22. fejezet

Sziasztok :)
Ahogy ez mostanság menni szokott, ezt a fejezetet is a legjobb barátnőmnek dedikálnám, és szeretném elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rád, amiért sikerült befejezned ezt a félévet kint Dél-Koreában. Bármilyen érdemjegyeket is kapj majd a vizsgáidra, a lényeg, hogy mindent megtettél, ami tőled tellett. A megszerzett tudás egyébként is fontosabb, mint a jegyek. Szerintem az egyetemi évek ezt már bőven bebizonyították mindannyiunknak. ♥
Habár tudom, hogy a félév vége számodra még nem jelenti azt, hogy jöhet a lazulás, azért próbálj meg pihenni is! És használd ki a megmaradt napokat kint, amennyire csak lehet.
Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Pillanatnyi nyugalom

A fiatal Herondale homloka halkan koppant a keményfa ajtón, miután maga mögött hagyva Jem szobáját, lábai megtorpantak a sajátja előtt. Egyik tenyere ökölbe szorítva pihent az oldala mellett, míg a másik az ajtónak támaszkodva tartotta a felszínen a feldúlt Árnyvadászt. Will ugyanis képtelen volt visszaidézni az utolsó alkalmat, amikor a parabataija ennyire ridegen viselkedett vele, pedig ha csupán egy kicsit is megerőltette volna magát, könnyedén rájöhetett volna, hogy Jem csupán akkor volt vele ennyire ellenséges, amikor azon az esős délutánon megkérte, hogy legyen a parabataija. Az akkor még ébenfekete tincsekkel megáldott fiú mindent beleadott, hogy ellökje magától az ifjú Herondalet, ezért ahelyett, hogy elmagyarázta volna neki, hogy miért nem tartotta jó ötletnek, hogy összekössék az életüket, durván visszautasította a fiút, mert egy része már akkor tisztában volt vele, hogy nem lehetne hosszú ideig mellette. Az eskü letételével pedig egy olyan életre kárhoztatta volna Willt, amit senki számára sem kívánt volna, nemhogy annak a fiúnak, aki többet jelentett a számára, mint egy testvér. De Will ezúttal sem gondolkozott tisztán, hiszen a dühe elködösítette az elméjét.

A fiatal nephilim vett egy mély levegőt, ezzel próbálva lenyugtatni igencsak felborzolt idegeit, látszólag eredménytelenül, ugyanis arról szó sem lehetett, hogy belépjen a menyasszonyával közös szobájába úgy, hogy az elméje üvöltött a méregtől és a kétségbeeséstől. Nem, amíg nem volt benne ezer százalékig biztos, hogy Lily többé már nem hagyatkozott az ametiszt nyakék segítségére. Nem, amíg nem lehetett biztos abban, hogy képes volt elrejteni az érzéseit a lány elől. Mert bár Emily a világot jelentette a számára, Will semmit sem gyűlölt jobban, mint teherré válni a szerettei számára. Márpedig jelen állapotában semmiképp sem nevezte volna magát kellemes társaságnak.
Hosszú másodpercekbe telt, mire a fiú képes volt a kilincsre csúsztatni a jobb kezét, de végül sikerült rávennie magát arra, hogy belépjen a sötét szobába. Amint a tekintete megakadt az ágyban fekvő lányon, addig görcsös vállai megnyugodtak. Mit is gondolt? Hiszen Lily már legalább egy órája elbúcsúzott tőle és az Intézet többi lakójától, amikor a kérésére az emeletre kísérte Cecilyt. Természetes volt, hogy azóta már lepihent. Hosszú éjszaka volt a hátuk mögött. Will tehát kiengedett a tüdejéből egy megfáradt sóhajt, majd a szekrényéhez lépve áthúzta a fején fekete felsőjét, majd kicsatolta az övét és egy szál alsónadrágban elindult a fürdőszoba felé. A hideg víz pillanatok alatt visszahozta az életbe, és bár a zuhany alól kilépve úgy érezte, hogy egészen felébredt, miután felvett egy tiszta alsóneműt és félszárazra törölte a haját, a puha paplan alá bújva ismételten úrrá lett rajta a fáradtság.
Így hát a feje alá húzva a karját, hátat fordított Lilynek és becsukta mindkét szemét. A végtagjai sajogtak, a szíve nehéz volt a mellkasa mögött, kimerült teste pedig határozottan sóvárgott egy álmoktól mentes éjszaka után. Valahogy mégsem volt képes elaludni, mintha az agya egyfolytában Jem szavain kattogott volna, az ébrenlét peremén tartva az elméjét. A fiú ingerülten fordult a hátára, átkozva a büszkeségét, ami visszatartotta attól, hogy visszarohanjon barátja szobájába, bocsánatot kérve mindazért, ami az este folyamán elhagyta a száját. Nem lett volna szabad ennyire messzire mennie. Egyszerűen csak nem bírta elviselni a gondolatát egy olyan életnek, aminek Jem már nem volt a részese.
A fiú annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor az addig mozdulatlan alak az oldalára fordult mellette, jóllehet Lily rekedtes hangját még a fejében keringő gondolatok sem voltak képesek túlharsogni. Abban a pillanatban, hogy a lány tenyere Will dübörgő mellkasára csúszott, a fiatal Árnyvadász szemei elkerekedtek, a vállai pedig ismételten megfeszültek. A teste olyan volt akár egy hegedű, aminek túl feszesre húzták a húrjait. Már a leggyengédebb zenész sem lett volna képes megakadályozni, hogy elszakadjon.
- Valami bánt - a szavak, amelyek elhagyták a lány száját, nem kérdésként, hanem kijelentésként visszhangoztak a csöndes szobában, és bár az ametiszt nyaklánc nélkül Lily számára már a viharos éjszakák is ugyanolyan nyugalmat árasztottak, mint a ritka, napfényes délutánok, a nephil lány túl jól ismerte a másikat ahhoz, hogy ne vegye észre: igenis bántotta valami.
Évezredeknek tűnő másodperceknek érződött, mire a fiú Lily kézfejére helyezve a sajátját, finoman lefejtette magáról a lány kezét, és a torkában keletkezett, keserű csomótól felfordult Lily gyomra. Az elmúlt hetek történései őt is épp úgy megviselték, mint bárki mást az Intézet lakói közül - az Angyalra, hiszen Charlotte a Penhallow birtok padlóján vesztette el az életét -, Will távolságtartó viselkedése pedig csak még jobban megnehezítette a számára, hogy arra koncentráljon, amire a Klávé katonájaként kötelessége volt: Benedict Lightwood megállítására. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy az érzései megakadályozzák abban, hogy visszajuttassa a férfit oda, ahonnan sohasem kellett volna visszatérnie. A pokol legmélyebb bugyraiban rá váró szenvedés is túl kegyes büntetésnek tűnt Lily szemében ahhoz képest, amit a férfi valóban megérdemelt.
A lány hunyorogva kapta a tekintetét Will arcára, amikor a fiú felkapcsolta az éjjeliszekrényen elhelyezett lámpát, majd az oldalára fordulva, finoman a takaróra fektette a lány kezét. Az ifjú Herondale szemei megfejthetetlen érzelmektől csillogtak, ahogy azok megállapodtak a kettejük teste között megpihenő kezeiken.
- Nem muszáj elmondanod, de itt vagyok, ha mégis szükséged lenne rá - suttogta a lány, mire a fiú lustán Lily nyakára emelte a tekintetét.
Mind a két nephil tisztában volt vele, hogy mit jelentett, amikor kieresztve a tüdejében rekedt levegőt, Will teste ellazult a paplan alatt, de egyikük sem volt képes szavakba önteni, hogy a bizalom, ami egykor erősebb volt kettejük között, mint a Klávéba vetett hitük, visszavonhatatlanul meggyengült, amikor a fiú rájött, hogy Lily eltitkolta előle édesanyja hagyatékának igazi erejét. És bár még mindig szerelmesek voltak egymásba, valami hiányzott a kapcsolatukból, ami annak idején természetesen jött mindkettejük számára. A lány beletörődve figyelte, ahogy a fiú mellkasa hol a mélybe süllyedt, hol a magasba emelkedett. Lélegzetének egyenletes ütemében próbált megnyugvásra találni, a bűntudata mégis azt mondatta vele, hogy Will jogosan neheztelt rá.
- Elmondtam Jemnek, hogy tudok a Cassandrával kötött alkujáról - vallotta be a fiú, amikor megbizonyosodott afelől, hogy Lily ismételten az arcára figyelt. Minden egyes szót lassan és gonddal formált meg, ezzel megkönnyítve a lány számára a szájról olvasást. - Akkor nem fogalmaztam ennyire szépen - fűzte hozzá egy fanyar grimasszal, mire Lily gondolkodás nélkül közelebb bújt hozzá, hogy magához ölelhesse, jóllehet a lány karja esetlenül tekeredett a fiú felsőteste köré. A fekvő pozíció semmiképpen sem könnyítette meg a lány dolgát, ő mégis kitartóan simított végig Will tarkóján újra és újra, az ujjaival időnként a fiú nedves hajába túrva.
Lily egészen addig nem húzódott távolabb, amíg az ifjú Herondale meg nem nyugodott a karjaiban, és még akkor is csupán pár centiméternyit döntötte hátrébb a fejét. Többé ugyanis már nem hagyatkozhatott a hallására, így muszáj volt Will ajkaira pillantania, miközben beszélt. Máskülönben hogyan bizonyosodhatott volna meg afelől, hogy a másik legalább fontolóra vette a tanácsait ahelyett, hogy elengedte volna a füle mellett?
- Tudja, hogy csak segíteni szeretnél. Jobban ismer, mint bárki. Tudod, hogy reggelre megbékél - mondta egy halvány, biztatónak szánt mosollyal, amit a fiú csupán megkésve viszonzott. Ha Will teljesen őszinte szeretett volna lenni, akkor bevallotta volna, hogy ameddig Jem életben maradt, addig az sem zavarta volna, ha sohasem békélt volna meg azzal, amit a fejéhez vágott, de a korábbi veszekedés túl sok energiáját felemésztette ahhoz, hogy belekezdjen egy újabb, értelmetlen vitába. Így hát hamis nyugalmat erőltetett magára és az első adandó alkalommal a lányra terelte a szót, hogy még véletlenül se essen le az arcáról a maszk. Ha a makacsságával Lilyt is sikerült volna messzire üldöznie maga mellől, talán egészen a Temze partjáig futott volna magányában. Akkor pedig mi tartotta volna vissza attól, hogy órákig bolyongjon a városban céltalanul ahelyett, hogy Gideon engedélyére várva, felkészüljön Benedict elfogására? Így hát amikor a fiatal Penhallow akaratán kívül elásította magát, Will játékosan megsimogatta a feje búbját. Az arcán elterülő mosoly összerántotta Lily szemöldökeit. Nem értette, mi ütött a fiúba hirtelen, de képtelen lett volna letagadni, mennyire jól esett látnia, hogy a másik látszólag már nem ostorozta magát a parabataijával való összeszólalkozás miatt. - Mi az? Alighogy a karjaimba veszlek, máris aludnál? - a fiú torkából kiszakadó nevetés őszintétlenül csengett, a szemei mégis könnyedén átverték a lányt, ugyanis Lilynek kellőképp koncentrálnia kellett, hogy megértse, amit a fiatal Herondale mondani szeretett volna. Habár a félhomály nem volt a segítségére, azért még így is sikerült leszűrnie a lényeget. A fiú játékos kérdése pedig eszébe juttatta, hogy volt idő, amikor képes volt órákig az ágyában forgolódni, miközben arra várt, hogy a fiúk visszaérjenek az esti őrjáratról. Will olyankor mindig azzal cukkolta, hogy aggódott érte, mire Lily szemforgatva csupán Jemet volt hajlandó magához ölelni. Ezzel büntette a másikat azért, amiért olyan dolgokkal viccelődött, amiről halvány lila gőze sem volt. Akkoriban még Emily sem tudta, hogy mit kezdjen az érzéseivel. - Nem kellett volna megvárnod - suttogta a fiú a lelkében dúló viharhoz képest egészen gyengéden, miközben a lány arcához emelve az egyik kezét, finoman a füle mögé simított egy kósza tincset. Lily arca kellemesen bizsergett ott, ahol a fiú ujjbegyei megérintették. - Mintha rád vártam volna - replikázta a lány egy komolytalan horkantással, habár az, ahogy beszívta az alsó ajkát, igazi érzelmekről árulkodott. Aggodalomról, bűntudatról, frusztráltságról. Éppen ezért beletelt egy kis időbe, mire rávette magát arra, hogy megossza Will-lel azt, ami valójában ébren tartotta, ami valóban nyomasztotta. - Összefutottam Demonával. Szerintem el akarja hagyni a várost - mondta, a tekintetét gyáván Will mellkasán tartva. A tény, hogy a londoni vámpírklán hercegnője rettegett Benedict Lightwood haragjától, félelmet fecskendezett Lily ereibe is, holott egyszer már sikerült megállítania a férfit. Csakhogy akkor Benedict még ugyanolyan Árnyvadász volt, akárcsak Emily, Jem vagy éppen Will. Ezúttal azonban a Fekete Könyv mágiája tartotta életben. Ugyanaz a varázslat, ami tökéletesítette a hibrideket megalkotó igézetet. Szóval mégis mi volt a garancia arra, hogy a férfinak még volt szíve, amit átdöfve pontot tehettek volna az esztelen öldöklés végére? - Csak Jem szobájáig jutott - mondta a fiú egy hanyag vállrándítás kíséretében, jóllehet ahogy a szája széle megrándult a gondolatra, hogy Demona végighallgatta a veszekedésüket, azzal Lily tudtára hozta, hogy nem repesett az örömtől, amiért a vámpírnő ismételten kisétált a Menedékhelyről. Egyetlen Alviláginak sem szabadott volna szabadon kószálnia az Intézet falain belül. A lány összeráncolt homlokkal, kérdőn nézett a fiúra. De hiába várta a folytatást, Will sem tudott többet, mint amennyit már egyébként is elmondott neki. Ahhoz túl hamar kiviharzott Jem szobájából. - Ne kérdezd, fogalmam sincs - mondta egy beletörődő sóhajt követően, és a fiú fáradt vonásait látva Lilynek kedve támadt kiseperni a homlokából egy nedves tincset, végül mégsem tette. Helyette csöndben kereste Will tekintetét, azon gondolkodva, hogy vajon mégis mi történhetett időközben, ami miatt Demona a szabadság helyett a kerülőutat választotta. Amikor alig fél órája összefutottak az alagútban, ami összekötötte a Menedékhelyet a londoni Intézettel, még nem tűnt úgy a lány számára, hogy az Alvilági különösképpen törődött volna a fiatal nephilimmel. A gondolat pedig, hogy éppen az ő szavai változtatták volna meg a terveit, kimondottan nevetségesnek tűntek még úgy is, hogy nem mondta ki őket hangosan. - Ajánlom neki, hogy megválogassa a szavait, különben…  Will összeszűkített szemei voltak azok, amelyek a lányba fojtották a szavakat, és a fiú szomorú - Valamit nem mondasz el - kijelentése, ami ismételten beszédre ösztökélte, habár a válasza nem is állhatott volna távolabb attól, amit az ifjú Herondale a lány hangjában megbújó méreg miatt feltételezett. - Nem erről van szó, én csak. Jem majdnem minden hajnalban ott virrasztott mellette, ő pedig semmibe veszi - a gyermeteg vallomás, ami lepergett a lány ajkairól a veszekedés óta először, őszinte mosolyra késztette a fiút, aki a kezei közé fogva Lily arcát, egy szeretetteljes puszit nyomott a fiatal Penhallow ajkaira. - Sajnálom - a bocsánatkérést, amit a fiú közelsége miatt Lily képtelen volt leolvasni Will szájáról, egy újabb csók követte. Ebben a csókban pedig benne volt minden érzelem, amit a fiatal Árnyvadász képtelen volt szavakba önteni. A félelem, hogy mindenkit elveszít. A bűntudat, amit a viselkedése keltett életre a szívében. A szeretet, amit a barátai iránt érzett. A ragaszkodás, ami Jemhez és Lilyhez kötötte. Habár mindkettejüket másként szerette, egyikük hiányát sem lett volna képes elviselni.

Lily ujjai óvatosan csúsztak a fiú tarkójára, és még akkor sem hagyták abba Will bőrének simogatását, amikor a tüdejük levegőért könyörögve távolságot kényszerített közéjük. - Nem könnyítem meg az életed, mi? - kérdezte egy keserédes mosollyal, és bár a fiú szinte azonnal megrázta a fejét, testének összes rezdülése arról árulkodott, hogy a nehézségek ellenére sem bánta, hogy Lily visszatért az életébe.
A lány ujjai ugyanolyan elkeseredett ragaszkodással szorították a fiú felsőjét, mint ahogyan Will karjai Lily köré fonódtak, és egészen addig a fiatal Penhallow észre sem vette, mennyire félt arról, hogy a másik esetleg már nem szerette úgy, mint annak idején, amikor a régi Inkvizítor még életben volt, és neki nem kellett Lucie Delon emlékeivel viaskodva önmagára találnia minden egyes nap. A tudat, hogy Will mellette volt, még ha időről időre össze is szólalkoztak, erőt adott neki ahhoz, hogy szembe nézzen az előttük álló megpróbáltatásokkal. A csendet, ami lepedőként terült a két fiatalra, végül Emily törte meg, és miközben a fiú a lány arcán tartotta a tekintetét, hirtelen nem tudta hova tenni a mosolyában megbújó szemérmességet. - Szeretném, ha Chloe ott lenne az esküvőnkön - a szavak halkan és körültekintően hagyták el a lány száját, mint aki attól félt, hogy bármelyik pillanatban megdorgálhatják azért, amit mondott. Szemöldökei összeráncolva fürkészték a fiú tekintetét, aki a gondolataiba mélyedve, szótlanul próbálta felidézni az ismerősen csengő név tulajdonosát, látszólag eredménytelenül. Aztán valahogy mégis sikerült megragadnia egy emlékfoszlányt: épp a szobájába sietett egy kimerítő edzést követően, amikor a tekintete megakadt az Intézet kertjében üldögélő lányon, akit akkor még nem hurcoltak el a Csontvárosba, hogy ott megkínozzák a Végzet Kardjával. Emlékek nélkül, egy darabjaira hullott életet siratott, Will pedig túl büszke volt ahhoz, hogy odasétáljon hozzá, így a felkarjára rajzolt rúnák egyikét használva, merev testtartással figyelte, ahogy Charlotte megtette ezt helyette. Lily a franciaországi életéről mesélt a nőnek és egy bizonyos Chloéról, aki őrültnek nevezte, miután megtudta, hogy mondén szerelme helyett egy vadidegen fiút választott. Hangosan kimondva, a kórház folyosóján történtek, valóban elég nagy őrültségnek hangzottak, jóllehet a fiú nem volt hajlandó bűntudatot érezni azért, amiért választás elé állította a lányt. Lily hozzá tartozott, nem pedig ahhoz a francia ficsúrhoz, aki semmit sem tudott a lányban rejtőző amazonról. - Szerinted ostobaság?
Will elkerekedett szemekkel pillantott le a karjaiban tartott lányra. Egészen idáig észre sem vette, hogy mennyire belefeledkezett a gondolataiba, míg a másik a fiú felsőjével játszadozva, feszülten várt az ifjú Herondale válaszára, aki végül egy halvány mosollyal a szája sarkában megrázta a fejét. Az Árnyvadász fiú úgy gondolta, hogy a lánynak ugyanannyi beleszólása volt a vendéglista összeállításába, akárcsak neki. És egyébként sem lett volna igazságos a részéről megtiltania a lánynak valamit, amiért ő is ugyanannyira sóvárgott: olyan embereket viszont látni, akiket a Klávé szigorú törvényei miatt egyébként nem látogathatott meg, amikor mindennél jobban szüksége lett volna a támogatásukra. - Írtam neki egy levelet - Will reakcióját látva, Lily már egy kicsit magabiztosabban mesélte el a fiúnak, hogy miután felkísérte Cecilyt az emeletre, lefekvés előtt még elment a könyvtárba, hogy felvegye a kapcsolatot egykori barátnőjével, jóllehet amint elküldte az üzenetet, félve törölte ki a böngésző előzményeit. A fiú egy szórakozott mosollyal húzta közelebb magához a lányt, aki egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett, ahogy az álla megpihent a fiú vállán. A haját simogató kéz másodpercek alatt képes volt ellazítani megfeszült izmait. A fiatal Penhallow már majdnem elaludt, amikor Will finoman a felkarjára csúsztatta a kezét és egy hirtelen ötlettől vezérelve eltolta magától. - Holnap elmehetnénk a Hyde Parkba. Piknikezni vagy… nem is tudom - vetette fel a fiú egy zavarodott mosollyal, az utolsó pillanatban az alsó ajkába harapva, hogy visszanyelje a további lehetőségeket. Őszintén szólva, sohasem volt kimondottan jó ezeknek a programoknak a kitalálásában - a megszervezésükben pedig még fele annyira sem -, viszont Lily könyvtári kalandjának beszámolóját hallgatva úgy tűnt a számára, hogy a lánynak jót tett volna valami egészen emberi, ő pedig bármit megtett volna azért, hogy ezt megadja neki. A legutolsó randevút, amit Will Lilynek szervezett, egy mirek démon tette emlékezetessé, azelőtt pedig véresre verte őt egy csapat megvadult vérfarkas alig egy órával a találkozó előtt, így bár a fiú minden porcikája tiltakozott a piknik ellen, az ifjú Herondale azzal győzködte magát, hogy azóta sokkal jobb harcossá vált, hogy Lily még összevert arccal is jóképűnek találta, és hogy a Klávé engedélyére várva amúgy sem tudták volna hasznosabban töltenie a várakozástól terhes órákat. Hónapok óta először, itt volt a megfelelő alkalom, hogy kellemes emlékeket ajándékozzon a menyasszonyának. Ezen egyetlen démon vagy elkallódott Alvilági sem változtathatott. - Will Herondale, te most randira hívtál? - Lily összeszűkített szemekkel mérte végig a fiút, aki a lány intenzív tekintetétől egészen a füle tövéig elvörösödött, jóllehet ha bárki számon merte volna kérni a szokatlanul szemérmes reakciója miatt, mindent a gyér világításra fogott volna. A fiatal Árnyvadászt ugyanis semmi és senki sem tudta zavarba hozni! Emellett a Phantom Café női törzsvendégeinek jelentős hányada tanúskodhatott volna. Habár az ifjú Herondale sosem lépte át a flörtölés határait, nem csupán az Alvilágaik, de a nephilimek is előszeretettel feltételezték róla, hogy szabadidejében okleveles szoknyapecérként tengette mindennapjait, Will pedig nem törődött számára ismeretlen egyének jelentéktelen véleményével annyira, hogy időt és energiát öljön ezen híresztelések megcáfolásába. Azok ugyanis, akikkel igazán törődött, tudták, hogy milyen ember volt Will Herondale az álarc alatt. Nem számított, hogy mennyire elkeseredetten próbálta őket távol tartani magától, amikor még azt hitte, hogy a kék démon átka miatt a szeretetével mindenkit halálra ítélt. - Felejtsd el. Meggondoltam magam - utasította el az ötletet a fiú azon nyomban, melynek következtében Lily kieresztett a tüdejéből egy kétkedő sóhajt. A lány pimasz mosollyal az arcán emelte a kezét a fiú arcához, hogy kisöpörve belőle egy kósza tincset, megbizonyosodjon róla, hogy semmi sem állt annak az útjában, hogy Will lássa, ahogyan az alsó ajkába harapva, elhúzza a száját. - Biztos? Pedig megkérhetem Sophiet, hogy készítsen nekünk valami finomat ebédre - kérdezte, az egyik szemöldökét kíváncsian a magasba emelve. A hangjában megbújó játékosság megmelengette a fiú szívét. Rég volt már, hogy utoljára ennyire szabadok lehettek egymás társaságában, habár ez részben az ő hibájából alakult így. Ha nem lett volna annyira távolságtartó, miután kiderült, hogy az ametiszt nyaklánc segítségével Lily képes volt belelátni a fejébe, ha nem aggódott volna még mindig, hogy a lány milyen oldalait fedezi majd fel az ékszer segítségével, akkor nem kellett volna tojáshéjon járkálniuk egymás közelében. - Kacsapástétom? - kérdezte hát a lányéhoz hasonló hangnemben, mire a fiatal Árnyvadász lány megkopogtatta az állát, szándékosan húzva ezzel a másik agyát. Mintha nem lett volna egyébként is egyértelmű, hogy a körítés mennyire jelentéktelenné törpült a tény mellett, hogy együtt fogják tölteni a délutánt. - Abban az esetben, ha a Serpentine partján piknikezünk - válaszolta egy apró biccentést követően, gondolatban az említett tó partján járva, ami bár fele annyira sem volt lélegzetelállító, mint az Idriben található Lynn-tó, ahol évszázadokkal korábban Raziel angyal megajándékozta Jonathan Shadowhuntert a végzet ereklyéivel, azért mégiscsak mesés volt a maga emberi módján. - Megfontolandó - hümmögte a fiú mielőtt egy pimasz csókot lopott volna a lány ajkairól. Egészen közel húzva magához a lányt, Will az éjjeliszekrényen található lámpa felé nyúlt és egy könnyed mozdulattal sötétbe borította a szobát. A fiatal Herondale remélte, hogy Emilynek is legalább annyira jól esett megtervezni a délutáni programot, mint neki, és hogy vele ellentétben a lánynak még csak meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan ismételten szembe kell majd nézniük Benedict Lightwood hibrid szörnyetegeivel, mert bár felelőtlenség lett volna a részükről megfeledkezni a közelgő összecsapásról, azért a lelkének határozottan jót tett volna, ha a lány képes lett volna legalább pár lopott óra erejéig megszabadulni annak a világnak a terheitől, amelyek ő pakolt a vállára akkor, amikor makacsul visszarángatta az Árnyvadászok közé. Habár Lilynek rengeteg kérdése lett volna a londoni vérfarkasokat ért támadással kapcsolatban, végül úgy döntött, hogy nem önti szavakba az aggályait. Helyette Will mellkasára fektette a fejét, és a fiú szívének egyenletes ütemét hallgatva hagyta, hogy az idilli hangulat egy kicsikét tovább időzzön a társaságukban. Gideon egyébként sem hagyta volna a sötétben tapogatózni, miután felállította a haditervet. - Előtte sétálhatnánk egy keveset a városban - vetette fel halkan, félálomban, és bár nem hallhatta Will beleegyező hümmögését, a fiú mellkasának apró rezdülése elárulták, hogy nem volt ellenére a kitérő. Mintha csak erre a pillanatnyi nyugalomra lett volna szüksége a fiú szívének, ahogy a tenyere Lily oldalára csúszott, másodperceken belül elnyomta az álom.