27. fejezet

Sziasztok :)

Ezúttal még annyit sem szeretnék hozzáfűzni a fejezethez, mint a legutóbbi alkalmakkor. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ezzel a résszel elértünk a végjátékba (tekintve, hogy már csak két fejezet és egy epilógus van hátra a történetből, fura is lenne, ha nem). Emlékszem, annak idején, amikor kitaláltam, hogyan szeretném lezárni a Jégmadarat, nagyon büszke voltam magamra. Ez már több mint öt éve, úgyhogy a zárás nagy eséllyel mégsem olyan eredeti, mint akkor hittem, viszont igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy élvezhető legyen mindazok számára, akik eljutnak idáig.

Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Boszorkánykonyha

Még mielőtt a vámpír hátat fordítva a fiúnak, eggyé vált volna az éjszakával, Jem és Demona megpihentek egy elhagyatott sikátorban, ahol megbeszélték, hogy amint a Nap ismét a horizont alá bukik, felkeresik az egyik helyi boszorkánymestert, aki az életével tartozott az Alviláginak, és akiben ebből az okból kifolyólag a lány valamelyest megbízott. Mert bár az elmúlt évtizedek alatt Cassandra legalább egy tucatszor a húga tudomására hozta, hogy nem létezett megingathatatlan hűség, a vámpír szerette volna hinni, hogy voltak ígéretek, amelyeket sem pénz, sem hatalom, sem félelem nem tehetett semmissé. Mint például az esküt, amit Caliban halála előtt nem sokkal Mathias-szal kötött, és ami miatt gondolkodás nélkül a tűzbe ugrott volna a másikért pusztán azért, mert egy idegesítő testvéreként gondolt a férfira. Vagy a fogadalom, amit Kirke tett a vámpírnak, amikor a boszorkánymester ideiglenesen elvesztette az erejét, és Demona nem hagyta meghalni a Hyde Park egyik kevésbé népszerű hídja alatt, holott végig is nézhette volna, ahogy az életére törő vérfarkasok darabokra szaggatják az öntelt Alvilágit. Majdhogynem két évtizede, a lánynak nem állt érdekében elrángatni a sebesült férfit Magnus Bane lakásáig. Mégis megtette, amikor az félájultan a segítségéért könyörgött. Tehát, ha még ezek után sem bízhatott a másik diszkréciójában, mi értelme volt kapcsolatokat kiépíteni az Árnyvilágban? Demona gyűlölte annak gondolatát, hogy elzárkózzon a világtól, ahogy azt a nővére tette. A nő hatalma ugyanis a lány szemében közel sem ért fel a megszerzéséért hozott áldozatokkal. Lehet, hogy ő sem volt kimondottan barátságos, de egy piciny része szerette volna hinni, hogy Cassandráéval ellentétben, a szíve még nem volt menthetetlenül keserű és hideg. 

Jóllehet a tettei egészen mást tükröztek, amikor az Árnyvadász rámutatott, hogy a londoni Intézet új boszorkánymesterét is megkérhették volna arra, hogy segítsen nekik. A vámpír elutasító reakciója láttán, a fiatal nephil egy másodpercig őszintén megkérdőjelezte, hogy mind a ketten ugyanarról az idrisi férfiról beszéltek, akinek az otthonában Demona menedékre lelt a hibridek elől menekülve, de végül úgy döntött, hogy nem teszi próbára a szerencséjét a lánynál azzal, hogy kérdőre vonja Caleb kapcsán. Végtére is, amennyire ő tudta, a két Alvilági története hosszú időkre visszanyúlhatott. Jem pedig őszintén kételkedett abban, hogy bármi köze lett volna Demona életéhez pusztán azért, mert a vámpír segített neki rátalálni Nimue jegyzeteire. Ami azt illeti, a fiú abban sem volt száz százalékig biztos, hogy a lány nem hagyta volna faképnél abban a másodpercben, hogy elkezdett a személyes kapcsolataiban vájkálni, jó szándék ide vagy oda.

Az Árnyvadász tehát anélkül köszönt el és hagyta elsétálni a vámpírt, hogy rákérdezett volna az elméjében keringő miértekre: Miért kereste fel, és mondta el neki, hogy a nővére nem verte át? Miért segített neki kiásni a gyógyító sírját, amikor sosem kérte a segítségét? Miért nem adta fel a temetőben, amikor ő már kész lett volna elfogadni, hogy nem létezett ellenszer a testét felemésztő méregre? Miért ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, amikor Jem megissza az ellenszert? A fiúnak elképzelése sem volt. Mégis, a szája széle azonnal őszinte mosolyra húzódott, ahogy arra gondolt, hogy a lány megbízott benne és a barátjának tartotta. Tudniillik Demona, akárcsak Will, olyan személyiségnek tűnt a nephil számára, aki nehezen engedett közel magához másokat. Tehát a lehetősége annak, hogy vele hajlandó lett volna kivételt tenni, megmelengette a fiú szívét.

Demona ellenben attól a pillanattól kezdve, hogy magára hagyta a fiút, szüntelen arról igyekezett meggyőzni magát, hogy valójában egy szemernyit sem törődött az Árnyvadásszal. Hogy csupán azért segített neki, mert úgy érezte, tartozott neki az igazsággal. És bár ennél a magyarázatnál egyszerűbb válasszal aligha szolgálhatott volna Jem fel nem tett kérdéseire, valamiért egész éjszaka és napközben is ezen kattogott. Hogy megbízott volna egy angyalvérűben? A legkevésbé sem volt valószínű. Mégsem szeretett volna eltűnni a másik életéből, amíg nem lehetett teljesen biztos abban, hogy a recept, amit a sírgödörben találtak, valóban működött. Nevetséges kíváncsiság. Se több, se kevesebb.

James Carstairs hosszú hetek óta először úgy aludt az éjszaka, akár a bunda, és mire felkelt, már jócskán délután felé járt az idő. Tekintettel arra, hogy a Klávé még mindig nem hozott egységes döntést Benedict feltételezhető feltámasztásának, valamint a londoni vérfarkas falka lemészárlásának ügyében, az Intézet Árnyvadászai szerencsére csupán elvétve járőröztek napközben, Sophie pedig az ebéd felszolgálása alatt készségesen a nephil tudomására hozta, hogy bár aznap ő és az Intézet vezetője voltak beosztva, Gideon és Adrien már legalább egy órája elhagyták az épületet, tehát felszabadult a napja. A hír hallatán Jem az arcán elterülő, hálás mosoly ellenére is bűnbánóan kanalazta magába a levesét, és anélkül sétált fel a szobájába, hogy megvárta volna a desszertet. Mélyen legbelül úgy érezte, az utóbbi napokban túl sok szabályt hágott át ahhoz, hogy a lelke képes legyen elviselni a semmittevést.

Éppen ezért, amint a tekintete rátévedt az éjjeliszekrényén pihenő, megsárgult könyvre, többé kérdés sem volt a fiú számára, hogy a könyvtárban fogja tölteni a napot. Mert még ha a legtöbb Árnyvadász családban nevelkedett nephilimhez hasonlóan ő is már fiatal korától kezdve a világukban alakot öltő démonok és a démonok véréből újjászületett Alvilágiak tanulmányozásával és kiismerésével töltötte idejének nagy részét, nem tudhatta biztosra, hogy Nimue feljegyzései nem rejtettek számára új információkat. Végtére is a gyógyító ismerte a szervezetében keringő méreg ellenszerét. A családját megtámadó démonról pedig soha korábban nem olvasott még az Intézetben található vaskos lexikonokban vagy az Alicantéból kikért tekercsekben.

Ahogy Jem ujjai eleresztették a könyvtár ajtajának kilincsét, és a karja visszahullott az oldala mellé, a fiú elkerekedett szemekkel vette tudomásul, hogy nem volt egyedül, és hogy a társasága olyan emberekből állt, akiket bár mindenkinél jobban szeretett, egy napig még szívesen elkerült volna. Tartott tőle ugyanis, hogy amint szólásra nyitotta volna a száját a közelükben, a parabataija a másodperc töredéke alatt átlátott volna rajta, vagy ami még rosszabb: ismételten számon kérte volna a titkai miatt. 

A fiatal Carstairs sohasem volt kimondottan jó színész. Ráadásul a barátjával való veszekedése óta úgy érezte, hogy a teljesítménye még több kivetnivalót hagyott maga után. Így amikor egy könnyed mosollyal az arcán megköszörülte a torkát, majd tett előre egy bizonytalan lépést, mintha Lily ametiszt nyakéke nélkül is képes lett volna hallgatózni a másik két Árnyvadász elméjében. Az Angyalra! Minden bizonnyal nevetségesen festett.

- Will Herondale a könyvtárban tölti a szabadidejét ahelyett, hogy kimerülésig püfölné az új gyakorló bábukat? Aggódnom kellene? - kérdezte az egyik szemöldökét enyhén felvonva. És bár Jem minden erejével azon volt, hogy a szavak játszi könnyedséggel peregjenek le az ajkairól, talán éppen ezért, de már azelőtt tudta, hogy azok túl természetellenesen hagyták el a száját, hogy az ujjpercei elfehéredtek volna a kezében tartott könyv körül.

A fiatal Herondale izmai pattanásig feszültek parabataija esetlen kérdése hallatán. A tekintete mégsem árulkodott a mellkasában egymásnak feszülő érzésekről. A csalódottságról, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy Jem hagyta kisétálni a szobájából ahelyett, hogy szembesítette volna mindazzal, amit nem akart hallani. A utálatról, amit önmaga iránt érzett, amiért képtelen volt olyan társa lenni a másiknak, akivel megoszthatta minden terhét. A félelemről, ami abban a pillanatban úrrá lett a testén, hogy Jem megpróbálta humorral álcázni a nyugtalanságát. A kétségbeesésről, ami hűséges cimborájává vált az elmúlt évek során. Végtére is, már attól a naptól kezdve tisztában volt vele, hogy Jem percei meg voltak számlálva, hogy gyermekként egymásba botlottak az Intézet gyakorlótermében.  Egyszerűen csak nem akarta elfogadni, és ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az emlékei legmélyére temesse az akkor még hollófekete hajú fiú figyelmeztető szavait.

- Nem mintha bármin változtatna, ha azt mondanám, hogy nem. Azt csinálsz, amit akarsz - válaszolta Will egy sértett szemforgatás kíséretében, amit látva Lily ösztönösen oldalába könyökölte a felvágott nyelvű fiút, jóllehet az már semmit sem segített a hármasra rátelepedő, fojtogató csöndön. A lány tisztában volt vele, hogy ez volt az első alkalom, hogy a két fiú egy légtérben tartózkodott a veszekedésük óta, mégis hihetetlennek tűnt a számára, hogy alig másfél nap alatt mennyire eltávolodtak egymástól. Mintha a mögöttük álló éveket egycsapásra eltörölte volna pár meggondolatlan szó és rosszul megfogalmazott érv.

Jem körmei apró, félhold alakú gödröket vájtak a tenyerébe, amikor a barátja egyik pillanatról a másikra felállt a kanapéról, majd se szó, se beszéd kiviharzott a könyvtárból. Egy része Will után akart menni, megmagyarázni neki mindent, és biztosítani afelől, hogy ha visszamehetne az időben, sem választana magának másik parabatait, a lábai mégsem engedelmeskedtek, amikor a szemei megállapodtak a kezében szorongatott könyvön. Egyetlen nap. Még egy nap, és az ellenszerrel a birtokában (vagy anélkül, végleg lemondva a reményről, hogy létezik ilyesfajta bájital) elmondja Willnek a teljes igazságot. Most azonban még túl korai lett volna beavatni a részletekbe.

Míg Jem mozdulatlanul állt a kanapétól alig pár lépésnyire, Lily elhúzott szájjal igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. Szavakat, amelyek könnyíthettek volna a barátja szívén, holott tisztában volt vele, hogy ha bárki, akkor a fiatal Carstairs még nála is jobban ismerte a tűzről pattant Árnyvadászt. Csakhogy bármennyire is törte a fejét, a lány egyetlen alkalmat sem tudott felidézni, amikor a két fiú ennyire kerülte volna a másik társaságát. Éppen ezért szükségét érezte annak, hogy emlékeztesse Jemet: Will olykor a lehető legbosszantóbb módokon szokta kifejezni, mennyire fontosak voltak számára a szerettei.

- Hiányzol neki. Egyszerűen csak...

- Tudom - szakította félbe Lily monológját a fiú egyetlen erőtlen, mégis gondosan megformált szóval. Nem kellett hallania, hogy Will aggódott érte ahhoz, hogy tudja, a barátja leginkább önmagára volt mérges, mintsem rá. Mennyivel könnyebb lett volna, ha őt gyűlölte volna a titkai miatt!

A beálló csendben Emily egy másodpercre sem vette le a szemét a fiúról. A tekintete szinte megszállottan igyekezett megfejteni a vonásaiban megbújó érzelmeket, mintha a titkai olyan apró részletekben rejtőztek volna, mint Jem vékony vonallá préselt ajkai vagy a nagyot ugró ádámcsutkája. S bár Jem sohasem rajongott különösebben a rá irányuló figyelemért, és ezúttal is kényelmetlenül érintette a dolog, egy szót sem szólt erről a lánynak miközben megkerülte a kanapét. Az Árnyvadász ügyelt arra, hogy a kettejüket elválasztó távolság ne legyen túl nagy, de mégis kellő teret biztosítson számára ahhoz, hogy anélkül lapozza fel Nimue jegyzeteit, hogy Lily fél szemmel beleolvashatott volna a könyvbe. 

- Will említette, hogy Demona meglátogatott aznap este - hozta fel a lány, mintha csak abban reménykedett volna, hogy ezzel a kijelentéssel majd képes lesz szétoszlatni a levegőben megülő feszültséget. Holott a szavai mögött megbújó, kimondatlan kérdések csak még inkább arra késztették Jemet, hogy előálljon a lehető legrövidebb, legsemmitmondóbb válaszokkal, amennyiben a lány alávetette volna egy "baráti" kihallgatásnak. Lily és Will ugyanis egyre inkább olyanok voltak, akár a borsó meg a héja. Jem pedig őszintén kételkedett benne, hogy a lány megtartotta volna a titkát, ha Will megostromolta volna a kérdéseivel. Azok után semmiképp, hogy a fiú mennyire mérges lett rá, amikor kiderült, hogy éveken át elhallgatta előle, mire képes az édesanyjától kapott ametiszt nyaklánc.

- Csak megköszönte, hogy ott maradtam mellette a Menedékhelyen - válaszolta a fiú egyszerűen, a kezében tartott könyvet könnyedén az ölébe ejtve. Jem tisztában volt vele, hogy Lilyvel gyakorlatilag együtt nőttek fel, és hogy éppen ezért a lány számára roppant gyanús lett volna, ha kerülte volna a tekintetét miközben egymással beszéltek. Reménykedett benne tehát, hogy már maga a tény, hogy a barátja szemeibe nézett, abba a hitbe ringatta a másikat, hogy a teljes igazságot hallotta vissza tőle.

Lily továbbra is felvont szemöldökkel mérte végig a fiatal Árnyvadászt, jóllehet annak ellenére, hogy szétfeszítette belülről a kíváncsiság, úgy döntött, hogy nem fogja a falhoz szegezni a kérdéseivel. Bízott Jem ítélőképességében. Ha úgy érezte, időre volt szüksége ahhoz, hogy megossza velük mindazt, ami a lelkét nyomta, nyomós oka kellett, hogy legyen, amiért elzárkózott előlük. A pedig lány hajlandó volt várni rá. A kezét is gondolkodás nélkül tűzbe tette volna érte. Pusztán abban reménykedett, hogy ezzel Jem is tisztában volt, és hogy a szíve mélyén tudta, hogy akárcsak Will esetében, tőle sem várta el senki, hogy egyedül cipelje a terheket.

- Keresel valamit? Segíthetek, ha gondolod - kérdezte a lány egy barátságos mosollyal a szája sarkában, készen arra, hogy egy időre maguk mögött hagyják a fojtogató témát. 

Amikor hónapokkal korábban Emily kénytelen volt újratanulni mindent, amit az Árnyvilágról tudnia kellett egy Árnyvadásznak, felfoghatatlanul rengeteg időt töltött az Intézet könyvtárában. Volt, hogy órákig járta a felcímkézetlen szekciókat annak érdekében, hogy az emlékezetébe vésse a vaskos lexikonok elsőre megfejthetetlennek tűnő rendszerezését. Volt, hogy addig görnyedt a démonokról szóló kötetek fölött, amíg a háta bele nem sajdult a kényelmetlen pozícióba. Volt, hogy óangol szövegeket fordított a nyelv egy könnyebben felfogható változatára szimplán azért, mert belefájdult a feje a barokk körmondatokba. Egy szó mint száz. Amennyiben Jem azért jött a könyvtárba, hogy válaszokra bukkanjon, a lánynál jobb tanácsadót keresve sem találhatott volna. Mégis, a fiú szinte gondolkodás nélkül megrázta a fejét.

- Nem szükséges. Többet segítene, ha utána mennél, még mielőtt valami ostobaságot csinál -  utasította vissza az ajánlatot a fiú egy könnyed fejcsóválással, és bár az ajkairól lepergő válasz hallatán Lily csalódott mosolyra húzta az ajkait, be kellett látnia, hogy Jemnek igaza volt. Ha a fiúnak nem állt szándékában az orrára kötni, hogy miért viselkedett annyira furcsán az utóbbi időben, többet segített volna a barátain, ha szemmel tartja az önpusztító viselkedésre hajlamosabb nephilimet.

- Hát persze - válaszolta a lány egy biccentéssel még mielőtt felállt a kanapéról és a kezében tartott könyvvel a boszorkánymesterekről szóló szekció felé vette az irányt. A bőrkötésű naplót még az egyik legelső londoni intézetvezető írta, piciny mérete egészen eltörpült a két lexikon mellett, amelyek közé vissza kellett préselnie.

Habár az ujjai viszkettek azért, hogy ismételten belelapozhassanak az ölébe ejtett, sokak által elfeledett feljegyzésekbe, Jem türelmesen megvárta, hogy Emily léptei elvezessék őt a könyvtár ajtajáig, csak ezt követően vetette bele magát a különös gonddal megírt sorokba. Ugyan a gyógyító - vagy az őt eltemető tanítványa - gondoskodott arról, hogy a könyvet a nedves talaj ellenére se érje túl sok nyirkosság a ládika titkos rekeszében, a megsárgult lapokon itt-ott egészen elmosódott a tinta, ami kellően megnehezített az olvasó dolgát. Nem mintha a fiú panaszkodott volna. Jem egy cseppet sem bánta, hogy nem volt minden utasítás a legegyértelműbb a számára. Örült, hogy legalább abban nagy százalékig biztos lehetett, hogy jó úton járt a gyógyulása felé.

- Jem? - Lily hangja a meglepetés erejével rántotta vissza a fiút a valóságba. A lány kilincset szorongató alakja láttán pedig Jem kis híján elnevette magát: mégis miféle csapnivaló Árnyvadász figyelmét volt képes elkerülni a tény, hogy nem volt teljesen egyedül?

- Hm?

A fiúnak nem volt szüksége rúnákra ahhoz, hogy hallja, amikor a lány torkából felszínre szökött egy meggyötört sóhaj. Mégis minden erejével azon volt, hogy elhitesse magával: csupán a képzelete játszadozott vele. Egyetlen nap. Még egy nap, és ha kell, térden csúszva fog a barátai bocsánatáért könyörögni. De előtte meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy az ellenszer valóban működött, és hogy a szavai nem keltenek hiú reményeket a szeretteiben. Jem ugyanis mindenkinél jobban tudta, milyen érzés volt, amikor a szíve meghasadt a csalódottságtól. Nem állt szándékában szárnyakat adni a barátainak pusztán azért, hogy később ne legyen ott velük, amikor el kellett volna kapnia őket.

- Megértem, hogy nem akarsz beszélni róla, tényleg, de tudnod kell, hogy mindannyiunk számára nagyon fontos vagy. Ha elzárkózol előlünk, az épp olyan, mintha elveszítenénk - hozta a fiú tudomására a lány, amikor végre valahára sikerült rátalálnia a megfelelő szavakra. Szavakra, amelyek ellopták a választ Jem nyelve hegyéről.

- Én...

- Legalább vele beszélj - kérte Lily egy fanyar szájhúzással, és amint Jem egy kurta bólintással a tudomására adta, hogy úgy lesz, a lány végleg maga mögött hagyta a könyvtárt. Ahogy a keményfa ajtó visszacsúszott a keretébe, annak hangja hosszú percekig visszhangzott a légtérben, jóllehet a fiú azon sem lepődött volna meg, ha csupán az ő fejében érződtek volna egy kisebb örökkévalóságnak a másodpercek, amelyek elteltek a lány távozása és a beálló némaság között. A bűntudat kezdett teljesen az agyára menni.

Amint a Hold a horizont alá szorította a Napot, Demona a hátára dobta a táskáját benne a topáz színű szemekkel megátkozott boszorkánymesternek ígért holmival, majd elcsente Mathiastól a kulcsait, és felpattant a férfi motorjára. Bár kétségtelen, hogy természetfeletti gyorsaságát használva sokkal hamarabb eljuthatott volna a londoni Intézet kapujához, az előző éjszaka tükrében úgy döntött, nem kényszeríti Jem Carstairst arra, hogy tartsa vele a lépést. Persze, amennyiben a fiú kérdőre vonta volna a különös választása miatt, a vámpír szemrebbenés nélkül letagadta volna, hogy a fiú állapotának bármi köze lett volna a döntéséhez. Mégis ki mondta, hogy az Éjszaka gyermekei nem közlekedhettek motorral? Főleg, hogy Mathias éjfélkék járgányának vázát átitatta a mágia mióta az a részeg, hüllőszerű boszorkánymester pár éve elvesztett ellene egy fogadást a Phantom Caféban.

Demona meglepetésére, a nephil anélkül ült fel mögé a motorra, hogy akárcsak egy szót is szólt volna hozzá, és bár a lány egy piciny része őszintén kételkedett benne, hogy Jem reakciója a normális kategóriába tartozott, az emberi érzéseket megvető fele örült, amiért némaságba burkolózva telt az út, majd a boszorkánymester ajtajáig vezető pár lépcsőfok. Hiszen mégis miről beszélgethettek volna? Hogy remélték, Nimue receptje valóban segíteni fog az Árnyvadásznak? Vagy hogy mélyen legbelül egyikük sem bánta volna, ha időről-időre ismét keresztezték volna egymást az útjaik?

A gondolataiból végül Jem elakadt lélegzetének hangja, és szívének egyre gyorsuló üteme szakította ki az Alvilágit, de Demona még annak ellenére is megtartotta magának a kíváncsiságát, hogy a küszöb másik oldaláról rájuk mosolygó boszorkánymester jelenléte egyértelművé tette, hogy a nephil Kirke miatt érezte magát kényelmetlenül. Hah! Szóval ismerték egymást. A lány maga sem tudta, miért feltételezett bármi mást.

- Kerüljetek beljebb! - kérte őket a férfi ugyanazzal a széles mosollyal az arcán, ami miatt a vámpírnak minden találkozásuk alkalmával kedve támadt átrendezni állkapcsának erős vonalát. Demona utálta, amikor valaki hamis boldogság mögé rejtette a titkait. Ugyanis a legtöbb esetben az ilyen titkok - azok, amelyeket ravasz vigyorba öltöztettek a tulajdonosai -, elképzelhetetlen sötétséget rejtettek magukban.

Miután az Árnyvadász visszautasította a boszorkánymester ajánlatát, hogy átveszi tőle a kabátját, és egy könnyed legyintéssel felvarázsolja azt a bejárat mellé felszerelt fogasok egyikére, Jem némán figyelte ahogy a két Alvilági váltott pár szót, majd Demona kifizette a másik szolgálatait egy viaszpecséttel lezárt borítékba bújtatott levéllel. Ha őszinte lett volna önmagával, bevallotta volna, hogy aggasztotta, miféle információt adott át a lány az őt méregető férfinak, mégis, amikor a vámpír egy szemforgatást követően visszasétált a fiú mellé, meglepően könnyű volt félresepernie az előző gondolatait. Bármit is adott fel a lány azért, hogy Kirke ilyen hamar fogadja őket, nem rá tartozott.

Habár a rituálé több olyan hozzávalót is megkövetelt, amiről a nephil biztosan tudta, hogy roppant körülményes volt beszerezni, Kirke alig fél óra alatt előkészített mindent, amire a recept szerint szükségük volt. A porrá zúzott gyógynövények illatának intenzív egyvelege hamar elkábította az Árnyvadászt, aki így csupán akkor eszmélt rá, hogy az Alvilági belekezdett a szertartásba, amikor az egy finom vágást ejtett Jem tenyerén, és belecsöpögtette a vérét a tálba, mint a neutralizálni kívánt démonméreg helyettesítőjét. Kirke topáz színű szemei jelzőfényként világítottak a sötét szobában, amikor a könyvbe vésett szavak, akárcsak egy imádság, másodszor, majd harmadjára is leperegtek az ajkairól. Az egész nem tarthatott tovább pár elnyújtott percnél, Jem mégis úgy érezte, hogy éveket öregedett, mire a hármójukat körülölelő, sűrű, kékes füst feloldódott a levegőben.

- Részemről megvolnánk, viszont a feljegyzések alapján a főzetet még meg kell érintenie a felkelő nap első sugarainak mielőtt az ihatóvá válna - hívta fel a boszorkánymester a lap aljára vésett, apró lábjegyzetre az Árnyvadász figyelmét még mielőtt egy széles mosollyal az arcán egy fiolába öntötte a tál tartalmát, majd odanyújtotta Jemnek az egyetlen elkészült adagot. Demona nem tudta nem észrevenni, hogy a felhasznált összetevők mennyisége ellenére alig háromnegyedéig ért a sötét folyadék az amúgy is pici üvegcsének.

Jem gerincén végigfutott a hideg, amikor az ujjai körbefonták a főzetet. A korábban látott füst ellenére fagyos volt, akár a téli éjszakák és a fiú kíváncsi lett volna, hogy vajon a Nap első sugarai bármit is változtatnak-e a hőmérsékletén vagy a színén, amiből majd tudni fogja, hogy fogyaszthatóvá vált a számára. Egy része remélte, hogy igen, ugyanis esze ágában sem volt a kelleténél több időt Kirke lakásán tölteni. Nem is beszélve arról, hogy a boszorkánymester szavaiból kivehető volt, hogy ő sem rajongott túlzottan a kéretlen társaságért. Úgy tűnt, amikor nem épp az édesanyjától örökölt gyógyszeres ládát próbálta alku tárgyává bocsánati a szolgálataiért cserébe, ő sem rajongott a fakó Árnyvadászért.

- Nem jössz? - kérdezte Demona pár lépéssel a bejárati ajtótól, éles hangjával sikeresen kiszakítva a nephilt a gondolataiból. Jem hümmögve sietett a vámpír után, mielőtt észbe kapva egy felszínes biccentéssel gyorsan elköszönt a vendégeiről ügyet sem vevő Alvilágitól.

A novemberi hideg pillanatok alatt utat talált a fiú kabátja alá, de Jem túlságosan izgatott hangulatban volt ahhoz, hogy a teste észrevegye a bőrébe maró szelet. Vagy a feléjük sétáló alakokat, akik egy-kettőre elállták az útjukat Mathias éjfélkék motorjához.

- Mi a... - szitkozódott a vámpír, készen arra, hogy a földhöz vágjon mindenkit, aki azt hitte, hogy büntetlenül ujjat húzhat velük, ám amint a szemfogai felszakították a legközelebb álló férfi nyakát, annak fekete vére megbénította Demona testét. Az Alvilági négykézlábra esve igyekezett felöklendezni a szervezetébe kerülő mérget; mindhiába. A próbálkozásai olyanok voltak, akár halottnak a csók. Semmit sem változtattak a végtagjainak irányíthatatlan remegésén, vagy a fejének őrjítő lüktetésén.

Jem ezt látva azonnal az övére csatolt szeráfpengéért nyúlt, de még mielőtt imádságba foglalhatta volna annak az angyalnak nevét, aki életre hívhatta volna pusztító erejét, az egyik alak a sikátor falának vágta, a fiú teste pedig ernyedten terült szét a mocskos kövön. Az utolsó dolog, amit Demona képes volt kivenni az egyoldalú küzdelemből még mielőtt őt is magával ragadta volna a sötétség, az Jem volt, a fiú homlokát vörösre festő vér, valamint az összetört fiola, aminek tartalmával groteszk módon keveredtek össze a földre csöppenő, bíborvörös cseppek.