25. fejezet

Sziasztok! :)

A történet végre valahára ismét rekord sebességgel zakatol a vége felé, akárcsak a legjobb barátnőm egyetemi tanulmányai, így ezt a fejezetet szeretném ismételten neki dedikálni. És persze elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rá, amiért a sok akadályoztató elem ellenére is sikerült határidő előtt leadnia a szakdolgozatát. ♥ Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy meglesz!

Mindenki, aki ezeket a sorokat olvassa és most diplomázik, annak kitartás! Már tényleg nincs sok hátra. Aki pedig csak következő félévben fog, mint jómagam... oh boy! Adja az ég, hogy a jelenlegi helyzet ellenére is meglegyen.

Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Nem minden nephil ellenség

Ahogy a keményfa ajtó egy hangos csattanással visszacsúszott a keretébe, Demona nekidöntötte a fejét a fehérre festett nyílászárónak, majd kieresztett a tüdejéből egy adag megfáradt levegőt, holott a testének többé már nem volt szüksége ehhez hasonlóhoz cselekedetekre ahhoz, hogy életben maradjon. Mégis, ahogy a vámpír vállai finoman előre estek, azokról mintha a földre hullottak volna a rájuk nehezedő, láthatatlan súlyok, amelyeket a hozzá legközelebb álló személyek aggattak rá akarva-akaratlanul. Évtizedek teltek el azóta, hogy a lány utoljára olyan lassúnak érezte az idő múlását, mint amilyen lassan és ráérősen a percek egymást követték a Cassandra által összehívott megbeszélésen, jóllehet az egész aligha tarthatott tovább két óránál. A téli hideg ellenére fényesen izzó napsütés ugyanis még mindig az épületbe zárta, amikor maga mögött hagyva a nagytermet, visszasietett a szobájába.

Azt követően, hogy az összeszólalkozásuk után a nővére magára hagyta a szobájában, Demonának csupán percei maradtak arra, hogy rendbe szedje a gondolait, majd tőle szokatlan módon, csöndbe burkolózva helyet foglaljon Cassandra oldalán. Amíg a lány azon töprengett, hogy a vámpírklán vezetője milyen kvalitások alapján választotta ki azokat az Alvilágikat, akiket érdemesnek talált a bizalmára, meghökkenve vette tudomásul, hogy csupán alig egy tucatnyian tartózkodtak a szobában, és hogy a nő szőke jobbkezén kívül senkinek sem tudta volna felidézni a nevét. Hol voltak azok a vámpírok, akik annak idején segítettek neki átvészelni az első hónapokat? Azokat a szívszaggató pillanatokat, amikor a vérszomj még bármikor képes volt felülkerekedni a gyermeteg elképzelésein. Amikor egy rosszul kalkulált éjszakán lemészárolt egy kisebb falut az ostoba elmélete miatt, miszerint az állati vér előbb-utóbb képes lehet helyettesíteni az emberit. Hol voltak azok a vámpírok, akikkel együtt vetette máglyára a rakott szoknyákat? Hol volt Alice? Pam? Richard? A lehetősége annak, hogy mind abban a csatában estek a hibridek áldozatául, amibe ő vezette a londoni klán leghűségesebb tagjait, láthatatlan kezek módjára fonódtak Demona hűvös szíve köré, készen arra, hogy kiszakítsák azt a mellkasából.

A megbeszélés nagy része tehát egy csomós masszává olvadt a lány számára. Arcokká, ködös emlékfoszlányokká, soha meg nem valósuló programokká. És bár a Benedict egyre növekvő hadserege elleni védelmi stratégia felállítása közben egyetlen kérdése sem volt közvetlenül Demonának címezve, a lány defókuszálatlansága nem kerülte el Mathias figyelmét. A szőke vámpír tehát jó baráthoz mérten tett róla, hogy a gyűlés végeztével a lány után siessen, és felvilágosítsa őt mindarról, ami azokban a hetekben történt, amit ő Reid Garwin foglyaként, az idrisi erdő peremén töltött egy sziklához láncolva. A vámpírhercegnő így a délután hátralevő részét a szőke vámpír társaságában vészelte át, aki nem csak arról gondoskodott, hogy a lány bőrét rózsaszínre színező égésnyomokra gyógynövényes borogatások kerüljenek, és így teljes egészében begyógyuljanak, de arról is, hogy a lelkében dúló háború egy rövid időre elcsendesüljön. A vámpír a kiszabadulása óta először, végre őszintén beszélhetett arról, mennyire bosszantotta, hogy a boszorkánymester, aki a Menedékhelyen a gondját viselte, látszólag a pokol mélyére kívánta a nővérét. Hogy mennyire rettegett attól, hogy Reid Garwin sikerrel jár, és őt is hibriddé változtatja. Hogy annak a gondolata, hogy a férfi egyetlen szavára képes lett volna megölni a saját nővérét még most is szellemként kísértette. És hogy inkább meghalt volna, minthogy hagyja, hogy a fekete mágiával kísérletező boszorkánymester őt is egy agymosott szörnyeteggé változtassa. Demona elpanaszolta a vámpírnak, mennyire bosszantották Emily Penhallow lekezelő megjegyzései, amikor szó nélkül a háta mögött akarta hagyni az Intézetet, és hogy egy része képtelen volt figyelmen kívül hagyni, hogy Cassandra eltitkolta James Carstairs elől, mi rejtőzött a sírgödör mélyén, amiben Nimue csontjai pihentek.

Matthias képtelen lett volna azt állítani, hogy pontosan értette, miért törődött a lány hirtelen látszólag őszintén a haldokló nephilim sorsával, azonban Caliban testvéreként már nem egyszer átesett ehhez hasonló, a másik fél számára is megmagyarázhatatlan beszélgetéseken, így tudta, hogy a legtöbb, amit a lányért tehetett, az az volt, hogy csöndben elfogadta az érzésekeit, amelyek vámpír voltából adódóan egyébként is kuszán és felhevülten feszültek neki Demona mellkasának. A férfi nem akart annál is nagyobb terheket aggatni a lány vállaira, mint amilyenekkel az emberi oldalának felszínre törése miatt egyébként is meg kellett küzdenie. A királynőjük vérmérsékletét ismerve, Matthias tudta, hogy Cassandrának esze ágában sem állt tolerálni a húga szentimentális oldalát. Főleg, ha Demona újonnan felfedezett személyiségjegyei arra kényszerítették volna, hogy legyen egy kicsit megértőbb más fajokkal szemben, köztük az Alvilágiak által megvetett Árnyvadászokkal is.

A csönd beálltával Matthias egy biztató mosollyal hagyta magára a gondolataiba temetkező lányt, hogy Cassandra megbízására nekikezdjen az új vámpírok toborzásába, és Demona még soha korábban nem örült annyira a csendnek, mint amikor ellökve magát a keményfa ajtótól, visszafeküdt a baldachinos ágyára. A vámpír egy ideig a leheletvékony textil tanulmányozásával igyekezett elterelni a gondolatait arról, amit megtudott a nővérétől, azonban nem az eltemetett gyógymódra gondolni épp annyira lehetetlennek tűnt számára, mint figyelmen kívül hagyni a mondénok ereiben dübörgő vér illatát, amikor az adrenalin egy stressztől terhes éjszakán szerteáramlott a szervezetükben. 

A vámpír anélkül pattant fel az ágyáról, hogy fontolóra vette volna a fejében megformálódó terv legsúlyosabb következményeit. Helyette természetfeletti gyorsaságát kihasználva lerohant a börtönként és raktárként üzemelő alagsorba, majd leemelt az egyik falról két kampóra akasztott ásót és maga mögött hagyta a londoni vámpírklán főhadiszállását. A horizont alá bukott Nap ellenére a legtöbb járókelő csupán egy vékonyabb dzsekivel védekezett a decemberi hideg ellen, de Demona ezúttal nem egészséges desszert, hanem járőröző nephilek után kutatott a tömegben. Arról ugyanis a legcsekélyebb fogalma sem volt, hogy vajon Jem Carstairs mely estéken kapott kimenőt az Intézet új vezetőjétől, és hogy vajon a jelenlegi helyzetben egyáltalán megengedhették-e maguknak a helyi nephilek, hogy otthon maradjanak anélkül, hogy bárki megkérdőjelezte volna, melyik oldalon álltak valójában a kitörni készülő háborúban. Benedict vagy az Árnyvilág oldalán.

Nem telhetett bele több mint két hasztalan körbe a Hyde Park környékén, egy kitérőbe a Phantom Caféba és Demona máris az Intézet ajtaja előtt találta magát, a karjai mégis úgy remegtek az ásókat tartva, mintha még mindig ugyanaz az erőtlen kislány lett volna, aki képtelen volt a szakácsnő segítsége nélkül kinyitni egy befőttes üveget, és aki már legalább egy órája gyötrődött a nehéz tárgyak megtartásával. Ostobaság volt az egész! És mégis, a lány azzal igyekezett meggyőzni magát arról, hogy valójában nem a haldokló fiú reakciójától tartott, hogy többé már nem léphetett be az épületbe észrevétlenül az Árnyvadászok engedélye nélkül. Mintha az Intézetet körbelengő, gyenge varázsige képes lehetett volna arra, hogy összeszorítsa a torkát! Talán, ha az elmúlt évtizedben esett volna át az átváltozáson, Caleb láthatatlan erőtere libabőrbe öltöztette volna a felkarját, arra kényszerítve az elméjét, hogy lebeszélje a birtokháborításról, de Demona már több mint egy évszázada bolyongott London utcáin. Számára egy ilyen igézet nem volt más, csupán egy bosszantó bogár maradványa a frissen mosott szélvédőn. Nem mintha hibáztatta volna az Intézet vezetőjét, amiért többé már nem vonatkozott rá a vendégszeretetük. Egyébként sem kívánta betenni a lábát az épületbe.

Miután kellő gonddal a jobb oldala melletti falnak döntötte az ásókat, Demona három masszív kopogással jelezte az Intézetben tartózkodó nephileknek és az őket szolgáló látóknak, hogy látogatójuk érkezett. Kifinomult hallásának köszönhetően pontosan tudta, mikor állt fel a kanapéról a nappaliban tartózkodó Árnyvadász, hogy miként próbálta őt lebeszélni arról, hogy ajtót nyisson az ebédlőből kirohanó Sophie, és hogy a nephil, akivel hamarosan farkasszemet fog nézni az elmúlt napokban még nem tartózkodott az Intézetben. Habár az idegen szívének nyugodt üteme már-már képes lett volna elhitetni a lánnyal, hogy Jem ragaszkodott ahhoz, hogy ajtót nyisson neki, az ismeretlen angyalvérű lépteinek visszhangjába nem keveredett bele az a jellegzetes, harmadik koppanás, ami még egy mondén számára is képes lett volna elárulni tulajdonosa kilétét.

Még mielőtt az ajtóban álló Árnyvadász akárcsak egy szót is szólhatott volna, Demona egy határozott kijelentéssel tett arról, hogy Adrien Whitelaw érdeklődő kérdései mind a torkára fagyjanak. A fiatal férfi mégsem tűnt sértettnek, amiért az Alvilági minden tiszteletet sutba dobva a tudtára adta, hogy nem kívánt jelentéktelen csevegésbe bocsátkozni vele az angliai időjárásról.

- James Carstairshez jöttem. Nem tud róla, hogy itt vagyok - mondta a tőle megszokott, hűvös hangnemben, miközben finoman összefonta a karjait a mellkasa előtt, ezzel küzdve a belső késztetés ellen, hogy frusztráltságát leplezve tördelni kezdje az ujjait. Minél kevesebben tudtak arról, hogy önként kopogtatott a londoni Intézet ajtaján, annál kisebb volt az esélye annak, hogy visszajusson Cassandra fülébe, hogy a figyelmeztetése ellenére felfedte a sírhely titkát a fakó nephilnek. Afelől ugyanis egy szemernyi kétsége sem volt, hogy a veszekedésüknek hála a nővére egy másodperc tört része alatt összerakta volna a kirakós darabkáit. Ahogy azt sem kérdőjelezte meg, hogy a nő gondolkodás nélkül a falhoz vágta volna az önfejű cselekedete miatt. Akkor és ott ez valahogy mégsem számított.

- Jem? Épp az edzőteremben van. Szeretnéd, hogy…

- Egyértelműen nem azért jöttem, hogy helyette veled társalogjak - válaszolta a vámpír még mielőtt Adrien befejezhette volna a kérdését, és bár a nephil arckifejezése semmit sem árult el a másik számára abból, milyen véleménnyel volt elutasító stílusáról, a szíve egy pillanatra sem esett ki nyugodt ritmusából. Ez pedig biztosította Demonát afelől, hogy a viselkedésével nem szerzett újabb ellenségeket a klánjuk számára. Feltéve, hogy az ismeretlen Árnyvadász nem gyűlölte őket máris, pusztán azért, mert démonvér csörgedezett az ereikben.

A fiatal férfi szórakozott kuncogása mély árkokat vájt az Alvilági homlokára, ahogy a lány értetlenkedve összeráncolta a szemöldökeit. Nem értette, mégis mit talált a másik ennyire mókásnak abban, hogy esze ágában sem állt megvitatni vele, miként keríti elő számára az fakó Árnyvadászt.

- Ha jól sejtem, Demonához van szerencsém - jegyezte meg a nephil egy provokáló vigyorral az arcán, amikor a jóízű kacaj végre valahára a torkára fagyott. Ezúttal Demonán volt a sor, hogy az elméjében fel-felbukkanó kérdések ellenére vékony vonallá préselje az ajkait. Hiszen mégis hogyan kellett volna reagálnia egy ilyen ostoba kérdésre anélkül, hogy étcsokoládé színű íriszeit vörösre színezte volna a düh, ami lassan szerteáramlott a testében?

A csönd, ami a nephil társaságában nehezedett a lány vállaira a nap folyamán sokadszorra éreztette a vámpírral azt, mintha az idő kiszakadt volna a megszokott kerékvágásból, és sem az idegőrlő lassúság, sem Adrien Whitelaw átható tekintete nem segített Demonának abban, hogy megfeledkezzen arról: a jelenlétével szembeszegült a nővére akaratának. Vajon Cassandra tényleg képes lett volna példát statuálni a megcsonkításával, ha a klán fellázadt volna ellene az engedetlensége miatt? Vajon a húga tettei tényleg ennyire gyengének mutatták volna a többi vámpír előtt, vagy a háta mögött húzódó évtizedek és az előző vezető tragikus sorsa túlontúl paranoiássá változtatták a királynőt?

- A nővéred levelét olvasva azt hittem, minden vámpír az Árnyvadászok ellen fordult - törte meg a csendet a fiatal nephil, és Adrien tárgyias kijelentését hallva a lánynak kedve támadt a képébe röhögni, amiért ennyire szemérmetlenül képes volt a tudtára hozni, hogy számára minden vámpír egy kalap alá tartozott. Mintha a tény, hogy a régi idők rendszereit idézve a legerősebb egyed hozta meg a klánjuk legfontosabb döntéseit egyet jelentett volna számára azzal, hogy a királynőjükön kívül senkinek sem voltak önálló gondolatai. Mintha Cassandra nyílt ellenszenve a nephilimek irányába minden tagjukat automatikusan az angyalvérűek gyűlölőjévé változtatta volna. Mintha Demona is csupán azért látogatta volna meg Jem Carstairst, hogy egy sunyi pillanatban átharapja a fiú torkát. Az ilyen emberek hozzáállása miatt nem vette senki sem komolyan az Egyezmény létezését. És pontosan ezért néztek az Alvilágiak még mindig gyilkos tekintettel azokra a nephilekre, akik betették a lábukat a Phantom Caféba.

- Nem vagyok a nővérem - válaszolta csípősen, vörös íriszeit egész idő alatt a másik arcán tartva. A lány őszintén remélte, hogy az igencsak hűvös, már-már távolságtartó magatartása képes lesz felhívni a nephil figyelmét arra, hogy valójában nem azért ácsorgott az Intézet ajtaja előtt, hogy vele csevegjen. Máskülönben kénytelen lett volna erőszakosabb eszközökhöz folyamodni, és nekicsapni az Árnyvadász testét a szemközti falnak pusztán azért, mert még mindig nem kerítette neki elő James Carstairst enyhén fogalmazva is impulzív lett volna a részéről.

- Efelől semmi kétségem sincs - válaszolta Adrien egy magabiztos biccentéssel. A szája szélén megbújó mosoly pedig ha lehet, csak még inkább összezavarta a vámpírt. Mintha az egyik pillanatban még mélyen megvetett volna minden Alvilágit, a következőben pedig az életét tette volna rá, hogy bármiféle hátsószándék nélkül kopogtatott az Intézet ajtaján. - Nyugodtan gyere b…

Mielőtt Adrien félreállhatott volna az útból, hogy szélesre tárja Demona számára a bejárati ajtót, a vámpír megrázta a fejét.

- Itt megvárom - mondta, és egészen addig egy tapodtat sem mozdult amíg a nephil egy esetlen biccentéssel tudomásul nem vette a döntését.

Amint az ajtó visszacsúszott a keretébe, a vámpírhercegnő becsukta bíborvörös szemeit, majd óvatosan visszaeresztette az oldala mellé a frusztráltságtól remegő kezeit. Ha őszinte szeretett volna lenni önmagával, beismerte volna, hogy hatalmas nagy ostobaság volt a részéről, amit tenni készült. Hogy egyetlen nephil életének sem kellett volna többet jelentenie a számára, mint a nővéréhez fűződő kapcsolata, valahogy mégsem volt képes rávenni magát arra, hogy szó nélkül maga mögött hagyja az Intézetet. Nem azért, mert tartott tőle, mint gondolt volna James, ha senkit sem talált volna az ajtó előtt, hanem mert halott lelkének egy része örökké bánta volna, ha a nővére makacssága ellopta volna egy hosszú élet lehetőségét a fiútól. Egy halandó élet lehetőségét, amelyeknek még minden másodperce felbecsülhetetlenül értékesnek számított ellenben a Demona előtt álló, megszámlálhatatlan napok sokaságával.

A szemei már azelőtt a kétszárnyú ajtóra szegeződtek, hogy Jem lenyomta volna annak ezüst kilincsét, mégis a fiú volt az, aki megtörte a rájuk telepedő csendet. A lánynak ugyanis fogalma sem volt arról, hogyan kellett volna a másik tudtára adnia a jó híreket anélkül, hogy túl hűvösnek vagy épp ellenkezőleg, túl lelkesnek tűnt volna. Már csak az hiányzott neki, hogy a fiú abba a tévképzetbe ringassa magát, hogy őszintén törődött a sorsával. Hah! Még mit nem! Az egészet a saját, és a nővére lelkiismeretéért tette. Leginkább önmagáért. Semmiképp sem Emily Penhallow ostoba monológja miatt, vagy azért, mert a fakó nephil hosszú hajnalokat virrasztott az ágya mellett anélkül, hogy ezért vállon veregetést várt volna a vámpírtól.

- Szia. - A köszöntés kissé erőtlenül, mégis nyugalmat árasztóan pergett le a fiú ajkairól, mire Demona ösztönösen a nephil arcára emelte a tekintetét. Az edzés ellenére is rendezett tincseire, amelyek olyan fehéren tapadtak a homlokára, akár a szűz hó, valamint a közelharc gyakorlásától kipirult arcaira, amelyek egyértelművé tették a vámpír számára, hogy a fiú már hosszú órák óta ki sem tette a lábát az edzőteremből. Utóbbiról egyébként izzadsággal átitatott tunikája és hevesen dübörgő szíve is kellőképp árulkodott.

- Szia - válaszolta a lány egy másodpercnyi hezitálást követően, a kezeit ismételten egymásba fűzve, hogy ezzel leplezze, mennyire feszélyezetten érezte magát a nephil társaságában azután, ahogyan alig fél napja kiviharzott a szobájából, akárcsak egy durcás kisgyerek. 

- Adrien azt mondta, hogy…

Mielőtt Jem a mondat végére érhetett volna, Demona a magasba emelte egyik szépen ívelt szemöldökét, és egy halk horkantással elnézett az Árnyvadász válla felett, a tekintetét a folyosó végén található főlépcsőn tartva.

- Furcsállom, hogy nem kísért vissza. Úgy tűnt, szeret azzal kérkedni, hogy előtte semmi sem marad sokáig titok - jegyezte meg a vámpírhercegnő egy leheletnyi undorral a hangjában, egyértelműen a másik tudtára adva, hogy az újonnan érkezett nephilnek sem sikerült belopnia magát a szívébe. A Demona és Will személyiségében felfedezett, legújabb hasonlóság pedig őszinte mosolygásra késztette Jemet. Jóllehet, amikor a lány egyébként csokoládébarna szemei egyik pillanatról a másikra vörösen csillantak meg a bentről kiszűrődő fényben, a fiú kénytelen volt visszanyelni a torkában formálódó kacajt.

Jem egy halk hümmögéssel emelte a tarkójához a bal kezét, hogy aztán megvakarva a bőrére száradó izzadságtól viszkető részeket, nyerjen magának pár gyorsan száguldó másodpercet.

- Azt mondta, kihasználja, hogy Will kivételesen a könyvtárban van Lilyvel, és kipróbálja az Intézet felszerelését - hozta a lány tudtára, abban reménykedve, hogy ez majd segít eloszlatni a kétségeit afelől, hogy senki sem hallgatta ki a beszélgetésüket. Demona azonban egy cseppet sem tartott az esetleges kémektől. Ő csupán a háta közepére kívánta azokat, akik Adrienhez hasonlóan nem tudták, mikor és kinek a társaságában kellett volna lakatot tenni a szájukra. - De gondolom, nem azért jöttél, hogy róla beszéljük.

Jem oldalra biccentett feje láttán Demona ösztönösen bólintott.

- Nem - válaszolta szűkszavúan, egy röpke másodpercre az alsó ajkába harapva még mielőtt a nephil tudtára adta volna, hogy mégis miért sietett vissza hozzá azok után, hogy az életét kockára téve, szó nélkül maga mögött hagyta az Intézetet miután megjegyzéseket tett a nővérére. Ha a lány akárcsak egy fél perccel később ért volna el az Éjszakai gyermekeinek otthonául szolgáló épülethez, a felkelő Nap fénye hamuvá égette volna régen halott testét. - Azért jöttem, hogy elmondjam, tévedtél. Cassandra igenis megtartotta a szavát.

A kijelentés hallatán Jem kétkedve emelte a magasba a szemöldökét, készen arra, hogy ismételten felhívja az Alvilági figyelmét arra, hogy még mindig haldoklott a szervezetébe jutott démonméreg miatt, amikor Demona egyetlen, tekintélyt parancsoló pillantásával mégis a torkára fagyasztotta a szavakat.

- A nő, akinek a sírjához küldött, híres gyógyító volt valamikor egész régen - mondta, esélyt sem adva a nephilnek arra, hogy számon kérje vagy kicsinyesnek hívja, amiért képtelen volt elfogadni, hogy talán tényleg igaza volt Cassandrával kapcsolatban. Hogy a nővére talán tényleg csupán addig törődött másokkal, ameddig haszna származott belőle.

- Gyógyító? - A fiú kérdésében tükröződő hitetlenség majdnem olyan szánalmasan festett, mint a szemeiben megcsillanó remény, de a vámpír ezúttal magában tartotta a torkát kaparó, gúnyos megjegyzéseket, és helyette újfent egy bólintással jelezte a fiúnak, hogy jó úton járt az igazság felé.

- Gyógyító, akiről az a hír járta, hogy nem létezett olyan méreg, mi képes lett volna kifogni a képességein - válaszolta az Alvilági, és bár a vele farkasszemet néző nephil képtelen volt szavakba önteni a fejében cikázó gondolatokat, Demona valahogy mégis tudta, pontosan melyik kérdés nehezedett a fiú mellkasára. Így hát gondolkodás nélkül hozzátette: - Démon mérgezéseket is gyógyított.

Jem szíve kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet mielőtt őrült tempóra kapcsolva kárpótolta volna a nephilt a gyermeteg hibájáért. Az Árnyvadász kezei kapkodva nyúltak az ajtó mögötti falra szerelt fogasok irányába, ahonnan leemelve a kabátját, gondolkodás nélkül kilépett a téli hidegbe. Mint akinek többé már nem volt vesztenivalója. Teljesen megfeledkezett a testére száradt izzadságról és arról, hogy a szervezetében keringő angyalvér eddig még sohasem akadályozta meg abban, hogy elkapja a mondén betegségeket. 

- Menjünk - lehelte, öntudatlanul a vámpír csuklója köré fonva az ujjait, ahogy sürgetően az utca felé húzta Demonát.

Jem elméjének egy végtelenül racionális része tisztában volt azzal, hogy szólnia kellett volna az Intézet lakóinak arról, hogy elhagyja az épületet, hogy legalább Willnek el kellett volna mondania, hogy a temető talán mégsem volt teljes zsákutca, de a szívében lakozó bizonytalanság visszatartotta attól, hogy a hirtelen támadt optimizmusával mély sebeket ejtsen a parabataiján. Nem akarta, hogy Willnek is csalódnia kelljen, ha Cassandrának mégsem volt igaza, vagy ami még rosszabb! Ha a vámpírkirálynő csupán önmaga szórakoztatására hitette el a húgával, hogy a Nimue mindenre gyógyírt jelentő varázskönyve valóban létezett.

Demona felvont szemöldökkel mérte végig a kezét szorongató Árnyvadászt, mielőtt visszanyerve a lélekjelenlétét finoman lefejtette volna a csuklójáról Jem bőrkeményedéses ujjait, ezzel megtorpanásra késztetve a fiút. A vámpír évtizedek óta nem örült annyira halott szívének, mint abban a pillanatban, amikor azok a jeges íriszek egészen a lelkéig hatoltak a bennük megcsillanó, bizonytalan kérdések tucatjaival, amelyet sem a nephil, sem az Alvilági nem mert szavakba önteni. Hogy miért akarta Jem annyira, hogy a lány ott legyen mellette, amikor kiássa a gyógyító sírját? Képtelen lett volna választ találni rá. Ahogy Demona sem lett volna képes megmondani, hogy miért árasztotta el nyugalommal a tudat, hogy a másik nem vonta kétségbe a szavait.

- Nem akarsz előbb lezuhanyozni? És egy melegebb felső sem ártana - kérdezte a lány egy halk torokköszörülést követően, abban reménykedve, hogy ezzel mindkettejük figyelmét elterelheti a tényről, hogy mennyire kínosan festettek a lépcső alján ácsorogva.

Ám Jem csupán egy fejrázással válaszolt, ezzel a lány tudtára hozva, hogy sem a hajáról a vállára csöppenő izzadságcseppek, sem pedig a kabátja alatt megbújó, nedves felső nem tarthatta vissza attól, hogy mihamarabb a temetőbe rohanjon. Vele vagy nélküle.

- Rendben, menjünk - válaszolta az Alvilági egy rosszalló fejrázással, és a fiatal Árnyvadászban csak a lány szavait hallva tudatosult igazán, hogy valóban együtt fogják kiásni Nimue sírját. Hogy az Intézet falának döntött két ásó azt jelentette, hogy Demona már a kezdetektől fogva így tervezte az estéjét.

A fiú képtelen lett volna megmondani, hogy a vámpír mégis miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy segítsen neki rálelni a testét ostromló méreg ellenszerére, de ott és abban a pillanatban ezen morfondírozni épp olyan időpazarlásnak érződött, mint felrohanni a szobájába egy tiszta pólóért. Jem tehát az agyának egy rejtett zugába száműzte minden ezzel kapcsolatos gondolatát és gyorsan az alkarjára rajzolt egy álcázó és egy gyorsaság rúnát, hogy a tömött utcákon is képes legyen tartani a lépést a sírkert felé rohanó vámpírral.