Hogy elterelje a gondolatait a nővére temperamentumáról és a csillapíthatatlan dühről, amivel kétség kívül szembe kell majd néznie, az Alvilági jobb ötlet híján James Carstairs arcának tanulmányozásával igyekezett valamiféle kontroll alá kényszeríteni az elméjét. Állkapcsának határozott vonalával és telt alsó ajkával még a viktoriánus korban is kimondottan jóképű fiatalembernek számított volna, habár hófehér tincsei és pergamenszerű, már-már áttetsző bőre első ránézésre egy idős férfi érzetét keltették a vámpírban. Ahogy a tekintete a fiú nyakára siklott, a lány szemfogai szinte azon nyomban bizseregni kezdtek az ínycsiklandozó látványtól. Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, hogy kivegye a füle alatt cikázó, bíbor és türkiz vénákat.
Mivel Demonával ellentétben a nephil pontosan tudta, melyik szárnyban keressék Nimue sírját, hamar rátaláltak a nő végső nyughelyére. Egészen addig mégsem kezdtek neki a csontok kiásásához, amíg a Hold elő nem bújt a borús felhők mögül, ezüstös fényével nem e világi leplet borítva a rendben tartott földkupacra. A kőbe vésett évszámokat bámulva, Jem képtelen volt nem arra gondolni, hogy a jelenlétük megbolygathatta a nő nyugalmát, holott Árnyvadászként tisztában volt vele, hogy Nimue szelleme már régen rájuk förmedt volna, ha még mindig a közelben tartózkodott volna. A levegőben megülő csend tehát egyet jelentett azzal, hogy a gyógyító már tovább lépett. A lelkét többé nem bánthatta a tiszteletlenségük. De akkor mégis miért öltöztette libabőrbe a fiú alkarját a gondolat, hogy pillanatokon belül fel fogják tárni a nő sírját, ezzel átlépve egy határt, amit talán sohasem kellett volna megközelíteniük?
Jem bizonytalanságát látva Demona megforgatta csokoládészínű szemeit, majd az egyik közeli sírnak döntött ásók egyikéért nyúlva vett egy szükségtelen, szaggatott lélegzetet, ahogy azt azok a mondénok tették, akiket annak idején sarokba szorított az éj leple alatt. A levegőben megülő feszültséget késsel lehetett volna vágni, és ettől akaratán kívül felállt a szőr a vámpír alkarján.
- Akarod, hogy átvegyem innen? - kérdezte a még mindig mozdulatlanul álló Árnyvadászt, jóllehet amikor Jem semmi jelét sem adta annak, hogy még ebben az életben válaszolni kívánt a lánynak, Demona pár magabiztos lépéssel átszelte a kettejüket elválasztó távolságot, majd elhaladva a nephil mellett, megállt a sírhely előtt. A keze magabiztosan tartotta az ásót, amikor annak élét beékelte a kőlap és a hideg föld közé, az utolsó pillanatban mégis visszatartotta az erejét, amikor Jem halk, már-már könyörgő hangja utat talált hozzá a némaságban.
- Nem - kérte a fiú, és ahogy a vámpír a válla fölött ráemelte értetlenségtől csillogó tekintetét, Jem zavarában beszívta az alsó ajkát. Habár a fiúnak esze ágában sem volt Demona idejével játszadozni, ne adja ég, rendelkezni felette, azzal mostanra már a lánynak is tisztában kellett lennie, hogy vele ellentétben neki időre volt szüksége. Időre, hogy túllépjen a nyugtalanító érzésen, miszerint valami nagyon rossz fog történni mindkettejükkel amint kiássák a gyógyító csontjait. Időre, hogy felkészítse magát az esetleges csalódásra, ami minden alkalommal egyre mélyebb sebet hagyott a mellkasán. Időre, hogy lecsillapítsa a reménytől dübörgő szívét. - Csak adj egy percet.
Demona összeráncolt szemöldökkel eresztette le az oldala mellé az ásót, azonban arra már nem volt hajlandó, hogy el is hátráljon Nimue sírjától, ugyanis esze ágában sem volt egy egész éjszakát a temetőben tölteni, amikor a Nap égető sugarai már nem gátolták meg a nővérét abban, hogy elhagyja a londoni vámpírklán otthonául szolgáló, robusztus épületet. Nem mintha a lány valaha is beismerte volna magának, hogy egy része rettegett Cassandra haragjától. Vagy, hogy egy egészen kicsit aggódott a fakó nephil életéért. És szerencsére az utóbbi puszta gondolata képes volt őt visszarántani a jelenbe. A világban, amiben éltek, egyetlen Alvilági sem engedhette meg magának, hogy őszintén törődjön egy angyalvérűvel. Az Árnyvadászok felsőbbrendűsége ugyanis túl sok ártatlan életet követelt az elmúlt évszázadokban, ettől pedig vajmi kevés vámpír, vérfarkas vagy tündér tudott eltekinteni. Nem hiába reagált olyan ellenségesen Cassandra, amikor a lány számon kérte őt a Jemnek tett ígérete miatt. Azok a klántagok ugyanis, akik a saját bőrükön tapasztalhatták meg a nephilek kegyetlenségét, nagy valószínűséggel már abban a pillanatban megkérdőjelezték volna a királynőjük kompetenciáját, hogy híre terjedt Demona empatikus viselkedésének.
Habár Demona nővére gondoskodott arról, hogy a lány egyetlen hozzátartozójuk halálhíréről se értesüljön időben ahhoz, hogy megjelenhessen a temetésen, volt idő, amikor a vámpír nyugalomra lelt abban, hogy visszajárt a saját sírhelyéhez. Valahányszor kicsúsztak az irányítása alól az érzései, valahányszor elveszítette az önuralmát, vagy eluralkodott rajta a bűntudat, a hideg márványlapnak dőlve sikerült emlékeztetni magát arra, hogy már nem tartozott az élők közé. Hogy többé már nem számított, milyen szörnyűségekre kényszerítették a saját ösztönei, mert az ereiben csörgedező démonvérnek köszönhetően akkor sem találkozhatott volna a szüleivel a túlvilágon, ha nem mészárolt volna le százakat egy gyenge pillanatában, vagy helyezte volna a saját életét egy csapat halandó emberé fölé.
Melankolikus gondolatainak örvényéből egy hangos csattanás rántotta ki az Alvilágit, és ahogy a tekintete rátévedt a nephil lábánál felhalmozódó törmelék kupacra, a lány azon nyomban ellökte magát a sírtól, hogy az Árnyvadász mellé lépve segítsen neki az ásásban. Mert ha ki nem is fárasztotta többé, a fizikai munka azért még mindig képes volt lekötni a figyelmét, amikor a gondolatai túl messze kalandoztak.
- Ha Nimue varázskönyvében tényleg megtaláljuk az ellenszert, mi lesz az első dolog, amit... - kérdezte a lány, amikor a fiú hevesen dübörgő szívének hangja kezdett eltompulni az ajkain át kiszökő, nehéz lélegzetvételek mellett. A tény, hogy még a bőrére rajzolt, éjfekete rúnák ellenére is ilyen gyorsan kimerült a teste kíváncsivá tette a vámpírt, hogy vajon mennyi ideje lehetett még hátra, amennyiben mégsem jut hozzá az ellenszerhez. Hetek? Hónapok? Az elméjén átcikázó lehetőségek valamennyije egy szempillantásnyi időnek tűnt a vámpír előtt álló évszázadokhoz képest.
- Elmondom Willnek, hogy többé nem kell miattam aggódnia - válaszolta a fiú mielőtt Demona az esetlen kérdése végére érhetett volna, a lelkesedésével csak még kényelmetlenebb helyzetbe kényszerítve az Alvilágit. Mert bár ő volt az, aki megtörve a kettejükre telepedő csendet, megpróbált beszélgetést kezdeményezni a nephilimmel, a vámpír sohasem volt kimondottan jó az üres csevegésben, az érzelmekről való nyílt kommunikációról nem is beszélve. A francba is! Miért nem volt képes a fiú valami kézzel foghatóbb dolgot választani? Miért vágyott pont a pökhendi, előítéletes lélektársa lelki nyugalmára egy falmászással töltött délután vagy egy hegedűkoncert helyett? Zenéről, vagy a külvárosban található, lelakott edzőtermek kihívást jelentő falairól talán még Demona is képes lett volna kikényszeríteni magából három-négy épkézláb mondatot. Na de arról a faragatlan Árnyvadászról, akihez James Carstairs valamilyen megmagyarázhatatlan okból önként hozzákötötte az életét? Semmilyen körülmények között.
- Komolyan? - bukott ki a lányból, amikor Jem látszólag zavartalanul folytatta tovább az ásást, holott a vámpír hitetlenkedő tekintete lyukat égetett a tarkójába. James Carstairs egy olyan fejtörő volt az Alvilági számára, amit nem volt kellő türelme megfejteni, mégis folyton vissza-visszajárt hozzá, mintha már a puszta próbálkozástól képes lett volna eljutni egyről a kettőre.
- Miért? Valami izgalmasabbat vártál? - kérdezett vissza a fiú egy szórakozott mosollyal a szája sarkában, de mire az Alvilágira emelte kíváncsiságtól csillogó tekintetét, Demona ismét a földet bámulta.
A lány természetfeletti gyorsaságának és erejének köszönhetően alig fél órán belül sikerült leásniuk a gyógyító vékony vászonba tekert csontjaiig, habár az idő nagy része azzal telt, hogy a vámpír igyekezett kizárni a mellette dolgozó nephil tüdejének kétségbeesett könyörgését egy lélegzetvételnyi szünetért, valamint betartani Jem ostoba kérését, miszerint vigyázzanak Nimue maradványainak épségére. Demona képtelen volt felfogni, hogyan tudta a fiú eltitkolni az állapotát a többi Árnyvadász elől, amikor Emily kirohanásából kiindulva mind a szívükön viselték a sorsát. Arról nem is beszélve, hogyan volt képes bárki is elviselni a szüntelen aggódását a világ legtriviálisabb dolgai miatt. Mégis kinek számított, hogy az ásójával kettétörte-e a gyógyító csontjait vagy sem? A nő évszázadok óta ennek a gödörnek a mélyén feküdt, már azok a bogarak sem éltek, amik annak idején felélték a húsát. Hogy eggyel több darabban temették-e vissza a sírjába vagy sem, még annyira sem számított, mint Cassandra számára egy Árnyvadász élete.
Amint a fiú nekidöntötte az ásóját a gödör nedves falának, Demona is követte a példáját, jóllehet a nephilimmel ellentétben őt nem zaklatta fel túlságosan, amikor a figyelmetlenségének következtében az a földre zuhant és nekikoppant valami keménynek a gyógyító lábánál. Jem rosszalló tekintetét látva, a lány szemforgatva guggolt le az Árnyvadász mellé.
- Ha egyszer találnál egy módot arra, hogy újra emberré válhass, mi lenne az első dolog, amit... - kérdezte a fiú, még mielőtt egy mély lélegzetvételt követően, remegő kezeivel lefejtette volna a gyógyító maradványairól a foszladozó anyagot. Minden másodperc elteltével egyre láthatóbbá vált, mennyire rettegett, hogy feleslegesen jött vissza a temetőbe, és hogy hiába hagyta, hogy ismét szárnyat bontson a lelkében a remény. Nem akart darabjaira hullani az Alvilági előtt. Nem akarta, hogy Demona önmagát hibáztassa, ha esetleg mégsem találtak rá a gyógyító könyvére. A lány pedig gyűlölte annak a gondolatát, hogy Jem miatta csalódott.
- Hát az biztos, hogy nem mondanám azt a nővéremnek, hogy többé nem kell miattam aggódnia - válaszolta a vámpír egy gúnyos horkantás kíséretében, miközben a piszkos anyag köré tekert madzagok egyike után nyúlva segített a nephilimnek megszabadulni a csontok köré tekert lepedőtől.
A fiú torkából felszínre szökő, légies kacaj helyét azonban hamar felváltotta az arcát eltorzító, kellemetlen grimasz, amikor a maradványokból áradó bűz megcsapta az orrát, és a halál beitta magát a pórusaiba. Ahogy az várható volt, a gyógyító testéről mostanra teljes egészében lerohadt a hús, így a piszkosfehér, helyenként egészen bebarnult csontok között már-már túl könnyű volt rátalálni a lábaihoz helyezett, piciny ládikára. Ez mégsem tartotta vissza a vámpírt attól, hogy azon nyomban a kezeibe vegye azt, majd kimászva a gödörből, feltépje annak aranyozott tetejét.
Ha a nephil képes lett volna kontroll alatt tartani a kicsapongó gondolatait, egészen biztosan megjegyezte volna a lánynak, hogy nem volt szép dolog a részéről megrongálni Nimue tulajdonát, azonban Jem dekoncentráltsága szinte kínosan egyértelművé vált abból, ahogy még mindig a sír közepén ácsorgott, a tekintetét az elé tornyosuló, nedves földtömegen tartva. Mintha észre sem vette volna, hogy az Alvilági többé már nem guggolt mellette, vagy hogy Demona hosszú másodpercek óta arra várt, hogy Jem megfogja a kezét, ő pedig felhúzhassa a nephilt a felszínre.
- Egész este ott fogsz állni? - Demona bosszús kérdése villámként sújtott le az Árnyvadászra, és bár elveszett kiskutyákra hajazó tekintete láttán a lány erős késztetést érzett arra, hogy bocsánatot kérjen a hangsúlyáért, a vámpírnak végül sikerült elhessegetnie ezt az ostobaságot, és újfent megacéloznia a hangját. - Öt, négy, három...
Az Árnyvadász sietve tekerte jéghideg ujjait a lány csuklója köré, hogy aztán megvetve a csizmáit a sírgödör falán, két-három lépéssel felsétáljon azon, és letérdeljen a vámpír mellé a földre. Miután Jem egy hálás mosollyal eleresztette Demona kezét, egy múló másodpercig egyikük sem szólt semmit, jóllehet a fiú hevesen dübörgő szívverése egyértelműen az Alvilági tudtára hozta, hogy kellemetlenül érintette a szituáció. Hah! Miért nem lepte meg a lányt, hogy a kedvessége ellenére a nap végén Jem is pont olyan volt, mint a többi angyalvérű? Gyűlölte, hogy egy Alvilági segítségére kellett támaszkodnia.
- Tessék - mormolta a lány az orra alatt, amikor finoman a fiú felé csúsztatta a ládikát, Jem válla fölül figyelve, ahogy a nephil remegő ujjai először végigsimítottak annak kézzel megmunkált oldalán, majd kitekerték az első, megsárgult pergament.
Minden elolvasott tekerccsel egyre feszültebbé vált a kettejüket körülölelő légkör, így mire eljutottak az utolsóhoz, a vámpír már meg sem lepődött azon, hogy Jemnek szüksége volt egy lélegzetvételnyi szünetre mielőtt a pergamenre vésett sorok ismételten összezúzták volna az álmait. Mert bár Nimue feljegyzései kétségkívül nagy tudásról árulkodtak, és évszázadokkal megelőzték a korát, egyetlen bekezdés sem említett szörnyeket, démonokat vagy az Alvilágiakhoz tartozó bármely rend tagjait. Mintha a gyógyító a híre ellenére sohasem találkozott volna vámpírok által előidézett, sokszor halálosnak számító vérveszteséggel, állattámadásnak álcázott vérfarkas harapásokkal, tündérek bűvkörébe került, hipnotizált halandókkal vagy a Jem életét veszélyeztető démonmérgezéshez hasonló, krónikus betegségekkel.
A lány számára fájdalmasan egyértelmű volt a pillanat, amikor a nephil végleg feladta a reményt. Mert bár a fiú minden erejével igyekezett pozitív maradni, a tüdejéből kieresztett levegő szaggatottan szökött ki az ajkain, az állkapcsa megfeszült, a szemeiből pedig eltűnt az élet, mintha egy része máris elfogadta volna a tényt, hogy voltak dolgok, amiken nem lehetett változtatni. Ez a hozzáállás pedig még annak ellenére is bosszantotta a vámpírt, hogy a lány teljes mértékig tisztában volt vele, hogy Jem nem először futott zsákutcába. Ha tényleg élni akart, nem adhatta fel ilyen könnyedén!
Ahogy a fiú állásba tornázta magát, készen arra, hogy visszatemesse Nimue csontjait a sírba, amit sohasem szabadott volna megbolygatniuk, Demona ismételten a kezébe vette az aranyozott ládikát, amit aztán minden szögből megvizsgált, hátha elkerülte a figyelmüket egy faragott utasítás vagy pár ősrégi rúna. Nem akart beletörődni, hogy a nővére tévedett. Mert bár Cassandra tudása nem volt végtelen, a londoni vámpírklán királynője sohasem terjesztett megalapozatlan híreket. Az, hogy úgy döntött, beavatja a húgát a gyógyító könyvének legendájába, azt jelentette, hogy legalább három, egymástól független forrásból hallotta a történetet. Jó oka kellett, hogy legyen, amiért az Alvilágiak még annak ellenére is hittek a nő képességeiben, hogy nem volt több egy közönséges mondénnál.
- Ó! - A vámpír döbbenten pattintotta ki a ládika oldalába épített reteszt, ami mögött egy alig tenyérnyi méretű könyv és egy újabb, porladozó pergamen pihent. Egy leplezetlenül önelégült mosollyal az arcán, Demona anélkül lapozta fel az előbbit, hogy akárcsak egy röpke másodpercet a mellette álló nephilre pazarolt volna, tekintetével inkább a különböző démonokról és Alvilágiakról készített illusztrációkat és jellemrajzokat bogarászva.
Mivel a vámpírnak fogalma sem volt arról, hogy Jem családjára annak idején melyik démon támadt rá pontosan, amikor elért az általuk előidézett betegségek kezelésére szolgáló gyógyitalok receptjeiig, egy egyszerű mozdulattal ő is állásba tornázta magát, majd a fiú elé lépve finoman az alkarjára helyezte a kezét.
- Hagyd abba, és inkább nézd meg ezt! - parancsolt rá a sírhelyet betemető fiúra, akinek a szemei a könyv láttán, ha lehet, kétszer akkorára nőttek, mint amekkorák pillanatokkal korábban voltak.
- Ezt mégis hol...
Demona esélyt sem adott az Árnyvadásznak arra, hogy feltegye a nyelve hegyén megülő kérdést. Helyette a könyv egyik véletlenszerűen kiválasztott oldalára bökött, majd lefeszítve a nephil jéghideg ujjait az ásó nyeléről, elkezdte ő maga belapátolni a földet a több méter mély gödörbe. Ha ez kellett Jemnek ahhoz, hogy minden idegszálával a receptekre koncentráljon, a lány zokszó nélkül magára vállalta a munka kevésbé izgalmas részét. Mégha az ő részéről akár anélkül is kisétálhattak volna a temetőből, hogy ismételten nyugalomra helyezték volna a gyógyítót. A halottnak többé amúgy sem számított mit kezdtek a maradványaival.
- Azt hiszem... - Jem idegesen játszadozott az egyik megsárgult oldal sarkával, ahogy a vámpírra emelve a tekintetét, megpróbálta lenyelni a torkában képződő, üszkös csomót. Maga is alig hitte el, mennyire félt szavakba önteni azt, amit a könyvben talált.
Habár az Alvilági első reakciója a mellkasát elárasztó melegségre egy felháborodott horkantás volt, amikor a tekintete találkozott a fiúéval, gondolkodás nélkül viszonozta Jem félszeg mosolyát. Az idő pedig egyszeriben megszűnt létezni körülöttük.
Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy pontosan meddig vesztek el egymás megfejthetetlennek tűnő vonásaiban, hogy mit látott a másik a szemükben tükröződni, vagy hogy mit kerestek pontosan, de amikor a nephil végre kész lett volna feltenni ezen kérdések valamennyikét, Demona egy erőltetett torokköszörüléssel ismételten belé fojtotta a szavakat, mintha csak megérezte volna, hogy mivel kellett volna szembenéznie, ha nem húzódott volna távolabb a tűztől.
- Ideje visszatemetni a halottat - jegyezte meg a vámpír a kezében szorongatott ásót gondolkodás nélkül az Árnyvadász felé dobva. Amint Jem ujjai annak fából készült nyele köré fonódtak, Demona behunyta mindkét szemét, majd mintha csak még távolabb akart volna kerülni a bátorságát vesztett fiútól, egy elegáns mozdulattal a gödörbe ugrott, hogy a csontok mellől felvegye a saját ásóját, amit alig néhány perce képtelen volt kellő gonddal a sír oldalának dönteni.
Jem némán figyelte, ahogy Demona szó nélkül visszatekerte a piszkos rongyot Nimue maradványai köré, majd a gödör másik oldalára mászva elkezdte visszalapátolni a földet a csontokra. A szája szélén megbújó mosoly pedig csak még szélesebbé vált, amikor a lány szitkozódása eljutott a füléig. Ott és akkor, a bosszús vámpírt mustrálva, képtelen volt eldönteni, hogy vajon az oly régóta keresett ellenszer vagy a lány önzetlen segítsége tette boldogabbá. A választ talán a kettő egy megfoghatatlan keverékében kellett volna keresnie.
- Igaz - mormolta a fiú az orra alatt még mielőtt rászorított volna az ásóra, és néma csendbe burkolózva nekiállt volna segíteni a vámpírnak.
Miközben visszatemették a gyógyítót, mind az Alviláginak, mind az Árnyvadásznak tucatnyi, egymástól független, mégis ugyanolyan aggasztó gondolat keringett az elméjében. Hogy mit fog szólni Cassandra, amikor kiderül, hogy a húga nem csupán elmondta a nephilnek, hogy merre találja az ellenszert, de segített is neki kitúrni azt a föld alól. Hogy miként fog reagálni Will, amikor megtudja, hogy egy vámpírral jött vissza a temetőbe ahelyett, hogy beavatta volna a részletekbe. Hogy vajon a lehetősége annak, hogy a fiúnak többé már ne kelljen a szobájában rejtegetett yin fenre támaszkodnia valóban csak egy karnyújtásnyira volt-e tőlük, vagy az elmúlt évek alatt Jem teste olyan mértékig roncsolódott, hogy már Nimue varázsfőzete sem lesz majd képes teljesen rendbe hozni. Minden olyan álomszerűnek tűnt a gödör felett állva, hogy ha a lány nem forgatta volna meg a szemeit minden második lapátolást követően, Jem attól tartott volna, hogy az éjjeli szekrényén található ébresztőóra bármelyik pillanatban visszarángathatta volna valóságba. Csakhogy Demona száját olyan cifra szitokszavak hagyták el, amikor a fiú biztatóan rámosolygott, hogy azt még Will is csodálattal vegyes döbbenettel hallgatta volna.
Drááága!
VálaszTörlésSzinte - pozitivan persze de - meglep hogy emlékszem még az előző fejezet végére mire a következőt posztolod, de nagyon örülök hogy motiválhatlak a befejezésre;)
Kíváncsi voltam hogy hogyan alakul majd a temetői látogatás mert egy részem tartott attól hogy nem fognak semmiféle könyvet találni. Nagyon tetszettek a what if kérdések amiket feltettek egymásnak bár igazából túl hamar örülnek szerintem. Illetve igen elismerem hogy Demonának van jellemfejlődése bár továbbra is úgy gondolom hogy inkább csak hogy lerójja az adósságát és nem kifejezetten Jem miatt, akiért továbbra is megszakad a szívem.
Mindenesetre kifejezetten várom hogy mit fognak szólni a többiek illetve mi lesz a főzettel.
Ölellek ♥️
Drága!
TörlésÉn pont annyira bízom az emlékezőképességedben, mint abban, hogy ez a sztori tényleg be lesz fejezve, szóval nagyon örülök, hogy tényleg nem telt el annyi idő a kettő posztolás között, hogy ezek kitörlődjenek a fejedből. Hihi ^^
Jaj, hát tudod, hogy igyekszem mindig olyan helyen belevinni a csavart, amire a többség nem számít, szóval itt kérdés sem volt a részemről, hogy nem a könyv megtalálásánál lesz a baki. Mert well, maybe, you're right és tényleg van mitől tartani. Hihi. Örülök, hogy tetszettek a what if kérdések, és hogy totally nem a deadly glanceim miatt gondolod azt, hogy Demonának van valamiféle jellemfejlődése. Adj neki egy kis kreditet, lehet, hogy csak tagadásban van, hiszen mégiscsak két külön világból jönnek Jemmel. <3
Igyekszem még azelőtt hozni a folytatást, hogy elfelejtenéd ezt a bonding fejezetet <3
Millio puszi xx