A fiatal férfi szemei egészen elkerekedtek Sophie gyűrött ruhája láttán, jóllehet azok csupán másodpercekig időztek a meggyötört anyagon mielőtt elvesztek volna a cselédlány kemény vonásaiban; keskeny ajkaiban, amelyek túl ritkán húzódtak mosolyra mióta Charlotte Branwell elesett a hibridek elleni csatában, pisze orrában, amelyről a téli hidegben majdhogynem teljes egészében eltűntek a szeplők és pirospozsgás arcában, amit még a lány bőrét felszaggató vágás után maradt heg ellenére is gyönyörűnek talált.
- Elkészült az ebéd - hívta fel a lány a férfi figyelmét arra, hogy mégis miért kereste fel előzetes figyelmeztetés nélkül, halk szavaival kegyetlenül visszarántva Gideont a jelenbe. A férfi elnyílt ajkakkal próbálta feldolgozni a meglepő információt: azt, hogy bár a Klávé még mindig nem válaszolt az előző éjszaka történt mészárlásról készített riportjára, az idő gyors léptekben száguldott előre, minden egyes tétlenül töltött másodperccel újabb lehetőséget szolgáltatva az apjának arra, hogy elpusztítsa az általuk ismert Árnyvilágot.
Az irón alig észrevehetően megremegett a nephil kezében, ahogy befejezve az alkarjára vésett állóképesség rúna felfrissítését, ismételten felnézett a válaszára váró lányra. Ott és akkor - akárcsak bármelyik másik lopott pillanatban, amikor kettesben lehettek - végtelen és egy dolgot szeretett volna megosztani vele: a családjáról, a vállaira nehezedő felelősségről és arról, mennyire félt attól, hogy az Intézet lakói ugyanarra a sorsra jutnak majd a vezetése alatt, akárcsak az öccse, Gabriel. Mégis, ahogy szólásra nyitotta a száját, csupán egyetlen, felszínes kérdés pergett le kicserepesedett ajkairól:
- Ó! Már mindenki ébren van? - kérdezte, ezzel Sophie tudtára hozva, hogy a hajnalban történtek óta egy másodpercre sem hagyta el az irodáját. Mert ha megtette volna, tisztában lett volna azzal, hogy bár a reggelit ezúttal is minden nephil kihagyta, aki éjszakai őrjáraton volt, a Menedékhelyen munkálkodó boszorkánymester a neki készített pirítós elfogyasztása óta már megjárta Idrist, és hogy a vámpírklán vezetőjének húga még azelőtt elhagyta az Intézetet, hogy Sophie figyelmeztethette volna: a Nap első sugarai már megvilágították a magasabb épületek tetejeit.
Sophie eleinte csupán egy bólintással akarta a férfi tudtára hozni, hogy már mindenki felébredt, a Gideon szemei alatt megbújó karikák láttán az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy ahelyett, hogy hátat fordítva a nephilnek, kisétált volna az irodából, félrehúzza az ablak előtt lógó, nehéz sötétítő függönyöket.
- Will már legalább egy órája az edzőteremben van, Jem nemrég kelt fel, Emily pedig épp nassolnivaló után kutat a konyhában. Ha jól vettem ki a szavait, a Hyde parkban kívánja tölteni a délutánt - hozta a férfi tudtára Sophie ahogy elsétált az asztala mellett, hosszú ujjaival a függöny anyaga után nyúlva. A lánynak köszönhetően az addig boszorkányfénnyel megvilágított szoba hamar megtelt fénnyel, hunyorgásra kényszerítve a székében ülő Árnyvadászt. - Amennyiben a Klávé nem kívánja másképp. Természetesen - tette hozzá egy rövid szünetet követően, a válla fölött a férfi reakcióját figyelve.
Sophie-nak esze ágában sem volt bajba keverni a fiatal Penhallowt, aki alig fél órája egy széles mosollyal az arcán érdeklődött a konyhában sürgölődő szakácsnőnél afelől, hogy vajon volt-e még a kacsapástétomból a kamrában. A cselédlánynak elég volt elkapnia ennyit a beszélgetésből, máris tisztában volt azzal, miben sántikált a fiatal nephil. A sejtésére pedig Will szokatlan jókedve és az edzőteremből kihallatszó füttyszó is kellőképp ráerősített.
A fiatal igazgató torkából kiszakadó sóhaj hallatán a lány ellépett a függönytől. És bár tudta jól, hogy tiszteletlenség volt a részéről, képtelen volt elszakítani a tekintetét a férfi alkarjára rajzolt rúnáról. Kíváncsi lett volna, Gideon hányadszor rajzolta vissza magára az éjfekete vonalakat, mióta legutóbb álomra hajtotta a fejét.
- Hogy van Granwiell? - érdeklődött az Árnyvadász, majd finoman a helyére igazította felgyűrt ingujjait és visszafordult az asztala felé. Az egymás hegyén-hátán tornyosuló akták rendezgetése azonban koránt sem segített annyira az idegein, mint azt remélte. Sőt! Ahogy a tekintete elidőzött a Lightwood családi házban talált riportok egyikén, a szája akaratán kívül megrándult a testében felgyülemlett düh miatt. Kimondatlanul is önmagát hibáztatta azért, amiért a londoni vérfarkasok lemészárolásáig fajult a helyzet, holott tisztában volt vele, hogy a Spanyolországban töltött hosszú hónapok miatt amúgy sem vehette volna észre időben, hogy az apja kész volt porrá égetni az egész Árnyvilágot.
- A boszorkánymester egész éjjel mellette volt. Még alszik, de a sebei szépen gyógyulnak - válaszolta Sophie, a tenyerét öntudatlanul a gyűrött kötényébe törölve, amikor a férfi hirtelen felállt az asztalától.
Ha őszinte szeretett volna lenni, Gideon bevallotta volna, hogy legszívesebben a lány háta mögé állva finoman a vállára támasztotta volna az állát. Hogy szeretett volna nyugalmat találni Sophie jellegzetes, mosóporra emlékeztető illatában. Csakhogy az adott körülmények között veszélyes lett volna szavakba önteni, mennyire vágyott a másik közelségére, vagy akárcsak egyetlen szavára, ami biztosította volna a nephilimet afelől, hogy minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy megállítsa a hibridek léptei nyomán bekövetkező pusztítást. Még ha az erőfeszítései ezúttal nem is bizonyultak elegendőnek.
Gideon megfáradva dőlt neki az asztal szélének, holott a bőrére rajzolt rúnának köszönhetően a teste tele volt energiával. Sophie-nak beletellett egy kis időben, hogy rájöjjön: ezúttal nem a végtagjai, hanem a lelke könyörgött egy lélegzetvételnyi szünetért.
- Te hogy aludtál? - kérdezte a lánytól, és bár a szája szélén ott csücsült egy halovány mosoly, a hangszíne inkább volt aggódó, mint érdeklődő. A tény pedig, hogy Gideon még akkor is képes volt őt félteni, amikor jól láthatóan figyelmen kívül hagyta a saját szükségleteit igencsak bosszantotta a cselédlányt.- Jól láthatóan jobban, mint te - válaszolta egy leheletnyit nyersebb hangnemben, mint azt szerette volna, vagy amit a tisztelet megkívánt volt a részéről. A férfi mégsem teremtette le a nyers megjegyzése miatt, sem pedig azért, mert megfeledkezett a magázódásról, amihez annyira ragaszkodott még a Hyde parkban töltött piknikjük idején. Úgy tűnt, a késői órákban váltott rövid, de bensőséges félmondataiknak köszönhetően Sophie kezdett egészen feloldódni a fiatal Lightwood társaságában. Ez pedig őszinte mosolyra késztette a szőke Árnyvadászt.
- Azt mondod, szörnyen festek? - Gideon jobb szemöldöke a homloka közepére csúszott, miközben igyekezett visszanyelni egy szórakozott kacajt, a lány kipirult arca láttán azonban nehezére esett fenntartani a hűvös álarcot, ami mögé előszeretettel rejtőzött el, miután az édesanyja meghalt. Hogy a könnyeivel ne okozzon fájdalmat megmaradt családtagjainak, az alig öt esztendős fiú hajlandó volt elfojtani az érzéseit: az örömöt és a bánatot egyaránt. Még ha ez egy idő után meg is nehezítette a számára, hogy igaz barátokra leljen a Lightwood ház falain túl.
Mielőtt az Intézetbe költözött volna, Gideon soha, egyetlen pillanatig sem bánta, hogy az öccse érdekében túl hamar kellett felnőnie. Az utóbbi napokban azonban képtelen volt nem eltűnődni azon, hogy milyen lehetett volna az élete, ha olyan barátok mellett nőtt volna fel, mint Will Herondale és Jem Carstairs. Vajon milyen érzés lehetett olyasvalakinek az oldalán harcolni, akinek a szíve egy ütemre vert a társáéval? Megérte volna azt az aggodalmat, amit a másik elvesztésének gondolata kelthetett volna életre a szívében?
- Azt mondom, a karikák a szemeid alatt bárki számára egyértelművé tennék, hogy egyszer sem hagytad el az irodát - válaszolta a lány egy pillanatnyi gondolkodás után. Bár a bőre lángolt a férfi átható tekintete alatt, ellenállt a késztetésnek, hogy szégyenében lesüsse a szemeit. Hiszen pár nappal a kinevezését követően a férfi maga kérte meg Sophie-t, hogy hagyja el a formális megszólításokat, amikor kettesben voltak. A lány tehát semmi olyat nem tett, amiért apróra kellett volna húznia magát az Intézet igazgatója előtt.
De akkor mégis miért érezte úgy, hogy a szavaival átlépett egy határt, amit sohasem szabadott volna megközelítenie?
Egy hosszúra nyúló pillanat erejéig néma csönd telepedett az irodára, amit végül a lány cipőtalpának halk koppanása tört darabjaira. Miután Sophie feje udvariasan előre biccent egy bólintásra, a cselédlány látszólag kész volt maga mögött hagyni a gondolataiba merült Árnyvadászt, Gideon mégsem hagyta, hogy átlépje a szoba küszöbét. Egy keserédes mosollyal az arcán ellökte magát az asztal szélétől, majd visszaült a székébe és a kezébe vette a jelentések mellett megpihenő tűzlevelet.
- Szeretném, ha ebédre plusz egy főre terítenétek, a nap folyamán pedig előkészítenétek az egyik vendégszobát Adrien Whitelaw számára - kérte a cselédlányt, aki a váratlan kérés hallatán elnyílt ajkakkal fordult vissza a szőke Árnyvadász felé. A kora délutáni napfényben Gideon arca még az állóképesség rúna ellenére is egészen beesettnek tűnt. Mintha a folytonos aggódás éveket öregített volna rajta mióta betette a lábát a londoni Intézetbe. A látvány pedig úgy összeszorította a lány szívét, hogy hirtelen képtelen volt kierőszakolni magából egy normális reakciót. A szavak a torkára égtek, ami miatt a férfi úgy érezte, hogy magyarázattal tartozott a másiknak. Még annak ellenére is, hogy ez a státuszukból adódóan igencsak távol állt a valóságtól. - A Tanács többé már nem bízik meg bennem. Fogalmam sincs, milyen hosszú ideig marad.
Sophie egy kimért biccentéssel fogadta a férfi szavait, jóllehet a felszín alatt egy másodpercre sem apadt az aggodalma. És ha Gideon tekintete akárcsak egy röpke pillanatra elengedte volna a lány csokoládébarna szemeit, a kötényével babráló ujjait látva számára is egyértelművé vált volna, hogy a másik semmi másra nem vágyott jobban, minthogy magához húzza egy megnyugtató ölelésre. Ugyanis bármennyire is nehezére esett a lánynak elfogadni, a szőke Árnyvadász ugyanolyan fontos volt a számára, mint az Intézet valamennyi lakója. Nem számított, hogy csupán hetek teltek el azóta, hogy az édesapja helyett Charlotte Branwell oldalára állt a lassan kirajzolódó frontvonalon.
- Egy pillanatig se aggódj. Mindent előkészítek a vendégünk számára - ígérte a londoni Intézet vezetőjének, mire Gideon egy hálás mosolyt küldött a cselédlány felé. Megnyugtató volt számára a tudat, hogy Sophie ott volt kész leemelni a válláról a súlyokat, ahol csak képes volt enyhíteni a rájuk nehezedő terheken.
- Köszönöm - válaszolta tehát, szótlanul figyelve a lány arcának legapróbb rezdüléseit. Azt, ahogy keskeny ajkainak széle alig észrevehetően feljebb kunkorodott a nephil őszinte hálájának láttán, ahogy a szemeit még akkor sem vette le a férfi megfáradt vonásairól, amikor finoman meghajolt, és ahogy egy múló szekundumra visszatartotta a lélegzetét még mielőtt a kilincsre csúsztatta volna a tisztítószerektől kiszáradt tenyerét.
Gideon csupán egy másodpercig hezitált, mielőtt a jobb kezét a mellkasa elé emelve Sophie után szólt volna, ám addigra a lány cipője már megérintette a folyosó hűvös padlóját, a privát pillanat tovaszálltával pedig egyszeriben cserben hagyták a szavak. Így hát esetlenül bár, de megköszörülte a torkát, és a maga kimért stílusában csupán annyit mondott, hogy:
- Tíz percen belül lent vagyok. Kérlek, szólj a többieknek, hogy addigra legyenek az étkezőben. Beszélnem kell velük, mielőtt Adrien megérkezik.
A szőke Árnyvadász legszívesebben oldalba könyökölte volna magát azért, amiért képtelen volt megkérni a lányt, hogy maradjon vele. De talán így volt a legjobb mindkettejük számára: amíg nem lehettek biztosak abban, hogy Adrien Whitelaw miként vélekedett a kialakult helyzetről, a londoni Intézet lakóiról és az újonnan felállított Tanács döntéseiről, nem engedhették meg maguknak, hogy az idrisi nephil rajtakapja őket egymás társaságában. A Sophie iránti folytonos aggodalmát ugyanis könnyedén felhasználhatták volna Gideon ellen, egyszer és mindenkorra kiátkozva őt az Árnyvadászok világából. A férfi egyetlen esélye arra, hogy valaha szabadon udvarolhasson a lánynak a türelmén múlott. Ha képes lett volna visszanyerni a Tanács bizalmát és jól kijátszani a lapjait, meggyőzhette volna a Klávét arról, hogy Sophie méltó volt a Felemelkedésre.
- Természetesen - válaszolta a lány egy megnyugtatónak szánt félmosollyal, mielőtt egy utolsó lopott pillantást követően bezárta az iroda ajtaját, és elindult az edzőterem irányába.
Gideon egy néma percig ködös tekintettel bámulta a fémből öntött kilincset ott, ahol Sophie tenyere megérintette, majd vett egy mély lélegzetet és sebtében egymásra pakolta azokat a mappákat, amelyekben semmi hasznosat sem talált, az asztala közepén hagyva minden mást, ami átnézésre várt. Még azelőtt rá kellett lelniük édesapja legújabb rejtekhelyére, hogy Benedict túl sok szövetségest szerzett volna maga mellé a hadjáratához.
Demona karjai keresztbe fonva feszültek neki a mellkasának ahogy hátat fordítva a régi korokat idéző, baldachinos ágyának, kimért lépteivel elindult a szoba másik felében található, kétszárnyas ajtó felé. Órák teltek el azóta, hogy bármiféle előzetes figyelmeztetés vagy engedély nélkül kiviharzott a londoni Intézetből. Órák, mióta visszatért a londoni vámpírok főhadiszállásául szolgáló, többemeletes épületbe. A karján és az arcán lévő égésnyomok mégsem gyógyultak még be teljesen, mintha a felkelő Nap sugarai így akarták volna a lány emlékezetébe vésni, hogy hiába volt képes felidézni, hogyan simultak az ujjai a zongora hűvös billentyűire, többé már nem volt maradása az élők között. Amikor a nővére átváltoztatta, egyszer és mindenkorra a sötétség lett az otthona.
Az Alvilági léptei a nap folyamán sokadszorra, újfent megtorpantak a keményfa ajtó előtt, így hát Demona egy pillanatnyi hezitálást követően megfordult és visszasétált az ágyához, hogy elérve a pamut takaróval borított bútorig ismételten összeszedje a bátorságát ahhoz, hogy elinduljon a kijárat felé. Soha korábban nem érezte még ennyire nehéznek, hogy szembenézzen a testvérével. Egy része ugyanis attól tartott, hogy a fakó Árnyvadász igazat mondott neki, amikor megpróbálta a tudomására hozni, hogy Cassandra csupán addig tartotta meg a szavát, amíg a szóban forgó alku számára is előnyösnek bizonyult. A tény pedig, hogy képes volt a fiú miatt megkérdőjelezni az egyetlen, életben maradt családtagjának szavahihetőségét, dühvel vegyes bűntudatot fecskendezett a vámpír vérébe. Mégis mit tudott James Carstairs? A nephilnek fogalma sem volt róla, milyen sokat jelentett Cassandra számára, hogy évszázadokkal korábban a húga önként lemondott az életéről azért, hogy az örökkévalóságig mellette maradhasson. Mégis, ahogy Demona léptei megint lelassultak, a lánynak be kellett látnia, hogy még nem állt készen arra, hogy meglátogassa a nőt.
A vámpírnak azonban nemigen akadt más választása, amikor a szoba ajtaja egy hangos koppanással a falnak csapódott, Cassandra Blightly pedig mit sem törődve az etikettel, helyet foglalt az antik karosszéken, amit Demona még egy hóbortos boszorkánymestertől kapott ajándékba, amikor az szerelmet vallott neki az ezredforduló éjszakáján.
- Greg szerint már jó pár órája, hogy visszajöttél - mondta hűvösen, jeges tekintetét egész idő alatt a testvérén tartva. Frissen festett, vörös körmei unottan kopogtatták a szék tölgyfa kartámláját. Jól láthatóan nem repesett az örömtől, amiért neki kellett felkeresnie a tékozló leányt.
Demona kimérten bólintott. Kimondatlan szavak tucatjai kaparták a torkát.
- Oka van annak, hogy nem szóltál róla? - kérdezte Cassandra, szépen ívelt szemöldökét kíváncsian emelve a magasba. A nő nem tudta mire vélni testvére hirtelen távolságtartását, de kész volt kideríteni mi állt Demona különös viselkedésének hátterében, még ha ehhez nem kívánt módszereket is kellett alkalmaznia. Ugyanis mint az Éjszaka gyermekeinek londoni királynője, egyszerűen nem hagyhatta megtorlás nélkül, ha a lány időközben úgy döntött, hogy a nephilek oldalára áll. Amennyiben a testvére azért titkolta el előle az érkezését, mert nem akart velük maradni, vagy mert fontos dokumentumokat kívánt ellopni az Árnyvadászok számára, a nőnek kötelessége volt példát statuálni a hűtlen vámpírral.
Habár a tüdeje nem szorult friss levegőre, Demona vett egy mély lélegzetet, mielőtt leült volna az ágyára.
- Nem tudtam, hogyan kezdjek bele - vallotta be, tekintetét az ölébe ejtett kezein tartva. Ahogy a lány háta meghajlott a vállaira nehezedő, mázsás súlyok alatt, egészen szánalmas látvány nyújtott. Nem is beszélve a bőrét rózsaszínre színező égésnyomokról és az arcáról, ami beesettnek tűnt a plafonra szerelt lámpa sárgás fényében.
Cassandra összeszűkített szemekkel mustrálta a lányt. Azt, ahogy a fogai belemélyedtek alsó ajkának húsába, ahogy a körmei apró, félhold alakú nyomokat hagytak a tenyerén, és ahogy a tekintete egy másodpercre sem eresztette el a szőnyeggel fedett padlót. Különös mód a vámpír testének minden rezdülése arra a délutánra emlékeztette a nőt, amikor az iskolaérett Demona elcsente nővére kedvenc cipőjét, ami a közöttük húzódó tizenkét évnyi különbség miatt még túl nagy volt a lábára. Amikor a fiatal lányt a közeli parkban elkapta a hirtelen eső, a lábbeli csúnyán bent ragadt a sárban és teljesen eldeformálódott a nedves földben töltött hosszú percek miatt. Ez pedig elgondolkodtatta Cassandrát: lehet, hogy most is a bűntudat miatt volt ennyire távolságtartó a testvére?
- Előttem nem kell mentegetőznöd. Nem érdekel, hányan haltak meg. A lényeg, hogy te életben vagy… - igyekezett tehát a lány tudtára hozni, hogy egy cseppet sem hibáztatta azért, ami az idrisi csatában történt. Vámpírokat teremteni nem esett nehezére, még ha az újszülöttek időről-időre problémásnak is bizonyultak. Eltemetni az utolsó, életben maradt rokonát viszont már annál inkább. A nő úgy gondolta, hogy mélyen legbelül ezzel a húgának is tisztában kellett lennie.
- Igaz, hogy miután egyezséget kötöttél azzal az ezüsthajú Árnyvadásszal, egy temetőbe küldted ahelyett, hogy elmondtad volna neki, hogy… - vágott a testvére szavába Demona, bűnbánó tekintetét a vámpírkirálynőre emelve. A lány tudta, hogy rosszul megfogalmazott, sejtető kérdésével akaratán kívül fájdalmat okozott a nőnek - nem hiába járkált fel s alá a szobájában a megfelelő szavak után kutatva -, de arra igazán nem számított, hogy a másik olyan dühösen pattan majd fel a karosszékből, hogy az ujjai nyomán apró horpadások keletkeznek annak fából faragott kartámláin.
- Elég! - csattant fel a vámpír, vörösen villanó szemeivel figyelmeztetve a fiatalabbat arra, hogy ne merészelje átlépni azt a határt, aminek már így is a peremén táncolt.
A beálló csendben szinte tapintani lehetett a feszültséget, ezért bár tucatnyi és egy kérdés pihent Demona nyelve hegyén, a vámpír végül leküzdötte a késztetést, hogy feltegye valamennyit. Helyette a nővérét figyelte, aki a szoba közepéről nézett le az ágy szélén ülő alakjára.
- Ezért kerülsz? - kérdezte egy idő után, szépen ívelt szemöldökét finoman megemelve. ahogy mindig is tette, amikor nem volt képes megérteni, a beszélgetőpartnere mégis miért döntött volna valami végtelenül logikátlan dolog mellett. Hiszem Cassandra az elmúlt évszázadok alatt egyszer sem adott okot a húgának arra, hogy kételkedjen benne. Most mégis úgy nézett rá, mint akinek egyetlen szavában sem lehetett megbízni.
- Igaz, amit az a nephil állít vagy sem? - kérdezett vissza a lány ahelyett, hogy egy egyszerű bólintással a nő tudtára hozta volna azt, amivel már egyébként is tisztában volt. Cassandra érkezése óta először, Demona végre képes volt huzamosabb ideig állni a vámpír izzó tekintetét, ámbár a körmei még így is belemélyedtek a tenyereibe. Szemmel látható idegessége pedig egyszerre szórakoztatta és dühítette az Éjszaka gyermekeinek londoni vezetőjét.
- Igaz - köpte a választ az idősebb egy lenéző vállrándítás kíséretében, morbid élvezettel konstatálva, hogy Demona többé már nem volt képes kordában tartani elfojtani kívánt ellenérzését. Ahogy a lány egy utolsó, reménytelen próbálkozás következtében összeszorította az állkapcsát, a szemfogai kegyetlenül átdöfték a bőrét, az ölébe csöppenő vércseppek látványa pedig elégedettséggel töltötte el a nővérét. Ha más nem is, Demona ezen tette bebizonyította, hogy esze ágában sem állt kiadni a titkaikat a nephileknek.
A lány hűsége azonban Cassandra bánatára nem jelentett egyet a némaságával.
- Hogy voltál képes? - szegezte neki a kérdést a fiatalabb, amitől a vámpírkirálynőnek hirtelen nevethetnéke támadt. Mintha bármiféle magyarázattal tartozott volna bárminek is a húgát beleértve! A klánjuk vezetőjeként senkinek sem volt joga ahhoz, hogy számon kérje a nőt a döntései miatt. - Olyan információkat adott át neked, ami miatt árulónak bélyegezhette volna a Tanács!
- Ne röhögtess, Demona! Azok az angyalvérű fattyak még arra sem méltóak, hogy fontolóra vegyem a velük való együttműködést. Ha nem az életed… - szűrte ki a fogai között, ám még mielőtt a másik szemére hányhatta volna, hogy miatta kénytelen volt szövetségre lépni a helyi Árnyvadászokkal, a fiatalabb a nővére csuklója köré fonta az ujjait és lefejtette magáról a nő kezét. A tette groteszk mosolyt csalt Cassandra vérvörös ajkaira.
- Amit be is tartottam - válaszolta a nő egy lépést hátrálva a húgától, jobban szemügyre véve testének legapróbb rezdüléseit. Tűzvörös ajkai kárörvendő vigyorra húzódtak a másik elkerekedett szemei láttán. Cassandra sértőnek találta a lány értetlenségét, mégis a Demona vonásaiba költöző megkönnyebbülés volt az, ami az arcára fagyasztotta a mosolyt. Hogy megőrizze látszólagos hidegvérét, összefonta a mellkasa előtt a karjait. - A sír, ahova küldtem, egy olyan asszony nyughelye, aki híres gyógyító volt a normannkori Angliában. Nem az én hibám, hogy túl ostoba ahhoz, hogy észrevegye, ami a szeme előtt van - világosította fel a lányt egy gúnyos kézmozdulattal, ezzel befejezettnek tekintve a témát.
Csakhogy a szavai túlzottan felkeltették a fiatalabb kíváncsiságát ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot. Így a természetfeletti gyorsaságát kihasználva, Demona elállta a nővére útját még mielőtt Cassandra kisétálhatott volna a szobájából.
- A gyógyító képes lehet megmenteni az életét? - kérdezte, a lány hangjába költöző remény pedig felforgatta a vámpírkirálynő gyomrát. Cassandra egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy valaki, aki előtt ott állt az egész örökkévalóság, mégis miért keveredett bele önként a halandók piti ügyeibe. Hiszen még ha meg is mentette volna annak az angyalvérű fiúnak az életét, James Carstairs teste pár évtized múltán ugyanúgy elrohadt volna, mintha most azonnal kitörték volna a nyakát.
- Úgy tartják, nem létezett olyan méreg, aminek ne ismerte volna az ellenszerét. A receptkönyvét vele együtt ásták a föld alá - válaszolta kimérten, pontosan ugyanazokat a szavakat használva, amelyeket annak idején a teremtőjétől hallott. A férfi, állítása szerint, személyesen ismerte a gyógyítót, bár Cassandra okosabb volt annál, minthogy minden szavát elhiggye az előző évezred egyik legkegyetlenebb gyilkosának. Amíg nem hallott a halandó nőt körbelengő csodákról legalább három, egymástól független forrásból, fontolóra sem vette, hogy utána nézzen, mit rejthetett Nimue repertoárja.
- És ezt mégis miért nem mondtad el neki? - pergett le egy újabb, számonkérő kérdés Demona ajkairól, miközben vörösen villanó szemei a másik tudtára adták a nemtetszését. A lány lehetetlen reakciója pedig csak még jobban feldühítette a már egyébként is feszült Alvilágit. Cassandra ugyanis úgy gondolta, hogy a húga bocsánatkéréssel tartozott a számára most, hogy kiderült, a vádaskodó nephil tévedett vele kapcsolatban.
A vámpírkirálynő ösztönből fakadóan cselekedett, amikor megragadva a lány karját, teljes erejéből a saját háta mögé rántotta Demonát. A halk puffanás hatására egy ocsmány fintorral az arcán nézett le a padlóra zúgott, egyensúlyát vesztett vámpírra.
- Lehet, hogy a testvérem vagy, de tőled sem tűröm el ezt a kioktató hangnemet, megértetted? - kérdezte, és addig egy tapodtat sem mozdult, amíg Demona beleegyezően előre nem döntötte a fejét.
Cassandra finom ujjai hangtalanul simultak rá a nyitva hagyott ajtó kilincsére, mielőtt a válla felett visszanézve a húgára, megacélozta a vonásait.
- Ajánlom, hogy fél óra múlva az irodámban legyél. Van pár dolog, amiről nem ártana elbeszélgetnünk. Fontosabb dolgok, mint egy haldokló nephil nyomorúságos élete - jelentette ki ellenkezést nem tűrően, amire Demona ismét egy tiszteletteljes bólintással felelt. Ám ez nem volt több puszta mechanikus reakciónál. Fejben ugyanis egészen máshol járt. Valaki egészen mással.
Szió!
VálaszTörlésHuh na mivel a Chain of Goldot olvasom éppen ezért hirtelen tudatosítanom kellett magamban, hogy nagyon másképp állnék itt a dolgok bármennyire is szeretném hogy olyan nagyjából boldog legyen minden, mint a következő generáció számára. Na mondjuk az abroncsos szoknyákat szinte hiányoltam ;)
Mindenesetre Sophieék beszélgetése egyszerre volt édes az egymás iránt mutatott törődésük miatt, másrészt szomorú, mert eléggé úgy néz ki, hogy nem lehetnek együtt, amit nagyon sajnálnék, mert nagyon kedvelem őket együtt. Kíváncsi leszek, hogy Adrien milyen változást hoz az itt lakók életébe és hogy miről akar a srác beszélni a többiekkel.
Az ezt követő jelenetben pedig Demona nagyon is pozitívan meglepett azzal, hogy szembement a nővérével és számonkérte a Jemmel történtek miatt. Cassandra eléggé elvakult és kicsit begyöpösödött a korral, de jó látni, hogy Demonában még azért van egy kis emberi remény.
A következő részt pedig szeretettel várom szeptemberben <3
Drága!
TörlésHaha, az abroncsos szoknyáktól Demona nagy örömére én már megszabadultam, de persze ha azzal, hogy visszahozom őket, egy kis boldogságot és nyugalmat csempészhetnék a szereplők életébe, talán még ő sem bánná, hogy hordani kell őket.
Szerintem már mondtam - hiszen annyi mindenről beszélek állandóan! -, hogy Sophie és Gideon párosát nagyon szerettem az eredeti trilógiában, szóval ne aggódj túlzottan értük. Ebben a történetben nem az ő párosuk fogja húzni a legrövidebbet, ennyit mindenképp megígérhetek. Adrienről pedig majd kiderül, melyik oldalon áll, és milyen változást hoz a szereplőink számára.
Haha. Örömmel olvasom, hogy Demona képes volt pozitívan meglepni. Így a vége felé igazán sajnálnám, ha még mindig egy semleges vagy netalántán negatív karakter lenne a szemedben. Végtére is! Valamiféle elnyomott főszereplője ennek a történetnek, akárcsak Jem.
Köszönöm szépen, hogy időt szántál a kommentelésre. Mindig olyan jól esik olvasni a lelkes meglátásaidat, de tényleg!
Millio puszi xx