16. fejezet

Sziasztok :)

Most, hogy elkezdődött az utolsó nyári hónap, hogy érzitek, sikerült feltöltődnötök? Egy kis időt igazán magatokra szánnotok? Remélem, hogy igen!
Úgy érzem, minél közelebb kerülök a történet végéhez, annál nehezebb ide írni, meg persze az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy fogalmam sincs egy-két emberen kívül kinek szólnak ezek a sorok.
Épp ezért, most sem húznám az időt. Őszintén remélem, hogy lesz, akinek tetszeni fog ez a kellemesen nyugodt fejezet, amiben ezúttal inkább csak letisztáztam, hogy állnak a dolgok, és mi mindent kellene még megoldaniuk  a srácoknak szinte a semmiből.
Kellemes napot, és jó olvasást!
Millio puszi Xx

-------------------------------------------------------------------------------

Barátok vesznek körül

 „Drága Magnus,

Hogyan is kezdhetnék neki? Remélem, New York-ban minden a legnagyobb rendben. Hogy korántsem olyan hatalmas a baj, mint hitted… hogy hamarosan visszajössz, és varázsütésre rendbe hozol mindent, ami elromlik. Aggódom Jem miatt. Félek, mert egyre gyengébb. A fejébe látok, előlem nem tudja eltitkolni. Rettegek, hogy meghal, mielőtt megtalálnánk a gyógyírt, hogy a halála milyen hatással lesz Willre… Lehet, hogy hamarosan mindkettejüket elveszítem.

Cecily még mindig elzárkózik előlünk. Senkivel sem beszél, engem mindenesetre kerül, amit meg tudok érteni. Bár azt hazudtam, hogy képes vagyok uralni az ametiszt nyaklánc erejét, érzi, hogy eltitkolom előle az igazságot. Mindenki érzi. Épp ezért úgy döntöttem, hogy a démonvadászatokon kívül nem fogom hordani, csak ha valóban rákényszerülök. Már az elejétől fogva ez lett volna a helyes döntés, csak túl gyáva voltam. Nyomaszt a temérdek titok, pedig nem is az én titkaim.

Viszont történtek pozitív dolgok is. Megtaláltuk Demonát. Caleb szerint a borogatásoknak hála két napon belül helyrejön. Egészen hajnalig eszméletlenül feküdt, de reggel felébredt és máris önmaga. Úgy hallottam, a testvéréhez hasonlóan egyszerre durva és makacs. Még nem jártam nála, de Will már igen, és bár megvetően beszélt róla, a mosolyából ítélve kedveli. Ez nem ígér túl sok jót.

Kiderült, hogy mielőtt Demona megölte volna, Garwin feltámasztotta Benedictet. Úgy érzem, mintha minden kezdődne elölről, és nem tudom, van-e még bármi más az életemen kívül, amit fel tudnék áldozni a szeretteimért. Bárcsak itt lennél!

Tudom, hogy mielőtt elvették az emlékeimet, nem voltunk igazán jóban. Igazságtalan voltam veled, te mégis megmentetted az életem. Eljöttél a tárgyalásra, és ezt még sohasem köszöntem meg igazán. Az, hogy a családi birtokon elnézést kértem, nem fejezi ki eléggé, mennyire hálás vagyok. Valahányszor rád gondolok, anyára gondolok, és emiatt úgy érzem, te vagy a legközelebbi családtagom, még ha a vér nem is köt össze bennünket. Tudom, hogy valószínűleg most mosolyogsz, legalábbis remélem, hogy nem szomorítottalak el az emlékével, épp ezért szeretném kihasználni az alkalmat, és megkérni, hogy az esküvőnk napján kísérj az oltárhoz…”

  A könyvtár ajtaja nyikorogva vált el a keretétől, ahogy Jem márványszerű keze az egyszínű falhoz taszította azt. A fiú kíváncsian fordult körbe az első ránézésre üres helyiségben, melyben közel tízezer poros kötet várt arra, hogy hosszú hetek óta először, ismételten fellapozzák. De Charlotte halála óta mintha nem csupán a közös étkezések süllyedtek volna feledésbe. Már senki sem ült rá a bézs kanapéra azért, hogy olvasson. Épp ezért, Jem képtelen volt szó nélkül elsétálni a résnyire nyitva felejtett ajtó mellett. Egy része reménykedett benne, hogy Cecily végre előbújt a csigaházából, és bepótolhatja, amit kora reggel elmulasztott.

  De a masszív asztal mögül valaki egészen más nézett vissza rá.

- Szia! Zavarok? – kérdezte a tollat szorongató lánytól, akinek összepréselt ajkai zavartságról és koncentrációról árulkodtak. Az Árnyvadász úgy érezte, félbeszakított valami számára igazán fontosat.

  A Nap fénye bevilágította az egész szobát, és árnyékot rajzolt Lily szemei alá, éveket öregítve mindössze tizennyolc éves arcán. Gondterheltnek tűnt, és Jem önkénytelen arra gondolt: talán hiba volt visszarángatni az Intézetbe. Hogy talán hibát követtek el, amikor elszakították a mondén életétől.

- Dehogy! Ezt később is be tudom fejezni – válaszolta, néhány esetlen mozdulattal az asztal legfelső fiókjába száműzve a félkész levelet és a tollat, ami sötétkék vonalakat hagyott világos bőrén. Jem mosolyogva hajtotta be maga mögött az ajtót.

  Kissé bicegve, mégis magabiztosan, a botja nélkül sétált, amit a könyvtár másik végében álló lány képtelen volt szó nélkül hagyni. Hisz ezúttal csupán ketten voltak. Nem kellett titokban tartania a fiú aggályait. Az irigységét. A keserűségét.

- Minden rendben? – kérdezte hát aggódóan, egy lépést sem mozdulva a biztonságot jelentő asztal mögül.

  Jem keze megremegett, ahogy szabadjára eresztve a kilincset, visszahullott az oldala mellé. Hosszú, vékony ujjai ökölbe szorultak a tapintatos kérdés hallatán.

- Jaj, ne! – nyögte, egyenesen a barátja aggodalomtól csillogó szemeibe nézve. Utálta, amikor ezt csinálták. Amikor akaratán kívül a közelgő halálra emlékeztették. - Ne nézz rám úgy, mintha már fél lábbal a síromban lennék.

  Lily arca megrándult, és látványosan küszködött. Jemben csak akkor tudatosult, hogy már megint a gondolataiban olvasott. Csalódottan, lehajtott fejjel sétált el a bézs kanapéig.

   Az éltes bútor besüppedt ott, ahol a teste hozzáért a puha párnákhoz. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató számára lehunyt szemmel, vámpírok és cirkuszolás nélkül elveszni a néma csendben. 

- Bocsi, nem akartam. – Lily nyöszörgő hangja egyre közelebbről kúszott a fiú felé, aki lustán hátradöntve a fejét, megpróbálta felvértezni az elméjét, de a falak mintha téglánként hullottak volna a mélybe. Demona ellenséges viselkedése teljesen összezavarta és kimerítette, hiába aludta át az egész délelőttöt. Mintha egy másodpercre sem hunyta volna le a szemeit. - Egyszerűen csak…

- Tudom, hogy mindenről tudsz – vágott a lány szavába. - Láttam az arcodon.

  A kijelentését követő némaság kegyetlen volt. Nem a már megszokott, könnyed, szavak nélkül is gyógyulást hozó csend. Képzeletbeli kezek fojtogatták mindkét nephilt, és egyikük sem tudta, hogyan harcoljon valami ellen, amit nem is létezett.

- Nem akartam beleolvasni a gondolataidba, esküszöm! – szabadkozott a lány, mindkét kezét a kanapé háttámlájára téve, közrefogva a fiú fejét. Beletelt pár másodpercbe, de ahogy megszületett a fejében az elhatározás, mintha ismételten keresztüláramlott volna a tüdején a levegő. Lehunyt szemmel, remegve kapcsolta ki az ametiszt nyaklánc ezüstös csatját, hogy a lila ékkövet Jem ölébe ejtve egy újfajta némaságba borítsa a világot. - Már le is vettem, látod?

  Jem elkerekedett szemekkel emelte a magasba a követ. A fény megtört, ahogy rásütött a Nap, és lilába öltöztette az egész szobát.

- Csak légy rám tekintettel. Közel sem megy olyan jól a szájról olvasás, mint hiszitek. – A fiatal nephil lány megkerülve a kanapét, leült Jem mellé. Úgy helyezkedett, hogy lássa a fiú ajkait, pedig általában a falat bámulva beszéltek az érzéseikről, mintha a semmibe meredve könnyebb lett volna szavakba önteni a sérelmeiket. A veszteségeiket.

- Oké. Kinek írod a levelet? – Jem alig észrevehetően az asztal irányába bökött, aminek legfelső fiókjában ott pihent a megkezdett üzenet. A fiú mosolyogva vette tudomásul, hogy a barátja ugyanoda rejtette a levelet, ahova Charlotte a Klávé jelével díszített gombot vagy Lily naplóját, ami Will szerint még mindig a nő szobájában lehetett, hisz a felgyorsult események miatt sosem nyílt lehetősége arra, hogy visszaadja egykori parabataijának.

- Magnus – válaszolta a lány lehajtott fejjel. Zavarában a füle mögé sepert egy kósza tincset, ami folyton folyvást utat talált magának a lány arcához, pedig az ablakok mind zárva voltak, kirekesztve a kinti vihart. - Ő a világ egyik legerősebb boszorkánymestere, mégsem képes felvenni a telefont. Muszáj drasztikus lépésekhez folyamodnom – mondta, a végére ismételten a fiúra nézve, mintha csak az utolsó szavakhoz közeledve tudatosult volna benne, hogy máskülönben lemaradt volna Jem őszinte reakciójáról. Többé nem hagyatkozhatott az ostoba nyakláncra, amit annak idején még fürdés közben sem volt hajlandó levenni.

- Ezt biztosan értékelni fogja.

  Lily megforgatta a szemeit, pedig a fiú hangja egyáltalán nem volt gúnyos vagy csipkelődő. Sőt! Jem minden egyes szót komolyan gondolt, hisz ha valaki, Magnus valóban odavolt a régimódi tűzlevelekért.

  A fiatal Carstairs engesztelésképp megsimogatta Lily kézfejét, amit a lány egy fogsoros mosollyal fogadott, jóllehet a fiú jéghideg ujjai a felszín alatt igencsak feszélyezték. Jem bőre túl hűvös volt ahhoz, hogy normális legyen.

- De most tényleg – nyögte egy erőltetett köhögést követően. - Nyúzottnak látszol. Mi történt reggel?

- Reggel? – Jem elkerekedett szemekkel nézett végig a barátján, akinek átható tekintete mintha a lelkébe látott volna. Ha nem száműzte volna a zsebébe a varázsnyakláncot, biztosra vette volna, hogy Lily akaratán kívül, ismételten a fejében kutatott. Így viszont…

- Elfelejtetted? – Lily kedves mosolyra húzta az ajkait, és bár legszívesebben Jem vállára hajtotta volna a fejét, egy tapodtat sem mozdult. - Tudom, hogy nem a fáradtság miatt rohantál haza. Azt is tudom, hogy felébredt. Sikerült összeraknom.

  A percek mintha megálltak volna, de ha mégsem így történt, mindenképp lelassultak, időt adva a döbbent fiúnak, hogy összeszedje kusza gondolatait. Jem hófehér arcán vérvörös virágok nyíltak, ahogy rádöbbent, Lily pontosan tudta, mennyire irigykedett rájuk alig egy fél nappal korábban. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Vagy talán annál is mélyebbre

- Ja… - dünnyögte. - Kedvesen kijelentette, hogy nincs szüksége senkire.

  Még mindig nem tudta eldönteni, hogyan is érzett a lány kegyetlen szavaival kapcsolatban. Fájtak? Pokolian. Mégis, valahányszor eszébe jutott a vámpír, egyre kevésbé martak a mellkasába a szavak, mintha jelentőségüket vesztették volna. Eltörpültek a tény mellett, hogy végre valahára felébredt. 

- Gondolom nem ezekkel a szavakkal. – Lilynek elég volt a fiú szemeibe néznie, hogy tudja, Demona sokkal könyörtelenebbül fogalmazott, mint azt a barátja valaha is bevallotta volna. Ettől ökölbe szorultak a kezei és megfeszültek az izmai. - Mekkora tapló! Ha nem lennél, már rég egy kupac macskaalom lenne.

  Jem nevetve csitította le a dühtől egészen kipirult lányt, aki mintha észre sem vette volna, mennyire belelovalta magát a témába, a körmeivel felszakította mindkét tenyerét. A vére vékony, pontozott vonalat hagyott a bőrén.

- Értékelem, hogy ennyire a szívedre veszed, de nem gond. Nem bírja a fajtánkat – emlékeztette a másikat, mert ha valakinek, akkor Lilynek ezzel igazán tisztában kellett lennie. Nem kellettek feltétlenül eget rengető indokok ahhoz, hogy egy nephil és egy Alvilági egymásnak essen. Ott volt például Will, aki örömmel provokálta a vérfarkasokat, amikor nem tudta, hogyan vezesse le a testében felgyülemlett feszültséget. Amikor a séta már nem volt elég. Vagy Mathias, aki nem egyszer megpróbálta megölni Lilyt, csak mert bűnbak nélkül képtelen volt továbblépni a gyászon, ami mintha még mindig beárnyékolta volna az életét.

- Ez nem menti fel! – akaratoskodott a lány, de amikor meglátta Jem elkínzott arcát, inkább visszanyelte a nyelve hegyén táncoló sértéseit és befogta a száját. A fiú megrökönyödött vonásaiból még egy idegen is könnyedén kiolvasta volna, hogy őszintén törődött a vámpír lánnyal. És bár nem értette a miérteket, nem akarta egy ostoba kérdéssel vagy egy durva megjegyzéssel tovább feszegetni a húrt, ami már így is pattanásig feszült. - Hagyjuk is, mert csak felidegesít! Ettél már?

  Jem meglepődött a hirtelen váltáson, de örült, hogy végre valami egészen másról, egészen normálisról beszélgethetnek. Hiányzott neki ez a Lily. A lány, akivel bármiről el lehetett beszélni, a könyvektől a kajákon át az ijesztő plüssmacikig, amikkel elhalmozta az apukája.

- Még nem. Épp a konyhába indultam, amikor megláttam, hogy nyitva az ajtó – mondta egy könnyed legyintéssel, gondosan ügyelve rá, hogy ne hadarja el a szavakat. Büszke volt Lilyre.

  Lehunyva ezüstös szemeit, nem okozott nagyobb erőfeszítést a számára, hogy felidézze a legelső pillanatot, amikor meglátta az eső áztatta lányt. Alig egy hete élt az Intézetben, még nem érezte az otthonának, ráadásul a rémálmai egy másodpercre sem hagyták nyugton. Életre keltették az ágy alatt bujkáló szörnyeket és visszahozták a szülei gyilkosát, így hát könnyedén felriadt a bejárati ajtón dübörgő, sürgető koppanásokra. Kíváncsian simult az ablakhoz. A nyakát nyújtogatva próbálta meglesni a váratlan jövevényt, de csupán egy csuklyás alakot és egy apró kislányt látott, aki értetlenkedve nézett hol az őt védelmező alakra, hol az ajtót szélesre táró nőre. Jem mindig is felnézett Lilyre, amiért nem hisztériázott. Amiért nem sírt nyilvánosan, amiért kitartott ahelyett, hogy darabjaira esett volna. Kétsége sem volt felőle, hogy ezúttal is felülkerekedik a félelmein.

- Nos, akkor irány a konyha! – felelte fellelkesülve, izgatottan a fiú keze után kapva. - Hoztam neked valami igazán finomat a pékségből. Remélem még így, kihűlve és megszikkadva is ugyanolyan ízletes.

  Jem nevetve kelt fel a kanapéról.

- Valószínűleg – mosolyogta, a szabad kezét a mellkasa elé emelve.

  Kilépve a folyosóra, Jem döbbenten vette tudomásul, milyen nagy volt a sötét. Hogy hunyorognia kellett ahhoz, hogy hozzászokjon a gyér fényhez, amibe egyszeriben beleszédült. Ha Lily nem tartotta volna meg a testét, összeesett volna, akár egy elhasznált marionett bábú, amit eldobott a készítője, elvágva minden egyes hófehér kötelet.

  Hogy elterelje a beteg nephil figyelmét, a fiatal Penhallow egy kellemes tónust keresve, csacsogva vette fel a beszélgetés fonalát. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mintha Jem teljesen egészséges lett volna. Mintha nem került volna minden másodperccel egyre közelebb a Csontvárosban alvó szüleihez.

  Pedig haldoklott.

  Egy olyan betegségtől, amire nem létezett gyógyszer.

- Tudtad, hogy Adrien anyja megtagadta Gideon kérését, és bevetve a befolyását a Klávénál, kitér a válaszok elől? – kérdezte, mert ez volt a legelső dolog, ami az eszébe jutott Demona után, akitől egyenesen a falra mászott.

  Miután hazaértek, és megkérte Sophiet, hogy rejtse el a frissen sült, vajas croissantokat, Will felkarjához simulva, a kimerültségtől imbolyogva sétáltak fel az emeletre. A lépcső még sosem tűnt olyan hosszúnak, mint amikor félúton lelassítva beleütköztek Gideonba. A férfi őrjöngött, mégis végtelenül zavartnak és ijedtnek tűnt, amikor nekicsapódva Lily vállának, szó nélkül lerohant a Menedékhelybe.

  Csak később, amikor délután egy körül felriadt a férfi hangjára, lett elég ereje ahhoz, hogy rákérdezzen, mi történt. A válaszokat hallva egyáltalán nem irigyelte az Intézet új vezetőjét. Szinte a szemei előtt hullott darabokra, a vállaira nehezedő súlyok ugyanis szétnyomták a mellkasát.

- Vagyis valami nagyon nincs rendben Reid Garwin szülei körül – motyogta Jem, szinte csak magának.

- A Klávé arra hivatkozik, hogy Garwin többé nem fenyegetés. Eltusolják az egészet – magyarázta a lány, a karjával megtartva Jem súlyának egy részét.

  Gideontól azt is megtudta, hogy az apján és Whitelaw szülein kívül még két jelenlegi tanácstag is részt vett a mészárlásban, így lehetetlen volt törvényes úton akárcsak megközelíteni a nő lakását, amit azóta beépített őrök védelmeztek, mintha az Intézet vezetője valaha is megpróbált volna az életére törni. Valami nagyon, nagyon nem volt rendben!

- Kezdem azt hinni, Benedictnek igaza volt a Klávé felszámolásával kapcsolatban – válaszolta a fiú. Elég határozottan ahhoz, hogy Lily elhiggye a szavait, mégis kellően lazán, hogy egy kívülálló számára egy ostoba, gúnyos tréfának tűnjön.

  Lily elhúzott szájjal bólintott, miközben átlépték az étkező küszöbét. A hatalmas, többszemélyes asztal széléhez sétálva hagyta, hogy Jem önerőből húzza ki a székét, csak ezt követően sétált át a konyhába.

  A kamrában kutatva hamar megtalálta a barna papírzacskót, aminek az alja átlátszóvá vált a süteményből kiváló olajtól. Az illata azonban isteni volt, így egy tiszta tányérra pakolva a croissantokat, betette őket a mikroba, hogy a meleg felturbózza, esetleg visszahozza az ízüket.

- Ja. Kár, hogy beleőrült, és a lehető legrosszabb módszereket választotta – helyeselt az ajtónak támaszkodva. Jem kíváncsi lett volna, mi járt a lány fejében, hogy mennyire nehezítette meg a távolság a kommunikációt és milyen lehetett a totális, néma csönd. A lány orra körül gyülekező ráncok láttán biztosra vette, hogy többet tudott a Klávé árnyoldaláról, mint bárki más, és bár ő hozta fel Adrien anyját, feszélyezte a téma.

- Egy megrendíthetetlen, befolyásolhatatlan, független Tanácsra lenne szükségünk – mondta, amikor a lány ismételten felé fordult. Tisztában volt vele, hogy pattanásig feszítette a húrokat, hogy Lily valószínűleg az előző Inkvizítorra gondolt, aki gondolkodás nélkül feláldozta volna a nephil gyerekeket a saját vágyaiért…

- Mintha az olyan egyszerű lenne! – csattant fel a lány egy kicsit erélyesebben, mint azt eredetileg tervezte.

  Hogy levezesse a testében felgyülemlett feszültséget, egyszerűen hátat fordított Jemnek, majd tüntetőleg összepréselte rózsaszín ajkait, amelyek így egészen áttetszővé váltak. Szinte már egybeolvadtak a bőrével.

  Csak miután lejárt a beállított egy perc és a sütemény illata bekúszott az orrába, összerántva a gyomrát, sétált vissza az étkezőbe. Közvetlenül a Jem jobb oldalán található székre ült, mégsem nézett vagy szólt a fiúhoz, amíg az ifjú Carstairs szemkontaktusra nem kényszerítette.

- De most komolyan! Képzeld el, hogy a Tanács tagjai ezentúl vétójoggal rendelkeznek… - mondta a lehető legtöbb kedvességet és gyengédséget csempészve a hangjába, még ha ezt a lány nem is halhatta. Bízott benne, hogy Lily megérzi, hogy a lelkesedése nem ellene szólt. - Nem csak Árnyvadászok, de vámpírok, vérfarkasok, tündék is képviseltetnék magukat.

- Egyszer már megpróbálták! – emlékeztette a lány, a száműzetése előtti évekre gondolva. Miután megölte az Inkvizítort, minden felborult, mintha a világ egyenesen a feje tetejére állt volna a gyásztól. A Klávé kitiltotta az Alvilági képviselőket a Tanácsból, mire az Alvilágiak lázadozni kezdtek, amit persze véres megtorlás követett.

  Minden elromlott.

- De akkor a Klávé megmaradt a háttérben – replikázta a fiú, és közben másra sem tudott gondolni, csak a fajok közötti gyűlöletre, amit önszántukból szítottak a vezetők. Ott volt például Cassandra, aki nevetve figyelte Mathiast, valahányszor nekiesett Lilynek, mintha mélyen belül élvezte volna az őrületet. És a Tündér Udvar királynője! Az a kék hajú nő kis híján megölte őket, amikor megpróbálták megszerezni Bellandra Üvegszívét, pedig Lily fair alkut ajánlott az ékszerért cserébe.

  Olyan vezetőkre lett volna szükségük, akik belátták, hogy az egységben mekkora erő lakozott.

- Ahhoz, hogy a Klávé megszűnjön, egy kisebb atomháborúra lenne szükség. Ezt pedig nem kívánom senkinek. Az emberek nem változnak. A nephilek sem. Nem fognak lemondani a hatalomról, mert felsorakoztatsz pár racionális érvet – magyarázta a lány két erőteljes harapás között. Próbált nem arra gondolni, hogy ha bárki meghallotta volna a beszélgetésüket, ismételten visszarángatták volna a Csontvárosba. Próbálta kizárni a Végzet Kardjának fájdalmas emlékét és a nyirkos cellákat. A csöndet és a magányt, ami még a legedzettebb nephileket is képes volt az őrületbe kergetni.

- De azért szép lenne – motyogta az orra alatt. Jem kissé lehajtott feje és enyhén lekonyuló ajkai láthatóvá tették a keserűségét, amit a tehetetlenség miatt érzett. A Klávé betiltott minden nyomozást Garwin ügyében. A boszorkánymester halála miatt fogalmuk sem volt arról, merre keressék Benedictet. Ötletük sem volt, Gideon apja mikor, hol és milyen tervvel fog felbukkanni legközelebb. Ráadásul a hibridek kapcsán is zsákutcába szaladtak, mert azok mintha ismételten felszívódtak volna, és most, hogy megtalálták Demonát, nem volt semmi, csupán az éjszakában megbújó démonok, miközben az igazi szörnyeteg beleolvadt az árnyékba.

  Fogalmuk sem volt, merre tovább.

  Mert ezúttal nem volt Halálmadár, akit meg kellett találni. Nem voltak kivéreztetett hullák, amik elvezethettek a gyilkoshoz. Semmijük sem volt egy ostoba ládán kívül, amit ugyancsak lefoglalt a Klávé.

- Na! – Lily Jem kézfejére simította a tenyerét. Bőrkeményedéses ujjai apró karikákat rajzoltak a hüvelyk- és mutatóujja között található, érzékeny bőrre. - Ezt kóstold meg!

  Jem elfogadta a felkínált süteményt, jóllehet kétkedve emelte a szájához. Már tapintásra sem tűnt ízletesebbnek egy ragacsos szivacsnál.

- Hmm, ez tényleg, valóban… - nyögte, amint az első falat lecsúszott a torkán. A vajtól csúszóssá váló édesség egyszerre volt kemény és puha, mintha ez egyáltalán lehetséges lehetett volna.

- Szörnyű! – replikázta a lány egy fanyar grimasszal az arcán. Nevetve lökte el magától a tányért, hogy a szék háttámlájának dőlve, elnyúljon a fából készült bútordarabon.

- Én nem pont ezt a szót használnám… - szabadkozott a fiú, miközben felállt, és elindult a konyha irányába. Úgy gondolta, egy kevéske lekvárral talán eltüntethette volna a savanykás utóízt.

  Már csupán két lépésnyire volt az ajtótól, amikor valaki a hátának dobta az egyik süteményt. Keményebb volt, mint amire számított.

- Ó, engem meg sem kínáltok? Pedig tudjátok, hogy a kőkemény, tűzforró péksütemények a gyengéim – rikkantotta Will, jóllehet Lily csupán akkor vette észre a fiút, amikor az a vállára fektette a tenyerét. A lány arcán átsuhanó aggodalom láttán Jemnek bűntudata támadt, holott Emily önszántából ejtette az ölébe az édesanyja nyakláncát.

  Az ujjai megrándultak, ahogy a keze kitapintotta a zsebében lapuló ékkövet.

- Ne olyan mohón! Még a torkodon akad – viccelődött a lány, játékosan megpaskolva Will hátának legalsó részét, mire a fiú megforgatta a szemeit és a fogai közé kapott egy ehetetlen péksütit.

- Ha te le tudtál nyomni a torkodon ebből tízet, miközben egyfolytában járt a szád, nem lehetnek olyan veszélyesek – gúnyolódott nevetve, a szemeiben őszinte szeretettel. Bár úgy tett, mint aki neheztelt a lányra, valójában mind tudták, hogy örült a kettesben töltött pillanatoknak, az utóbbi időben ugyanis az ilyesfajta nyugalom túl nagy luxusnak számított ahhoz, hogy megengedhessék maguknak. A lánykérés óta vagy edzettek, vagy démonokra vadásztak. Este hol csapatban, hol egyedül üldözték a szörnyeket, míg reggel, bár azóta egy szobába költöztek, hamar elnyomta őket az álom. Délután pedig kezdődött az egész elölről. Edzés. Edzés. Edzés. - Látnod kellett volna!

- Majd legközelebb – bizonygatta az ezüstös fiú mosolyogva, időközben belépve a konyhából nyíló kamrába. Már a második polcot túrta fel, mégsem találta az eperlekvárt.

- Jöttök edzeni? – kérdezte Will, amikor Jem egy doboz nutella társaságában visszatért az ebédlőbe. Parabataija furcsán izgatottnak tűnt, mintha már hosszú évek óta nem nyúlhatott volna szeráfpengéhez. - Megjöttek az új rövid kardok. Gyönyörűek.

  Lily hunyorogva próbálta megfejteni, miről beszélt a háta mögött fel-le járkáló fiú, és ezt látva Jem úgy érezte, muszáj kimentenie, ugyanis látszólag eszében sem volt elmondani Willnek, hogy nem érti.

- Mi? Mikor? – kíváncsiskodott hát, ezzel megállásra késztetve társát. Akárcsak régen, amikor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy igazi démonokra vadásszanak, Will kaján vigyorral és veszélyes lánggal a szemeiben mosolygott. Jemnek kétsége sem afelől, hogy már betáblázta az egész délutánt. Hogy már eltervezett mindent és csak rájuk várt.

- Tíz perce? Gideon az előbb fejezte be a pakolást. Húsz fontban, hogy mindkettőtöket lealázlak célba dobásban – mondta, majd egy utolsó harapást követően visszadobta a tányérra a félig megcsócsált süteményt és Lily keze után kapva az edzőterem felé húzta a lányt, akinek fogalma sem volt róla, mire fel vált gyermekien izgatottá a szerelme.

  Lily könyörögve nézett hátra, mire a fiú letette a kezeiben szorongatott tégelyt és egy mély lélegzetvételt követően elindult a barátai után. Mert bár éhes volt, és egy része legszívesebben egyenesen a Menedékhely felé sétált volna, örült, hogy minden szörnyűség ellenére maradt az életében valami állandó.

   Valami, amibe kapaszkodhatott, amire támaszkodhatott, ami sosem változott.

   Will intenzív érzelmei, melyek bármikor képesek voltak felülkerekedni a fiún és a mélybe rántani, hogy aztán elképzelhetetlen magasságokba repítsék.

   Lily feltétel nélküli barátsága és odaadása, amit a külön töltött hónapok sem tudtak elpusztítani.

   És a betegsége, amire nem létezett gyógyír.