17. fejezet

Sziasztok :)

Úgy tűnik, én tipikusan az az egyetemista lettem, aki képtelen beosztani az idejét, hiába próbálkozik olyan nagyon. (bár bevallom, azóta a sorozatok világa is magába szippantott, ugyanis miután elkezdtem nézni a Healert, képtelen voltam abbahagyni, hiába kezdtem már bele az aktuális fejezetbe) Épp ezért elnézést kérek. Ígérem, legközelebb már nem kell ilyen sokat várnotok a folytatásra. Sem itt, sem semelyik másik blogomon.
Egyébként, hogy telik az első hónap? Bírjátok még, vagy már legszívesebben ismételten csak pihennétek? Én eddig nagyon imádom az egyetemet. Egy-két előadást kivéve minden olyan új és izgalmas még!
A fejezetre visszatérve: első olvasásra talán unalmasnak és jelentéktelennek tűnhet mindkét jelenet, ennek ellenére mindkettő nagyon fontos a jövőre nézve, így nem hagyhattam ki őket. Sorry, no sorry!
Nagyon szeretlek titeket, köszönöm, hogy itt vagytok nekem <3
Kellemes olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: ha találtatok helyesírási, vagy fogalmazásbeli hibákat, írjátok le nyugodtan, ugyanis eléggé sietősen olvastam át.

-------------------------------------------------------------------------------

Meghasadva

  A Hold már órák óta uralta az eget, Demona mégis egyedül üldögélt az ágya szélén a nephil Menedékhelyen. Mintha az ébredése egyszeriben elvesztette volna az újdonság varázsát. Mintha minél erősebbé vált volna, annál kevesebbet számított volna másoknak. Mintha hirtelen mindenkinek akadt volna fontosabb dolga a gyógyulásánál.

  Az ujjait a vas keret köré tekerve, mezítelen talpával ostoba, gyerekes rajzokat gyártott a padlóra, amíg a masszív ajtó a falnak nem csapódott és tönkre nem tette a pillanatot. A lány kíváncsian emelte a bejáratra a tekintetét. Egy röpke pillanat erejéig azt hitte, ismételten azt a különös, ezüst hajú Árnyvadászt látja, aki ott volt mellette, amikor felébredt, de az őt bámuló kékeszöld szemekbe nézve rá kellett döbbennie, hogy csupán az elméje játszadozott vele.

  Elhúzott szájjal vette tudomásul a csalódottságot, ami a mellkasára nehezedett, amikor felemelve a jobb kezét, odaintett a rá vigyázó boszorkánymesternek, aki mintha egyszerre gyűlölte és aggódott volna érte.

- Szeretném, ha holnap napnyugtáig még nem hagynád el az Intézetet. Utána viszont saját felelősségedre mehetsz-jöhetsz a városban. Részemről ennyi volt. – Caleb a lány homlokára tette a tenyerét, majd elszámolt tízig. Mintha egy beépített lázmérővel próbálta volna kideríteni, mennyire számított normálisnak a vámpír testhőmérséklete figyelembe véve, hogy a szíve aludt, a lelkének pedig már réges-rég meg kellett volna pihennie.

- Nem mehetnék már ma? – kérdezte a lány, egy röpke másodpercre teljesen megfeledkezve az igazi lénye köré épített kőfalakról. A hangja gyermeki volt, az arcán átsuhanó, megfejthetetlen érzelmek pedig törékenynek mutatták, miközben a boszorkánymester apáskodóan az ágyra fektette a lábait.

  Demona enyhén oldalra döntött fejjel figyelte a másik mozdulatait. Azt, ahogy enyhén felhúzott szemöldökkel beleszagolt a frissen készített pakolásba, mielőtt belemártva az egyik tiszta törölközőt, ráterítette volna a mellkasára. Azt, ahogy hátat fordítva neki elsétált a saját éjjeliszekrényéig, de előtte még alig észrevehetően megpaskolta a vállát. Azt, ahogy a résnyire nyitott ajtó kilincsére támaszkodva az utolsó pillanatban még hátralesett a válla felett.

- Nem. És ami azt illeti, hagytam pár utasítást a cselédlánynál, úgyhogy ne küldd el, amikor segíteni próbál. Hidd el, szükséged van rá - erősködött, a szája szegletében egy halovány mosollyal, amikor a vámpír egy hangos horkantást követően elfordította a fejét.

- Ha te mondod…

  A férfi nem vesződött azzal, hogy helyre tegye Demonát, de még csak azt sem tette szóvá, hogy ezzel a megnyilvánulásával mennyire hasonlított a nővérére. Egyrészt, mert már napok óta nem aludt rendesen. Másrészt, mert Cassandra említése már önmagában fájdalmat okozott a számára.

  Köszönés nélkül sétált ki a szobából, át az alagúton. Vastagtalpú cipője – habár nem volt olyan feltűnő, mint Magnusnak -, visszhangot vert az emberek híján üres folyosón. A különös némaság megnyugtatta az Alvilágit. Idrisi otthonára emlékeztette, és csak ekkor jött rá igazán, mennyire hiányzott már neki az erdő és a magány, ami már évek óta társként szolgált számára önkényes száműzetésében.

- Máris mész? – Caleb monoton fordult a hang irányába. Lustán, laposakat pislogva mérte végig az Intézet fiatal vezetőjét.

  Gideon a konyha ajtajának keskeny keretéhez dőlve, a melle alatt szigorúan összefont karokkal figyelte az Alvilágit. Kusza, szőke tincsei rendezetlenül meredeztek az ég felé, az arca pedig nyúzott volt, mintha hosszú, álmatlan éjszakák lettek volna a háta mögött. Egyedül a nadrágjába tűrt fehér ingje és a fényesre csiszolt cipője árulkodtak összeszedettségről.

- Felébredt. Nincs miért maradnom – válaszolta az Alvilági, a vállát épp csak annyira megrántva, hogy az ne tűnjön illetlenségnek. Esze ágában sem volt ujjat húzni a fáradt nephillel, mert az Intézet korábbi igazgatóival ellentétben úgy gondolta, Gideont igenis képes lett volna tisztelni.

  Caleb kinyitotta a táskáját, majd kivett egy halványkék krétát az egyik beépített zsebből. Bár voltak boszorkánymesterek, akiknek már szimbólumok nélkül is könnyedén feltárultak az átjárok, ő már egy ideje Idrisben élt. Nem szeretett volna puszta hiúságból, a gyakorlás teljes hiánya miatt a Portál belsejében rekedni.

  A krétát az ujjai között forgatva fordult Gideon irányába, aki egy néma biccentéssel, szavak nélkül bökött az ebédlő átellenben emelt fala felé. Caleb mosolyogva vette tudomásul, hogy az Árnyvadász pontosan tudta, mi járt a fejében.

- Ami azt illeti, lenne egy ajánlatom a számodra – mondta az Intézet vezetője, miközben az Alvilági háta mögött sétálva megtartotta a tisztes, másfél méteres távolságot. - Nem kell most azonnal döntened, viszont amennyiben beleegyezel, kérlek, tudasd.

  Gideon megfontoltan beszélt, mintha egész este erre a beszélgetésre készült volna, pedig valójában csupán a hajnali órákban vetődött fel benne az ötlet.

   Caleb leplezett kíváncsisággal lesett az Árnyvadász felé. Lustán pislogott, a szemei mégis csillogtak a vágytól, hogy megtudják, mi járt a másik fejében. Kisgyermekként, amikor az édesapja még élt, és valamilyen különös okból mindig szomorú volt, Caleb egyszerűen nem értette, hogyan lehetne egyszer hatalmas boszorkánymester, ha még mások gondolatait sem tudta megfejteni. Mára azonban már tisztában volt vele, mennyire nehéz egy efféle varázslat. Hogy az emberek valójában nem egész mondatokban gondolkodtak, és sosem az járt a fejükben, amire épp kíváncsi volt. Egyszerűen nem érte meg a fáradtságot.

- Hallgatlak – mondta végül, amikor a másik megállapodott a hátánál, mégsem szólt semmit.

  Gideon még a felszólítás után is csöndben figyelte az Alvilági mozdulatait. Azt, ahogy az ujjai kecsesen megrajzolták az első szimbólumot; két kört teljesen egymásba fonódva. A világos kréta beleette magát a faburkolat erezeteibe, és ezt látva a férfi biztos volt benne, hogy Sophie-nak hosszú órákba fog telni a hatalmas rajz eltűntetése. Talán mégis hagynia kellett volna, hogy a férfi kisétáljon az ajtón.

- Mit szólnál hozzá, ha ezentúl a londoni Intézetnek dolgoznál? Elkelne egy ügyes boszorkánymester most, hogy Magnus visszautazott New Yorkba – hozakodott elő az ötlettel, mire Caleb ujjai abbahagyták a munkát. A férfi szemöldök ráncolva fordult a nephil irányába.

  Habár az Alviláginak imponált, hogy az Árnyvadász elismerte a tehetségét, nem értette, miért pont most, miért pont őrá esett a londoni Intézet választása. Hisz Magnus már évtizedek óta New York legfőbb boszorkánymestere volt. Kizártnak tartotta, hogy azért, mert elutazott Londonból, az itteni nephilek hirtelen elestek volna a mágiától.

- Miért nem London legfőbb boszorkánymesterének ajánlod az állást? – kérdezte gúnyosan, a fején szarvakat viselő Alvilágira gondolva. Életében összesen kétszer találkozott Ragnorral, és egyik találkozó sem hagyott benne pozitív emlékeket. Mert bár a zöldbőrű mágus valóban tehetséges volt – máskülönben sosem írhatott volna fejezeteket a grimoiretba -, a karótnyelt személyisége és a hagyományokhoz és törvényhez való görcsös ragaszkodása ellenszenvessé tették a haladóbb szellemű boszorkánymester szemében.

- Mondjuk úgy, hogy Ragnor Fell mintha eltűnt volna a térképről. Szerintem már rég elhagyta a várost, egyszerűen csak elfelejtett szólni – válaszolta Gideon készségesen, mire Caleb halvány mosolyra húzta az ajkait.

  Ő ugyanis tisztában volt vele, hova tűnt London állítólagos legfőbb boszorkánymestere.

- Idrisben van – suttogta, majd csak úgy mellékesen hozzátette: - Én is Idrisben lakom.

  A kezével jelzésértékűen a félkész Portál irányába bökött, mintha Gideonnak fogalma sem lett volna arról, hol élt az Alvilági, aki megmentette Demona életét, és ezzel együtt az Intézetben betöltött pozícióját is. Az ugyanis kétségtelen volt a számára, hogy a vámpírlány halála esetén Cassandra képes lett volna tönkretenni. A csekély hírnevét, az életét. Mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt a számára.

- Tisztában vagyok vele. Természetesen a Portál nyitások ára benne lenne a fizetésben – ajánlkozott az Árnyvadász, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kimért és hűvös maradjon.

  Caleb beszervezése nagyszerű kezdete lehetett volna egy saját Alvilági kapcsolathálózat kiépítésének.

- Mindig engem hívnátok? – kérdezte a férfi enyhén oldalra biccentett fejjel. Világos szemei csillogtak a befejezett Portál kéken izzó fényében. Gideon egy erélyes bólintással tisztázta a feltételeket, mire a boszorkánymester egy önelégült vigyorral az arcán a nephil felé nyújtotta óriási tenyerét. - Rendben.

  Ahogy a férfit magába szippantotta a vakító fényesség, a kapu színei elhalványodtak, majd végleg kihunytak. Csupán a világoskék kréta kacskaringós vonalai és a levegőben keringő porszemek árulkodtak a Portál létezéséről, vagy magáról a mágiáról, ami libabőrbe öltöztette az ajtókeretnek támaszkodó nephil alkarját. Gideon keze még mindig a levegőben pihent, mintha egy átlátszó tenyeret szorongatott volna, és olyannyira belemerült a múltba, hogy észre sem vette a felé lépkedő alakot, csak amikor Sophie másodszorra is megköszörülte a torkát.

- A postaládában találtam – mondta, a férfi tehetetlenül lebegő kezébe csúsztatva a finom borítékot. A bíborvörös tintával írt cirkoványos betűk egybeforrva alkották meg a Gideon Lightwood szavakat, míg a viaszba mártott pecsét egy, a cselédlány számára ismeretlen család címerével díszítette a levelet. - Külön neked címezték.

  A szőke férfi enyhén felhúzott szemöldökkel vizsgálta meg a borítékot, de sem a kézírás, sem a pecsét nem volt különösebben ismerős a számára, jóllehet utóbbit mintha már látta volna valahol.

  Kíváncsian feszítette fel a megszáradt viaszt.

- Köszönöm – súgta oda Sophienak, aki minden kíváncsiságát félretéve, azonnal odébbállt, amint a férfi rávillantotta a külön a lány számára fenntartott, szégyenlős mosolyát.

„Amikor az élőholt megváltásra talál,

A hercegnő a porba hull,

A katonára pedig sötétség száll,

Minden égbolt beborul.

Először Párizs, majd London.

Groteszk szárnyú angyalok.

A fűszálon már hó ragyog.

Egy törött íj, egy csorba kard,

14. 12. 10.

És a búra alatt, minden szív megszakad.”

  Gideon aggodalmasan olvasta át a papírra vetett sorokat újra és újra. Rossz előérzete támadt, és sehogy sem tudta kiverni a fejéből azt a baljós gondolatot, hogy mire megfejti a feladványt, már túl késő lesz ahhoz, hogy megakadályozza a katasztrófát.

  Cecily hófehér ujjai átlátszó foltokat hagytak a leheletétől bepárásodott üvegen. Szintelen lenyomatokat, amelyeken keresztül rálátott az esernyőikkel küszködő járókelőkre és a gondtalanul szaladgáló gyerekekre, akiket a szüleikkel ellentétben egy csöppet sem foglalkoztatott a zord időjárás.

  A fiatal nephil lehunyta a szemeit és a hűvös ablaknak döntötte a fejét. Az ujjai görbe vonalakat rajzoltak a foltok köré, és csupán akkor, amikor ismételten kinyitotta a szemeit, vette észre, hogy önkénytelen szívekkel halmozta el az üveget.

  Nagyot sóhajtva fordult vissza a külvilág felé.

  Egy különös, csuklyás alak töretlen léptekkel vágott át a londoni mondénok gyér tömegén. Cecily mégsem vette észre, csak miután megszólalt a csengő, és a férfi hátat fordítva az Intézetnek beleveszett a környezetébe. Az emberek még csak utána sem fordultak.

   Cecy összevont szemöldökkel nézte távolodó alakját, amikor kinyílt a bejárati ajtó és Sophie lehajolt a küszöbön hagyott levélért, ami csupán a tetejére pakolt kavicsoknak köszönhetően maradt a lábtörlőn.

  A lány nyöszörögve fordult az éjjeliszekrényén pihenő, félkész levél és kiöntött tinta irányába. A takaróján elterülő és földre hulló fényképek mosolygós alakjai keserű kacagásra késztették, amit csak tovább torzított a torkából feltörő gyászos sikoly. Édesanyja kedves arca, Ella gyönyörű szemei, édesapja erős karjainak szerető ölelése mind-mind realizálták benne a veszteségeit. S bár a fényképek csak feltépték a sebeit, ezzel még nehezebbé téve a továbblépést, semmi másra sem tudott gondolni csak arra, mennyire örülne egy hasonló szívszaggató képnek Gabriel mosolygós szemeiről, gúnyos grimaszáról vagy felsőbbrendű szemöldökrángatásáról.

- Bejöhetek? – Cecily ijedten kapta a fejét a résnyire nyílt ajtó irányába. A kezei remegtek, ahogy leugrott a párkányról és az ablaknak háttal állva letörölte az arcáról a rászáradt könnycseppeket.

  A küszöbön ácsorgó fiú türelmesen várt. Esze ágában sem volt ráerőltetni a társaságát a másikra, jóllehet ha Lily nem beszélt volna a fejével alig tíz perccel az edzés vége előtt, valószínűleg gondolkodás nélkül rátörte volna az ajtót Cecilyre.

  Hogy nem vette észre eddig, hogy a húga teljesen összetört?

  Miért csak Jem aggódó arckifejezését látva jutott eszébe, hogy beszéljen vele?

  Átkozta magát, miközben a vállát az ajtókeretnek döntve megpróbált belesni a szobába. A tenyerei ökölbe szorítva, tehetetlenül lógtak az oldala mellett.

- Felőlem – motyogta a lány. A pulcsijával sebtében eltűntette az ablakra rajzolt szív alakú foltokat, majd az ágyára ülve felhúzta a lábait és magára húzta a takarót. Remélte, hogy Will a testét uralma alá hajtó reszketést és az ajkain játszadozó enyhén lilás árnyalatokat majd a pillanatokkal korábban szélesre tárt ablak számlájára írja. Hogy ezúttal sem veszi észre, hogy az egész délelőttöt néma melankóliában, a könnyeivel küszködve töltötte.

  Will cipőjének halk kopogása elcsöndesedett, ahogy a húga ágyához érve meglátta a földre hullott fényképeket.

- Hiányoznak? – kérdezte, amikor lehajolt az egyik fotóért, majd felvette a mellette lévőt és az azt követőt. A torka elszorult, ahogy megpillantotta a kedvencét valamennyi közül. Tisztán emlékezett rá, mikor készült. Két nappal Ella halála előtt. Egy előre beállított családi fotónak indult a karácsonyi üdvözlőlapokra, végül a világ egyik legspontánabb, legviccesebb képe kerekedett belőle, hála Cecilynek, aki már akkor képes volt egy apró megjegyzéssel az őrületbe kergetni őt.

  Will végigsimított Ella hahotázó arcán. A nővére közvetlenül a félelemtől elnyílt ajkakkal Cecily karjáért nyúló anyjuk előtt állt, két lépésre a fiától, aki a jobb lábánál fogva a magasba emelte a húgát. Az apjuk csak összefont karokkal bosszankodott. Senki sem nézett a kamerába.

- Neked nem? – kérdezte dünnyögve a lány. Remegő kezével a Will kezében pihenő kép felé nyúlt, de ahelyett, hogy elvette volna tőle, közelebb tolta a fiúhoz, ezzel jelezve, hogy részéről rendben volt, ha meg szerette volna tartani.

  Will elkínzottan nézett a testvére felduzzadt szemeibe. Tisztában volt vele, hogy a lány hozzá hasonlóan magába zárta a fájdalmát, és csak akkor sírt, ha valóban egyedül volt. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor az ember csak arra várt, hogy valakit őszintén érdekeljenek a problémái. Hogy valaki rákérdezzen, mi emésztette legbelül…

  Mégsem kérdezett rá.

  Nem tudta, hogyan kezdjen neki.

- Minden egyes másodpercben – mondta végül az ölébe ejtve immáron üres kezeit. A családjukról készült fénykép az összegyűrt lepedő tetején árválkodott. A képeket bámulva, üveges tekintettel idézte maga elé, hogyan rimánkodott menedékért a londoni Intézet küszöbén. Édesanyja hangos jajveszékelése hosszú órákon keresztül ostromolta a bevehetetlen falakat, a fiú hiába kérte meg Charlotte-ot, hogy küldje haza a szüleit. - De már ez az otthonom. Nem mehetek vissza, és ha meg is tehetném, nem hiszem, hogy meg kéne tennem.

  Will felhúzta a lábait, és Cecilyhez hasonlóan átkarolta a combjait, így az álla megpihenhetett csontos térdein. Már azelőtt, hogy beismerte volna, Lily jelentette számára az otthont. Hosszú, barna hajának ismerős hullámai, és tincseinek eper illata hozták el számára a kísértetek nélküli álmokat. Ölelő karjai segítették át a nehéz napokon. Hangjának végtelen optimizmusa tartotta benne a lelket.

  Esze ágában sem volt visszatérni Walesbe.

- Miért? Azt hiszed, gyűlölnek, amiért elszöktél? – kérdezte a lány horkantva, az egyik szemöldökét egészen a homloka közepére rántva.

  Will elhúzott szájjal rázta meg a fejét. Hosszúra hagyott, éjfekete tincsei összekuszálódtak, ahogy magatehetetlenül többször is beletúrt megzabolázhatatlan hajába.

- Nem – mondta, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kimért és határozott maradjon. - De amikor eljönnék, ismételten összetörném a szívüket, és azt nem tudnám megtenni. Anélkül nem, hogy saját magamat is darabokra zúznám.

  A fiú hanyatt dőlt az ágyon. A lábai lelógtak, ahogy egy kellemesebb pozíció után kutatva, fészkelődve lejjebb csúszott a takarón.

- Először olyan könnyen megtetted – motyogta Cecily, ösztönösen a bátyja mellé dőlve. Kusza kontyba tekert haja megcsiklandozta a fiú orrát, ahogy Will széttárt karjára igazította a tarkóját.

  Egy ideig néma csendbe burkolóztak. Egyikük sem szólt, mintha egyetlen rosszul elejtett szófoszlány tönkre tehette volna a meghitt pillanatot. Mintha egyetlen rosszul feltett kérdés elüldözhette volna Willt a húga szobájából. Mintha egyetlen rosszul szerkesztett felelet örökre lakatot zárt volna a lány szájára.

  De aztán egy nagyobb fuvallat egymásnak csapta az ablakokat, ezzel felrázva az elszunnyadó Árnyvadászokat.

- Ella miattam halt meg – suttogta Will, mintha már Ella említése éles kések millióit döfte volna a szívébe. Nem elég mélyre ahhoz, hogy elhozza számára a halált, mégis kellően érzékeny pontokra, hogy elviselhetetlenné váljon a kín.

  Cecily döbbenten tápászkodott az alkarjára. A tekintetével Will égkék íriszeit kereste, jóllehet a fiú mindkét szemét szorosan összepréselte, hogy a húga még véletlenül se láthasson a lelkébe.

- Ez nem igaz – ellenkezett a fiatal Herondale, miközben megpróbálta felidézni Ella halálának napját; mindhiába. Csupán megfakult alakok, könnyes arcok, egy fekete koporsó és Will hiányának felfoghatatlan érzése villantak az elméjébe.

- De igen! Fiatal voltam és felelőtlen. – Cecily megszorította Will bőrkeményedéses kezét, mire a bátyja lustán felé fordult, kinyitva bűnbánattól csillogó szemeit. A lányban csak akkor tudatosult igazán, hogy Will valóban önmagát hibáztatta a nővérük halála miatt, holott a szülei sosem vádolták gyilkossággal. Egyszerűen nem értette, miről beszélt a bátyja. Nem értette, miért szökött el annak idején. S már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy gúnyosan a fiú szemére vesse, hogy ne áltassa magát, még a mai napig képes volt felelőtlenül a vesztébe rohanni, Will remegő ajaki láttán visszanyelte a nyelvén csücsülő gonosz gondolatot. A fiú mégis észrevette; mintha az elméjéből olvasta volna ki a szavakat. Szem forgatva helyesbített: - Fiatalabb és felelőtlenebb, mint most. Hiszékenyebb. Azt hittem, én vagyok a világ közepe, hogy legyőzhetetlen vagyok. Kinyitottam apánk pyxisét és szabadjára engedtem egy kék bőrű démont – mesélte. - Majdnem megölt. Ella mentett meg, de miközben harcolt, a démon megmarta. – Will homlokán legördült egy kósza izzadságcsepp, ahogy maga elé képzelte Ella holttestének szürkészöld színét. - Mielőtt eltűnt, nevetve rám nézett és azt mondta, ezentúl mindenki, aki szeret, meghal. Azt mondta, megátkozott.

  Cecily csücsörítve, enyhén oldalra biccentett fejjel próbálta helyrerakni Will beszámolójának minden apró részletét, korábban ugyanis még sohasem hallotta a valódi történetet. Az édesapja sosem ejtette ki többé a testvérei nevét, az édesanyja pedig minduntalan elbőgte magát, valahányszor belekezdett a sztoriba. Sosem sikerült végig mondania.

- Ella pedig belehalt a sérülésébe – következtette ki a lány a könyvtárban található vaskos könyvek megsárgult lapjaira gondolva. Bár több száz kék bőrű démon létezett, nem volt nehéz kitalálni, hogy a bestia karmait a legtöbb testvéréhez hasonlóan halálos méreg borította.

- Nem tudtam, hogy a méreg halálos – vallotta be a fiú az Intézetben töltött első éveire gondolva. A döntésekre, amelyek a kék szörny kísérteties szavai miatt születtek. A parabatai kötelékre, ami lehetővé tette számára, hogy megnyíljon valakinek, hogy törődjön valakivel anélkül, hogy megölte volna a szeretetével. A heves vitákra és rosszindulatú megjegyzésekre, amikkel megpróbálta távol tartani magától Gabriel nővérét és Lilyt. Mindenkit, akire veszélyt jelenthetett. - Azt hittem, az átok miatt halt meg, és nem kockáztathattam.

  Cecily rádőlt a bátyja mellkasára és szorosan magához ölelte a fiút.

- Szerintem írnod kéne nekik. Biztos sokat jelentene a számukra, ha tudnák, hogy életben vagy – mondta a kezével az éjjeliszekrényen pihenő, megkezdett levél felé bökve. A lány szemeire egy leheletvékony fátyolréteg borult, ahogy realizálódott benne, mennyi mindenről lemondott a testvére azért, hogy megvédje mindazokat, akik fontosak voltak a számára. Hogy az elfojtott érzelmei, a zárkózottsága sokkalta inkább értük, mintsem ellenük szólt. - Hogy hamarosan elveszed feleségül az egyetlen lányt, aki képes elviselni.

  Will felhorkantott, miközben körbefogva a húga arcát egy barackot nyomott a feje búbjára.

- Igazán vicces vagy.

  Az eső monoton kopogása felgyorsult, ahogy a vihar még jobban rázendített, a borús felhőktől komor égboltot pedig vakító villámok szelték alaktalan darabokra. Cecily közelebb bújt a testvéréhez.

- Komolyan mondom – suttogta, a válla fölött lopott pillantást vetve a kinti tájra, ami már koránt sem volt olyan hívogató, mint alig fél órával korábban.

  Will finoman eltolta magától a lány reszkető testét, majd felült, a jobb karjával magával rántva Cecilyt. A tekintete börtönbe zárta a színben hasonló, égszínkék szempárt.

- Sajnálom, hogy eddig nem voltam igazán jó testvéred – mondta, ellenállva a késztetésnek, hogy szégyenében lesüsse a szemét. - Sajnálom, hogy úgy érzed, nem jöhetsz oda hozzám kiönteni a szíved.

  Cecily tekintetét elhomályosították a könnyek, és meglepően szépnek találta, ahogy a szemei elfedték a valóságot, amikor az már túl borzalmassá vált ahhoz, hogy elviselje.

- Jó testvér vagy. Egyszerűen csak… - nyögte, a torkában éktelenkedő, göcsörtös gombóccal harcolva. Az elmúlt hetekben csupán egyetlen egyszer kellett kimondania, mennyire fájt számára Gabriel hiánya, és akkor tudatosult benne, hogy egy része valójában dühös volt a fiúra, amiért nem maradt mellette, és inkább a becsületét választotta a szerelme helyett. Félt, ha ezúttal is szavakba öntené az érzelmeit, akkor még inkább bemocskolná az elméjében dédelgetett, szinte már tökéletes képet. Az a Gabriel Lightwood, akire emlékezni szeretett volna megmentette az életét a Phantom Caféban, végig sétált vele a Hyde parkon, megtáncoltatta a maszkabálon és szenvedélyesen megcsókolta, mielőtt éjfekete rúnákkal díszítve a testét kiszöktette az édesapja otthonából. Az a fiú őt választotta. Őt szerette. Nem az apját. - Nehéz. Nehéz beszélni róla.

  Will a húga kezére tette saját, harctól kérges kézfejét.

- Pedig segítene túllépni a gyászon – mondta, jóllehet ő maga sem hitt erőtlen szavaiban. Amikor annak idején eltemette Lilyt, Cecyvel ellentétben nem csupán az edzőtermekben felállított bábuknak ártott, hanem saját magának is. Szánt szándékkal belekötött minden részeges Alvilágiba, hogy elvesztve a kiprovokált verekedéseket, kiélvezze a bordáira mért súlyos ütéseket. Ha Jem nem követte volna minden alkalommal, valószínűleg már az első hónapban ott hagyta volna a fogát.

  Akkor gyűlölte, amiért nem hagyta meghalni, mostanra már nem érzett mást, csak hálát.

- És mi van akkor, ha nem akarok tovább lépni? – kérdezte a lány, nyöszörgő hangjával visszarángatva a fiút a jelen pillanatba. Cecily gyönyörű szemeit vörösre csípték a sós cseppek, az átlátszó csíkok azonban még nem csúfították el az arcát.

  Will keserűen nézett végig a takarón heverő fényképeken.

- Akkor fel fog emészteni – jelentette ki, és ezúttal kellően határozott volt ahhoz, hogy Cecily erőt merítve belőle, kihúzza magát. Kócos kontyba fogott haja az arcába hullott, ahogy a gumi áldozatul esett a fészkelődésének.

- Szerinted önzőség… - Cecily visszanyelt egy könnycseppet. - Szerinted önzőség, hogy mióta Benedict visszatért, semmi másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Gabrielt is visszahozzuk? – kérdezte, gondosan kerülve Will vesébe látó íriszeit.

  A fiú meghökkenve nézett a testvérére.

  Cserben hagyták a szavak.

- Tekintve, hogy mi lenne az ára, szerintem ő sem szeretné, hogy bármit is feláldozz magadból érte – válaszolta végül, amikor már túlságosan nyomasztóvá vált a némaság, jóllehet legszívesebben jól leordította volna a fiatal lány fejét, amiért egyáltalán eszébe jutott ilyesmi.

- Megérdemelne egy második esélyt – ellenkezett a lány öntudatlanul a nővérük egyik csinos fényképe után kapva. Will mellkasa összeszorult az ismerős fotó láttán, így kénytelen volt hátat fordítani a húgának. A cipője hangosan koppant a padlón, ahogy az ágy szélére csúszva megkapaszkodott a lepedőben. - Velem.

- Megérdemli a nyugalmat – felelte az Árnyvadász erélyesen, mélyen a zsebébe gyűrve a korábban látott családi képet. Nem bírta tovább elviselni az elméjét ostromló emlékeket.

  Levegőre volt szüksége. Méghozzá azonnal.

- Mondod te, akit Lily szinte a halálból rángatott vissza másfél hónapja – replikázta a fiatalabb Herondale, de Will fájdalomtól torz arcát látva azonnal megbánta, hogy felhozta a Penhallow birtokon történteket. Bár a bátyja sosem mondta ki hangosan, az Intézet minden egyes lakója tudta, hogy önmagát hibáztatta Lily döntése miatt.

- Szinte – sziszegte a fiú. Egy határozott mozdulattal felállt az ágyról, majd az ablakhoz sétálva bereteszelte mindkettőt. - De én nem voltam halott, és most nézz rá! Feláldozta a hallását. – Csendesen beszélt, ami a borongós idő monoton háttérzajától csak még ijesztőbbé vált, mintha kiabált volna. Cecily a tenyereibe temette az arcát. - Te talán az életeddel fizetnél. És akkor miért lenne neki jobb nélküled, mint neked nélküle?

  A Cecily torkából felszínre törő, fájdalmas sikoly lassan csillapíthatatlan zokogásba fordult, választás elé állítva a kijárat felé lépkedő fiút. Még elmehetett volna.

  El akart menni.

  A lábai mégsem engedelmeskedtek.

- Kérlek. Ne sírj!

  Will a húga mellé ülve magához ölelte Cecilyt, majd a tenyerét a lány fejére csúsztatva finoman végigsimított selymes tincsein. Walesi dalokat dudorászott, miközben előre-hátra ringatta, egészen addig, amíg a lány el nem aludt a karjaiban.

  Miután gondosan betakarta a testvérét, összeszedte a földre esett képeket és letette az éjjeliszekrényre, közvetlenül a kiöntött tinta és a megsárgult levélpapír közé. Bár korábban még csak meg sem fordult a fejében, hogy leírja a gondolatait, hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen írt volna a szüleinek. Nem sokat. Mindössze pár sort.

  Még mielőtt meggondolhatta volna magát, kaparásra hajazó betűivel sebtében kiegészítette Cecily megkezdett levelét: Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon sajnálom, amiért nem búcsúztam el tőletek. Ha tudnátok, hogy boldog vagyok. És nagyon szeretlek titeket.

Will