19. fejezet

Sziasztok :)
Most így, a vizsgaidőszak feléhez közeledve kezdem megérteni, miért szidják annyian ezt a röpke két hónapot. Borzalmas, pedig azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek sikerült egy hétre csupán egyetlen vizsgát felvenniük (elméletileg rengeteg időm van felkészülni mindegyikre... gyakorlatban?! not so much). Mindenesetre a Karácsony egyik előnye, hogy az embernek szinte semmit sem kell csinálnia, épp ezért két emberes étkezés közepette sikerült elég időt szakítanom az írásra. És mennyire élveztem! Remélem, ti is legalább fele ennyire imádni fogjátok az olvasást. Kellemes ünnepeket mindenkinek! Nagyon imádlak titeket <3

Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: csak a szokásos, remélem nem hagytam hibát, de ha mégis, kérlek szóljatok.

-------------------------------------------------------------------------------

Vérbe fagyva

   A hatalmas, robosztus alak lába megbotlott a mondénok számára láthatatlan kőtömbben, mintha maga is csupán egy lett volna a fővárosban élő, varázstalan lények közül. Remegő keze vörösen izzott ott, ahol rávetült a Hold gyenge fénye, akár a háttérben elhaladó, néma mentőautók útját álló jelzőlámpa; egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A férfi hörögve kapott a bordáihoz. A több helyen is rongyos cafatokban álló ruhája alól kiálló csont egészen bebarnult az alvadt vértől.

- Segítség! - sziszegte. A hanga érdes volt, megfoghatatlan, és ijesztő, akár egy elhagyatott ház ablakán besüvítő, erőteljes szellő. Az Alvilági térdei egymásnak koccantak az utolsó lépcsőfokon. A feje nekicsapódott az Intézet vastag ajtajának, majd a földre hullott, és másodpercig egy milliméternyit sem mozdult.

    Sophie ijedten fordult a bejárati ajtó felé. A kezeiben egyensúlyozgatott üvegpoharakat hezitálás nélkül tette az ebédlőasztalra, majd ezt követően a kötényébe törölve izzadt tenyereit, elindult a dübörgés irányába. A folyosón elhelyezett órára pillantva döbbenten állapította meg, hogy alig múlt este tíz. A tény, hogy nem vártak látogatókat, és hogy Miss Lily ezúttal Cecilyvel hagyta el a házat, csak még gyorsabb tempóra késztették a lábait. Valami baj történt; érezte a csontjaiban.

         A cseléd szíve összeszorult, és kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, ahogy kecses ujjai hozzásimultak a hűvös kilincshez. "Kérlek, add, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen!" - kántálta, akár egy mantrát, mielőtt egy mély lélegzetet véve kinyitotta az ajtót.

- Bridgette! - kiáltotta a küszöbön fekvő férfi láttán. Az Alvilági sötét haja fekete volt az alvadt vértől, az arca pedig egészen hófehér és beesett. A cselédlány ijedten guggolt le a férfi mellé, majd ezt követően egy berögzült mozdulatsort követve az oldalára fordította, és kitapintotta a pulzusát. A vér mindent vörösre festett; a lány egész karját befogta a langyos folyadék. - Segíts becipelni a nappaliba! - nyögte, miközben óvatosan az Alvilági hónalja alá csúsztatta mindkét kezét. A falkavezér túl nehéz volt ahhoz, hogy akárcsak a küszöbön átemelje a szakácsnő ereje nélkül. Brigtette némán követte a fiatalabb utasításait. A karjait a sebesült férfi teste köré fonva egészen a kanapéig támogatta a jövevényt. - Kérlek, hozz egy tál forró vizet, tiszta lepedőket, amíg én szólok Mr. Lightwoodnak.

         Sophie feszülten nézett végig a kanapén fekvő vérfarkason. A bordái súlyosan roncsolódtak, a bőre pedig már helyenként egészen benőtte a felszínre került csontot. A nyakát mintha éheztetett állatok cincálták volna szét, míg az arccsontja egészen eldeformálódott, arról nem is beszélve, hogy a ruháit már csak az ég tartotta egyben.

- Fél órája, hogy elment - felelte Bridgette félúton az ebédlő felé. - Mind kint vannak a terepen, és napkeltéig nem jönnek vissza.

         Azzal átlépte a küszöböt, és eltűnt az ebédlőből nyíló kamrában.

- Francos franc! - A fiatal cselédlány szitkozódva fordult vissza a jövevény felé. Mielőtt az Intézetbe került volna, mindössze egyetlen egyszer volt szüksége a jogosítványához szerzett elsősegély tudására, az Árnyvadászok pedig csupán kivételes esetekben tekintettek el a gyógyító rúnáiktól; az évek során összesen kétszer kellett összefoltoznia Willt, a többiek pedig mindig megúszták kisebb sérülésekkel. A térde megremegett a gondolatra, hogy a férfi pulzusának kitapintásánál többet kell tennie. - Rendben - motyogta, szinte csak önmagának. Lehunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt az Alvilági mellé guggolva összeszedte a gondolatait. - Vérfarkas. Gyorsabban regenerálódik, mint egy átlagos ember - suttogta, majd az egyik kezét óvatosan a férfi oldalához emelve, két ujja közé fogta a véres anyagot. A textília ragacsos volt, langyos, és kegyetlenül beletapadt a hibásan gyógyuló sebbe. Még egy laikus számára is egyértelmű volt, mi a legfontosabb: el kellett távolítani a ruhát, mielőtt belenő a szövetekbe. - Minden rendben lesz.

         Bridgette olyan nagy hévvel rohant be a nappaliba, hogy a kezeiben cipelt tálból egy kevés Sophie fedetlen bokájára csöppent. A lány összerezzent a hirtelen hidegtől, de lenyelve a torkában növekvő gombócot, hamar túltette magát a kezdeti sokkon, és intett a rangidős nőnek, hogy segítsen neki megemelni a férfi felsőtestét.

         A vérfarkas sziszegve szívta be a levegőt, miközben Sophie megpróbálta levágni róla a véráztatta inget. A lány kénytelen volt az alsó ajkába harapni, hogy ne kérjen minden egyes fájdalmas nyögésnél bocsánatot.

- Olyan volt, akárcsak ő - mondta a férfi, miután Bridgette visszahelyezte a fejét a kanapé karfájára. A vörös hajú nő sietve rohant fel az emeleti tárolóban lévő, frissen mosott lepedőkért.

- Mr. Granwiell! Figyeljen rám, kérem! - kérlelte Sophie, mindkét tenyerét a férfi mellkasára fektetve. A hirtelen támadt mozgástól a már hegesedő sebhelyek ismételten felnyíltak, még több vért fakasztva. A lány aggodalmasan nézett bele az Alvilági csillogó szemeibe. A vérfarkas tekintete olyan volt, akár egy űzött vadé, mintha fejben még mindig a támadói elől menekült volna.

- A semmiből tűntek fel. Mindenkit lemészároltak - üvöltözte, vért köpve a cselédlány kötényére. Sophie ijedten hőkölt hátra, amikor az Alvilági arca megnyúlt, és karmokban végződő ujjai a bőrébe vájtak. A pánik olyannyira eluralkodott a testén, hogy az agya teljesen elvesztette az időérzékét. Védekező üzemmódba kapcsolva, hörögve lökte a földre a mellette guggoló lányt, akinek a feje hatalmasat koppant a kemény padlón. A vér sós íze vassal keveredett a szájában.

         A férfi vicsorogva egyenesítette ki a gerincét, majd felvéve egy groteszk, támadó pózt, a lábait a szőnyegre támasztva ráugrott Sophiera, akinek csupán az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a végzetes csapás elől. Az Alvilági karmai belemélyedtek a parkettába, mély karcolásokat hagyva a fán.

         Bridgette a semmiből került a vérfarkas mögé. A frissen mosott lepedők mind a földre estek, ahogy a nő a magasba emelte a hideg vízzel teli lavórt, és mindet a megvadult jövevény nyakába öntötte. Sophie alig kapott levegőt, miközben Bridgette a karjánál fogva felhúzta a földről.

- Köszönöm - suttogta, egész idő alatt a mozdulatlanná dermedt férfin tartva a szemeit. Úgy tűnt, a hűvös folyadéknak sikerült észhez térítenie a vadállatot, vagy legalábbis lenyugtatnia azt. A férfi mellkasa egyenletesen emelkedett a magasba, és süllyed a mélybe, a tekintete pedig fáradt volt, ahogy az ajtóban ácsorgó nőkre nézve elhúzta a száját. Az ajkai egy esetlen, de őszinte bocsánatkérést formáztak, miközben a kanapénak vetve a hátát, megpróbált felmászni a bútorra. Sophie egészen megsajnálta. - Azt hiszem szükségem lesz egy fertőtlenített tűre és egy köteg cérnára - mondta a mellette álló nőnek, akinek vörös tincsei vadul az arcába lógtak, egy bosszúálló angyal megjelenését kölcsönözve a cselédnek. - Ha jól emlékszem, a Menedékhelyen van egy félig teli elsősegélydoboz.

         Bridgette szótlanul bólintott. Az arca olyan volt, akár egy festék nélküli vászon. Kifejezéstelen.

- Whisky - dünnyögte a férfi két lélegzetvétel között. - Azt hiszem, egy kis whisky most jól esne. Vagy jó sok.

         Bridgette felemelt szemöldökkel fordult Sophie irányába, aki jobb ötlet híján beleegyezően bólintott, és elindult a vendégük felé. Kimért léptei visszhangot vertek az üres házban. Nyomasztó volt a némaság.

- Kérem, maradjon mozdulatlan - parancsolta, és a férfi hóna alá nyúlva segített neki visszamászni a kanapéra, mielőtt az egyik már amúgy is nedves lepedővel felitatta a víz nagy részét. A száraz textíliákat gondosan a lábai mellé helyezte, az üres lavórral pedig elszaladt a konyhába, és újratöltötte. - Mi történt? - kérdezte, amikor a vérfarkas mellé guggolva elkezdte lemosni a testéről a vért, hogy tisztán rálásson a kezelésre szoruló sérülésekre.

- A testvérem - hörögte a férfi. Sophie úgy gondolta, több bordája is eltörhetett, és az egyik talán át is szúrta a tüdejét. A csont, akárcsak az oldalából kiálló csonk, nagy valószínűséggel belenőtt a szöveteibe. Hogy megbizonyosodjon az igazáról, a cselédlány a lavórba csúsztatta a véres lepedőt, majd mindkét kezét a férfi mellkasára helyezve, keskeny ujjaival elkezdte kitapogatni az Alvilági bordáit, hangosan számolva a helyén lévő csontokat. - Tegnap éjszaka nem jött haza, de az ilyesmi nem állt távol tőle, így teljesen figyelmen kívül hagytam a hiányát. De amikor ma este leült a vacsoraasztalhoz, szokatlanul csöndben figyelte, ahogy eszünk. A mosolya. Hideg volt. Érzelmek nélküli - mesélte, az ajkait ocsmány grimaszba torzítva, amikor felidézte az éjszaka eseményeit. - Megölte őket. Mind meghaltak.

         Sophie gondterhelten vette maga elé a Bridgette által hozott elsősegélydobozt, szüntelen kérdő hümmögésekkel biztatva a vérfarkas klán vezetőjét, miközben újabb sebészeti eszközökért küldte bájos segítőjét.

- Azt állítja, hogy a testvére megölt egy egész vérfarkas falkát? - kérdezte, mielőtt a két ajka közé szorította a vékony cérnagombolyag végét.

         A nyálas madzag csupán a negyedik próbálkozásra csúszott át a tű keskeny nyílásán.

- Nem egyedül csinálta - helyesbített az Alvilági, egy hatalmasat kortyolva az egyik kristály pohárba töltött, borostyán színű alkoholból. - Benedict hibridjei voltak. Mind emberi arcot viseltek, de hibridek voltak - mondta, egy állatias morgással újabb adagért fohászkodva, amit Bridgette készségesen meg is adott a férfinak. Az éltes szesz úgy folyt végig a vérfarkas torkán, mintha csupán vizet kortyolgatott volna. - Érzem, hogy azok voltak.

         Sophie, bár egy része őszintén kételkedett, helyeslően bólogatott, majd aggodalomtól csillogó szemeivel a vérfarkas oldalához emelte a kezében szorongatott konyhai kést, és egy határozott mozdulattal felsértette a kiálló borda körüli szöveteket. Gregorian üvöltve harapott rá a kikészített anyagdarabra.

         Az idő mintha bemondta volna az unalmast, vánszorogva peregtek a percek. A cselédlány homlokán gyöngyöző izzadság vérrel keveredett, ahogy Sophie ösztönösen a fejéhez kapta a kezét. A teste egyetlen óriás impulzusként lüktetett, és átvéve szívének nyughatatlan ütemét, a gyomra hol ököl méretűre zsugorodott, hol bukfencet vetett a belső szervek látványától. A kezei mégis határozottan, félelmet nem ismerve rendezték a helyére a több darabra tört csontokat.

- Tessék, ezt igya meg! - parancsolt az Alvilágira, miután a másik feléhez illesztette a tüdőbe ékelődött szilánkot, és a vérfarkas teste elkezdte a regenerálódást. - Szüksége lesz rá, ugyanis jó pár helyen össze kell foltoznom magát.

         Gregorian sziszegve emelte a szájához a poharat.

- A sisakvirág miatt - felelte két fájdalmas korty között. Bár a hangja még mindig különösen furcsán csengett, már közel sem volt olyan rekedtes, mint az érkezésekor. Ám az arca még a meleg mosoly ellenére is kísértetiesen fehérnek tűnt a csillár fakó fényében. - Ezért vérzem ennyire, és ezért nem tudja elállítani a vérzést.

- Ó! - Sophie elhűlve nyúlt az egyik frissen mosott lepedő után. Magában cifrán szitkozódott, amiért olyan felelőtlenül felvágta a másik oldalát, ahelyett, hogy rákérdezett volna ennek veszélyeire. - Akkor talán - motyogta az orra alatt, Demona levágott karjára és gyógyító vérére gondolva, jóllehet gyorsan elvetette a vérátömlesztés ötletét. Már csupán két tasak nullás vér volt a fagyasztóban; túl kevés egy ilyen drasztikus lépéshez, de kellőképp elegendő egy vámpír utolsó vacsorájához. - Nem, az most nem működne. Mindazonáltal megpróbálom kitisztítani a sebeket, amennyire csak tőlem telik.

         Sophie óvatos, tapogató mozdulatokkal itatta fel a férfi oldalán és mellén éktelenkedő vértócsákat, majd a befűzött tűért kapva nekilátott a sebek felületes összevarrásához. Azt mégsem várhatta meg, hogy a másik természetfeletti génjei összeforrasszák a sérüléseket, amíg ő a helyén tartja a bőrt.

- Köszönöm - válaszolta a férfi, mialatt Bridgette újratöltötte a poharát. A fogait rózsaszínen ragyogtak, új értelmet adva a rózsás mosoly kifejezésnek.

- Biztos vagyok benne, hogy maradtak túlélők - biztatta a lány, az egyik kezét kedvesen a vérfarkas ép vállára fektetve. - És ha így van, márpedig így van, Mr. Lightwood segíteni fog.

         Gregorian nem hitt neki, és Sophie sem volt túl biztos a szavaiban, mégsem tudta magában tartani. Egy valamit ugyanis megtanult az Intézetben eltöltött évek alatt: a remény valóban képes volt csodákat tenni.

         A lány öltései közel sem voltak tökéletesek, és a tű sem mindig siklott át a bőrrétegeken olyan könnyen, mint azt Sophie gondolatban maga elé képzelte. Lassan dolgozott, a cérna pedig többször is kiszakadt a húsból, amikor a tű ütötte lyuk túl közel került a seb széléhez, ezzel még inkább visszafogva a tempót. Ám az első óra után a vérzés csillapodott, és mire Sophie elkötötte a varratot, teljesen elállt.

         Az éjfekete rúna felizzott, mielőtt hamuvá porlasztva a megsárgult pergamenlapot, eltűnt volna a sebtében írt üzenettel együtt. Jem kimérten csúsztatta vissza az övébe a kecses irónt, majd a barátja felé fordulva, gondterhelten nézett végig a véráztatta nappalin.

Csupán öt percbe telt, hogy az ebédlő falán megnyíló Portálon átlépő boszorkánymester átvegye az irányítást, és a Menedékhelyre szállíttassa az ájult vérfarkas vezért. Csupán tíz percbe telt, hogy Lily és Cecily Gideon után loholva megtöltsék élettel a kísértetiesen csöndes előteret. Az Intézet vezetője tombolt.

- Mi történt? - kérdezte hol Willre, hol Jemre szegezve méregzöld tekintetét. Szőke haja minden elegancia nélkül meredezett az ég felé, míg sötét ruhája természetellenesen rendezetten simult kigyúrt felsőtestére. A szemöldökét kettészabdaló karcolás nevetségesen jelentéktelennek tűnt a nappali padlóján térdelő cselédlány véráztatta kötényéhez képest.

         Sophie ösztönösen kihúzta magát, miközben feltápászkodott a földről, magára hagyva a padlót súroló szakácsnőt. Bridgette morbid gyerekdalai tragikus szerelmekről és megölt szeretőkről regéltek.

- Sokkos állapotba került, miközben összevarrtam a nyakát - felelte a cselédlány készségesen. Miután végzett az Alvilági felsőtestén virító vágással, megpróbálta kitisztítani a nyakán ejtett harapást, de az első ránézésre apróságnak tűnő sérülés komolyabb volt, mint a férfi törött bordái. A hibridméregtől elfeketedett húst végül ki kellett vágni a nyakából. - Csoda, hogy eljutott idáig.

         Gideon összeszorított ajkakkal nézett végig a lányon. Az arca eltökélt volt, a vonásai határozottak, és az Árnyvadásznak kétsége sem volt afelől, hogy az éjszaka folyamán éveket öregedett, amíg a vérfarkas mellett térdelve a másik életéért küzdött. Legszívesebben megütött volna valakit, amiért nem lehetett mellette, amiért a lánynak az egészet egyedül kellett végigcsinálnia.

- Elmondta, hogy ki támadta meg? - kérdezte, érezhetően gyengédebben, mint percekkel korábban.

         A lány bólintott.

- Azt mondta, hogy a testvére tette, de úgy hiszi, a támadóik mind hibridek voltak - Sophie kijelentésére az előtérben tartózkodó valamennyi Árnyvadász teste megfeszült, a légkör pedig érezhetően feszültebbé, hűvösebbé vált a szótlanságtól. Jem aggódva vezette végig a tekintetét a parabataija ökölbe szorított kezein, miközben a gondolatai akaratlanul a Menedékhelyen időző vámpírlányra terelődtek. Hirtelen értelmet nyert számára, miért tűnt olyan riadtnak a másik, amikor szóba kerültek Garwin kísérletei. - Hibridek, emberi arccal.

- Az lehetetlen. Láttuk őket - hüledezett Cecily, a testvéréhez hasonlóan mindkét tenyerét apró méretűre zsugorítva. - Reid nélkül pedig képtelenség, hogy képes lett volna tökéletesíteni a varázsigét.

         Látva, hogy ez a téma mennyire felzaklatta Cecyt, Lily az emelet irányába lökdöste a lányt, aki bármiféle ellenkezés nélkül fejet hajtott az idősebb akarata előtt. Elkínzott léptei visszhangot vertek a folyosón.

- Lils! - Will ujjai bilincsként fonódtak a fiatal Penhallow csuklója köré, és a lány megdermedt, amikor a fiú tekintete megakadt a nyakában lógó ametiszt nyakláncon, ami - bár az utóbbi időben már csupán a démonvadászatok alkalmával hordta - még mindig feszültté tették a mindennapjait. Nem akart veszekedni, a feje pedig tele volt a helyiségben tartózkodó Árnyvadászok intenzív, helyenként kétségbeejtően agresszív gondolataival. Neki épp annyira szüksége volt az emelet nyújtotta magányra, mint Cecilynek. - Köszönöm.

         Will megszorította a lány kezét, majd a hüvelykujjával egy gyengéd karikát rajzolt a bőrére, mielőtt szabadjára engedve, egy kedves mosollyal a húga után engedte volna.

- Úgy tűnik, megtalálta a módját. - A boszorkánymester hangja kioktatóan zengett a lépcső felől. Hosszú, izmos lábai ritmusosan szelték át a folyosót, gúnyos vigyora pedig egészen a füléig ért, mígnem Cecily szúrós tekintete láttán el nem komorult.

         Gideon eleresztette a füle mellett a kárörvendő megjegyzést.

- Hogy van? - kérdezte inkább, a fejével óvatosan a Menedékhely irányába biccentve. Bár a saját szemeivel még nem volt szerencséje felmérni a hibrid falka okozta károkat, Sophie beszámolója, és Jem rövidre fogott, mégis kellően részletes hangüzenete után azon sem lepődött volna meg, ha elkésett volna, és Caleb már nem tudta volna megmenteni a vérfarkas vezért. Az apja határozottan túl messzire ment.

- Életben, és jelenleg ez a legpozitívabb dolog, amit mondhatok - válaszolta az Alvilági, hosszú és kecses ujjaival végigszántva világosbarna tincseit, melyek néhol egészen zölden ragyogtak a természetellenesen sárga fényben. Az idrisi erdőben szedett, szárított iringó porrá őrölt szemcséi beleragadtak az izzadságtól nedves hajába. - Rendesen ellátták a baját, a cseléd nélkül már rég halott lenne.

         Az Intézet vezetője büszkeséggel dagadó mellel fordult Sophie felé, aki a feje búbjáig belepirult az Árnyvadász pillantásába, így egy esetlen meghajlás után, az összegyűltek elnézését kérve visszasietett a padlón térdelő Bridgette mellé. A vörös hajú konyhás nő körül tócsában állt a mocskos víz. A halvány rózsaszín hab pöttyös foltot hagyott íves állán, és a jobb szeme alatti, fehér bőrön.

- Szóval Benedictnek sikerült visszanyernie az erejét annyira, hogy ellentámadásba lendüljön, ráadásul erős szövetségesek veszik körül - állapította meg Will, hangosan is szavakba öntve a nyilvánvalót. A kegyetlen tényeket, amiket ezúttal már a Tanács tagjai sem tagadhattak le, vagy hagyhattak figyelmen kívül.

- Már nem tudjuk megkülönböztetni a hibridjeit - Demona kijelentésére mindenki a Menedékhelyre vezető folyosó irányába fordult, Calebet kivéve, akit mintha szórakoztatott volna a másik váratlan jelenléte. A vámpír fakó színei már egészen egészségesnek hatottak, a lábai biztosan tartották a súlyát, az ajka mentén végigcsorgó, hajszálvékony vércsík pedig mindenki számára egyértelművé tették, hogy kész volt visszatérni ragadozó voltához. Többé nem szorult segítségre. - Bárkit irányíthat.

- És fogalmunk sincs, mik a tervei - kontrázott rá a pálcájára támaszkodó Árnyvadász, sebtében a háta mögé rejtve a jáde botot. Az arca tűzben égett, ahogy végigmérve a jövevényt, felfedezte a hiányos öltözete alól kikandikáló, fedetlen combjait.

- Legutóbb el akarta törölni a Klávét - magyarázta Gideon, egy hangos torokköszörüléssel magára vonva a bámészkodók figyelmét.

- Talán hagynunk kéne - replikázta Will, mintegy mellékesen, ezzel mosolygásra késztetve a falnak támaszkodó boszorkánymestert, aki a magasba emelve a jobb kezét, egy fehér blézert varázsolt a háttérben meghúzódó Alvilági vállára. Demona zsörtölődve vette tudomásul, hogy hiába próbálkozott, képtelen volt lelökni magáról a térdéig érő ruhadarabot.

- Lemészárolta a londoni farkasok zömét - mondta Jem, kényszeredetten a nappaliban szorgoskodó Bridgette dundi hátára szegezve a tekintetét. Will kacagva könyökölte oldalba. - Kizárt, hogy csak a Klávé elpusztítása hajtaná. Ez annál drasztikusabb.

- Sophie! Kérlek, kísérd vissza Demonát a Menedékhelyre, és keress neki valamit, amit felvehet - Gideon utasításának eleget téve, a cselédlány felállt a padlóról, és elsétálva Caleb mellett, meg sem állt a vámpírig, aki dünnyögve ugyan, de megadta magát Sophie unszolásának, hangosan tiltakozva a lány által hordott kötény és fekete, bokáig érő, nagymama szoknya ellen, amit a legutóbb is kikészített az éjjeliszekrényére.

- A vérfarkasok és a vámpírok, ha nem is nyíltan, de mellettünk állnak, hiszen ott voltak Idrisben, amikor meghalt. Talán ezúttal nincs is konkrét célja, csupán a bosszú hajtja - próbálkozott Jem, az üldözött Demona levágott karjára, és a Caleb otthonát feldúló, kegyelmet nem ismerő hibridekre gondolva.

         Gideon keserűen nyelte le a torkát égető epét. Mióta megtudta, hogy az apja visszatért az élők közé, nem telt el nap, hogy ne gondolt volna a viszontlátásra, Gabriel sírjára vagy a férfi elvetemült személyiségére, ami a fivére halálához vezetett. A tenyere akaratlanul is ökölbe szorult a gondolatra, hogy az apja esetleg ismételten elvehet tőle valakit, akivel igazán törődött.

- Vagy egyszerűen ki akarja irtani a varázslényeket. Ha nincsenek Árnyvadászok és Alvilágiak, a Végzet Kelyhével bármikor újrakezdheti a dolgokat. Egy tiszta lap a történelemkönyvekben - mondta, és a torka összeszorult a gondolatra, hogy képtelen lesz megállítani, mielőtt véghezvinné a terveit.

- Vagy egyszerűen csak őrült - replikázta Will, a kezeit szorosan összefonva a mellkasa előtt. Fekete, pamut felsője több helyen is megperzselődött az alig egy órája történt összecsapásban, de mintha egy kisebb örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Jem felfedezte a Hyde park tava mellett garázdálkodó nagyobb démont. Még sohasem vágyott annyira a Phantom Caféban árusított, neon színű gin által okozott, bágyadt nyugalomra, mint akkor. Legszívesebben megütötte volna az első szembe jövő, részeg Alvilágit, vagy kimerülésig edzett volna az emeleti teremben, hogy az éjszaka álmok nélkül hozza el számára a megnyugvást. Lilyt akarta, és közben rettegett attól, hogy a lány közelében legyen, ismételten a frontvonal elejére rántva, ahogy másfél éve, vagy közel egy hónapja. - Jelöletlen, felszenteletlen sírba ásták el. Egy Árnyvadász, akit így temetnek el, sosem lel békére - mondta, a cipőjéről az Intézet vezetőjére szegezve a tekintetét. - Nem hiszem, hogy jót tett neki, hogy Garwin visszarángatta az élők közé.

         A némaság mintha átvágta volna a jelenlévők torkát. Senki sem beszélt, levegőt is alig vettek, és ha mégis, kényszeredetten nesztelenül.

- Remélem, tévedsz - Caleb érzelemmentes kijelentése minden oxigén molekulát kiszipolyozott az előtérből. Gideon ádámcsutkája először a magasba emelkedett, mielőtt végleg a mélybe süllyedt volna. A boszorkánymester egészen a fiatal Herondale arcába hajolt. - Egy férfi, akinek már nincs vesztenivalója, és aki csupán a gyilkolás élvezetéért öl, sokkal pusztítóbb, mint bármely bosszúhadjáratot hirdető hadvezér.