23. fejezet

Sziasztok :)
Drága, egyetlen másik felem. Először is, köszönöm, hogy negyed évszázada megszülettél, és hogy ennyire csodás és önzetlen emberré cseperedtél még annak ellenére is, hogy neked is megvolt a magad mean girl korszaka lmao. Ezt az információt még mindig nehezemre esik egészében feldolgozni, de nagyon imádom, tényleg. Pont annyira, mint téged. Kívánom, hogy az előtted álló negyed évszázadok ugyanolyan csodásan teljenek, mint az első! És hogy az egészséged mindig szuperáljon, hogy a türelmed sose apadjon ki, és hogy mellettem maradj legalább addig, amíg a nem létező gyerekeimnek már unokái lesznek. Nem hiszem, hogy túlélnék nélküled.

Anyway, kicsit elkalandoztam. Szóval, long story short: Boldog születésnapot! ♥
Millio puszi xx szerecsendio

ui.: végre egy rész, amiben Demona és Jem a főszereplők. Ideje volt már, nem?

-------------------------------------------------------------------------------

Akit az álarc rejteget

Hogyha a vámpír szíve nem szűnt volna meg dobogni abban a pillanatban, hogy a nővére egy könnyed mozdulattal kitörte a nyakát nem sokkal a huszadik születésnapját követően, Demona pulzusa nagy valószínűséggel az egekbe szökött volna, amikor helyet foglalt azon a széken, amelyre másodpercekkel korábban az ezüstös hajú nephilim rámutatott. Az, hogy kényelmetlenül érezte magát a másik átható tekintetének kereszttüzében nem fejezte ki kellő pontossággal, hogy mennyire feszélyezte a helyzet, amelybe saját makacssága és Emily Penhallow ostoba megjegyzései kényszerítették, mégis remélte, hogy kívülről semmi sem utalt a belsőjében dúló háborúra. Az Alvilági ugyanis maga sem értette, hogy mégis miért sétált fel az emeletre vezető lépcsőn ahelyett, hogy az eredeti tervének megfelelően már aznap hajnalban elhagyta volna a várost. Hogy elbúcsúzzon vagy köszönetet mondjon? Hah! Mégis mi oka lett volna bármelyikre is? Az angyalvérű szavai mégis ott visszhangzottak az elméje legmélyén, mozgásra késztetve a lábait. Ezért pedig az Árnyvadászok irányt érzett megvetése szinte arcon nevette a vámpírt, ostobának bélyegezve, amiért hagyta magát ilyen könnyen befolyásolni. Hiszen Benedict Lightwood hibridjei már jó eséllyel úton voltak érte, amikor pedig majd rátalálnak - mert afelől kétsége sem volt, hogy az Intézetben nem volt biztonságban -, nem lesz olyan mágiával átitatott szeráfpenge, ami megvédhetné a férfi bosszúja elől. Demona pedig tisztában volt vele, hogy amennyiben az eszét vesztett nephilen múlott, sokkal rosszabb sors várt rá, mint a halál.

Az Alvilági minden elvesztegetett másodperccel egyre közelebb került a napfelkeltéhez, és ahogy a tekintete az ablaküvegen túli, narancssárgába forduló égboltra vándorolt, a bőre szinte felhevült a napsugarak kínzó emlékétől. Ajkai mégsem nyíltak szólásra, mintha abban a pillanatban, hogy átlépte a hálószoba küszöbét, elfelejtette volna, hogyan kell beszélni.

- Ne értsd félre, meglehetősen örülök, amiért úgy döntöttél, hogy maradsz, de mégis minek köszönhetem a látogatásod? - Hogy a kíváncsi kérdés vagy a függönyre csíptetett fémkarikák hangja szakította-e ki Demonát a gondolataiból, azt az Alvilági sem lett volna képes megmondani, azonban a tekintete kétségtelenül az ablak mellett álló nephilre vándorolt, amikor Jem előzékenyen eltakarta előle az ébredező város látképét, majd az éjjeliszekrényéhez sétálva felkapcsolta a sárgás fényű lámpát. A vámpír kétkedően figyelte a másik minden egyes mozdulatát arcának legapróbb rezdüléseitől kezdve lábainak ruganyos lépéseiig. Volt abban valami különös és szavakkal megfogalmazhatatlan, ahogy a nephil minden másodiknál kitartott egy szívdobbanásnyi szünetet még mielőtt a cipője megérintette volna a talajt.

- Nem maradok - válaszolta az Alvilági a tőle megszokott éllel a hangjában, jóllehet azzal mind a ketten tisztában voltak, hogy a vámpírnak már akkor is túl késő lett volna elindulnia, ha úgy dönt, hogy azon nyomban kisétál az Intézet ajtaján. Mert még ha képes is lett volna elfutni a londoni klán otthonául szolgáló épületig, Demonának ezúttal az sem lett volna elég messze az Árnyvilágot fenyegető veszélytől. Olyan távol akart kerülni a nővérétől, Mathiastól és fogadott családjának többi tagjától, amennyire csak lehetséges volt, ugyanis az este történtek alapján egy dologban ezer százalékig biztos volt: Benedict Lightwood a szeretteikkel kívánta lemészároltatni az ellenségeit, az Alviláginak pedig esze ágában sem volt a férfi kezére játszani.

Jem homlokába mély gödröket vájt az értetlenkedés, mégis igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjába, ahogy azt mindig tette, amikor egy-egy beszélgetés alkalmával érzékeny vizekre evezett. Volt idő, amikor Will a sajnálat legcsekélyebb jelére képes volt magába zárkózni, amint szóba került a családja, nem is beszélve azokról a hosszú hónapokról, amikor még mind a ketten azt hitték, hogy Lily holttestét szenteletlen földbe helyezték, amiért elárulta a Klávét. A fiatal Árnyvadász tehát minden korábbi tapasztalatát felhasználva, ezúttal is igyekezett nem felzaklatni látszólag instabil beszélgetőpartnerét, amikor tovább faggatta Demonát.

- A szobámban vagy az Intézetben? - kérdezte, a tekintetével a lány éjfekete szemeit keresve, az Alvilági azonban nem volt hajlandó felvenni vele a szemkontaktust. Helyette a fiú ágya mellett megpihenő éjjeliszekrényt mustrálta, a kínai szimbólumokkal díszített dobozt, amelyben a nephil a tüneteit enyhítő, de meggyógyítani képtelen yin fent tárolta, valamint a jáde pálca faragott markolatát, ami a fa oldalához dőlve várta, hogy tulajdonosa ismételten a kezébe vegye. Az ifjú Carstairs azonban okosabb volt annál, minthogy a botjáért nyúljon, még ha az több is volt megfáradt testének gúnyos támaszánál.

- Az országban. Lehetőség szerint a kontinensen - válaszolta a lány egy másodpercnyi hezitálást követően, a tekintetét a jáde pálcáról a függönyre emelve. Gondolatban már egészen távol járt a londoni Intézettől. Valahol a város peremén, biztonságban.

Persze ostobaság lett volna a részéről azt feltételezni, hogy bármiféle, emberek által emelt határ képes lett volna őt megvédeni Benedict bosszújától, egy része mégis bármit megadott volna azért, ha csupán egy rövid időre, de megfeledkezhetett volna az idrisi barlangban történtekről. Ha kitörölhette volna az elméjéből az életéért könyörgő Alvilági gyermekek velőtrázó sikolyát, a testüket természetellenes ívbe kényszerítő fájdalom látványát vagy legalább Reid Garwin vicsorgásra hasonlító, mégis diadalittas mosolyát, mielőtt visszahozta volna egykori mesterét az élők világába. A Fekete Könyv mágiáját sohasem szabadott volna a szőke boszorkánymesterhez hasonló férgek közelébe engedni.

A fiatal nephilim egy pillanatra sem szakította el a lányról ezüst színű tekintetét, habár a csönd, ami Demona vallomását követte egy röpke másodpercre erejéig majdnem ráborította álmoktól mentes, habkönnyű leplét. Hogyha nem érezte volna gyengeségnek a másik előtt, a fiú kétségkívül átadta volna magát a késztetésnek, hogy felfrissítse a nyakára rajzolt, fekete rúnát, ami egyszer négy napon át ébren tartotta, miután Will rábeszélte ez ostoba versenyre. A vesztesnek egy hónapon keresztül gondját kellett viselnie a másik fegyvereinek; nem csak tisztán, de élesen is tartani valamennyit a küldetések és edzések után.

- Értem - hangzott a válasz néma másodpercekkel később, ezzel darabjaira törve a csöndet, hogy aztán az egy puhatolózó torokköszörülést követően ismét eluralkodjon a szobán. Az egész beszélgetés kínosan akadozott, Jem mégsem tudta elküldeni az Alvilágit, sem pedig siettetni, holott az egész éjszakás járőrözés igencsak kimerítette. Nem is beszélve arról, hogy a Willel való veszekedését követően Demona azon nyomban megjelent az ajtajában, így a fiú nem tudta bevenni a gyógyszerét, ami képes lett volna életet lehelni megfáradt végtagjaiba. - Azért jöttél akkor, hogy elköszönj? - próbálkozott tovább ezúttal egy csöppet hangosabban, de a vámpír lány jól láthatóan nem figyelt, a fiú pedig jobb ötlet híján elegendő időt és teret adott neki arra, hogy a saját ritmusában térjen vissza a valóságba. Hiszen mi értelme lett volna kirángatni őt a gondolataiból, ha fogalma sem volt arról, hogy mit mondhatott volna neki? Végtére is az Alvilági volt az, aki felkereste őt, nem pedig fordítva. Jem eddig is beérte azzal, hogy ott mellette volt, amikor senki más nem.

Amíg a fiú őt figyelte, a vámpírlány az ujjait pattogtatva kívánta a pokol legmélyebb bugyraiba az idejével játszadozó Emilyt és a nephil ostoba szavait, amelyek arra késztették, hogy legalább egyszer meglátogassa az ágya mellett virrasztó Árnyvadászt, jóllehet ha Jem arra vetemedett volna, hogy rákérdezzen, mi járt a fejében, majdhogynem ezerféleképpen le tudta volna tagadni, hogy valaha is szóba állt a lánnyal. Mert még ha a köszönet ezért is pergett le az ajkairól, sohasem lett volna képes bevallani, hogy hagyta magát befolyásolni. A nővére és a klánjába tartozó vámpírok valamennyien már a feltételezés hallatán arcon nevették volna. 

- Belátom, hogy köszönettel tartozom azért, amiért segítettetek, amikor rám találtak a hibridek a boszorkánymester házában, de ne várd, hogy elnézést kérjek, amiért nem borulok térdre előttetek olyasvalamiért, amit egyébként is kötelességetek megtenni - jelentette ki az Alvilági, ezzel a tervezettnél kissé ellenségesebbé változtatva a hálálkodását. Mégsem bánta, hogy őszintén a fiú tudtára hozta a véleményét. Ha az Árnyvadászok képesek lettek volna gondját viselni a halottaiknak, ha porrá égették volna Benedict holttestét ahelyett, hogy jelöletlen sírba temették, akkor Garwin sohasem tudta volna visszarángatni a túlvilágról.

Persze, ha Demona nővére nem nevelte volna a lányba, hogy gyűlölettel és kétkedéssel viszonyuljon mindenhez és mindenkihez az Árnyvilágban, talán képes lett volna elismerni, hogy a Fekete Könyv nélkül egyetlen boszorkánymester sem tudta volna áthágni a természet törvényeit, hogy nem okolhatta a nephilimeket mindenért, csakhogy a hibridek ellen vívott csatában sokan odavesztek, akikkel a lány egykoron a maga módján igenis törődött, azért pedig senki mást nem tudott hibáztatni, csak a Phantom Caféba beviharzó Árnyvadászokat. Mert ha nem Benedict angyalvérű fattya, akkor egyedül Demona makacssága lehetett a felelős a londoni klán hűséges tagjainak haláláért. Az önutálat pedig azok számára is kínzó útitárs volt, akik előtt ott állt az örökkévalóság. Nem is beszélve arról, hogy a hozzá hasonló lényeket nem vigasztalta a halál gondolata. Számukra nem létezett mennyország és megbocsátás, csupán a végeláthatatlan sötét.

- Nem várom. Őszintén szólva már ezt sem vártam el - válaszolta a fiú egy apró biccentéssel. Csupán a szája sarkában megbújó mosoly árulkodott arról, hogy valójában egyáltalán nem bánta, hogy a lány képtelen volt véka alá rejteni az ellenszenvét. A Demonában rejtőző, nyers érzelmek ugyanis Willre emlékeztették. Ezért is virrasztott mellette valahányszor visszatért az éjszakai őrjáratokról. A lelke mélyén Jem abban reménykedett, hogy miután meghal, valaki majd megteszi ugyanezt az őt sirató parabataijáért is. És hogy a fiú ahelyett, hogy önmagát ostorozná majd a történtek miatt, képes lesz kisírni magából minden keserűségét.

- Miért? Mert csak egy műveletlen Alvilági vagyok? - kérdezett vissza a lány felháborodva, az éjszaka folyamán először mélyen a másik szemeibe nézve. Nem tetszett neki a fiú beletörődő hanghordozása, sem pedig az, ahogy rajta tartva a szemét mosolyra húzta a száját. Nem tetszett neki annak a lehetősége, hogy az Árnyvadász anélkül gúnyolódott rajta, hogy ő azt észrevette volna.

- Én…

Az Alvilági nem hagyta, hogy Jem akárcsak belekezdjen a szabadkozásba. Helyette természetfeletti gyorsaságát használva egy-kettőre felpattant a székről, amin egészen addig helyet foglalt, majd a fiú arcába hajolva vádlóan megkopogtatta a mellkasát.

- Csak hogy tudd, a viktoriánus Angliában tudományokat és művészeteket is tanultam, méghozzá neves magántanároktól, úgyhogy nem vagyok kíváncsi az ostoba, nephil előítéleteidre - mondta, minden egyes szónál újabb csapást mérve a nephilim testére.

A vámpír körme azonban ezúttal nem sértette fel az őt provokáló Árnyvadász bőrét, ahogy az alig egy fél órája a Menedékhelyről kivezető alagútban történt, a hangja ennek ellenére szinte kikövetelte számára a tiszteletet. Izzó tekintetét figyelve Jem úgy gondolta, hogy Demona le sem tagadhatta volna, hogy Cassandra Blightly társaságában töltötte az elmúlt évszázadokat. A jellemén ugyanis - habár a londoni vámpírklán vezetőjével ellentétben ő ismerte a könyörület fogalmát - visszatükröződött nővérének tűzről pattant természete.

Jem hosszú másodpercekig csöndben, átható tekintettel fürkészte a lány vonásait, és bár szívének heves ritmusa könnyen elárulta a vámpír számára, hogy mennyire nyugtalan volt a felszín alatt, mindent megtett annak érdekében, hogy a hangszíne könnyed legyen, amikor az ajkait elhagyta a soron következő kérdés.

- Milyen hangszeren tanultál? - kérdezte, mire az Alvilági összevonta szépen ívelt szemöldökeit. Demona tekintete megfejthetetlen érzelmeket tükrözött, ahogy egy lépést hátrálva tetőtől talpig végigmérte az Árnyvadászt.

Az elmúlt évszázadok során csupán egyetlen személy kérdezte a vámpírt az emberi életéről, Mathiast azonban sosem érdekelte a zene, sem pedig más művészetek. Ő a puccos estélyekről, az erőltetett vacsorákról és a lány szüleinek vidéki birtokán tartott állatokról szeretett hallani. Azokat a történeteket azonban órákig is képes lett volna elhallgatni a lány szobájában pihenve.

Csakhogy Mathias és Demona már évtizedek óta barátok voltak. A lány pedig két kezén sem lett volna képes megszámolni, hogy hányszor mentették meg egymás életét a férfival mióta a nővére átváltoztatta. Ezzel ellentétben Jem Carstairs nem volt más, csupán egy idegen. Egy angyalvérű, akinek a fajtája az Egyezmény megkötése előtt a legnevetségesebb kifogásokat használta arra, hogy igazolja az Alvilágiak ellen elkövetett kegyetlenségeit. Szemfogaiktól megfosztott vámpírok, végtagjaiktól megfosztott vérfarkasok, megalázott boszorkánymester és tündér tetemek maradtak utánuk, bármerre is jártak.

- Én hegedűn játszom - törte meg a csendet a fiú hangja, ezzel visszarángatva a jelenbe az előtte álló vámpírt. Demona homloka egészen összeráncolódott, ahogy megpróbált rálelni a másik kijelentése mögött rejtőző, feltételezése szerint kétszínű indokra. Azt ugyanis nehezére esett elképzelni, hogy Jem azért osztotta meg vele ezt az apróságot, mert őszintén érdekelte a válasza. Pedig a valóság nem is lehetett volna ennél egyértelműbb. - Habár igaz, hogy mostanság nem volt túl sok időm gyakorolni. Kissé berozsdásodtam.

A nephil torkából felszínre törő kacaj kínosan visszhangzott a szoba légterében, és a fiú nem is tudta megállni, hogy ne emelje a jobb kezét a tarkójához. Ahogy zavarában megvakarta azt, inkább tűnt egy bizonytalan tinédzsernek, mintsem egy szörnyetegekkel harcoló katonának. És talán ez volt az, ami miatt Demona hajlandó volt visszaülni a székre, amelyről pillanatokkal korábban olyan hevesen felpattant.

- Megmutatod? - kérdezte pár másodpercnyi néma csöndet követően, mire a fiú vonakodva bár, de bólintott.

Jem anélkül állt fel az ágy széléről, hogy az éjjeli szekrényének döntött pálcájáért nyúlt volna, majd a szoba másik felébe sétálva egy könnyed mozdulattal kinyitotta a szekrényét, amiben a hegedűtokja pihent. A hangszer első látásra tökéletesen illeszkedett a fiú kezeibe, habár a mozdulataiban megbújó, apró törések elárulták a lány számára, hogy igazat mondott, amikor azt állította, hogy egy ideje már nem nyúlt a hegedűjéhez. Az álla mégis úgy simult a kézzel megmunkált fához, mint régen nem látott szerelméhez. A nephil szemeiben csillogó törődés legalábbis ezt a hatást keltette a szája sarkában megbújó, szégyenlős mosolyával.

- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek - mondta a fiú még egyszer, utoljára, majd behunyva ezüstszín szemeit, a húrokhoz emelte a vonót.

Jemnek elég volt eljátszania az első nyolc ütemet ahhoz, hogy a vámpír felismerje benne Mendelssohn e-moll Hegedűversenyét, melynek dallamára szinte táncra keltek kecses ujjai. Ahogy átadta magát a pillanatnak, egy idő után már csukott szemmel dülöngélt az Árnyvadász által diktált ritmusra, s bár a fiú nem játszotta végig a teljes darabot, annak első öt-hat perce - minden kis mértékű hibájával együttvéve - is képes volt őszinte mosolyt csalni a lány ajkaira.

Demona nyugodt reakciója láttán a fiú mégis zavartan ejtette az oldala mellé azt a kezét, amelyikben a vonót tartotta. A vámpír arcát figyelve, meglehetősen nehezen találta a szavakat, amelyekkel elnézést kérhetett volna a lánytól azért, hogy a tetteivel arra kényszerítette, hogy végighallgassa igencsak gyatra próbálkozását. És mire rájuk talált, az Alvilági a torkára fagyasztotta valamennyit egy végtelenül egyszerű, mégis jelentőségteljes kijelentéssel.

- Zongora - hozta a fiú tudtára az Alvilági, és ebben a vallomásban benne rejtőzött a bizalom legapróbb csírája, ami bár még túlontúl gyenge volt ahhoz, hogy egymaga túlvészelje a londoni tél viszontagságait, megfelelő gondoskodás mellett tűzvörös szirmokkal köszönthette volna a tavaszt. Jem egy apró biccentéssel, de annál elégedettebb mosollyal fogadta a lány válaszát.

- Vannak darabok, amelyek sokkal szebben szólnak zongora kísérettel - kommentálta a fiatal nephil, miközben az asztalára helyezett tokhoz lépve finoman a tartójába helyezte volna a hangszert.

Habár a vámpír egy gúnyos horkantással fogadta a fiú kijelentését, Jem jókedve egy picit sem lankadt. A szemei így még akkor is jókedvűen csillogtak, amikor visszaülve az ágya szélére összecsapta a tenyereit, majd az ölébe ejtette őket. Jól esett a lelkének ez az aprócska győzelem azok után, hogy olyan csúnya véget ért a parabataijával való összetűzése. Főleg, hogy egy része képtelen volt nem arra gondolni, hogy ha Will után sietett volna, akkor esetleg megbeszélhették és talán meg is oldhatták volna a kialakult nézeteltérésüket. Jem csak remélni tudta, hogy a barátja nem viharzott ki az Intézetből, hogy bajt keresve nekimenjen minden második, nála nagyobb Alviláginak.

- Szóval a viktoriánus Anglia - kezdte, a tekintetét egész idő alatt a vámpíron tartva. Mivel a zene is egy volt a személyesebb témák közül - egy szubjektív témakör, amivel látszólag semmi problémája sem volt az Alviláginak -, Jem nem lehetett benne száz százalékig biztos, hogy Demona nem hagyta volna faképnél abban az esetben, hogyha a szavai akárcsak egy leheletnyit is, de súrolni merték volna az intim szféráját. Mégis, egy része tudni szerette volna, mi járt a lány fejében. A személyes tapasztalatai mondatták vele, hogy gyűlölnie kell az Árnyvadászokat? Szeretett Londonban élni? Nem érezte fojtogatónak a technika fejlődésének felgyorsuló ütemét? Hiszen annyi minden történt és történhetett vele az elmúlt évszázadok alatt. - Hiányzik?

Demona felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, ugyanis már a feltételezést is nevetségesnek találta. Mégis miért hiányzott volna neki egy olyan korszak, amelyben a nők nem voltak többek drága ruhákba öltöztetett babáknál, akiket több pénz és még annál is több hatalom reményében áruba bocsátottak a szüleik? Ha a lány nem változott volna vámpírrá, ha sohasem követte volna Cassandrát éjnek évadján, amikor senki sem figyelt, akkor heteken belül egy idegen férfi családjához költözött volna, hogy őket szolgálva a tökéletes feleség szerepében tetszelegjen. Mégis ki akart volna magának ilyen életet?

- Hogy fűzőben járjak? A francokat - mondta tehát egy nőiesnek nehezen nevezhető horkantás kíséretében mielőtt a fiú kuncogását hallva megforgatta csokoládészínű szemeit. Nem értette, mi volt olyan szórakoztató abban, hogy minden egyes nap órákat kellett azzal töltenie, hogy a szolgálója fel- majd leöltöztesse. Hogy a tehetősebb családok által rendezett bálokon képtelen volt meglátogatni a mellékhelyiséget egymaga az akkor divatosnak számító abroncsszoknyája miatt. A kényelmes viselet tehát igenis nyomós érvként szolgált a lány számára a jelenkor mellett. - És amíg Cassandra mellettem van, amúgy sem számít, milyen évet írunk - folytatta anélkül, hogy át kellett volna gondolnia, jóllehet a kijelentését látva mintha még fakóbbá váltak volna az ifjú Árnyvadász vonásai.

- Úgy gondolod, veled menne, ha megkérnéd, hogy hagyjátok el Londont? - érdeklődött a nephil még mielőtt Demona szóvá tehette volna testének ösztönös reakcióját. Jem természetesen eddig is tisztában volt azzal, hogy Cassandra Blightly az egész világot képes lett volna lángba borítani a testvéréért. Mégis, volt abban valami abszurd, amikor elképzelte a nőt anélkül a hatalom nélkül, amit a klánja biztosított a számára.

- Talán - jött a válasz egy másodpercnyi hezitálást követően. Ahogy a lány a fiú arcáról a függönyre emelte a tekintetét, nem tudott nem arra az éjszakára gondolni, amikor a nővére átváltoztatta, gyermekded ígéreteket suttogva a fülébe mielőtt eltörte a nyakát. Cassandra akkor azt mondta neki, hogy örökké együtt lesznek. Tehát, ha könyörgött volna neki, hogy kezdjenek tiszta lappal a világ másik felén, talán fontolóra vette volna a kérését.

Jem mégis felhorkantott a lány bizonytalan válaszán, ezzel olajat öntve a már kihunyni készülő tűzre.

- Mi az? Nem hiszed, hogy megtenné értem? - köpte a lány még mielőtt egyébként rózsás ajkai beleolvadtak volna porcelánszín bőrébe. Demona olyan erősen szorította össze a száját,  hogy a szemfogai felsértették annak belső részét, mégsem lazított a vonásain. Ahhoz túlságosan felzaklatta, hogy egy része attól tartott, hogy Jemnek igaza lehetett, hogy a nővére valóban a klánt választotta volna a saját családja helyett.

Demona próbálta azzal győzködni magát, hogy egyébként is biztonságosabb lett volna mindkettejük számára, ha távol maradtak volna egymástól amíg Benedict Lightwood az élők között járt-kelt. Csakhogy ez aligha seperte félre a csalódottságba mártott frusztráltságát.

- Nem erről van szó - szabadkozott a fiú szinte azonnal, és ha a vámpír nem lett volna annyira feldúlt és bizonytalan, talán szórakoztatónak találta volna, ahogy a rózsaszirmokra emlékeztető foltok sorra megjelentek Jem arcán, hogy aztán üres vászon után kutatva még a nyakát is vörösre fessék. - Egyszerűen csak nem bízom benne.

- Mert Alvilági - vágta rá a lány gondolkodás nélkül, az Árnyvadász azonban megrázta a fejét. A bizalmatlanságának ugyanis semmi köze sem volt ahhoz, hogy Cassandra egy volt az Éjszaka Gyermekei közül.

- Mert gondolkodás nélkül átver, ha úgy látja jónak - helyesbített Jem egy keserű mosollyal a szája szélén, miközben a tekintetét a lányon tartotta. Mivel ezúttal nem szándékozta elkövetni ugyanazt a hibát, mint Will esetében, amikor gondolkodás nélkül a barátja fejéhez vágta, mégis mi zavarta annyira a másik viselkedésében, a fiú ezúttal türelmesen várt a vámpír reakciójára. Azonban ellenérvek helyett pusztán a beszélgetésükben beálló csönd szolgált válaszként a vakmerő kijelentésre.

Jem tehát vett egy mély lélegzetet és elmesélte az Alviláginak a Cassandrával kötött egyezségének részleteit: azt, hogy a londoni vámpírklán vezetője mit ígért neki viszonzásul, ha elárulja, mégis merre keresse az Üvegszívet, valamint azt, hogy mit kapott a megszerzett információért cserébe. Demona ujjai minden elhangzott mondatot követően egyre fehérebbé váltak ahogy az ölében pihenő tenyere lassan ökölbe szorult.

- Ez nem igaz. Cassandra sosem szegné meg a szavát. Sosem - replikázta a vámpír kellő vehemenciával, a körmeit a saját tenyerébe vájva. Ott és akkor, az Alviláginak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy kordában tartsa a dühét, ami már a következő másodpercben az Árnyvadász arcába robbant. Jemnek elég volt annyit mondania, hogy:

- Tudtommal még mindig haldoklom.

Az ifjú Carstairs nem akarta megsérteni Demonát, viszont felesleges lett volna tagadni a nyilvánvalót. Így a szavait még akkor sem vonta vissza, amikor a lány felpattant a székről és egy könnyed mozdulattal feltépte a hálószoba ajtaját. Az ujjai alatt elhajlott a kilincs.

- Nem azt ígérte, hogy meggyógyít, hanem hogy segít rátalálni a gyógymódra - szűrte ki a fogai között, ezzel rávilágítva a nyilvánvalóra, még mielőtt eltűnt volna a  folyosón.

Jem elhűlve bámulta a nyitva felejtett ajtót, a kárt, amit a vámpír dühe okozott a nyílászárón és a félhomályban úszó folyosót. A tény pedig, hogy Demona kilépője ennyire hasonlított Will felzaklatott távozásához, keserédes mosolyra húzta a fiú ajkait. Úgy tűnt, hogy nem járt olyan messze az igazságtól, amikor a lány tűzről pattant, már-már felelőtlen harci stílusát figyelve, az idrisi erdő peremén megállapította, hogy pontosan olyan nehéz eset volt, mint a fiú, aki a világot jelenti a számára. Így hát egy része őszintén remélte, hogy még ha a szavai fel is zaklatták mindkettejüket, Will és Demona hamar megbékélnek majd. A nephil ugyanis türelmes természete ellenére híján volt az időnek. Nem tudott rájuk túl sokáig várni.