21. fejezet

Sziasztok :)
Ezúttal nem húznám a szót egy érzelgős kisregénnyel már az elején, egyszerűen csak boldogságos névnapot kívánok a nővéremnek, occasional anyukámnak, legjobb barátnőmnek, lélektársamnak és sinful gondolataim megteremtőjének a világ másik oldalán. Szeretlek a holdig és vissza (magyarul mennyire furán hangzik ez, te jó ég!). És igen - *suttogás* - ebben a részben már benne lesz bizonyos Will és bizonyos Jem.
Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Melletted

Azt követően, hogy Sophie az Intézet újdonsült boszorkánymesterének utasítására visszakísérte Demonát a Menedékhelyre, az éjszaka történései újult erővel nehezedtek a folyosón maradt Árnyvadászok és Caleb vállaira, az Alvilági férfi azonban egészen addig nem volt hajlandó visszamenni a gondjaira bízott vérfarkas ágyához, amíg a megbízói részletes leírást nem adtak neki a szörnyűséges eseményekről. Jem véleménye szerint teljesen jogosan, Caleb tudni szerette volna, hogy pontosan mivel álltak szemben, hiszen csupán ezen információ birtokában tudott felkészülni azokra a bűbájokra, amelyekre a nephileknek esetlegesen szüksége lehetett a harcban. A legtöbb gyógyító igézet ugyanis ritka hozzávalókat igényelt, és bár a férfi büszke volt az idrisi erdő szélén lévő házának padlásán található gyűjteményére, tündérkönnyeket még ő sem tudott egyik pillanatról a másikra az asztalára varázsolni. A vérfarkas könnyek még csak-csak sikerültek volna neki. Ahhoz ugyanis elég jó volt pókerben, hogy kellő odafigyeléssel és ravaszsággal megríkassa a busás összegeket elbukó ellenfeleit, de azok sajnos még a feketepiacon is értéktelen holminak számítottak.

Persze azzal természetesen mindenki tisztában volt, hogy az Alvilági férfi nem puszta jóindulatból döntött úgy, hogy szövetségre lép a londoni nephilekkel, viszont Caleb tetteinek legfőbb motivációját egyik Árnyvadász sem sejtette. Ők nem tudták, hogy a tény, hogy szükségük volt a segítségére, és ezért még arra is hajlandóak voltak, hogy bőségesen megfizessék, igencsak melengette a boszorkánymester egóját. Ő ugyanis még egy olyan korban született, amikor a nephilimek karóra tűzték az Alvilágiak fejét, éppen ezért mindig is érdekesnek találta, amikor ezek az angyalvérű lények képesek voltak a saját arcukba harapni, hogy a büszkeségüket félretéve segítséget kérjenek az általuk oly alantasnak titulált népektől. Így még ha a férfi nem is ragaszkodott hozzá feltétlen, hogy ezt minden egyes alkalommal szavakba öntse, igenis imádta, amikor a nephilimek tisztában voltak vele, hogy nélküle sohasem lettek volna képesek elérni a céljaikat. Caleb számára semmit sem jelentett, hogy Benedict legyőzése ezúttal kivételesen a nemes kategóriába tartozott.
Gideon Lightwoodnak végül tíz percébe telt, hogy kielégítő választ adjon a boszorkánymester összes felmerülő kérdésére és még ötbe, hogy a folyosóról a fertőtlenítő és vér szagától terhes nappaliba terelje az Intézet lakóit, jóllehet az utóbbival csupán Will kommentárjai miatt gyűlt meg a baja. A fiatal Árnyvadász ugyanis nehezen akarta elfogadni, hogy egyelőre semmi érdembelit sem tudott volna tenni az újgenerációs hibridek megfékezése érdekében. Egyszerűen nem rohanhattak vakon egy háborúba, bármennyire is sürgette őket az idő. Úgy nem, hogy nem állt az oldalukon legalább ugyanakkora túlerő, mint Alicante városának védelmezésekor. Ezt sajnos Willnek is meg kellett értenie.
- Értesíteni fogod a Klávét a fejleményekről? - hangzott a kimért kérdés az Intézet vezetőjének jobbja felől, mire Gideon az ablaknál ácsorgó Jem irányába kapta a fejét. Habár a férfi tisztában volt vele, hogy mindezzel Jamesnek esze ágában sem volt számon kérni őt a vezetőként meghozott döntéseiért, a mellette megállapodó Will fanyar grimaszáról már nem lett volna képes ugyanezt elmondani, a fiú nyílt ellenszenve pedig halott öccsére emlékeztette. Tudva, hogy Gabriel az utolsó lélegzetvételéig azért küzdött, hogy a lehető leghamarabb megállítsa az édesapjukat, ezzel minimalizálva az értelmetlen mészárlás áldozatainak számát, a férfi legszívesebben arcon köpte volna saját magát azért, amiért képes volt a bürokrácia oltárán értékes perceket adni Benedict Lightwood kezébe. Azonban ahhoz, hogy megtartsa a londoni Intézet igazgatói székét, és ezáltal képes legyen megvédeni mindazokat, akik fontosak voltak a számára, muszáj volt a Klávé szabályai szerint játszania.
- A londoni Intézet igazgatójaként kötelességem - válaszolta tehát, a tekintetét a kérdező helyett annak parabataiján tartva.
Will eközben egy elégedetlen grimasszal az arcán döntötte neki a hátát a sötétre festett falnak két törtfehér függönnyel díszített ablak között. A kezeit dacosan fonta össze a mellkasa előtt, jóllehet még így sem sikerült teljes egészében elrejteni dacosan vágtázó szívének sebes ütemét. Jem számára legalábbis még a közöttük meghúzódó távolság ellenére is egyértelmű volt, hogy a barátja mennyire rosszul viselte Benedict erejének szignifikáns növekedését. Legfőképpen azért, mert a férfit Lily keze által érte utol a halál, és a Lightwood család tagjai köztudottan a haragtartó Árnyvadászok közé tartoztak.
- És mi a terved Cassandrával? Ha megtudja, hogy Benedict lemészárolta a helyi vérfarkasok túlnyomó részét, nem kizárt, hogy megpróbálja majd az előnyére fordítani a helyzetet és egyszer és mindenkorra megtisztítani a várost a vérfarkasoktól.
Az ifjú Herondale provokatív kérdése egy újabb nemkívánatos válaszút elé állította a fiatal igazgatót, ámbár Gideon arca a tűzről pattant Árnyvadásszal ellentétben nem tükrözte a lelkében tomboló háborút. A szemöldökei nem szaladtak össze a fiatalabb hangszínétől, még ha az szándékosan is próbált a másik idegeivel játszani, és az ajkai sem préselődtek egyetlen, fakó vonallá, holott minden jelenlévő tudta, hogy Cassandra Blightly nem tartozott a legmegbízhatóbb Alvilágiak közé. Több száz éves kora ellenére gyakran előfordult, hogy a racionalitás hangja helyett az érzelmeire hagyatkozott, utóbbi pedig nem egyszer ártatlan emberéletekbe került.
Azonban ahhoz semmi kétség sem fért, hogy a vámpírkirálynő egy volt az Éjszaka Gyermekeinek legerősebb és legbefolyásosabb vezetői közül - szinte már akkora birodalma volt, mint a Franciaországban uralkodó Marcel Saint Cloud-nak - és mivel az Egyezség gúzsba kötötte mindkét oldal kezét, Gideon nem hallgathatott el egy ekkora kaliberű információt a Klávé egyik szövetségese elől. Anélkül nem, hogy a tettei komoly következményeket zúdítottak volna a londoni Intézet Árnyvadászainak nyakába, akik még mindig magukon hordozták a legutóbbi összecsapás veszteségeinek lelki sebeit. Ilyen vészterhes időkben tehát különösen fontos volt, hogy az újdonsült igazgató ne kövessen el ennyire amatőr vétségeket. Hiszen amióta a nő bepanaszolta őt a Tanácsnál, amiért a szőke nephilim egy érzékeny pillanatában rátámadt a vámpírra az Intézet falain belül, egyébként is pengeélen táncolt a rangidős tagok szemében. A Klávé hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy bölcs döntés volt a részükről az Enklávé élére állítani Benedict Lightwood gyermekét, és sajnálatos módon, amíg Gideon nem bizonyította be ismét a számukra, hogy méltó volt a bizalmukra, a nyaka köré akasztott póráz egyre kisebb teret engedett meg neki a döntési szabadságra.
- Ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy az ő klánja a következő célpont - emlékeztette őt a férfi kimérten, mielőtt a kanapé háttámlájára támaszkodva, méregzöld szemeit Willre emelve, megpróbált volna akadályt emelni a fiúból felszínre kívánkozó ellenkezés elé.
Végül mégsem Gideon hűvös tekintete, hanem a nappaliba sétáló Sophie volt az, aki pillanatnyi némaságra kényszerítette a fiatal fiút. A cseléd kezeiben megpihenő tálca láttán ugyanis képtelen volt nem felhorkantani, ezzel kiérdemelve Jem rosszalló pillantásait. Abban a pillanatban, hogy a fakó fiú tett egy bizonytalan lépést a parabataija felé, az ifjú Herondale ellökte magát a sötét faltól és elindult a főlépcsőhöz vezető folyosó felé. De még mielőtt elérte volna a nappali küszöbét, a léptei elhaltak és a válla felett dühösen visszanézett a rangidős vadászra.
- Arra a nőre még egy darab téglát sem bíznék rá. De ne mondd, hogy nem szóltam előre - dörmögte, majd egy legyintéssel magára hagyta az Intézet lakóit, mint aki mindenáron magának akarta tudni az utolsó szó jogát.
Will kilépőjét követően egy másodpercre néma csendbe burkolózott a szoba. Még Sophie is abbahagyta a teáscsészék pakolgatását, holott a második pohár még csupán félig volt feltöltve azzal a különleges, kínai zöld teával, amit azért csinált, hogy segítsen lenyugtatni a szemmel láthatóan feszült nephilek idegeit.
- Beszélek a fejével - ajánlkozott Jem egy kis idő után, és még mielőtt lépteinek visszhangja betölthette volna a teret, finoman meghajolt az Intézet igazgatója és a mellette álló lány előtt, jó éjszakát kívánva mindkettejüknek.
Gideon egy apró biccentéssel konstatálta a fiú szavait, és bár nem mondta ki hangosan, igenis hálás volt neki, amiért nem rótta fel neki, hogy talán el kellett volna gondolkoznia Will szavain. A férfi ugyanis tisztában volt vele, hogy egy bizonyos mértékig az ifjú Herondale-nek igaza volt. Ő sem szívesen adott ilyen kaliberű információkat Cassandra kezeibe.
Miután James Carstairs is kilépett a folyosóra, Gideon lehunyta a szemeit és kieresztett a tüdejéből egy megfáradt sóhajt. Az ujjai egészen elfehéredtek, ahogy belemarkolt a kanapé puha háttámlájába, és ezt látva Sophie nem tudta megállni, hogy a teáskannát gyorsan az asztalra helyezve, a kezébe ne vegye a más megtöltött, porcelán csészét. A cselédlány léptei olyan halkak voltak, akár egy kecses macskáé, ahogy a megfáradt férfi mellé lépve finoman lefejtette Gideon ujjait a bútordarabról, majd a kezébe adva a forró italt, biztatóan a férfira mosolygott.
- Hidd el, hogy Will is tisztában van vele, hogy meg van kötve a kezed. Máskülönben itt maradt volna és addig hajtotta volna az igazát, amíg rá nem vesz, hogy menjetek el a helyi vérfarkasok rejtekhelyére, még mielőtt kihűlnének a nyomok - mondta a nő a szemeiben végtelen törődéssel, kimértségével halvány rózsaszín pírt festve az Intézet igazgatójának orcáira. A nő hangjában megbújó magabiztosság ellenére Sophie ujjai idegesen babráltak a fehér kötényének szegélyével, és ezt látva Gideon őszinte mosolyra húzta az ajkait. Sokat jelentett a számára, hogy a másik ott volt mellette, és nem csak azért, mert látszólag hitt abban, hogy amit tett, azt jó okkal tette, de azért is, mert kész volt emlékeztetni őt minderre, amikor a körülmények hatására megkérdőjelezte saját tetteit.

A fiatal Herondale tenyere már szinte rásimult Lilyvel közös szobájának kilincsére, mire Jemnek sikerült utolérnie őt. Viszont abban a pillanatban, hogy az ezüsthajú Árnyvadász jellegzetes lépteinek hangja eljutott a folyosó másik végében ácsorgó fiú füléig, az igencsak forrófejű nephil egyszeriben képtelen volt figyelmen kívül hagyni legjobb barátjának jelenlétét. És ha Will akárcsak egy kicsikét is őszinte lett volna saját magával, akkor nem esett volna olyan nagy nehezére bevallani, hogy mélyen legbelül várta, hogy Jem utána rohanjon - még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Hiszen nála jobban senki sem volt képes megérteni a fiút mozgató belső erőket; a dühöt, ami csupán egy gyenge vázat szolgáltatott a mellkasát összeszorító rettegésnek.

- Eddig is tudtam, hogy Cassandra Blightly nem éppen a szíved csücske, de nem figyelmeztetni a fennálló veszélyről kegyet… - azonban még mielőtt minden egyes kioktató szó lepereghetett volna Jem halovány ajkairól, Will egy rosszalló horkantással a sétapálcájára támaszkodó fiúba fojtotta feltételezhetően hosszúnak szánt monológját. A fekete hajú nephilnek ugyanis eszében sem volt végighallgatni, ahogy a barátja a védelmébe veszi az Éjszaka gyermekeinek királynőjét. És nem azért, mert a legtöbb Árnyvadászhoz hasonlóan, ő sem rajongott az Alvilágiért, hanem mert Cassandra egyszerűen nem érdemelte meg, hogy Jem kiálljon mellette. Azok után semmiképp, hogy Lily tárgyalását követően a nő felhasználta ellene a halandó emberek legnagyobb gyengeségét, a reményt egy hosszabb és egészségesebb életre.

- Rávenni téged, hogy mondd el neki, merre keresse az Üvegszívet. Azzal áltatni, hogy cserébe elmondja, hogyan maradhatnál életben. Majd elküldeni téged egy francos temetőbe, ahol semmi más sincs, csak halál! Mondd csak, az nem kegyetlen? - kérdezte a fiú fennhangon, ezzel sikeresen a parabataijába szorítva bárminemű ellenkezést. Will hangja mondatról mondatra egyre hangosabbá vált, amíg végül már majdhogynem Jem arcába üvöltötte a vádjait. A mellkasa zilált a tehetetlenség okozta frusztráltságtól.

Kerülve legjobb barátjának tekintetét, Will az oldala mellé eresztette a kezét, ami korábban kinyúlt a kilincs felé. A fiú ujjpercei egészen elfehéredtek, olyan erősen szorította ökölbe mindkét tenyerét. Az pedig még a kettejük között meghúzódó távolság ellenére is egyértelmű volt Jem számára, hogy a másik legszívesebben addig verte volna az első, vele szembe jövő vérfarkast a Phantom Café környékén található sikátorok egyikében, amíg az erőre kapva a földre nem taszította, ezzel a halál szélére lökve emberfelettien erős ütéseivel. Az ifjú Herondale ugyanis ehhez értett a legjobban: fizikai fájdalom által átvészelni a lelken ejtett sebek kínját.

- Mégis honnan…

Habár Will ezúttal csöndben figyelte, ahogy Jem pergamen vékony bőrén megjelentek azok a tűzvörös foltok, amelyeket sohasem tudott igazán elrejteni, amikor szégyellte magát, a pálcáját görcsösen szorongató nephil képtelen volt feltenni a nyelve hegyén ragadt kérdést.

- Nem tudsz olyan jól titkot tartani, mint hiszed - dörmögte az orra alatt az ifjú Herondale, a jobb kezét zavarában a tarkójához emelve. Will nagyon is tisztában volt vele, hogy fordított esetben Jem sohasem süllyedt volna olyan mélyre, hogy számon kérje egy olyan dolog miatt, amiről nem lett volna szabad tudnia, csakhogy a kínai fiúval ellentétben ő nehezen tudta kordában tartani az érzéseit. 

Amikor végül a két nephil tekintete találkozott, Will borzalmasan érezte magát, amiért ennyire kellemetlen helyzetbe hozta a barátját, a tengerkék szemeiben csillogó sajnálat azonban csak még távolabb lökte tőle a fiatal Carstairst. Ezúttal Jem volt az, aki kénytelen volt elfordítani a fejét.

- Értem. Ha most megbocsátasz - mondta egy apró biccentéssel, mielőtt elindulva a szobája felé, szó nélkül elsétált Will mellett.

A fekete hajú Árnyvadász lábai a földbe gyökereztek a testén végigáramló bűntudat miatt, így csupán hosszú másodpercek múltán fordított hátat a hálószobájának, hogy Jem után szaladva, feltépje a fakó nephil ajtaját. Az ujjai még akkor is görcsösen szorították a kilincset, amikor James az ágyán ülve felé kapta a fejét.

- Ennyi? Nincs semmi más, amit mondani szeretnél? - kérdezte, enyhe éllel a hangjában, jóllehet a dühe ezúttal is főként önmaga ellen irányult. Ugyanis a lelke mélyén úgy gondolta, hogyha elég jó társa lett volna Jemnek, akkor a barátja nem érezte volna szükségét annak, hogy eltitkolja előle az alkut, amit a vámpírkirálynővel kötött. És erre a következtetésére az is ráerősített, hogy annak idején Lily sem vallotta be neki, hogy az édesanyjától örökölt nyakék segítségével képes volt beleolvasni mások gondolataiba. Tekintve, hogy a számára két legfontosabb személy egyike sem volt képes teljes mértékben őszintének lenni a fiatal Árnyvadásszal, mégis kivel mással lett volna gond, ha nem vele?

- Nem tudom, mit mondhatnék, Will - válaszolta az ezüst fiú egy lemondó sóhajtást követően, a tekintetét lassan az ajtóban ácsorgó barátjára emelve. Az összegyűrt lepedőn ülve, a nagy baldachin ágyon, az ablakból ráeső holdfény megvilágításában egészen fiatalnak és törékenynek tűnt. Akár egy elveszett kisgyermek, akinek fogalma sem volt arról, hogyan találjon haza.

- Hát azt, hogy segítsek! - vágta rá az ifjú Herondale gondolkodás nélkül, magabiztosan. A léptei mégis meginogtak, ahogy lecsökkentette a közte és a parabataija között húzódó, leküzdhetetlennek tűnő métereket. Ott és akkor, Will úgy érezte, hogy egyetlen rosszul megfogalmazott mondat valami értékesnek a végét jelenthette volna, pedig ez ostobaság volt a részéről. Az Angyalra! Hiszen nem telt el hét anélkül, hogy ne húzta volna ki a gyufát valamivel az Intézet lakóinál, James azonban mindig megbocsátott neki. Ő megértette, hiszen egyek voltak. A parabatai eskü letételekor a lelkük örök időkre egybefonódott. A fiú szobájának közepén állva, mégsem volt képes leküzdeni a mellkasára nehezedő, mázsás súlyokat. Valami nem volt rendben. - Miért nem hagyod, hogy segítsek? - kérdezte hát, ezúttal majdhogynem kétségbeesetten, pedig minden tőle telhetőt megtett azért, hogy inkább dühösnek tűnjön.

A két fiú néma másodpercekig bámulta egymást, az idő mégis évezredeknek tűnt, míg végül Jem egy lemondó sóhaj kíséretében elkapta a tekintetét. A fiú ezt követően az ölébe ejtett kezeit mustrálta, a pergamen vékony bőr alatt cikázó, türkizkék ereket. A szíve keményen dolgozott, hogy életben tartsa, és különös volt belegondolni, hogy egy napon már nem lesz ennyire hajthatatlan.

- Mert ha nem sikerül megtalálnom a gyógymódot, én akarok lenni az egyetlen, aki elbukik - vallotta be erőtlenül, mint aki már egészen belefáradt az értelmetlen összeszólalkozásba. Jem ugyanis tisztában volt vele, hogy barátja a világ összes kincséért sem adta volna fel a gyógymód felkutatását, még ha az a varázsszer jó eséllyel nem is létezett.

Az ezüst hajú Árnyvadász nem csak azért titkolta el parabataija elől, hogy lepaktált az Éjszaka gyermekeinek királynőjével, mert félt attól, hogy Will elítélte volna azért, amiért képes volt ezt az utat választani - hiszen tudta, hogy a barátja hozzá hasonlóan bármelyik nephil törvényt képes lett volna megszegni azért, hogy a szeretteivel maradhasson, nem is beszélve arról, hogy Emilyt is teljes szívéből szerette annak ellenére, hogy a lányt egyszer már száműzte a Klávé -, hanem mert nem akarta abba a hitbe ringatni, hogy már a célegyenesben voltak, hogy megtalálják az ellenszert a szervezetét felemésztő démonméregre. Mert akkor, még ha nem is létezett gyógymód, Will örök életére a lassúságáért hibáztatta volna önmagát és az felemésztette volna a lelkét. Jem félt, hogy az ifjú Herondale el fog marni maga mellől mindenkit, aki kedves a számára, ha egyszer ő már nem lesz mellette, hogy emlékeztesse: nem feltétlenül az ő hibája, amikor valami szörnyű dolog történik azokkal, akikkel törődik.

Ha Willnek bármiféle sejtése is volt arról, hogy mi zajlott le a másikban, miközben lepergett az ajkairól a keserű vallomás, semmi jelét sem mutatta. A kezei ökölbe szorulva tiltakoztak a hallottak ellen, megfeszítve a fiú karjában végigfutó izmait. Pillanatok kérdése volt csupán, hogy mikor fog robbanni a bomba.

- A parabataid vagyok, az Angyalra! Nem várhatod el tőlem, hogy ölbe tett kézzel várjam, hogy meghalj - förmedt rá a barátjára a fekete hajú Árnyvadász, és bár Jem megértette, hogy mi váltotta ki a másikból ezt a heves reakciót, Willt ismerve azzal is tisztában volt, hogy a heves temperamentumú nephil semmiképpen adta volna fel, hogy meggyőzze őt a saját álláspontjáról ott és abban a másodpercben, ha nem vette volna a kezébe a helyzet irányítását. Mert még ha ezzel a legjobb barátja lelkébe is gázolt, hosszútávon ez volt a kevésbé destruktív megoldás.

- Nem tudnál most az egyszer jó parabataihoz híven hallgatni rám? - kérdezett vissza nyersen, a tekintetét Will fájdalomtól eltorzult arcára kapva.

Volt abban valami kínzóan gyönyörű, hogy a fiatal nephil reakciója semmiben sem tért el attól, ahogyan azt Jem korábban elképzelte; az ifjú Herondale összepréselt ajkai egészen elfehéredtek, orrlyukai kitágultak, a fülei pedig vörösbe öltöztek, mielőtt sarkon fordult és felrántotta a hálószoba ajtaját. Őt figyelve, Jem azzal győzködte magát, hogy mindent csakis kizárólag Will érdekében tett. Ugyanis ha nem ismételgette volna el ezt a fejében újra és újra, a végén még bocsánatot kért volna a durva szavai miatt és minden kezdődött volna elölről.

A heves mozdulat ellenére az ajtó még akkor sem csapódott neki a szoba falának, amikor a fiú elengedte azt, azonban Jemnek nem volt túl sok ideje azon morfondírozni, hogy vajon a másik visszafogottsága tudatos volt-e vagy sem, mert egy nem várt látogató hűvös szempárja nézett vissza rá a küszöb másik oldaláról.

- Khm, gondolom most épp nem alkalmas, majd visszajö… - kezdte a londoni vámpírklán hercegnője, de még mielőtt pontot tehetett volna a rá nemigen jellemző szabadkozás végére, a vele szemben álló Árnyvadász egy ingerült horkantással belé fojtotta a szavakat.

- Csak állj már el az utamból - dörmögte az orra alatt Will mielőtt a kezével durván félrelökte volna Demonát az útból. A vámpír szemfogai felsértették a nő alsó ajkát miközben megpróbálta visszaszorítani a felszínre törő ösztöneit, melyek szinte könyörögtek neki azért, hogy tépje le a tiszteletlen nephil karjait. Ha a hajnal első napsugarai nem lettek volna vészesen közel, ha annak az ostoba Penhallow lánynak a szavai nem fészkelték volna be magukat az agyába, az angyalvérű végtagok nélkül köszöntötte volna a reggelt.

- Tsk, faragatlan tuskó - sziszegte az Alvilági, még annyi energiát sem áldozva a másikra, hogy kövesse a tekintetével, amint az eltűnt az egyik közeli ajtó mögött. Demona hallása ugyanis kellően kifinomult volt ahhoz, hogy tudja, pontosan melyik szobába sétált be a fekete hajú Árnyvadász.

Mivel a vámpír nem mutatott hajlandóságot arra, hogy Will távoztával becsukja Jem hálószobájának ajtaját, eltűnve a fából faragott nyílászáró mögött, Jem gyorsan felállt az ágyáról és kisimította az éjfekete egyenruhájából a láthatatlan gyűrődéseket.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte egy csöppnyit értetlenül, mégis végtelen kedvességgel a hangjában. Jáde pálcáját a takaróján hagyva, a tekintetét egy pillanatra sem vette le a másikról, miközben tett felé egy óvatos lépést.

Miközben Demona eszméletlenül feküdt a Menedékhelyen berendezett gyengélkedőn, a fiú majdnem minden hajnalban az ágya mellett zárta az éjszakát, ugyanis el akarta kerülni, hogy a másik egyedül találja magát, amikor felébred. Miután a szüleit a szeme láttára ölte meg az a démon, amelyik ellopta tőle egy hosszú élet lehetőségét, Jem gyakran ébredt verejtékben úszó testtel, remegve egy idegen szobában. Olyankor a párnáját a mellkasához szorítva, előre-hátra ringatózva, bármit megtett volna azért, ha csupán egyetlen egy ismerős tárgyat magával hozhatott volna egykori otthonából, hogy megnyugvást hozzon a számára a rémálmoktól terhes időkben. És bár nem tudhatta biztosan, hogy Demona hogyan érzett az idegen környezettel kapcsolatban, Jem úgy gondolta, hogy ezerszer inkább hallgatta volna, ahogy a másik melegebb éghajlatra küldi az ébredést követően, minthogy ne legyen ott neki senki, amikor magához tér.

- Mi? Khm, nem - válaszolta a vámpír enyhén összeráncolt homlokkal, nem egészen értve, hogy mégis miben tudott volna a segítségére lenni az Árnyvadász. Vagy, hogy egyáltalán miért ajánlotta fel a segítségét anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, miért kereste fel a saját szobájában annak ellenére, hogy egészen idáig levegőnek nézte. A viselkedése épp annyira összezavarta (és bosszantotta) az Alvilágit, mint Emily korábbi vádaskodása. Mintha bármivel is tartozott volna az ostoba angyalvérűeknek, amiért életben tartották! - Csak azért jöttem, hogy elköszönjek - folytatta egy kissé megkésve, és bár azzal, hogy mindezt szavakba öntötte, már meg is tette, egy fikarcnyit sem mozdult a küszöbről.

Jem dermedten bámulta az Alvilágit. Azt, ahogy a válla finoman hozzásimult az ajtó keretéhez, és ahogyan látszólag önmagával viaskodott, vajon most, hogy elmondta, mégis miért jött, hátat fordítson-e neki.

- Ha gondolod, gyere beljebb -  ajánlotta fel neki a kezével az íróasztalánál meghúzódó szék irányába mutatva, úriemberhez méltóan hellyel kínálva a nőt. Demona mégsem mozdult.

A Will társaságában töltött évek azt mondatták az ezüst hajú Árnyvadásszal, hogy a vámpír azért maradt mozdulatlan, mert arra várt, hogy valaki arra kérje, hogy ne menjen el, de amikor a szavait hosszú némaság követte, kissé elbizonytalanodott abban, hogy vajon jól tette-e azt, amit tett. Ugyanis esze ágában sem volt próbára tenni a másik türelmét.

- Nem kéne a durcás lélektársad után rohannod? - kérdezett vissza az Alvilági végül, hogy ezzel megtörje a csendet. A kezét a vállával egy vonalba emelve, a hüvelykujjával abba az irányba mutatott, amerre Will kiviharzott a szobából.

- Ilyenkor jobb, ha adok neki egy kis időt - válaszolta Jem egy keserű mosollyal, anélkül, hogy kijavította volna a másikat. Abban ugyanis majdhogynem teljesen biztos volt, hogy Demona tisztában volt azzal, mit jelentett valójában a parabatai kötelék. Egyszerűen csak Willhez hasonlóan, talán számára is könnyebb volt gúnyolódni, mint felfedni az ellenséges álarc mögött megbújó érzéseket. - Hogy lenyugodjon - egészítette ki a nő szkeptikus arckifejezését látva, majd megvárva a vámpírhercegnő döntését, csak azt követően hajtotta be a hálószobájához tartozó ajtót, miután az Alvilági átlépte a küszöböt.