Amikor Jem kis híján orra bukott a saját lábában, Sophie anélkül kapott a fiú karja után, hogy különösebben belegondolt volna abba, mit csinált, mégis keserű grimaszra húzta a száját, amikor az Árnyvadász kelletlenül lerázta magáról a kezeit. Hiszen csupán segíteni akart! Ha valakitől, hát Jem Carstairstől ennél valamivel több finomságot várt, de tudta jól, hogy ennek még gondolatban sem szabadott volna megfordulnia a fejében. Ki volt ő, hogy bármit elvárjon egy nephiltől? Pusztán azért, mert családjaként tekintett az itt élő Árnyvadászokra, nem vált velük egyenlővé. Ellátni a sérült fiú sebeit nem tartozott a munkakörébe. Bezárni a nyitva felejtett bejárati ajtót? Annál inkább.
Sophie összeszorított ajkakkal sétált el a bejáratig, majd ugyanezzel az érzelmektől mentes, eltökélt arckifejezéssel hajolt le a padlóra esett rongyért. Mégis, minden elhatározása, hogy ne anyáskodjon a sérült nephil felett semmissé vált, amikor Jem megbotlott az egyik lépcsőfokban. Egy lemondó sóhajt követően, a cselédlány anélkül sietett az Árnyvadász után, hogy utána kiáltott volna, hogy legyen óvatosabb.
Jem eközben töretlenül törtetett előre, egyenesen az első emeleti gyakorlóterem felé, amit még annak ellenére is üresen talált, hogy nemrég kaptak új gyakorlóbábukat a York-i Intézetből. Az Angyalra! Hát már ennyire nem ismerte a saját parabataiját? Jem bármire megesküdött volna, hogy Will a könyvtári összeszólalkozásukat követően minden felgyülemlett mérgét vagy ezeken a fémből öntött, késsel felszerelt bábukon, vagy a Phantom Caféban fogja levezetni. Mégis, amikor alig fél órája berontott az Alvilági kocsmába, sem Trixi, sem Belle, sem a Willt gyűlölő, zsémbes vérfarkas csapos nem tudta megmondani, merre lehetett a fiú.
Ahogy tett egy bizonytalan lépést hátra, Jem felkarja beleütközött Sophie vállába, a lány fejében ugyanis meg sem fordult, hogy a másik ilyen hirtelen kifordul a teremből, a fiú pedig épp úgy, ahogy a könyvtárban vagy a sikátorban, ezúttal sem vette észre, hogy nem váratlan társasága akadt. A tény, hogy az elmúlt huszonnégy órában ez volt a harmadik alkalom, hogy képtelen volt felmérni a közvetlen környezetét, minden más szituációban aggasztotta volna az Árnyvadászt, de ezúttal nem számított semmi, csak Will és Emily. Meg kellett találnia Willt és Emilyt.
- Beszélnem kell Will-lel. Vagy Emily-vel - szűrte ki a fogai között, a tekintetét a lányról először a lépcsők, majd Lily régi szobájának irányába csúsztatva. Egy röpke másodpercig fogalma sem volt, hogyan tovább. Hogy merre kellett volna keresnie a barátait, vagy hogy vajon tényleg az lett volna a legbölcsebb döntés a részéről, ha tovább keresi őket ahelyett, hogy inkább más segítség után nézett volna. Habár a fiúnak évei voltak arra, hogy hozzászokjon az idő sürgető, véges természetéhez, ezúttal képtelen volt elfogadni akár csak a gondolatát annak, hogy túl gyorsan száguldottak el mellette a másodpercek. - Bárkivel.
Sophie ajkai résnyire nyíltak, amikor Jem fakó ujjai a felkarja köré csavarodtak, jóllehet a tekintete összeszedettségről árulkodott, amikor pillanatokkal később Lily szobájának irányába bökött a fejével. Habár a lány minden porcikája könyörgött neki, hogy hátráljon el a fiútól, a lelke mélyén tudta, hogy Jem sosem lett volna képes szánt szándékkal bántani őt, felzaklatott lelkiállapot ide vagy oda. Éppen ezért a kiképzése ellenére sem alkalmazta a Gideontól tanult praktikákat, de még csak arra sem hívta fel a fiatal Carstairs figyelmét, hogy az ujjai minden bizonnyal lila foltokat fognak hagyni a bőrén. Nem akarta, hogy az esetleges bűntudat még több súlyt helyezzen a nephil mellkasára.
- Will úrfiék nemrég jöttek vissza. A szobájukban vannak - hozta a fiú tudomására Sophie a tőle megszokott, törődő hangon, mire Jem gondolkodás nélkül az oldala mellé ejtette a lányt szorongató kezét, és szó nélkül a megadott irányba sietett.
Amikor végül elért az ajtóhoz, Jem életében először anélkül tépte fel a nyílászárót, hogy kopogásra pazarolta volna az idejét, aminek következtében az első dolog, amivel szemben találta magát az egy levegőért könyörgő Emilyt szorongató, félmeztelen Will volt. A fiú elkerekedett szemekkel és vörösre vált arccal figyelte a barátait. Azt, ahogy Will karjai védelmezően a mellkasához húzták a lányt, ahogy a parabataijának teste egyik pillanatról a másikra megfeszült, és ahogy ezt kihasználva, Lily játékos csókot lopott szerelme kicserepesedett ajkairól. Azt, ahogy az elvárt reakció hiányában a lány összeráncolt homlokkal, aggódva próbálta megfejteni a Will szemeiben izzó érzelmeket, majd a tekintetét követve az ajtó irányába fordította a fejét, és Jem véres arca láttán a torkában rekedt a levegő.
Emily egy másodpercig sem hezitált, amikor lefejtette magáról Will karjait és a sérült barátjához rohant.
- Te jóságos ég! Mi történt? - Lily tenyerei a fiú állkapcsának két oldalára simultak, ahogy finoman elfordította a fejét, hogy jobb rálátása nyíljon a sebre.
- Elvitték… - motyogta az orra alatt, egyik kezével még mindig a kilincset szorongatva, mintha csak az tartotta volna a felszínen.
- Kit? Jem, figyelj rám! - kérte a lány, amikor a másik annak ellenére sem folytatta a beszámolóját, hogy kellő időt kapott a gondolatai rendszerezésére. Lily összeszűkített szemekkel fogta az ujjai közé Jem állát, hogy aztán egy könnyed mozdulattal szemkontaktusra kényszerítse a barátját. Lehet, hogy pár órája még önként hunyt szemet a fiú titkai felett, de Jem állapota láttán ezúttal nála is betelt a pohár. Ha hagyta volna, hogy a barátja egyedül birkózzon meg mindazzal, amit hetek óta rejtegetett előlük, pusztán azért, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem merte megosztani velük a problémáját, sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem lett volna mellette, amikor Jemnek tényleg szüksége volt rá. És mind tudták, hogy nem ő volt az egyetlen, aki így érzett. - El kell mondanod, mi történt pontosan!
Egy végtelenségnek tűnő másodpercig csupán a fiú nehéz, fájdalomtól és kimerültségtől terhes lélegzetvételének hangja töltötte meg a szobát, majd Jem Lily csuklója köré fonta az ujjait és lefejtette magáról az Árnyvadász kezét.
- Demonával ellátogattunk egy boszorkánymesterhez, aki… - kezdte, a tekintetét eleinte a saját cipőjén tartva. Mintha az elmúlt hetekben megszokott ritmus egyszeriben felülkerekedett volna a fiú korábbi szokásain, Jem anélkül hagyta ki a lehető legtöbb konkrétumot a mondandójából, hogy azt észrevette volna. Éppen ezért Will elégedetlen prüszkölése és szemforgatása tett arról, hogy a rosszallása ne kerülje el barátja figyelmét. - Kirke segített nekünk elkészíteni az ellenszert. Igen, azt az ellenszert - ismételte el Jem sebtében, még mielőtt Will visszakérdezhetett volna, jóllehet a megdöbbent fiú azután sem volt képes összezárni a száját, hogy a Lily a vállára fektette a tenyerét. - De még mielőtt megihattam volna, ránk támadtak. Hibridek. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen. Mire felébredtem, Demona már nem volt sehol.
Ha bárki rákérdezett volna, Emily annak ellenére sem lett volna képes megmondani, hogy vajon Jemnek szándékában állt-e tovább folytatni a monológját, hogy a szemei egy pillanatra sem hagyták el a fiú fakó arcát. Will dühe ugyanis bomba módjára robbant mindkettejük képébe.
- Azt akarod mondani, hogy találtatok gyógymódot a mérgezésre, és csak most mondod? - kérte számon a barátját a fiatal Herondale, egyik kezével Jem felsője után kapva, a másikkal pedig az ajtó élének támaszkodva. Lily a beszélgetés kezdete óta először, nem tudta eldönteni, hogy kinek a szájára kellett volna nagyobb figyelmet szentelnie, hogy leolvasva az arról legördülő szavakat, megértse, mi történik pontosan. Az ametiszt nyakék hiánya mázsás súlyként nehezedett a mellkasára. De tudta, hogy ha a bevetéseken kívül is hordta volna az ékszert, ha túl hamar kérte volna a fiú engedélyét arra, napközben is rajta lehessen, Will sosem bocsátotta volna meg neki, amiért annak idején eltitkolta előle az erejét.
Így hát jobb ötlet hiányában úgy döntött, hogy megpróbál egy kis értelmet beszélni Willbe ahelyett, hogy felkutatná a miérteket. Akkor és ott egyébként sem számított más, csak Jem tetteinek előre nem látott következménye: a londoni vámpírkirálynő húgát ért támadás.
- Will!
- Ne mondd, hogy téged egyáltalán nem zavar, hogy egy vámpírral ment megkeresni, amikor egész idő alatt itt voltunk neki! - ripakodott rá a lányra, aki bár csupán csak a második felét kapta el a felháborodott mondatnak, ennyi is bőven elég volt a számára ahhoz, hogy tudja, mind a ketten vékony jégen táncoltak a nephilnél. Jem összegyűrt felsője és Will fehér ujjpercei úgyszintén az arcába üvöltötték, hogy egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul megfogalmazott mondat elég lett volna ahhoz, hogy a fiú kiviharozzon az épületből. Azt pedig semmiképp sem engedhették meg maguknak ilyen kritikus időkben.
- Most nem ez a lényeg, és ezt te is jól tudod! - replikázta a lány, tekintélyt parancsoló kijelentésével belefojtva a fiúba bárminemű ellenkezést. Tudván, hogy fikarcnyi esélye sem volt Lilyvel szemben, Will durcásan fordult vissza Jem felé, akivel hosszú másodpercekig nézett farkasszemet mielőtt végleg szabadjára engedte volna. Egyikük sem tudta pontosan, mit érzett, amikor hirtelen egy lépést nőtt a közöttük húzódó távolság. - Szólnunk kell Gideonnak a támadásról és Demonáról, hogy figyelmeztetni tudja Cassandrát.
Will elhúzott szájjal, kelletlenül vette tudomásul szerelme szavait, majd alig egy lélegzetvételnyi szünetet követően, már valamivel nyugodtabban, önként nyúlt Jem karja után, hogy a hóna alá csúsztatva a testét, átvegye a sérült nephil testsúlyának egy részét.
- Gyere! Így mégsem indulhatsz háborúba - morogta az orra alatt, mielőtt ellenkezést nem tűrve az ajtó irányába húzta a barátját. Nem kérdezett rá, hogy a másik hol hagyta a jáde pálcáját (az üres edzőterem padlóján), vagy hogy miért nem gyógyította be a saját sebeit rögtön azután, hogy magához tért abban a sikátorban, amit korábban említett (először teljesen megfeledkezett erről a lehetőségről, majd mire az eszébe jutott, már túl késő lett volna visszamenni az irónjáért a sikátorba, ahol kieshetett az övéből), csak vonszolta őt maga után, amíg el nem értek a fiú saját szobájáig.
Will nem bajlódott azzal, hogy egy lábon egyensúlyozva becsukja maguk mögött az ajtót. Helyette egészen az ágy széléig kísérte a parabataiját, majd elővette a saját irónját, és nekilátott az iratze rúna megrajzolásának. A csönd, ami mindeközben a két fiúra ereszkedett, nehéz volt és ragacsos, mintha egy rutin bevetés során óvatlanul futóhomokba sétáltak volna mind a ketten. Az Angyalra! Mégis mikor távolodtak el ennyire egymástól? Mikor váltak sértődött barátokból távolságtartó bajtársakká, majdhogynem idegenekké?
Válasz híján Will volt az, aki először elkapta a tekintetét a másikról, majd hátat fordítva Jemnek, a fiú gardrób szekrényéhez lépett, és levett a felső polcról egy tiszta pamut felsőt és egy színben passzoló, fekete nadrágot. Bármi, ami akárcsak egy kicsit is segített elterelni a figyelmét a problémáikról, jobb volt, mint a súlyos vádakat magában hordozó némaság. Ugyanis Will még nem állt készen arra, hogy bocsánatot kérjen, vagy hogy elfogadja, hogy ő sem volt teljes egészében ártatlan. Talán, ha egy kicsit érettebben állt volna hozzá bizonyos dolgokhoz, ha nem uralkodtak volna el rajta olyan könnyen az érzelmei, akkor Jem sem érezte volna úgy, hogy tojáshéjon kell járkálnia a közelében. Akkor talán képes lett volna rábízni a titkait.
Will pár röpke másodpercig önmagával vitatkozva igyekezett eldönteni, hogyan kellett volna lereagálnia a hallottakat. Egy része ugyanis mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjenek a kettejüket elválasztó csatabárdok. A távolság, a keserűség, a megbántottság, a bizalmatlanság. Egyik sem illett bele az őket egymáshoz láncoló, szent kötelékbe. Mégis, ha elfogadta volna, hogy a barátja mindent csakis érte tett, az ő lelki nyugalmáért, akkor az azt jelentette volna, hogy minden Will hibája volt, hogy Jem valaki sokkal jobbat érdemelt nála. Valakit, aki mellett már évekkel korábban rátalálhatott volna az ellenszerre. Így hát ahelyett, hogy elfogadta volna a másik bocsánatkérését, vékony vonallá préselt ajkakkal, lemondóan nézett vissza a válla felett az ágyon ülő Árnyvadászra.
- Csalódnom? - kérdezte keserűen. - Szerinted most mit érzek?
Még mielőtt a csönd magához ölelhette volna mindkettejüket, Will az ajtó kilincsére helyezte izzadt tenyerét, majd kilépett a folyosóra, és egy újabb, félelemből és önutálatból kovácsolt falat emelt közé és parabataija közé.
Amint Jem a monológja végére ért, Gideon maga elé vett egy darab papírt, és az irónja segítségével azonnal nekilátott a Cassandrának címzett tűzlevél megírásának. Mert bár a torkát kaparták a kelletlenül visszanyelt, gondterhelt sóhajok, mint a londoni Intézet vezetője, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy a kialakult helyzet aggasztó mivolta maga alá rántsa. Ha még azelőtt meg akarták találni Demonát, hogy az apja elvakult bosszúvágyból megölte volna - vagy, ami még rosszabb: hibrid szörnyeteggé változtatta volna, hogy aztán vele ölesse meg a vámpírklán vezetőjét -, akkor jól kidolgozott és kellően alapos tervre volt szükségük. Méghozzá a lehető leghamarabb.
Éppen ezért az Intézet vezetője nem kérte számon James Carstairst, amiért a támadás előtt az engedélye nélkül Kirke lakásán tartózkodott, és nem kérdezett rá arra sem, hogy miféle kapcsolat fűzte Demonához. Helyette írt egy rövid, de lényegre törő levelet Calebnek, majd az idrisi Tanácsnak, abban reménykedve, hogy a Klávé végre valahára elismeri majd, mekkora veszélyt jelentett Benedict az Árnyvilágra, és a segítségükre sietnek majd, amint egy keresővarázslat segítségével megtalálták, merre bujtatta a vámpírhercegnőt.
- Ez túl egyszerű - jelentette ki Emily, amikor alig egy fél órával később, a könyvtár egyik keményfa asztala fölé hajolva, Caleb igézete rátalált a lányra London külvárosában. A tény, hogy Benedict birtokában volt a Fekete Könyv annak minden tiltott varázsigéjével együtt, és legalább egy vagy két hűséges boszorkánymester, akik képesek voltak használni mindezeket anélkül, hogy felemésztette volna őket a könyv ereje, arra engedett következtetni, hogy amennyiben valóban rejtve szerettek volna maradni az ellenségeik elől, mindenkinek vért kellett volna izzadnia azért, hogy igazi nyomra bukkanjon. Valami tehát nagyon, de nagyon nem stimmelt.
És ezzel a könyvtárban tartózkodó nephilek közül senki sem volt képes vitába szállni, így hát mind egy-egy erélyes bólintással adtak igazat a lánynak.
- Ez csak azt jelenti, hogy nem fogunk unatkozni - replikázta a fiatal Herondale, mindkét tenyerét az asztal lapjára csapva. Habár az intézet vezetője a legtöbb esetben nem értékelte a fiú ehhez hasonló, gondtalan megjegyzéseit, hiszen mindig is úgy tartotta, hogy ez a vicceskedő mentalitás komoly veszélyt jelentett a terepen harcoló Árnyvadászokra, ezúttal egy halvány mosollyal a szája szélén figyelte, ahogy Will megpróbálta felszítani a szobában eluralkodó, lankadt harci szellemet.
A fogaskerekek eszeveszett tempóban pörögtek a fiatal vezető agyában, ahogy a gondjaira bízott nephilekről először a gyöngyházfénnyel ragyogó térképre, majd a boszorkánymester mellett álló Adrien Whitelawra siklott a tekintete. Ha a legutóbbi hibrid támadás éjszakáján meggyilkolt tanácstag fiát nem éppen azzal a szándékkal küldték volna a londoni Intézetbe, hogy rajtuk tartsa a szemét, már abban a másodpercben útnak indult volna, hogy Caleb megadta számára a szükséges koordinátákat. Így azonban kétszer is meg kellett gondolnia, hogy milyen sorrendben adta ki a parancsokat. A vészterhes idők ugyanis pontosan olyan tökéletes, mondvacsinált indokokat és lehetőségeket biztosítottak a hatalmon lévők számára, amennyiben meg akartak szabadulni az őket fenyegető erőktől, mint amilyen vissza nem térő alkalmat nyújtottak a lázadóknak és az idealistáknak.
- Semmi hír a Tanács felől? - kérdezte a tőle telhető legkimértebb hangszínen, mire Adrien lemondóan megrázta a fejét. Előző éjszakai jelentése óta ugyanis egyetlen szót sem hallott az Inkvizítor és a Tanács többi tagja felől, mintha a tény, hogy Benedict komoly veszélyt jelentett az Árnyvilágra egy csöppet sem izgatta volna az idősebb generációt.
Gideon egy beletörődő sóhajjal konstatálta, hogy az idrisi Árnyvadászok jóváhagyása nélkül, önmaga kell meghoznia a végső döntést, méghozzá amilyen hamar csak lehetett. Az ugyanis még Cassandra felháborodott válaszlevele nélkül is egyértelmű lett volna a számára, hogy amennyiben a nephilek bürokratikus lassúsága miatt lesznek képtelenek megmenteni az elrabolt vámpírt, a londoni klán királynője az Egyezményre fittyet hányva, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a helyi Árnyvadászok mélységesen megbánják az arroganciájukat. És egy nephil-Alvilági háború kirobbantása volt az utolsó dolog, amit Gideon el szeretett volna érni intézetvezetői pályafutása alatt.
- Rendben. Akkor mint a londoni Intézet igazgatója, ezennel engedélyt adok arra, hogy Demona után menjetek. Viszont valakinek itt kell maradnia, ugyani… - kezdte, de még mielőtt az utasítások végére érhetett volna, Adrien egy jól időzített közbeszólással Gideonba fojtotta a szót.
- Te jobban ismered Benedictet. Majd én maradok, és közben megpróbálom meggyőzni őket, hogy küldjenek erősítést - ajánlkozott, érvelésével egy hálás mosolyt csalva a fiatal Lightwood arcára. Ámbár kimért mondataikon kellően megmutatkozott, hogy még nem bíztak meg teljes egészében egymásban, a délelőtti, közös járőrözésükhöz hasonlóan, ezúttal is tettek egy lépést egy hűségen és elkötelezettségen alapuló kapcsolat kiépítése felé.
- Köszönöm, Adrien.
Demona mindeközben egy dohos alagsor téglából felhúzott falának felszülve igyekezett darabjaira törni a végtagjait gúzsba kötő láncokat. Csakhogy a szervezetét belülről felemésztő hibrid méreg jobban legyengítette, mint bármely vasfűből készített bájital. Vérző sebei pedig szépen, lassan eltörpültek a testén sorra megjelenő és azt lilára és éjkékre színező zúzódások mellett.
Az arcába hulló, ragacsos tincsek és a szemét csípő izzadság ellenére, a lány azonnal felismerte a szertartást, aminek az előkészítéséhez rögvest nekilátott a helyiségbe lépő, szőke varázsló. Korábbi elfogatása alkalmával ugyanis legalább tucatszor végignézte azt, ahogy számára kedves és ismeretlen Alvilágiakat egyaránt kísérleti patkánynak használt a Benedict Lightwoodot fanatikusan imádó boszorkánymester. Csakhogy az apró termetű, szív arcú nő mozdulataiban megbújó, elegáns magabiztosság semmiben sem hasonlított Reid Garwin szinte már állatias megszállottságához. És a sikátorban látott, emberarcú bestiák puszta létezése is azt sugallta a vámpír számára, hogy a szöszi értette a dolgát. A pokolba! El kellett tűnnie a kisasztalra helyezett Fekete Könyv közeléből, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.
A vámpír összeszorított állkapcsa ellenére könnyedén utat tört magának egy, a torkát kaparó, nyöszörgő sóhajok közül. A mocskos padlónak csapódó térdei láttán pedig, a lány semmi másra nem tudott gondolni, csak Jemre. A fiú homlokán lomhán csordogáló vérre. A földre hulló üvegcse hangjára, ami újra és újra lejátszódott az elméjében, akárcsak egy beakadt dallam egy régi lemezjátszón. Remegő alsó ajkába harapva, Demona maga is meglepődött, mennyire fájt a szíve amiatt, hogy nem volt idejük felhasználni az ellenszert. Mégis mióta volt ennyire fontos a számára a fiú?
Az Alvilági egy kintről beszűrődő dulakodás tompa, mégis félreismerhetetlen hangjára kapta fel a fejét. Ajtócsapódásra. Földre hulló üvegszilánkok játékos dallamára. Zihálásra, és elsuttogott angyalnevekre. A tüdőből kipréselt levegő, elcsukló, fülsiketítő csendjére. Szinte a nyelve hegyén érezte a csata hevében elhullajtott vér bizsergető ízét.
Az alagsor ajtaja nagy hévvel csapódott a téglafalnak, és amikor Demona tekintete találkozott a küszöbön álló férfiéval, összeszorult a gyomra. A Benedict szája szélén megbújó, elégedett mosoly nem hagyta nyugodni a vámpírt.
- Megölni. Mindet - parancsolta az eszét vesztett nephil a sarokban megpihenő hibrideknek, miközben a kezével egy határozott mozdulattal a háta mögötti folyosó felé intett.
A férfi szemeiben csillogó elégedettség a Napnál is világosabbá tette, hogy minden a tervei szerint alakult. És bár a kikötözött Alvilági minden porcikája könyörgött azért, hogy tegyen valamit, akármit, Demona túl gyenge volt ahhoz, hogy felhívja a megmentésére érkező Árnyvadászok figyelmét arra: egyenesen Benedict csapdájába sétáltak.
Szió!
VálaszTörlésSzegény, szegény Jem, retteneges állapotban van, de azért Sophiet is sajnálom, mert tényleg csak segíteni akart. De Willék meg well, nem volt olyan kínos mint gondoltam volna, bár nem a legjobban tálalta Jem a dolgot az biztos. Tetszik hogy még mindig figyelsz Lily korlátaira ami itt jól kijött. S bár megértem Willt hiszen a parabataija, a legjobb barátja titkolózik előtte, de a szívem szakad meg Jemért főleg ahogy közeledünk a végéhez. Annak örülök hogy nem vártak a Tanácsra, mert tudjuk milyenek lehetnek, de kíváncsi leszek mennyire lesz sikeres az akció főleg bogy csapda. Demona meg yey beismerte magának is hogy törödik Jemmel, baby steps!! Ennek a résznek már nagyon tetőpont buildup érzete volt úgyhogy izgatottan várom a folytatást!
Ölellek!
Drága!
TörlésÍgy jobban belegondolva azt kell mondjam, hogy Jem jól járt Cassandra Clare-rel, mert ebben a történetben nem nagyon kegyelmezek szegénynek. :(
Jól esik, hogy észreveszed az apróságokat is, főleg, hogy van, amikor már a vázlat megírása után, a tényleges írás közben jut eszembe, hogy damn! Itt Emily nem hallhat mindent a nyakéke nélkül még akkor sem, ha már jobban megy neki a szájról olvasás.
Közeledünk a végéhez bizony (el sem hiszem!), már csak egy fejezet és egy epilógus van hátra ebből a történetből, amiket igyekszem még ebben az évben posztolni. *winkwonk*
Bevallom, írás közben mindig bűntudatom van, amiért eddig fajult ez a titkolózás Will és Jem között, de szeretném hinni, hogy nem borzalmasan karakteridegen Jem döntése, főleg, hogy azzal nyugtatja magát, hogy csak meg akarta védeni a barátait a csalódástól.
Igen!! Szeretjük azokat a baby steppeket (also, kinek nem nő a szívéhez egy olyan gentle soul mint Jem?!).
Millio puszi xx