a fejezet mindenkit kárpótolni fog. Több kisebb részletben írtam, mert csak így jutott rá időm, de az átolvasásnál annyira nem tűnt fel. Remélem nem csak azért tűnt így, mert most is késében vagyok!
Mindenesetre ha találtok hibákat, szóljatok nyugodtan :)
Mindenkinek kellemes nyarat szeretnék kívánni! Imádlak titeket, tényleg, nagyon-nagyon <3
Millio puszi Xx

-------------------------------------------------------------------------------

Titokzatos kötelék

  A középső Árnyvadász homloka verejtéktől csillogott, ahogy a másik kettő között sétálva a hüvelyébe csúsztatta démonvértől mocskos kardjának élesre fent pengéjét. Az éjszaka már a végéhez közeledett. A hajnal rózsaszínre festette az eget, az éledező város pedig frissen sült bagett és feketekávé illatát sodorta a járdán sétáló fiatalok felé.

- Nincs kedvetek a Temze partján reggelizni? – kérdezte a barna hajú lány, akinek szoros copfba kötött tincseit táncra kérte egy gyenge fuvallat. Emily mosolyogva intett az éppen rakodó pékárus felé, aki persze semmit sem látott mindebből, hiszen a lányt és a barátait megvédték a bőrükre festett, éjfekete rúnák.

  A fiúk közömbös hümmögése hallatán Lily úgy döntött, egy határozott lépéssel elállja a két nephil útját, amit a barátai egy újabb morcos megjegyzéssel reagáltak le. De amíg a démonvadászatban megsérült Will az ágya után vágyakozott, addig Jem egy egészen más, megmagyarázhatatlan okból sóvárgott az Intézet falai után.

  Lily résnyire szűkített szemekkel szuggerálta a barátait, még pislogni is elfelejtett, mintha csak játszadoztak volna, úgy, mint kiskorukban. És ahogy akkor, ezúttal is ő nyert, jóllehet Jemnek úgy tűnt, Will ezúttal még csak meg sem erőltette magát.

- Menjetek csak! Én most legszívesebben ledőlnék, és délig fel sem kelnék – motyogta az ezüstszemű fiú, amikor parabataija megadta magát a fellelkesült Lily csillogó szemeinek és lazán átkarolta a lányt.

  Jem életében először, kissé irigykedve nézett végig a barátain.

  És a nyakában lógó nyakéknek hála, ezzel Emily is tisztában volt.

- Minden rendben? – kérdezte, az egyik kezét óvatosan a fiú mellkasára helyezve. A lány ujjai alatt mintha végigcikázott volna egy gyenge, elektromos töltet. Jem izmai összerándultak, ahogy a teste ösztönösen megpróbált távolabb kerülni a lánytól, ezzel pajzsot emelve a féltve őrzött gondolatai köré. A vágyai köré. Az álmai köré.

- Persze. Semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam – válaszolta, és bár kihúzta magát, a szemei könyörögtek. Könyörögtek, hogy a titkai titkok maradhassanak. Hogy Will sohase tudja meg, hogy egy röpke másodpercre utálta őt, amiért mindent megkapott az élettől, ami neki nem adatott meg. Szülőket, akiket biztonságban tudhatott az Árnyvilágtól. Egy húgot, akivel kedve szerint veszekedhetett, akár a legjelentéktelenebb ostobaságokon is, és aki képes volt követni őt az ismeretlenbe. Szerelmet.

   Lily alig észrevehetően elnyitotta az ajkait, majd bólintott, miközben ellépve Jem elől az oldala mellé ejtette a kezét.

- Szeretnéd, hogy vigyünk neked is valamit? – kérdezte Will felkarjának döntve a fejét. A fiú szívének egyenletes üteme megnyugtatta, és segített neki kizárni Jem gondolatait, még ha az összeset nem is tudta elnémítani.

  Will legutolsó kirohanása óta ugyanis rengeteget gyakorolt. Először csak Gideonon, aki az utóbbi időben, mintha csupán Sophie közelében tudta volna elcsitítani a Klávé és a londoni vámpírok miatt érzett, folytonos aggodalmát. A tudat pedig, hogy a cselédlánynak sem volt teljesen közömbös a szőke Árnyvadász, csak még nehezebbé tette Lily számára, hogy ne segítsen az irodájában gubbasztó férfinak elnyerni a mondén lány szívét. Ha valaki, hát Sophie megérdemelte volna a boldogságot.

- Nem szükséges – válaszolta Jem kurtán, ezzel visszarángatva Lilyt a beszélgetésbe. A lány biccentve vette tudomásul a másik kérését, bár magában eldöntötte, hogy azért mégiscsak meglepi majd a barátját egy vajas croissanttal.

  Mire Will és Lily eltűntek az egyik közeli sikátorban, hogy egy íves rúnával ismét láthatóvá változtassák egymást, Jem már messze járt. Feszítő tüdeje ellenére gyorsan haladt, és bár a legtöbb esetben a jáde pálca volt az egyetlen, ami képes volt megtartani az egyensúlyát, a bot ezúttal csak hátráltatta, így az övére csatolta. Úgy ugrált át egyik ház tetejéről a másikra.

  Csupán az Intézettől alig egy utcányira lassított emberi tempóra. Szürke haja úszott az izzadságban, helyenként fel is kunkorodott, úgy tapadt sápadt tarkójához, jóllehet mire elérte az Intézet ajtaját, sikerült olyannyira összeszednie magát, hogy mindössze csupán a szájában felgyülemlett, alvadt vér jellegzetes, vasas íze emlékeztette a betegségére.

  Az épület elsőre teljesen kihaltnak tűnt. A hatalmas ebédlő, amiben egykoron mind összegyűltek, most csöndes volt. Már nem zajongtak benne Henry találmányai, már nem visszhangzottak a falakról Charlotte anyáskodó tanácsai, és Lilyék eljegyzése óta mintha már senki sem vágyott volna a közös étkezésekre.

  Jem kettesével szelte a lépcsőfokokat, az emeleti folyosó elején azonban megtorpant. Három gyors koppanás. Mindössze ennyi törte meg a némaságot, a hang pedig egyértelműen az edzőterem résnyire nyitva felejtett ajtaja felől érkezett.

  Cecily sötét haja szállt a levegőben, ahogy a magasba emelve az ujjai között szorongatott dobócsillagot, tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot és egy tizedmásodperccel idő előtt elengedte az élesre fent pengét. A fegyver célt tévesztett, és bár eltalálta a táblát, pár centiméterrel a kilences mellett fúródott a fába. A legfiatalabb Herondale szitkozódva szedte össze a csillagokat, miközben a ruhájába törölte verejtéktől csillogó homlokát. Kipirult arcából ítélve már órák óta gyakorolhatott, ami őszintén aggasztotta az ajtó mögött megbújó fiút.

  Jem végül úgy döntött, nem próbál meg a másik lelkére beszélni, ugyanis a Nap első sugarai már kékre festették az eget, vagyis Cassandra és a többi vámpír valószínűleg elhagyták a Menedékhelyet, magára hagyva az eszmétlen Demonát. Ő pedig mellette akart lenni, amikor felébred.

  A fiú kissé bűnbánóan nyitott be a saját szobájába. Egyre csak azzal nyugtatta magát, hogy Lily már megpróbálta lebeszélni Cecilyt a túlzott edzésről, és ha neki nem sikerült, ő sem tehetett semmit. A fiatal Árnyvadász olyannyira elkalandozott, hogy majdnem rálépett az ágya előtt elnyúló Churchre, aki nyávogva hívta fel Sophie figyelmét a kissé kába jövevényre.

- Jem úrfi! – sikkantotta, a földre ejtve a kezeiben szorongatott, félig már felvert párnát. - Azonnal kész vagyok, elnézést, nem tudtam, hogy ilyen korán hazaér – szabadkozott, és ahogy zavarában lehajolt a párnáért, a csípőjével véletlenül meglökte az ágy mellé húzott széket, amiről a padlóra esett a frissen mosott, fehér ágynemű, amit a cselédlánynak még nem volt ideje felhúzni a lecsupaszított takaróra.

  Jem úriemberhez méltóan megpróbált elfojtani egy ártatlan mosolyt, de a szája széle még így is megrándult, amikor megelőzve a lányt, Sophie kezébe nyomta a tiszta huzatot.

- Semmi gond, Sophie. Amúgy is csak ezért jöttem – mondta, a cseléd válla fölött az ablakpárkány felé nyúlva. Az édesanyjától kapott, kínai mintákkal díszített doboz mellett egy másik, fémes ládika pihent, amiből villámgyorsan kiemelt egy félbetört kockacukrot, amit aztán jól láthatóan a szájába dobott. A cukor édes aromája pillanatokon belül ellepte az ízlelőbimbóit, elnyomva az alvadt vér émelyítő ízét. - Cassandra elment már?

- Alig tíz perce – válaszolta Sophie egy erélyes bólintással, amit a fiú egy kedves mosollyal fogadott. Örült, hogy a legrosszabb mégsem következett be, és Cassandra végül nem maradt a Menedékhelyen. Mert bár ez a lehetőség csak most futott át az Árnyvadász agyán, a vámpírkirálynő akár dönthetett volna úgy is, hogy egész nap a húga mellett marad.

- Tökéletes – motyogta az orra alatt, sebtében megsimogatva az ágy végében elkényelmesedett, fekete macskát. Church dorombolva nyújtotta ki a mellső lábait, majd a hátsó végtagjaira nehezedve, ásítva dörgölőzött Jem csuklójához.

  A fiatal nephil a szekrényéhez sétálva, szó nélkül leakasztott egyet a kissé buggyos, fehér ingei közül, majd a fürdőszobába lépve megmosta az arcát és átváltotta az átizzadt, fekete pólóját, aminek a szélét szétmarcangolta egy kisebb démon. Ugyanaz a tüskés szörnyeteg, akinek a mérge lelassította Willt, és kis híján egy autó elé lökte Lilyt.

  Az Menedékhely második bejáratához érve Jem tenyere megremegett a fémes kilincs felett, de végül egy mély lélegzetvételt követően megemberelte magát és átlépte az elvarázsolt szoba küszöbét.

  Demona sápadt teste egészen törékenynek tűnt a hatalmas takarók között, és bár Jem tisztában volt vele, mennyi erő lakozott a vámpírban, egy része ösztönösen meg akarta védeni a világ szörnyűségeitől. Eszébe sem jutott, hogy az Alvilági egy volt a sötétben rejtőző bestiák közül. Így aztán, amikor Caleb óvatlanul a földre ejtett egy fekete porral teli fiolát, a fiú kezei gondolkodás nélkül az övére csatolt fegyverekért nyúltak.

- Hohó! Nyugalom. Az ilyesfajta varázslat egyszerűen csak nem tartozik az erősségeim közé – szabadkozott a boszorkánymester, védekezően a mellkasa elé emelve a kezeit. A férfi szemei alatt éktelenkedő, sötétlila karikák bárki számára nyilvánvalóvá tették, hogy az egész éjszakát a hibridméreg elleni főzet elkészítésével töltötte.

  Jem bocsánatkérően csúsztatta vissza a hüvelyébe a pengéjét, majd ezt követően lecsatolta magáról a fegyvertartóját, amit megfontoltan egy nem túl távoli asztalra tett.

  Eközben Caleb egy egyszerű lebegtető varázslat segítségével a főzethez adta a földre hullott összetevőt, majd ezt követően megjavította az eltört fiolát, amit nagy gonddal az ágya melletti szekrény polcára reptetett.

  Jem enyhén félredöntött fejjel figyelte az Alvilági minden mozdulatát, míg végül az éjjeliszekrényre pakolt tál tartalma lángra nem lobbant. Az így keletkezett füstfelhő enyhén fűszeres illata pillanatok alatt betöltötte a szoba légterét. Az Árnyvadász kábán támaszkodott neki a Demona ágya mellé húzott székre.

- Hagyd csak! Majd én megcsinálom – ajánlkozott, amikor a boszorkánymester egy tiszta törölközőt mártott a világosbarna főzetbe, és ezt követően megindult az eszméletlen vámpírlány felé. A felturbózott borogatás intenzív illata férfiatlan könnyeket csalt a nephil szemeibe, míg az orra hegye belebizsergett a gyógynövények kevert eszenciájába.

- Biztos? – kérdezte a férfi kissé szpektikusan. - Egyáltalán nem probléma, hisz végül is ezért fizettek.

- Legalább leköti a figyelmem.

  Caleb a magasba rántotta az egyik szemöldökét, miközben kétkedve átnyújtotta Jemnek a kőből készült tálat és a frissen mosott törölközőket, amiket még Cecily hozott le neki alig negyed órával korábban.

- Ahogy gondolod. – Az Árnyvadász biccentve fogadta el a különös főzetet, de addig egy tapodtat sem mozdult, amíg Caleb hátat nem fordított neki. A boszorkánymester egyenesen a kijárat felé sétált, majd egy szó nélkül elhagyta a Menedékhelyet, ezzel kettesben hagyva Demonát és a fiút.

  Jem valamivel felszabadultabban telepedett le a lány mellé, miután porcelánbőrének minden szabadon hagyott felületére nedves törölközőket terített. Első ránézésre ijesztő volt a szoborszerű mozdulatlanság - a halk szuszogás teljes hiánya -, de egy-egy hosszúra nyúlt másodperc elteltével a fiú lassan hozzászokott a kialakult helyzethez, és már nem rezzent össze, amikor Demona mellkasához érve nem érezte szívének monoton dobogását.

- Remélem, ez valóban segíteni fog – suttogta, szinte csak magának. Nem tudta, hogy a lány hallotta-e a szavait, de mindez nem is számított különösebben. Ahogy a temetés is csak az élőknek szólt, úgy ezek a mondatok is csupán az űr kitöltésére szolgáltak. Azt a látszatot keltették, hogy ha a lánynak szándékában állt volna, bármelyik pillanatban válaszolhatott volna. - Ha már te sem tudsz felépülni, én miben reménykedhetnék!

  A fiú elhúzott szájjal könyökölt rá az ágyra. Bár egyedül voltak, belepirult a gondoltba, hogy esetlen meg is foghatta volna a lány ép kezét.

- Mindig is érdekelt, milyen lehet ilyen sokáig élni – motyogta a semmibe. Bár Árnyvadászként soha, még csak fontolóra se vette, hogy vámpírrá válhatna, az örökkévalóság maga mindig is érdekelte. Talán, mert neki olyan rövid idő adatott, vagy, mert az ember sohasem láthatott, tanulhatott, tapasztalhatott eleget. - Látni, ahogy a világmegváltó eszmék megszületnek, kivirágzanak, majd a hanyatlásukból valami új születik.

  A fiúnak fogalma sem volt róla, a mellette fekvő Alvilági mikor változott vámpírrá, vagy egyáltalán eggyé akart-e válni a sötétséggel, de hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen végighallgatta volna a történetét. Hogy milyen volt az élete, mielőtt a londoni vámpír klán egyik legbefolyásosabb tagjává vált. Hogy voltak-e világmegváltó tervei, hogy akart-e gyerekeket. Vajon fájt neki, hogy el kellett hagynia a szüleit? Gondolt még rájuk?

- Vajon mikortól érzi az ember azt, hogy az öröklét inkább teher, mint áldás? Az első száz év elteltével? Lehet, hogy az élet a rövidsége miatt olyan értékes? Vajon akkor ajándéknak kéne tekintenem, hogy a napjaim meg vannak számlálva? – kérdezte, egy önfeledt pillanatában a lány ujjaihoz lökve saját kézfejét. Demona bőre hideg volt, akár a hó. Puha, mint a tollpihék. És borzasztóan fehér.

  Jem ajkai elnyíltak, és az idő mintha megállt volna egy röpke pillanatra.

- Nem tudom, hogy félek-e a haláltól – suttogta, akár egy féltve dédelgetett vallomást. Árnyvadászként belé nevelték, hogy a halál az élet részét képezte. Hogy minden egyes lélegzetvétel, minden egyes csata közelebb sodorta őt az utolsóhoz. Ennek ellenére nem akart meghalni. Nem mintha ezt valaha is bevallotta volna bárkinek is. Tartott tőle, hogy a barátai nem értették volna meg. Hisz Will olyan vakmerő volt! Lily pedig bármikor képes lett volna az életét adni a szeretteiért. Ártatlanokért. - Te félsz, hogy egyszer véget érnek a végtelen napjaid? Vagy egy idő után az ember már nem is gondolkozik ezen?

  Jem sóhajtva dőlt hátra. Az ujjaival finoman megszorította Demona kezét, mielőtt végleg szabadjára engedte volna.

- Tudod, először visszautasítottam Willt – mesélte szórakozottan. - Úgy gondoltam, nálam ezerszer jobb parabatait érdemel. Olyasvalakit, aki mellette marad hosszú éveken át – magyarázta, a kezeit szorosan egymásba fonva.

  Nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy felidézze azt a reggelt, amikor az edzőterembe lépve Will megkérte, hogy legyen a társa. Persze azonnal, gondolkodás nélkül nemet mondott neki, a fiatal Herondale mégsem hagyta annyiban. Már akkor is borzalmasan makacs volt. Kijelentette, hogy ők ketten akkor is parabataik lesznek, és bár tisztában volt vele, hogy az ellenfele haldoklott, kihívta egy ostoba párbajra, amiben nagy meglepetésére csúnyán alulmaradt. Will eltökéltsége és sebezhetősége volt az, ami miatt Jem végül meggondolta magát.

- Egyébként biztos bírnád. Őt mindenki imádja – mondta. A szája szélén őszinte mosoly játszadozott, ahogy visszagondolt az első, Intézetben töltött karácsonyára, vagy az első közös küldetésükre, amibe kis híján belehaltak, mert Will alábecsülte a mérgező bőrű démonokat. - Na, jó. A nővéred talán mégse.

  Jem mellkasa összeszorult, ahogy az utolsó kijelentést követően elkapta egy kisebb köhögő-roham. Az ujjai kétségbeesetten markoltak rá a szék karfájára, ahogy a teste előre bukott, és az állán végigcsorgó vér vörösre festette a padlót.

  Demona szempilláit mintha megrebbentette volna egy kósza szellő, ahogy Caleb szélesre tárta a bejáratot, de később Jem megesküdött volna, hogy a lány szemei résnyire nyíltak a hirtelen fuldoklás hangjára.

  A boszorkánymester nyomában sétáló Sophie tiszta ágyneműket hozott a betegeknek, és ezt kihasználva a könnyeivel küszködő Árnyvadász gyorsan rálépett a földre hullott, apró vérfoltokra, hogy a Demona körül sertepertélő lány még véletlenül se fedezze fel a kicsinyke tócsákat.

- Tudod, ő az egyik legbátrabb, legvakmerőbb Árnyvadász, akit ismerek – mondta inkább, visszaterelve a gondolatait a kezdetek kezdetéhez. A fiú úgy érezte, az egész délelőttöt végig tudta volna beszélni, olyan sok közös élmény fűzte a parabataijához. Az pedig, hogy a legtöbb emléke Willhez kötötte, elég sokat elmondott az életéről. - Ha ott lett volna, amikor az a démon megtámadta a családomat, biztos vagyok benne, hogy ezerszer inkább helyt állt volna, mint én. Talán meghalt volna a szüleimmel együtt. De az biztos, hogy… - hogy nem adta volna fel a harcot, amíg meg nem öli azt a kegyetlen szörnyeteget. A kimondatlan szavak a levegőben lebegtek, és megültek a fiú mellkasán, összeroppantva a bordáit. Az, hogy ő életben maradt, a szülei viszont nem, még sosem kísértette ennyire intenzíven, ám az eszméletlen lány mellett ülve a bűntudata felemésztette a testét. Kitartóbbnak kellett volna lennie. Ügyesebbnek. Gyorsabbnak.

  Meg kellett volna halnia.

  Will nem hagyta volna, hogy a félelem megbénítsa a karjait.

- Valójában ő sem rettenthetetlen – tette hozzá gyorsan, mintha csak magát akarta volna megnyugtatni. Visszafogni hevesen zakatoló mellkasát. - Fél a kacsáktól. Hihetetlen, mi? – kérdezte nevetve, ahogy a lelki szemei előtt megelevenedett az alig tizenhárom éves Will alakja, aki kacsapástétomot dobált a parkban úszkáló kacsák közé, miközben azon morfondírozott, hogy vajon kannibalizmusra lehet-e nevelni a tónál élő állatokat. Körülbelül tizennégy évesek lehettek, amikor Emily és Jem rájöttek, hogy Will valójában rettegett a kacsáktól, és csupán ezt próbálta kompenzálni. - És gyakran eltéved, pedig már nyolc éve, hogy Londonban lakik – mesélte egy szeretetteljes mosollyal a szája szélén. - Talán, ha fele annyira komolyan venné a mondén térképeket, mint… - mint Lilyt, vagy azt az ostoba átkot, ami valójában sohasem létezett. - Tudod, ő mindent a szívére vesz. Félek, hogy ha meghalok, akkor is önmagát fogja hibáztatni, ha igazából nem ő hibázott – suttogta, lopva a földre csöppent vérfolt felé lesve. Még a szájában érezte a bíborszínű folyadék fémes ízét, és bár a torkát ezúttal nem fojtogatta a légszomj, a tüdejét mintha apró tűkkel szurkálták volna. - Pedig nem tud megmenteni. Engem senki sem tud.

  Jem szomorú grimaszra húzta a száját. Az orra körül ráncba szaladt a bőr, ahogy a lány hideg kezére simítva a tenyerét, óvatosan megszorította az ujjait.

  Körülbelül fél órán át virrasztott a vámpír mellett, hol a boszorkánymester ágyánál szorgoskodó Sophiet nézve, hol az ágya szélén ülő Calebet, akinek mintha elmélyültek volna a karikák a szemei alatt, amíg távol járt.

- Azt hiszem, ideje mennem – mondta két lapos pislogás között. Az állkapcsa egészen megnyúlt, ahogy átadta magát a fáradtságnak és ásított egy hatalmasat. Még a látása is elhomályosult, ahogy a bőrére festett rúnák szépen, lassan elvesztették az erejüket.

  Úgy öt percig tartott, mire rászánta magát. Felállt, és kinyújtóztatta az elgémberedett végtagjait, majd az övére csatolta a fegyvereit. Csak ezt követően hajolt vissza az öntudatlan lány felé. Bőrkeményedéses ujjaival finoman kisepert egyet, az arcába hulló, rakoncátlan tincsek közül, mire az Alvilági szempillái ismételten megrebbentek.

  A fiatal nephil lélegzetvisszafojtva várt – valamire, akármire -, de amikor nem történt semmi, egy lemondó sóhaj kíséretében inkább ellépett a másik ágya mellől, és a szemközti falhoz vitte az immáron üres széket, hogy még véletlenül se legyen útban senki számára sem.

  És akkor kinyitotta a szemeit.

  Demona csokoládébarna íriszei rabul ejtették az Árnyvadászt, aki egy örökkévalóságnak tűnő, elnyúlt másodpercig lélegzetvisszafojtva figyelte a lány akadozó mozdulatait. Ujjainak lassú pergését. El-elnyíló ajkait.  

- Caleb! Felébredt – mondta, és mintha a tüdejéből kiszakadt volna minden levegő. A hangja fátyolos volt, és alig hangosabb egy haldokló tücsök ciripelésénél.

  A vámpír csodálkozva nézett körül a Menedékhelyen. A kezei remegtek, miközben esetlenül ülésbe tornázta magát, de minden gyengesége ellenére erősnek tűnt, és ez a hozzáállás újra és újra lenyűgözte a még mindig mozdulatlanul álló fiút.

- Te meg ki vagy? – kérdezte, a tekintetét végigvezetve az ágya mellett szobrozó nephilen. Sápadt arca egészen elfehéredett, amikor a levegőbe szippantva megérezte az Árnyvadászok vérének jellegzetes, édeskés illatát, ami Jem esetében egy csipetnyi rothadásra emlékeztető dögszaggal társult. Mint a cukormázba mártott almák, amelyek már hosszú évek óta a polcon álltak.

- James Carstairs – válaszolta a fiú kimérten, és bár minden porcikája vágyott rá, az övére csatolt penge miatt inkább nem ült vissza Demona mellé. - De a barátaimnak csak Jem.

  Az Alvilági megforgatta a szemeit.

- Tökmindegy. Mit keresel itt? – kíváncsiskodott, miközben felelőtlenül kihúzta a csonka kezéből az infúziót. Egy-két borogatás lehullott róla, miközben mozgott.

- Hát, gondoltam, ha esetleg magadhoz térnél, mégiscsak jobb, ha van melletted valaki – magyarázkodott a fiú, ösztönösen önmaga elé emelve a kezeit, akárcsak egy pajzsot, mintha így megvédhette volna magát a lány durva személyiségétől. Demona látszólagos közönye Willre emlékeztette, jóllehet a fiú tartott tőle, hogy az Alvilági a barátjával ellentétben nem játszotta meg magát.

- Nos, felébredtem. Itt voltál – replikázta a lány, sebtében ledobálva magáról a barna folyadékba mártott törölközőket, melyek közül több is a földre esett, elfedve az Árnyvadász szájából aláhulló vércseppeket. Jem értetlenül nézte végig, ahogy ellentmondva az elmúlt huszonnégy órának, Demona az oldalára fordulva lassan, de biztosan kiült az ágy szélére. A lábai pár centivel a padló fölött lebegtek. - Most már akár el is mehetsz.

  Jem azonban egy tapodtat sem mozdult.

- Esetleg megsértettelek valamivel? – kérdezte, miközben felidézte magában az elmúlt másfél órát, és az azt megelőző fél napot, amit az eszméletlen lány mellett töltött. Még ha Demona hallotta is a történeteket, amiket a barátairól vagy az életéről mesélt, semmi kivetnivalót sem talált bennük. Nem szidta a nővérét, habár a szíve mélyén megvetette azért, amiért kihasználta és átverte. Nem becsmérelte Mathiast, habár a szőke vámpír megpróbálta megölni az egyik legjobb barátját. Még azt sem mondta el a lánynak, hogy a hibridek miatt kis híján a teljes londoni klán elpusztult.

- Nincs szükségem senkire – makacskodott a lány, ámbár a mozdulatai teljesen másról árulkodtak. Az ujjai ugyanis görcsösen szorították az ágy keskeny szélét, mintha attól félt volna, hogy a lábai képtelenek lesznek megtartani a súlyát. Az alsó ajkát pedig alig észrevehetően beszívta, akárcsak Jem, valahányszor ideges volt, vagy zavarba ejtően feszélyezett.

  Az Árnyvadász és a vámpír farkasszemet nézve próbálták felmérni egymás határait, amikor Caleb úgy döntött, csatlakozik a civakodó pároshoz.

  Bár Jem nem látta a lángnyelveket, és fogalma sem volt róla, hogy a boszorkánymesternek mikor volt egyáltalán annyi ideje, hogy elkészítse, az Alvilági egy újabb adag barna főzettel teli tálat tartott a kezeiben.

- Ebben nagyon is tévedsz, kishölgy. – Caleb egy laza karlendítéssel visszalökte Demonát az ágyba, majd egy hasonlóan könnyed mozdulattal a levegőbe repítette a földre hullott kendőket, amiket a frissen elkészült varázsitalba forgatva visszahelyezett a vámpír felhevült testére. A lány tarkóján megjelenő izzadságcseppek ugyanis egyértelművé tették a boszorkánymester számára, hogy visszatért a láza.

- Te… - sziszegte. A legutóbbi alkalomhoz hasonlóan, ezúttal sem tudta megmozdítania végtagjait, ráadásul a feje is csupán egy-két centimétert fordult oldalra.

  Caleb gúnyos mosollyal az arcán hajolt közelebb a lányhoz.

- Igen, én vagyok – mondta, miközben a tenyerét a lány homlokához emelve megpróbálta megállapítani, mennyre súlyos a helyzet. - A dilis boszorkánymester, aki nem dobott ki időben a házából. Ugyanaz a boszorkánymester, aki épp megpróbálja megmenteni az életed. – Caleb elhúzott szájjal tapogatta ki a vámpír vénáit, mielőtt visszahelyezte volna a langyos vérrel töltött infúziós tasakot. - Nagyon szívesen.

  Jem keserűen lépett hátrébb, amikor a boszorkánymester megkerülve Demona ágyát, letette a jobb kezében tartott tálat az éjjeliszekrényre.

- Én azt hiszem, megyek – suttogta egy zavart legyintés közepette. De még mielőtt valóban elhagyta volna a szobát, a válla fölött hátra lesve megpróbálta elkapni a vámpír tekintetét; mindhiába. Demona még csak rá sem hederített. - Örülök, hogy felébredtél.

  Mintha megérezte volna a mellkasába maró, fájdalmas szorítást, Caleb egy fancsali grimaszt követően megveregette a fiatal nephil vállát. A boszorkánymester tekintete hosszú évtizedek bölcsességéről árulkodott, és a találkozásuk óta először, Jem elgondolkodott rajta, vajon hány éves is lehetett a mellette álló férfi. Mert bár kinézetre aligha volt több huszonötnél, valójában akár tízszer ennyi esztendőt is leélhetett tele fájdalommal, örömmel és veszteségekkel.

  Ahogy a tenyere a kilincsre simult, ismételten elfogta egy kisebb köhögőgörcs. A torka összeszorult, ahogy megpróbálta visszanyelni a tüdejéből feltörő vért, és a többiek még csak észre sem vették, hogy legbelül haldoklott.

  Kiérve az alagútból, a nadrágjába törölte a tenyerét, miközben ráfordulva a lépcsőre, egyenesen a szobája felé sétált. A legfelső fokra lépve még hallotta, ahogy Lily és Will egymással viccelődve átlépték a bejárat küszöbét, ennek ellenére egy pillanatra sem lassított a tempón. Csak amikor a levegőt megtöltötte a péksütemény vajas illata, akkor akadtak össze a lábai. Jem mosolyogva eszmélt rá, hogy a lány mégsem tudta megállni, hogy vegyen neki valamit.

   Boldog volt, hogy ilyen barátokkal ajándékozta meg az élet.

   És szomorú, hogy hamarosan végleg búcsút kell mondania mindennek.