20. fejezet

Sziasztok :)
Hogy őszinte legyek, nagyon furcsa érzés volt leírni ezt a köszönést, azonban bár tisztában vagyok vele, hogy ezt a történetet valószínűleg már senki sem olvassa, szerettem volna legalább ennyit meghagyni a régi idők emlékére. Pedig az a smiley! Vicces visszagondolni, hogy három éve még minden bejegyzést ezzel kezdtem függetlenül attól, milyen hangulatban posztoltam a bejegyzéseket.
Mindenesetre ezt a fejezetet szeretném mindenestől a világ leges-legjobb barátnőjének dedikálni, akivel annak idején még a Halálmadár című blogom fejezetei alatt kezdtünk el beszélgetni, és aki azóta sem volt képes lerázni magáról. Már bánod, hogy nem igyekeztél elszántabban, ugye? :')
Jesszus! Igazából az van, hogy fogalmam sincs, mit kellene ide írnom, amit érdemes lenne átfutnod, mielőtt belekezdenél az olvasásba. Ahogy láttam, már akkoriban is szerves részeit képezte a köszöntőimnek a szabadkozás. Szóval remélem, hogy annak ellenére, hogy mennyire régen nyúltam ehhez a történethez, nem lett nagyon béna. Csak egy kicsikét, tudod, hogy klasszikus maradjon. Továbbá igyekeztem minden olyan információt beleírni a szereplők gondolataiba, amelyek segíthetnek a fejezet megértésében és egyéb eltemetett emlékek felszínre hozásában.
Mindenesetre mindketten tudjuk, hogy bármeddig is nyújtanám a sorokat, a vége ugyanaz maradna. Nagyon szeretlek, teljes szívemből, tényleg. És köszönök egy újabb csodás évet, amit részben te is felejthetetlenné varázsoltál!
Boldog Karácsonyt!
Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Fájdalmas igazság

Ahogy becsukódott mögötte a tölgyfa ajtó, Lily háta finoman hozzásimult a kerethez, majd ezt követően a lábai megadták magukat a gravitációnak és a földre rántották az Árnyvadász egész testét. Miután megbizonyosodott afelől, hogy Cecily az edzőterem helyett ezúttal tényleg a szobájában igyekezett kipihenni az éjszakai démonvadászat fáradalmait, a lány sietve lépte át az immáron Will-lel közös szobájának keskeny küszöbét, mintha pusztán a tény, hogy ez a négy, lilára festett fal az otthont jelentette a számára, kitörölhette volna az emlékeiből mindazt a szörnyűséget, amit alig pár perce az előszobában beszélgető társai fejében látott. Azonban a londoni vérfarkasok vezetőjének vérrel áztatott, groteszk teste beleégett az elméjébe a barátain eluralkodó kétségbeesettség és düh intenzív keverékével egyetemben, melyek hű társai maradtak még azután is, hogy meztelenre vetkőzve lemosta magáról a bőrére száradt mocskot.

Röpke másodperceknek érződött az a bő fél óra, amit a zuhany alatt töltve, Lily megpróbálta rendszerezni a gondolatait, mérlegelve mindazt, amit Reid Garwin hibrid szörnyeiről mindezidáig kiderítettek. A tény, hogy csupán a fejük eltávolításával vagy a testük porrá égetésével lehetett őket maradandóan megfékezni már önmagában aggasztó volt, hiszen a legtöbb nephilim fegyver épp a felszentelt adamantin miatt volt halálos, nem pedig a mérete miatta. A lány kedvenc nyílvesszői, Gideon dobócsillagai vagy a kisebb tőrök, amelyeket könnyen rá lehetett erősíteni a Árnyvadász öltözékre alkalmatlanok voltak arra, hogy azok segítségével a forgatója leválassza egy kétméteres bestia fejét a teste többi részéről. A hibrid méreg ráadásul, amely a fekete mágiával életre keltett szörnyek testében keringett, felolvasztotta az Alvilágiak belső szerveit, amikor az huzamosabb időre a szervezetükbe került. Mindemellett pedig épp olyan gyorsan mozogtak, mint a vámpírok és kétségtelenül kifinomultak voltak az érzékszerveik is, az emberfeletti erejükről nem is beszélve. Az egyetlen gyengeségük egészen idáig abban rejlett, hogy könnyű volt felismerni őket, így a csata hevében nem kellett külön figyelmet fordítani arra, hogy megkülönböztessék őket a szövetséges katonáktól, csakhogy mostanra már ez az előny is köddé vált. Amennyiben Gregorian Granwiell igazat mondott és tényleg a testvére támadta meg, méghozzá hibrid szövetségesekkel, akkor mostanra már mind a szeretteik arcát viselték. Benedict Lightwood volt annyira kegyetlen, hogy az eltávozott családtagjaikat, a szeretőiket, a barátaikat küldje ellenük a csatába. És ettől kirázta a lányt a hideg. Bele sem akart gondolni, mi lett volna, ha az Intézet lakói szabad akaratuktól megfosztott szörnyekként, a halálból visszahozott férfi parancsainak eleget téve megpróbálták volna kitépni a szívét a mellkasából.

Egy törölközővel a feje tetején és egy másikkal a teste körül, Lily visszasétált az ágyához, majd magára öltve fekete nadrágját és színben passzoló pólóját, nedves tincsekkel indult el az első emeleten található könyvtár irányába, ahol aztán leült az Intézet egyetlen számítógépe elé. Mióta visszatértek az emlékei, ez volt az első alkalom, hogy bekapcsolta a masinát, az eltűnése előtt pedig még nem rendelkezett hasonlóval a londoni Enklávé, ugyanis Idrisben nem működött az elektronika. Az utcákat és az épületek belsejét boszorkányfény világította meg, a nephilimek pedig tűzlevéllel kommunikáltak egymással. Éppen ezért Lily egészen addig, amíg Cecily el nem árulta neki, hogy Will meghívta a szüleiket az esküvőre, nem is hiányolta a telefonját, amit annak idején dühében a falhoz vágott és a francia barátjának nagyszüleinél hagyott. És most is csupán azért bánta, hogy hónapokkal korábban nem hozta magával, mert így fogalma sem volt arról, hogyan érhette volna el egykori legjobb barátnőjét, Chloét.

A lány természetesen tisztában volt vele, hogy ostobaság volt a részéről valami ennyire mondén után vágyakoznia, de nem tehetett róla. Lucie Delon hamis emlékeivel a fejében és mindazokkal, amelyek ténylegesen megtörténtek vele, amikor a tudtán kívül a lány bőrébe bújt, egyszerűen már nem volt a régi, Árnyvadász hagyományokat tisztelő önmaga. Azt az Emilyt kivégezték, miután megölte az Inkvizítort. Arról a Lilyről kínkeserves sikolyok és könnyek közepette, már több mint egy éve leégették a parabatai rúnát. Az a lány most szánalmas pillantásokat lövellt volna az új Emily irányába, aki harmadszori próbálkozásra sikeresen bejelentkezett a középiskolás email fiókjába, hogy visszakeresse Chloe elérhetőségét.

A lány keze megremegett, amikor leütötte az első betűt a billentyűzeten.

Drága Chloe,

én vagyok az, Lucie. Csak azért kereslek mert, szóval mert szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom, amiért egyik napról a másikra, minden magyarázat nélkül eltűntem az életedből. Már egyáltalán nem haragszom, amiért azt mondtad, hogy teljesen elment az eszem, és ha őszinte akarok lenni, már másnap reggel megbántam, hogy nem hívtalak vissza, miután megszakadt a vonal. De Pierre nagyszüleinél hagytam a telefonom és azóta sem mentem vissza érte. Habár gondolom, ezt egyébként is tudod. Pierre és te mindig is elég közel álltatok egymáshoz ahhoz, hogy megossza veled, milyen kegyetlenül hátat fordítottam neki, amikor ő kész lett volna adni nekem egy második esélyt. Remélem, hogy mind a ketten egészségesek vagytok és hogy nem utáltok teljes szívetekből. Habár ha így lenne, azt is megérteném. Minden jogotok megvan ahhoz, hogy nehezteljetek.

Most mégis azért írok, mert abban reménykedem, hogy nem teszitek. Szánalmas, nemde? Mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy megházasodom. Hihetetlen, ugye? Tisztában vagyok vele, hogy még nagyon fiatalok vagyunk és hogy számotokra ez úgy tűnhet, hogy teljesen megbolondultam, de esküszöm, hogy nem így van. És én… szeretném, ha ott lennél mellettem, amikor az oltár előtt állva, Will és én örök esküt fogadunk egymásnak. Varázslatos ceremónia lesz, szóval biztos vagyok benne, hogy a művészlelked imádná. 

Csak írj, ha megkaptad a levelet. Akkor is, ha ellenzed, amit teszek.

Barátnőd,

Luc

Lily mutatóujja hosszú percekig pihent az egéren, mielőtt egy nagy lélegzetvételt követően elküldte volna a levelet, majd a tettei következményeitől megrémülve, gyorsan kilépett a fiókjából és kitörölte a böngésző előzményeit, abban reménykedve, hogy így senki sem fog rájönni, hogy egy másodperce elgyengült, és hogy Magnuson kívül mást is ott szeretett volna látni a családjából a meghívott vendégek között, jóllehet a szó legszorosabb értelmezésében egyikükhöz sem kötötte ennyire erős kötelék. 

Az ifjú Penhallow frusztráltan lépett ki az üres folyosóra. Egyszerűen nem értette, miért vágyódott ennyire egy normális élet után, amiről tudta jól, hogy sohasem lehet az övé. Azzal, hogy felkereste Chloét, habár a levélben egyetlen elejtett információt sem írt le arról, hogy a másik hogyan találhatott volna rá, csupán annyit ért el, hogy feleslegesen veszélybe sodorta, hiszen valójában igenis foggal-körömmel ragaszkodott a varázsvilághoz és esze ágában sem állt lemondani róla. Ha nem így lett volna, nem titkolta volna el a Tanács elől, hogy a hibridek elleni tragikus összecsapáskor Bellandra üvegszívének mágiája megfosztotta a hallásától, amikor azzal visszarángatta a félholt Willt az élők sorába. Akkor nem játszotta volna el, hogy minden a legnagyobb rendben volt, csak hogy ne tiltsák el a bevetésektől, amelyek így még nagyobb odafigyelést és precizitást igényeltek a részéről, még minimálisabbra csökkentve ezzel a hibázási lehetőséget.

Mélyen a gondolataiba merülve, Lily egészen odáig észre sem vette, hogy a főlépcső legaljához érve jobb helyett balra fordult - vagyis az ebédlő helyett a Menedékhely felé vezették a léptei - amíg a válla neki nem ütközött valami masszívnak, ezzel akaratán kívül taszítva a vele szemből érkező vámpíron.

A lány összeráncolt homlokkal figyelte, amint Demona bármiféle rosszindulatú vagy egyenesen fenyegető szándékú megjegyzés nélkül elsétált mellette, és már épp kész lett volna ennyiben hagyni a kellemetlen találkozást, amikor az Alvilági felől elnyomott gondolatok tucatjait sodorta felé a csend. Emily lopva kapott a nyakában díszelgő ametiszt nyaklánchoz, amit még az édesanyjától örökölt meg, miután a nő és a férje életüket vesztették egy bevetés során, amikor a lányuk csupán tíz éves volt. Az ékszer lehetővé tette a számára, hogy belelásson a körülötte lévő emberek gondolataiba, azonban csupán azok a gondolatfoszlányok jutottak el hozzá, amelyeket a környezetében tartózkodók abban a pillanatban fogalmaztak meg a fejükben, amikor ő is jelen volt. Minden eltemetett emlék és korábban elhangzott feltevés rejtve maradt a számára. Ezzel a módszerrel az Alvilágiak közül is csupán a vérfarkasokat és a vámpírokat tudta kihallgatni, a vérszívók gondolatai pedig úgy értek el hozzá, mintha egy meghibásodott, recsegő rádión keresztül fogadta volna a hanghullámokat. Ezt Magnus azzal magyarázta, hogy a Tündér Birodalomban készített ékkő pusztán az embereken működött, a vámpírok pedig egykoron maguk is egyszerű halandókból váltak halhatatlanokká. Mivel a démonokban azonban nem volt semmi emberi, a bevetésekkor Lily a csapattársaira támaszkodott, meg persze mindazon érzékszerveire, amelyeket felerősítettek a bőrére rajzolt rúnák.

A lány combjai anélkül feszültek meg, hogy szándékában állt volna a vámpír után futni, pedig pontosan ezt tette, amikor nullára csökkentve a kettejüket elválasztó métereket, finoman megragadta Demona alkarját, ezzel megállásra késztetve az éjszaka gyermekét.

- Várj! - kérte az ujjait szorosan a másik felsőjének puha anyaga köré láncolva. Lily egy része abban reménykedett, hogy a látszat ellenére a vámpírhercegnő még nem nyerte vissza az erejét annak teljes valójában, és hogy a bőrén díszelgő, fakó rúnák ellenére képes lett volna maradásra kényszeríteni az Alvilágit még úgy is, hogy zuhanyzás után nem csatolta vissza magára az övét, amin ott pihentek legkedvesebb pengéi, köztük az a verbénába mártott athame is, amely képes volt maradandó sérülést okozni a vérszívóknak. - Anélkül akarsz elmenni, hogy bárkinek is szólnál erről vagy...

A számonkérés azonban az Árnyvadász torkán ragadt, amikor a vámpír egy bosszús horkantás kíséretében kivillantotta éles szemfogait, kiszabadítva a kezét a nephilim esetlen szorításából.

- Vagy mi? Talán azt várod tőlem, hogy megköszönjem, amiért még mindig életben vagyok? - kérdezte, és ha a hangja nem árulkodott volna elég megvetésről, a tekintete gondoskodott róla, hogy Emily számára egyértelmű legyen, mennyire gyűlölte az Árnyvadászokat. Attól pedig, hogy az elmúlt hetekben, mialatt arra várt, hogy a megcsonkított kézfejei szépen, lassan visszanőjenek, kénytelen volt az angyalvérű söpredékek jóindulatában bízni, abban, hogy nem ölik meg álmában, egyenesen hányingere támadt. Nem mintha valaha is foggal-körömmel ragaszkodott volna az élethez. Amikor annak idején, a viktoriánus kori Angliában vámpírrá változtatták, csupán a nővére iránti szeretete késztette arra, hogy ne szaladjon ki a napsugárban fürdőző, zsúfolt, londoni utcák egyikére. Azóta persze többnyire elkerülték az öngyilkos gondolatok és már-már voltak pillanatok, amikor igenis örült annak, hogy még mindig láthatta a fogyatkozó holdat vagy Cassandra dühtől vöröslő szemeit, valahányszor Mathias az idegeivel játszott. Jóllehet ezek mind-mind olyan jelenségek voltak a számára, amelyek önmagukban képtelenek lettek volna meggyőzni őt arról, hogy ennyire drasztikus lépésekhez folyamodva levágja a saját kezeit, majd megölje a szőke boszorkánymestert és elfusson annak megvadult szörnyei elől, ha Reid nem fenyegette volna meg őt azzal, hogy igazi szörnyeteggé változtatja. Épp ezért kellett olyan messzire menekülnie a klántól, amennyire csak lehetett, méghozzá anélkül, hogy bárki tudomást szerzett volna a távozásáról. Nem akarta megadni Benedict Lightwoodnak az esélyt arra, hogy elvegye tőle a szabad akaratát. - Ha elfelejtetted volna, én magam szabadultam ki Garwin fogságából, ugyanis ha rajtatok, Árnyvadászokon múlt volna, már rég egy lennék az újdonsült játékszerei közül - tette hozzá szúrósan, készen arra, hogy végleg maga mögött hagyja Londont és az egész francos kontinenst.

Azonban Emily még annak ellenére sem volt képes ennyiben hagyni a dolgot, hogy Demona gondolatai elárulták a számára, hogy a gyengélkedőre szállított Gregorian Granwiell fájdalmában elmormogott szavai miatt akarta ilyen sietősen maga mögött hagyni a várost. A hajnali időre tekintettel igencsak sietnie kellett, ha még napkelte előtt el akarta érni az egyik közeli reptérről induló járatot, ami lehetőség szerint olyan messzire repítette volna a káosz epicentrumától, hogy egészen az éj leszálltáig biztonságban megpihenhetett volna abban a fém kalitkában, amiért annyira meg voltak őrülve manapság az emberek.

- Én úgy emlékszem, kis híján meghaltál, miközben megpróbáltál meglógni a téged üldöző hibridek elől. Ha Jem nem ölte volna meg azt a szörnyet, amelyik…

Abban a pillanatban, hogy Lily ujjai ismételten a vámpír alkarja köré fonódtak, Demona az egész testével a lány felé fordult, szabad kezével az Intézetet és a Menedékhelyet összekötő járat téglából emelt falának szegezve az Árnyvadászt. A vámpír meleg lehelete megcirógatta a lány nyakát, ahogy szemfogai hozzáértek a bőréhez, jóllehet az egyértelmű erőfölény nem tartotta vissza a nephilt attól, hogy felszegett állal a nő bíborszínű szemeibe nézzen, állva gyilkos tekintetét.

- Na ide figyelj, te idegesítő kis angyalvérű! Semmi szükségem ostoba etikett leckékre, megértetted? Soha egy szóval sem kértem, hogy bárki is veszélybe sodorja miattam az életét. Az a ti döntésetek volt - Demona szinte köpte a szavakat, ahogy hosszúra hagyott körmei belemélyedtek Lily húsába, vékony vércsíkokat hagyva az ujjai nyomán. Emily egy fájdalmas nyögés kíséretében igyekezett lerázni magáról a nemkívánatos érintést, ámbár ez koránt sem ment olyan könnyedén, mint amikor az éles pengéit használva, képes volt egy kötéltáncos kecsességével háztetőről háztetőre ugrani. 

- A nővéred nem hagyott számunkra túl sok választási lehetőséget - replikázta az Árnyvadász lány felvágott nyelvvel, mire az Alvilági visszahúzta a szemfogait, hogy vékony vonallá tudja préselni az ajkait. Demona tenyere finom remegésbe kezdett Lily vállán, azonban ennek ellenére sem eresztette el a lányt, helyette frissen szerzett, félhold alakú sebhelyeire szegezte a tekintetét és keserűen elmosolyodott. A vigyora széles volt, akárcsak a  Csendes-óceán, groteszk. Úgy tűnt, hogy a világ bármennyit is változott, még mindig ugyanaz az önző és mocskos szarfészek volt, mint csekély kétszáz évvel korábban.

- Szánalmas - szűrte ki a fogai közül, parázsló gyűlölettel a hangjában. Demona persze eddig sem áltatta magát azzal, hogy a nephilimek puszta jószándékból segítettek rajta, miután Garwin elhurcolta őt a csatatérről, azonban Lily szavai úgy égették, akár a vasfű. Az ég szerelmére! Hiszen nélküle aligha egy maréknyi Alvilági csatlakozott volna a hibridek elleni harchoz. Ha azon a borongós napon nem ivott volna a Phantom Caféban és Gabriel szavait hallgatva nem ígérte volna meg annak az ostoba Lightwood fattyúnak, hogy mozgósítani fogja a londoni vámpírokat, az Árnyvadászok hőn szeretett Tanácsából semmi sem maradt volna, csupán hamu és vér. Mégsem köszönte meg neki senki, hogy a fajtáik közötti ellenségeskedés ellenére sem hunyt szemet a féktelen mészárlás felett. Szóval mégis mi jogon várta el tőle bárki, hogy köszönetet mondjon a nephil népnek valamiért, ami egyébként is a kötelességük volt. Ha jól végezték volna a dolgukat, az olyan megátalkodottak, mint Reid Garwin sohasem jutottak volna akkora hatalomhoz, mint amekkorát a Fekete Könyv adott neki. 

Demona egy lekicsinylő grimasszal lökte el magát az Árnyvadásztól. Nehezére esett elhinni, hogy a lány, akinek a vére vörösre színezte az ujjbegyeit, ugyanaz a fékezhetetlen nephil volt, aki annak idején vállt vállvetve harcolt Mathias testvérével a vérfarkasok ellen. A szemében Emily Penhallow több volt, mint pusztán kiábrándító.

- Tudtommal senki sem halt meg a csatában, szóval jobban teszed, ha leakadsz rólam. Hiszen még az a fura, fakó srác is csak köhög, sehol egy halálos sérülés - mondta egy hanyag vállrándítással, amikor a távolság ismételten kellemesen megnövekedett kettejük között.

Lily összeszűkített szemekkel figyelte, ahogy a vámpír egyre közelebb ért a járat végéhez, a feje zúgott Demona dühös gondolataitól, amelyek félbeszelt mondatfoszlányokként kergetőztek az elméjében, mintha ténylegesen elhitték volna, hogyha elég gyorsak és idegesítőek, ismételten egymásba kapaszkodhatnak és megmutathatják a nephilimnek, hogy mi állt a nő gyűlöletének hátterében. Csakhogy az Árnyvadásznak nem volt elegendő ideje arra, hogy megfejtse a hiányos kirakóst. Azon nyomban cselekednie kellett, ha nem akarta, hogy a vámpírhercegnő kisétáljon az épületből, a nyakukba zúdítva Cassandra haragját. Az impulzív klánvezér ugyanis kétségkívül őket okolta volna a húga eltűnéséért, még ha a lány önszántából is döntött úgy, hogy maga mögött hagyja az Intézetet és annak minden lakóját.

És persze volt egy másik ok is, amiért Lily nem hagyhatta, hogy a nő csak úgy elsétáljon. A gondolat ugyanis, hogy hagyja elmenni a Jemre tett gúnyos megjegyzése után, amikor a fiú őszintén aggódott érte, összerántotta a lány gyomrát. A barátja ennél sokkal több tiszteletet érdemelt.

- Fogalmad sincs miről beszélsz - suttogta maga elé, a tekintetét egész idő alatt Demonán tartva, hiszen tudta, hogy a vámpírnak ennyi is bőven elegendő volt ahhoz, hogy kivegye a szavait.

Lily kioktató hangnemét hallva, Demona vett egy mély lélegzetet, egy teátrálisat, amire egyébként egy fikarcnyi szüksége sem volt már régen halott testének. Mégis, mintha egykori, halandó önmaga ezzel segített volna neki megnyugodni, mielőtt végleg elveszíthette volna a fejét. Hiszen bár Cassandra húga a nővérével ellentétben nem lelte örömét az értelmetlen gyilkolászásban, tőle sem állt távol a közelében tartózkodók lemészárlása, amikor valaki túlfeszítette nála a húrt. Emily pedig igencsak közel állt ahhoz, hogy felkeltse az alvó szörnyeteget. Talán, ha Cecilyhez hasonlóan Lily is az alvást választotta volna a hosszúra nyúlt démonvadászat után, mintsem a könyvtárban tett látogatást, ami kellőképpen tovább bonyolította a hibridtámadással megtoldott éjszakát, akkor nem viselkedett volna olyan meggondolatlanul, mint ahogyan azt Will tette volna, és észrevette volna, hogy mikor kell visszafognia magát egy ragadozó társaságában. Csakhogy a racionalitás messziről elkerülte őt ebben a hajnali órában, utat engedve a lány zavaros, ámbár igencsak intenzív érzéseinek. És számára már nem létezett parabatai, aki visszatarthatta volna őt, amikor túl messzire ment.

- Te pedig azzal nem vagy tisztában, hogy kinek akadékoskodsz. Menj szépen vissza a pökhendi barátodhoz és a szemérmes haverjához és hűtsd le magad, mielőtt olyat teszek, ami… - később felkavarná a gyomromat, azonban a figyelmeztetés a vámpír torkán akadt, amikor Lily dühösen felhorkantott, ezzel megfosztva őt attól, hogy szavakba önthesse, mennyire szívesen feltépte volna a lány torkát, nagyokat kortyolva gusztustalan, angyalvérrel hígított véréből. Habár Demona még sohasem kóstolt Árnyvadászt és nem is találkozott olyan vámpírral, aki ilyesmire vetemedett volna, biztos volt benne, hogy akárcsak a hibridek fekete vére, az angyalvér is szétmarta volna a belső szerveit.

- Hogy merészelsz így beszélni Jemről, amikor minden szabad percében ott virrasztott az ágyad mellett, amíg te eszméletlenül feküdtél! - Lily tenyerei ökölnyi méretűre zsugorodtak, ahogy a karjai megfeszültek az oldalai mentén. Legszívesebben odafutott volna az éjszaka gyermeke mellé és addig ütötte volna, amíg az ujjperceiről felszakad a bőr, csakhogy az még az ő tudatáig is eljutott, hogy esélye sem lett volna Demonával szemben a fegyverei nélkül. Így hát némán figyelte, ahogy a vámpír még távolabb sétált, a válla fölött még egyszer visszanézve rá, akinek sötét felsőjét időközben teljesen átáztatta a vér.

- Ezt sem kérte tőle senki - válaszolta egy, az Árnyvadász számára is jól hallgató hangszínen, gondosan ügyelve arra, hogy ne vonja fel magukra az étkezőben szorgoskodó cselédek figyelmét, akik a veszekedésük utolsó perceiben elkezdték előkészíteni az étkezőt a reggelihez, jóllehet az Intézetben eltöltött hetek alatt Demona észrevette, hogy alig ha egy-két alkalommal evett több mint két ember egyszerre az óriási tölgyfa asztalnál. A két szolga lelkesedését mégsem törte le, hogy hiába sütöttek friss kenyeret minden második reggel vagy terítettek öt főre, amikor kettő is bőven sok lett volna. Hah! Szánalmas, logikátlan egy népség.

- Nem, tényleg nem. Ő mégis úgy döntött, hogy egy önző vámpírra vesztegeti az értékes idejét. Nem érdemled meg, hogy törődik veled. - Lily hallotta, ahogy a vámpír elkezdett visszafelé számolni a fejében tíztől egészen háromig, mielőtt megtette volna a következő lépést az előszoba felé. A tudat pedig, hogy sikerült megsebeznie őt, különös elégedettséggel töltötte el, holott mióta csak a magáénak tudhatta Lucie Delon emlékeit, képtelen volt megérteni Will ellenséges hozzáállását az Alvilágiakhoz. Most mégsem habozott mélyebbre szúrni a képzeletbeli karót. - Sem őt, sem Mathiast.

Lily rosszindulatú megjegyzésére mit sem reagálva, Demona meg sem állt a főlépcsőig. Az elhatározása csupán akkor ingott meg, amikor kifinomult hallásának köszönhetően felfigyelt az egyik emeleti szoba ajtajának nyikorgó hangjára, majd arra a jellegzetes hangra, amely álmaiban is sokszor visszajárt kísérteni őt. Egy és kettő, majd rövid szünet, végül egy erőteljes koppanás. Egy és kettő. Kopp. Újra meg újra. Egy és kettő. Kopp. És ahogy az előcsarnok közepén állva a vámpír beleveszett a fiú járásának sajátos ütemébe, a lábai valamiért a szabadságot jelentő ajtó helyett a lépcső irányába húzták.