18. fejezet

Sziasztok :)

Hmm, most egy kicsit büszke vagyok magamra, ugyanis ezen a hétvégén ez a harmadik blogom, amin friss részt hozok (de ne szokjatok hozzá, valószínűleg továbbra is extra lassan fogom hozni a részeket, mert valami mindig közbejön, ráadásul kóros sorozatfüggő vagyok, így ez sem segít).
Ebben a részben is elrejtettem pár lényeges apróságot, kíváncsi vagyok, észreveszitek-e, amit észre kell venni. Ó, és egy másik apróság. A következő fejezet eseményeivel hivatalosan is elkezdődik a végjáték, ami reményem szerint lesz olyan izgalmas, mint a Halálmadárban volt, úgyhogy kössétek fel a gatyátokat, mert vár ránk egy versike, amit be kell teljesíteni.
Jó olvasás!
Kellemes hétvégét! (már, ami maradt belőle)
Tudjátok, hogy imádlak titeket ^^
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: csak a szokásos, remélem nem hagytam hibát, de ha mégis, kérlek szóljatok.

-------------------------------------------------------------------------------

Elvakít a bosszúvágy

  Az idrisi fák fejet hajtottak az időjárás akaratának, dicsőítő táncot járva a hűvös, november végi szél ritmusára. Benedict a párkányra támaszkodva figyelte a megsárgult leveleiket sirató, kopár ágakat.

 Először a felkarján érezte meg a hideget, pillanatokkal később pedig már az egész teste remegett, pedig az 1800-as években épített ház fából készült, rozoga ablakait még a feltámasztása előtt műanyag, dupla üvegű nyílászárókra cserélték, hogy a szobában tartsák a kandallóban rakott tűz kellemes melegét.

- Mr. Lightwood! – Benedict megpróbálta összefonni a karjait, de ökölbe szorított tenyerei közül csupán az egyik fért be a hónalja alá, a másik esetlenül simult az alkarjára. Nem fordult a boszorkánymester felé. - Visszaértek az újgenerációs hibridek. Sikeresen vették az akadályokat.

  A férfi elégedett mosollyal nézett végig az ablakon tükröződő alakon. A boszorkánymester aranyszőke haja lágy hullámokban hullott alá a jobb vállán, az orcáin díszelgő mélyvörös, szív alakú foltok pedig egy ártalmatlan porcelánbaba naiv vonásait kölcsönözték az alig százhatvan centiméter magas Alviláginak. Olyan volt, akár egy tündér. Egy kétszáz éves kislány, akit bárki könnyűszerrel a földre küldhetett.

- Ezt örömmel hallom – válaszolta az Árnyvadász, jobb ötlet híján mindkét tenyerét a párkányra fektetve. Egyszerűen nem találta a helyét a szobában, jóllehet ezt sohasem vallotta volna be a körülötte legyeskedő Alvilágiaknak. - A fiú?

  A nő alig észrevehetően kihúzta magát. Büszke volt a felügyeletére bízott hibridekre, akik röpke fél órája elkapták a parkban kocogó vérfarkast.

- Elhoztuk a láncokat a barlangból. Biztonsági okokból a pincében van, kikötözve – felelte enyhén előre döntött fejjel, egész idő alatt a padlóra szegezve kék íriszeit. Amikor két napja Portált nyitott a floridai nyaralója festményekkel díszített falán, még álmodni sem mert róla, hogy valaha a kezében tarthatja majd a Fekete Könyvet, hisz eredetileg csupán egykori legjobb barátnőjének megkeseredett szerelmét szerette volna meglátogatni. Az évnek ezen időszaka ugyanis mindig megviselte a férfit. Az első évben, amikor a lány megfeledkezett Lydia halálának évfordulójáról, a gyászoló boszorkánymester porig égetett egy egész várost a nyugati parton.

- És a lány?

  Az Alvilági nő összerezzent a Benedict hangjában lappangó számonkéréstől.

- Értesüléseink szerint a londoni Intézetben őrzik – válaszolta szemrebbenés nélkül, jóllehet a nephil korábbi utasításai egyértelműen magukba foglalták mindkét örököst. Nekik pedig csupán egyetlen foglyuk volt. - Védelem alatt áll.

  Benedict ökölbe szorított tenyere egészen elfehéredett, ahogy dühtől remegő karja nekicsapódott a masszív párkánynak.

- Az Alvilágiak és az Árnyvadászok nem férnek meg egy fedél alatt – mondta, vérben forgó szemeit az ajtóban ácsorgó Alvilágira emelve. - Hamarosan el kell hagynia a Menedéket. Akkor pedig a hajánál fogva rángatjuk vissza Idrisbe. – A férfi vonásaiban megülő kegyetlen vérszomj megfagyasztotta a lány ereit, de Marina állta a nephil számító tekintetét. - A láncokat ezúttal a derekára kötjük. Meglátjuk, elég merész-e ahhoz, hogy kettévágja magát a szabadságért.

  A boszorkánymester térdei egymásnak koccantak, ahogy Benedict egy lépést közelítve elhátrált az ablaktól. A férfi hajába ősz tincsek költöztek, mióta utoljára találkoztak, és a nő már előre tartott tőle, hogy az Árnyvadász esetleg megkéri, hogy hozza helyre, amit Garwin elrontott a feltámasztásakor. A nephil testének ugyanis nem szabadott volna ilyen gyors ütemben kimerülnie. És egy ilyen varázsigét szinte lehetetlen volt kijavítani.

- Az a lány nem számít. A többiek is tökéletes példányok lettek – próbálkozott, az állát büszkén a magasba emelve. Úgy gondolta, talán ha elég tekintélyt parancsoló a kiállása, a megbízója majd szemet huny a hibája fölött, és lemond a londoni vámpírklán hercegnőjéről.

   Tévedett.

- Nem érted! Szükségem van arra a vámpírra! – üvöltötte a férfi, mindkét tenyerét dühödt ökölbe szorítva. Ha a járása nem lett volna annyira bizonytalan, és a Fekete Könyv nem csábította volna annyira, a boszorkánymester már rég Portált nyitott volna az ősi családi birtok idilli házikójának oldalán, így viszont szótlanul tűrte, hogy a férfi a falhoz tolt masszív asztalnak dőlve rá szegezze vérben forgó szemeit. - Cassandra húga, Gregorian fivére. Így tökéletes a bosszú. Az egyikük nem elég.

   Marina meghunyászkodva lépett hátra az egyik lábával, majd a szoknyájába kapaszkodva fejet hajtott a makacs férfi előtt.

- Ahogy óhajtja, uram.

Ahogy óhajtja, uram.

   Benedict fogcsikorgatva fogadta a felelet gúnyos visszhangját, jóllehet esze ágában sem volt a kísértetiesen ismerős búgás irányába fordítani a fejét. Addig nem, amíg az Alvilági a szobában tartózkodott.

- Elmehetsz! Készítsd elő a foglyot. Még ma átváltoztatjuk – parancsolta, a kezével önkénytelenül egy tradicionális altatódal refrénjének dallamát kopogtatva a fa asztallapon. A felesége minden este ezt énekelte a fiaiknak, mielőtt meghalt. - Nem követhetjük el még egyszer ugyanazt a hibát. Nem késlekedhetünk.

- Igenis, uram.

  Marina ismételten meghajolt, majd egy erőltetett mosoly kíséretében kihátrált a szobából. Csak miután kattant a zár, hangzott fel a már ismerős, gúnyos lárma. Rosszindulatú szavak kánonja töltötte be az egyébként csöndes nappalit.

Igenis, uram. Hát nem röhejes? Retteg tőled, pedig a kisujjában nagyobb a hatalom, mint benned!

- Fogd be a szád! – üvöltötte a férfi, mindkét tenyerét a masszív asztalra csapva. A bútor szélére pakolt papírlapok egy része a földre hullott, míg a közepére helyezett, antik kristályváza felborult, és az oldalára esve végiggurult a falapon, mielőtt ezer darabra pattanva nekicsapódott volna a parkettának.

 A hang mégsem hagyta abba.

Te is tudod, hogy igazam van – replikázta felvágott nyelvvel, a hatás kedvéért pár másodpercnyi szünetet hagyva, mielőtt bevitte volna a kegyelemdöfést. - Apám.

   Benedict Lightwood teste megfeszült az idegen megszólítás hallatán. Hosszú hetek teltek el azóta, hogy bárki is így hívta volna.

- Már meghaltál – suttogta a semmibe, gondosan kerülve a szemkontaktust, holott tisztában volt vele, hogy ha hátra is fordulna, akkor sem nézhetett volna legkisebb fia méregzöld szemeibe. Csupán az elméje játszadozott vele! Hisz Gabriel már nem beszélhetett hozzá. Meghalt. Ő ölte meg, miután a fiú rátámadt. Önvédelem volt. Önvédelem. - Nem tudsz te semmit! - kiáltotta önmagából kikelve, a tenyereivel a földre seperve az asztalon maradt papírlapokat.

Hát, ha valóban halott vagyok, akkor nagy valószínűséggel saját magaddal üvöltözöl. Az őrült vezetők pedig rendszerint elbuknak.

  A sarokba tolt könyves szekrények egyikéről a padlóra esett egy vaskos kötet. Egy fényképalbum, tele mosolygós emberekkel. Árnyvadászokkal, akik egykoron ezek között a falak között éltek. Benedict elkeseredetten kapott a szétszóródott képek után. Az egyiken egy szőke kislány mosolygott a kamerába. Fekete-fehér arca ugyanolyan gyönyörű volt, mint minden rokonáé. A férfi szeretetteljesen simított végig a nephil virágos ruháján.

- Tűnj el! – üvöltötte a levegőbe, miközben nagy gonddal a helyére illesztette a kiszakadt lapokat. Csupán az utolsó kettő esett ki a helyéről. A legfrissebbek. A számára legfontosabbak.

Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor elvágtad a torkom. A te hibád, hogy itt vagyok – vádaskodott a fiú, lekicsinylően méregetve a földön térdelő édesapját. A férfi a mellkasához szorította a megsárgult lapokkal teli albumot, úgy dőlt neki a könyvekkel telepakolt polcoknak. Egy másodpercre sem nézett a fiára, helyette a térdére fektette a könyökét és a tenyereibe temette az arcát. A karjai a testéhez szögezték az ostoba családi ereklyét.

- Szellem vagy? – kérdezte, mert nem tudta, mi mást tehetett volna. Úgy tűnt, minél távolabb akart kerülni a fiától, az annál jobban ragaszkodott a társaságához.

Nem. – válaszolta kioktatóan, mintha ennek már az elejétől fogva egyértelműnek kellett volna lennie a férfi számára. Mintha a feltételezés, hogy szellemként épp hozzá jött el kísérteni, sértés lett volna a másik részéről. - Csupán a bűntudatod játszadozik veled. Vagy azt mondod, nem bánod, hogy megölted a saját véred?

   Benedict elhúzott szájjal, lemondóan gondolt vissza új életének legelső éjszakájára. Egykori démonjai rémálmok képében rótták le tiszteletüket a feltámadt gazdájuk előtt, aki így, valahányszor lehunyta a szemét, újraélte a Tanácsteremben töltött utolsó perceit. A keserédes pillanatot, amikor Gabriel szeráfpengéje célt talált, és az azt követő ösztönös mozdulatot, amivel kitépve a húsába ékelődött dobócsillagot, elvágta a fia torkát. A legkisebb Lightwood haláltusája, és a könnyáztatta sajnálom emléke felzaklatta a fényképalbumba kapaszkodó férfit.

- Azok a férgek öltek meg! Ellenem fordítottak. Én csupán megvédtem magam! – szabadkozott fennhangon, dühében kisöpörve a szemgödreiből egy-egy nem kívánatos könnycseppet.

Ahogy óhajtja, uram.

   Benedict megkeseredve állt fel a padlóról. Fekete ruháján sötétszürke foltokat hagyott a poros parketta, de a férfi meg sem próbálta lesöpörni magáról a nem kívánatos mocskot. Egy elnagyolt mozdulattal a helyére csúsztatta a földre hullott, fényképekkel teli könyvet.

- Régebben sosem mertél volna ellenem szegülni…

A halál megváltoztatja az embert – replikázta a látomás, világító aurájával az ablakkeretnek dőlve. Olyan élethű volt, mégis annyira hamis, hogy a férfi egészen összezavarodott. - Tudom, hogy te is érzed.

   Az idős Árnyvadász beletúrt ősz tincsekkel tarkított hajába. A torkából felszínre törő, megfáradt sóhaj tökéletesen leírta, amit félt szavakba önteni. Legyengült, ráadásul, ha ez nem is lett volna elég bizonyíték, épp a halott fiával beszélgetett. Valami nagyon, de nagyon nem volt rendben.

- Valami félre sikerült a varázslattal – mondta, tettetett lazasággal, holott ötletek híján fogalma sem volt róla, hogyan hozza helyre az ostoba Alvilági hibáit. Az új játékszere szép volt, de közel sem olyan erős, mint Reid, hatalom nélkül pedig semmit sem ért vele. Legyőzhetetlen szövetségesekre volt szüksége, csakhogy a világ leghatalmasabb boszorkánymesterei mind bujkáltak, aki mégsem, azt pedig erőterek védték. Magnus Banet túl erős szálak fűzték a londoni Intézet lakóihoz ahhoz, hogy megvegye a lojalitását.

Meg sem kellett volna történnie! Ha az az idióta felfogta volna, hogy mit jelent felszenteletlen sírba temetni egy Árnyvadászt, sosem hozta volna meg ezt az ostoba döntést.

  Benedict ajkai falfehérré váltak, ahogy egymáshoz szorítva őket, dühében a fia felé fordult. Az övére erősített fegyvertartó tokok egyikéből kivett egy élesre fent dobócsillagot. A kandallóban lobogó tűz lángja megcsillant a hűvös pengén, mielőtt az darabjaira törte volna a műanyag keretbe préselt ablakot.

   A látomás köddé vált, akárcsak a füst, ami egy utolsó búcsútáncot járva végleg beleolvadt a levegő áttetsző molekuláiba.

   Az Árnyvadász remegve törölte le a homlokáról a kelletlen izzadságcseppeket, majd maga mögött hagyva a szellem lakta szobát, bicegő lépteivel megindult az alagsor felé. A lehető leghamarabb túlakart esni a szertartáson, hogy Gregorian fivérének segítségével végleg felszámolja a londoni vérfarkas falkát.

   Utánuk pedig a vámpírok klánját égetik majd porrá.

   A pincébe vezető lépcső poros volt, tele pókhálóval, a légtérben keringő levegő pedig fojtogatóan dohos és penészszagú. A vízvezetékcsőhöz láncolt vérfarkas eszméletlenül feküdt a nyirkos padlón. A legutóbbi vihar alkalmával betört az egyik múltszázadbeli ablak, és az eső eláztatta az egész helyiséget. Borzalmasan festett.

- Uram! – Marina tiszteletteljesen kitért az Árnyvadász útjából, majd a kezével az elkészített oltár felé intve azonnal munkához is látott. A Fekete Könyv lapjai gyors egymásutánban peregtek, míg a megfelelő laphoz érve egy láthatatlan kéz hatására meg nem állapodtak egy különleges pentagrammal díszített oldalon.

- Kezdjünk is neki!

   A szőke boszorkánymester összecsapta a tenyereit.

   Az ájult vérfarkas pedig kínkeserves fájdalmak között vonyított a Holdra, az mégsem tudta megmenteni.

  A frissen mosott törölközőkkel egyensúlyozgató lány mosolyogva gondolt vissza a legelső alkalomra, amikor egy hasonlóan ingatag helyzetben nekiütközött Gideon mellkasának, és a földre ejtette a hófehér textíliákat. Bár a férfi ezúttal a dolgozószobájában tárgyalt, Sophie gyomra bukfencet vetett a gondolatra, hogy a fiatal Árnyvadász bármelyik pillanatban felbukkanhatott volna a háta mögött, kimért, mégis szeretetteljes hangján a fülébe suttogva, mennyire várja már a holnapi randevújukat.

  A cselédlány a bal lábára nehezedve berúgta a Menedékhely ajtaját, aminek trükkös zárja hamar megadta magát, feltárva az egyszerű helyiség belsejét. Caleb nélkül olyan volt, akár egy elhagyatott, vadnyugati falu. A sarokban egy ördögszekeret pörgetett a szél, míg a távolban homokvihar temette maga alá a régvoltak sírjait.

  A cselédlány egyenes háttal sétált el a boszorkánymester üresen maradt ágyáig, aminek a szélére nagy gonddal lepakolta a kezei között szorongatott törölközőket. Szótlanul húzta át az ágyneműt, és ugyanilyen némán cserélte tisztára a használt lepedőt.

- Így kényelmes, kisasszony? – kérdezte, miután felrázta megmaradt vendégük hófehér párnáját. Demona szokásához híven az ágya szélén ült. Sápadt lábujjai finoman súrolták a padlót, ahogy előre dőlve belekapaszkodott a megmunkált vaskeretbe.

- Kisasszony! – kacagta fennhangon, trillázva ejtve a dupla mássalhangzót. Szórakoztatta a tiszteletteljes megszólítás. - Már egy ideje senki sem hívott így.

  A nővére eltűnése után még a tulajdon szülei sem merték a keresztnevén szólítani Demonát, mintha a túlzott közvetlenség csak még mélyebbre lökhette volna a lányt, személyesebbnél személyesebb emlékeket rángatva vissza a feledés homályából. Abban az időszakban mindenki kisasszonynak szólította. A barátai. A magán tanárja. A cselédjei.

  Semmit sem gyűlölt jobban.

- Szüksége van még valamire?

  Sophie bőrkeményedéses ujjai gyengéden simultak végig a puha anyagon, kiseperve belőle minden egyes oda nem illő gyűrődést.

- Egyszerűen csak el akarok tűnni. – Demona nyafogva lesett hátra a jobb válla felett. Elege volt a folyamatos visszautasításból, a fehérre mázolt falak fogságából és a tényből, hogy a világon semmi sem volt képes csillapítani az éjszaka utáni vágyakozást, ami ott dübörgött kiszáradt vénáiban. Haza akart menni. Vagy egyszerűen csak kiabálni. Sophie tehetetlen arcát látva mégis összeszorította az ajkait. - Nem, nincs szükségem semmire – válaszolta végül, megtörve a hosszúra nyújtott szótlanságot. Tisztában volt vele, hogy az ágya mellett álló lány nem tartozott az Árnyvadászok közé, hogy nem kéne utálattal méregetnie, de ettől még nem volt könnyebb kedvesen mosolyogni. - Köszönöm.

  A cselédlány egy tiszteletteljes biccentéssel kommentálta a vámpír lány váratlan hálálkodását. Csöndben hátrált ki a látogatók híján magányos betegszobából.

  Will a főlépcső legalján ült. Félhosszú tincsei az arcába lógtak, ahogy az egyik térdét magasabbra húzva rákönyökölt a kemény csontra és a tenyerébe temette az arcát. Fáradtnak látszott, nyűgösnek, így Sophienak esze ágában sem volt felébreszteni őt, hiába tűnt lehetetlenül kényelmetlennek a szőnyeggel borított márvány.

- Sophie! – A fiatal Herondale határozottan nyúlt a cselédlány karja után. Hosszú, vékony ujjai bilincsként kulcsolódtak Sophie csuklójára. - Végre megvagy. Megtennél nekem egy szívességet?

  Mire a lány észbe kapott, Will már közvetlenül előtte állt. A mellkasa hol a magasba emelkedett, hol a mélybe zuhant; gyorsabban, mint általában, körvonalazatlanabbul. Sophie értetlenül nézett a másik jégkék szemébe. Az ibolya lila pöttyök még sosem voltak számára ennyire kivehetőek.

- Mit szeretne? – kérdezte, zavarában a kötényébe törölve izzadt tenyerét. Will langyos lehelete megtáncoltatta az arcába hulló hajszálakat, de a fiú mintha észre sem vette volna, hogy túl közel hajolt a szoknyájával babráló cselédlányhoz. Szórakozottan túrt bele sötét farmerjának hátsó zsebébe.

- Kérlek, add fel ezt a levelet a postán!

   Sophie lenézett a nephil kezében szorongatott, gyűrött borítékra. Will kérésében nem volt semmi rendkívüli, hisz nem egyszer kézbesített már leveleket az Intézetben lakó Árnyvadászok utasítására, ez most mégis másnak tűnt. Különlegesnek.

  Ráadásul Will még sosem kért tőle semmit. Szeretett mindent a maga módján intézni.

- Miért nem tűzlevelet használ? – kíváncsiskodott, szándékosan mellőzve a Charlotte dolgozószobájában hagyott vezetékes telefon említését. Mióta az Intézet egykori vezetője meghalt, csupán egyetlen egyszer lépte át a szoba küszöbét, és ez még mindig több volt, mint amit Jem vagy Lily elmondhattak magukról. Az utolsó életben maradt Penhallow ugyanis képtelen volt besétálni egykori parabataija szobájába, holott a cselédlány már többször is rajtakapta, hogy fel-alá járkált az ajtaja előtt.

   Azt pedig nem merte megkérdezni, hogy Willnek volt-e mobiltelefonja. Még sosem látott egyetlen Árnyvadászt sem, aki Fruit ninjával szórakoztatta volna magát két bevetés között. Senkit, aki zenét hallgatott volna edzés közben. Vagy felhívta volna a barátait Alicante démontornyainál.

- Azt hiszem, a szüleimet felkavarná a tűzlevél látványa.

  Will kényszeredett nevetése olyannyira váratlanul érte Sophiet, hogy a gondolatai a másodperc tört része alatt visszatértek a jelenbe, mellőzve a twitter profilját frissítgető Gideon komikus látványát. A lány értetlen arckifejezése láttán Will azonnal rájött, hogy a lazának szánt kijelentésével átlépett egy bizonyos határt. Túl sok információt árult el a kezében szorongatott levélről.

- A szülei?

  Will elhátrált Sophietól, szabadjára engedve a lány csuklóját. Bizonytalan lépteinek hála kis híján felbukott a legalsó lépcsőfokban, de a bőrére vésett rúnáknak köszönhetően az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

- Így bizonyára megérted, hogy nem lenne túl előnyös, ha én magam mennék a postára – válaszolta a fiú, mélyen a cselédlány mogyoróbarna szemeibe nézve. Már nem volt mit veszítenie. Minden további titok csak távolabb sodorta volna a céljától, így csupán a teljes őszinteség maradt. Hisz Lily megbízott Sophieban. Mindenki megbízott benne. Sosem adta volna fel a Klávé embereinél, ugye? Ugye? - De te bárkivel beszélhetsz. Rád nem gyanakodnának – a fiatal nephil hangjában visszhangzó elkeseredettség nyugtalanította Sophiet. Nem tudta, miként viszonyuljon ehhez az új, esetlen Will Herondalehez.

- Úgy tudom, Mrs. Branwell külön megkérte a húgát, amikor először rajtakapta a levélíráson, hogy hagyja abba – válaszolta végül, mert tanácstalanságában fogalma sem volt róla, miként teljesíthette volna a fiú kérését, és tarthatta volna be a Klávé szabályait egyazon időben. Nem mintha egyet értett volna a Tanács mindenhatóságával, vagy az évszázados törvényeikkel, de egy része reménykedett benne, hogy egyszer majd áteshet a Felemelkedésen, és akkor őszintén szeretettel közeledhet Gideonhoz, ahogy azt egy Árnyvadászhoz illik.

  Nem bujkálva, akár egy cseléd.

- Csak egy meghívó az esküvőnkre – akaratoskodott a fiú, az egyik szemöldökét kihívóan a homloka közepéig rántva. - Az esküvőn bárki ott lehet.

  Az ősi törvényekben legalábbis nem tértek ki ilyesfajta tiltásokra.

  Sophie tisztában volt vele, hogy ha csupán a meghívóról lett volna szó, Will sosem várta volna a lépcső legalján, ahogy a hangja sem vált volna izgatottá, amikor megpillantotta őt a folyosón. Ezt a részét csupán három embernek tartogatta, és ő nem tartozott a kiváltságosok közé. Ennek ellenére szó nélkül elvette a levelet.

- Holnap reggel, amikor elmegyek bevásárolni, elviszem a postára – mondta, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja kellően halk legyen, ugyanis Bridgette hangos dúdolása egyértelművé tette, hogy a vörös konyhás nő befejezte a vacsoránál használt, koszos étkészlet mosogatását, és áttért az étkezőasztal letakarítására. A cselédlány gyomra összerándult a maradék csirke és a langyos krumpli gondolatára.

- Köszönöm.

  Will mosolyogva paskolta meg Sophie vállát. Az ujjai egészen belemélyedtek a lány bőrébe, mielőtt egy esetlen mozdulattal végigsimított a felkarján.

  Sophie még percekkel azután is, hogy a fiú felszaladt a lépcsőn, ott állt a folyosón, kezében a titokzatos borítékkal. Bőrkeményedéses ujjai óvatosan simítottak végig a sebtében megcímzett lapon. Edmund Herondale. Nehezére esett elképzelni, hogy egy olyan makacs és félelmet nem ismerő nephilnek, mint Will, kedves és törvénytisztelő édesapja legyen, ennek ellenére alig várta, hogy megismerje a férfit, aki az angyalok helyett az emberi szerelmet választotta. Na és a nőt, aki képes volt arra, amiről ő még csak álmodni sem mert.

   Elnyerni egy Árnyvadász szívét.