29. fejezet

Sziasztok :)

Boldog születésnapot a legtörődőbb, legcsodálatosabb és legtürelmesebb barátnőnek (soulmate-nek), akit az életembe pottyanthatott a sors. El sem hiszem, hogy ismét egy évvel idősebb lettél drágám, de úgy tűnik, a hónapok csak szaladnak előre. Remélem, hogy az elmúlt egy évben sikerült még ötöt az életedhez adnom a közös hétvégi programjaink alkalmával! Ha nem, mindenképp szólj, és igyekszem majd bepótolni a hiányzó nevetés mennyiséget! <3 Nagyon szeretlek, és a világot (semmivel sem kevesebbet) kívánom a számodra idén is.

Also, el sem hiszem, de ezzel elértünk a történet utolsó előtti bejegyzéséig. Már csak egy epilógus és pontot teszünk a Jégmadár végére. Oh damn.

Millio puszi xx szerecsendio

-------------------------------------------------------------------------------

Halandó halhatatlanság

Az első emeleti gyakorlóteremben szinte vágni lehetett a feszültséget, a gyors eligazítást követően mégsem érezte egyik csatába készülő Árnyvadász sem a szükségét annak, hogy felesleges szavakkal próbálja meg elhessegetni a csapatra ülepedő, vészterhes némaságot. Mind tudták, mekkora kockázatot vállaltak azzal, hogy a Tanács támogatása nélkül indultak Benedict után. Hogy túl könnyen rátaláltak a férfi búvóhelyére ahhoz, hogy ne egy csapdába sétáljanak. Tisztában voltak továbbá azzal is, hogy az immáron hibátlan hibridekkel az oldalán, a halálból visszarángatott nephil közel legyőzhetetlenné vált a számukra. Nem kellettek az üres ígéretek, sem pedig a biztató szavak. Ugyanis mindannyiuknak megvolt a maga önző indoka arra, hogy miért ne hátráljon ki a küldetésből az utolsó pillanatban. Az elkerülhetetlenné vált összecsapás nem csupán Demona megmentéséről szólt, hanem egymás életben tartásáról, és a küszöbön álló háború megakadályozásáról. Mert ha akárcsak egy nappal tovább vártak volna a Klávé segítségére, azzal az Árnyvilágban fennálló, törékeny békét tették volna kockára. Mindazt, amiért a korábbi generációk vérüket és verejtéküket hullajtva küzdöttek, csakhogy megszülethessen az első Egyezmény, majd az azt követő kilenc másik.

Távol a stratégiát átbeszélő barátaitól, Will Herondale komor tekintettel akasztotta a derekára erősített övére a raktárból előhozott pengéket, amikor ismét kinyílt a terem dupla szárnyú ajtaja. Eleinte ügyet sem vetett az új jövevényre, eltökélten ellenőrizte szeretett szeráfpengéjének élét, ám a tőle alig egy lépésnyire megtorpanó alakot már akkor sem lett volna képes figyelmen kívül hagyni, ha minden sejt ezért könyörgött volna a testében. Cecily ugyanis egy erélyes dobbantással és egy kelletlen sóhajtással adta a bátyja tudtára, hogy egy cseppet sem tetszett neki, amire készült.

- Ha ő mehet, akkor én miért nem? - szegezte neki a kérdést a fiúnak, mutatóujjával a Gideonnal tárgyaló boszorkánymesterre mutatva. A terem másik oldalán, Caleb éppen azt részletezte a szőke Árnyvadásznak, hogy létezett egy első hallásra egyszerű varázsige, amelyet a Fekete Könyv birtokában, elméletben képes lett volna úgy átalakítani, hogy megtörhetetlen csapdába ejtse a hibrideket, így tehát Adrien segítségével jelenleg is azt próbálták megfejteni, hogyan terelhették volna egy helyre valamennyit anélkül, hogy a szörnyek átláttak volna a tervükön. Arról ugyanis a londoni vérfarkasokra mért, kegyetlen támadás kellő tanúbizonyságot adott, hogy már korántsem voltak olyan egyszerűek, mint amikor még eltorzult testbe kényszerítette őket egy rosszul elvégzett rituálé. Emberi arccal és önálló gondolatokkal már többek voltak, mint gyorsan gyógyuló, dróton rángatott fegyverek. Ez pedig a felszín alatt jobban aggasztotta Gideont, mint azt a titulusa láttatni engedte.

Will lustán követte a tekintetével a lányét, majd ugyanilyen lassan és érzelemmentesen fordult vissza a kezében megpihenő szeráfpengéhez. Nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy megadja Cecily számár a választ, jóllehet már azelőtt tudta, hogy a húgának ez nem fog tetszeni, hogy szólásra nyitotta volna a száját.

- Mert nálad még Sophie is jobban bánik a dobócsillagokkal. Arról pedig ne is álmodj, hogy a közeljövőben képes leszel legyőzni egy hibridet közelharcban - válaszolta hideg nyugalommal, holott legszívesebben azonnal karon ragadta volna a lányt, hogy aztán a szobájáig rángatva, a megfelelő rúna segítségével hét lakat alá zárja a küldetés idejére. Mert ha a fakuló emlékei ellenére csupán csak egy dologban is biztos lehetett a családját illetően, akkor az ez volt: mind olyan makacsok voltak, mint az öszvér. Egyszerűen nem lehetett őket távol tartani a bajtól puszta szavakkal és tanácsokkal. Főleg, ha személyesen is érintettek voltak egy ügyben. Főleg, ha szeretteikről volt szó.

- Én is Árnyvadász vagyok! - Ellenkezett a lány egy másodpercnyi habozás nélkül, dühtől és megbántottságtól remegő kezeit tüntetőleg egymásba fonva a mellkasa előtt. Akkor és ott, a zsúfolt gyakorlóterem szélén állva, Cecily nem volt képes felfogni, hogy a bátyja miért akarta megfosztani az egyetlen lehetőségtől arra, hogy bosszút álljon Gabriel haláláért, ezzel esélyt adva magának a továbblépésre. Hát nem sóvárgott volna minden porcikája Willnek is a férfi vére után, ha azon a végzetes napon Emily helyett Benedict jött volna ki győztesen a kettejük összecsapásából? Ha akárcsak egy napra is, de a húga cipőjében járt volna? Képmutató.

- Épphogy csak - replikázta a fiú egy fanyar grimasszal, ezzel szándékosan a fiatal lány lelkébe gázolva, jóllehet Cecily nem adta fel. Ahelyett, hogy hátat fordítva a fiúnak, kirohant volna a teremből, megragadta a Will kezében lévő penge markolatát és az asztalra csapta azt, kikényszerítve a testvére figyelmét. 

- Hát nem érted? Az a szörnyeteg ölte meg... - kezdte, azonban Willnek esze ágában sem volt esélyt adni a lánynak arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Hiszen alig pár hónap telt el azóta, hogy a fiúhoz hasonlóan ő is elszökött otthonról, majd kikényszerítette Charlotte-ból, hogy a londoni Intézetben maradhasson! Még nem állt készen egy ilyen kaliberű harcra. A jelenléte csak gyengítette volna az egyébként is hátrányból induló csapatukat.

- Te nem érted! Gabriel képzett Árnyvadász volt, mégis meghalt. Neked esélyed sincs ellenük, úgyhogy vita lezárva - ordította a lány arcába, aki bár pár végtelennek tűnő pillanattal korábban még meg volt győződve arról, hogy képes lehet az oldala mellé állítani a fiút, ezúttal a könnyeivel küszködve igyekezett legalább az önbecsülését nem elveszíteni. Will tévedett vele kapcsolatban, nem tudta miről beszélt! Minden, amit mondott, azért hagyta el a száját ennyire magabiztosan, mert még mindig egy védtelen kislányként élt az elméjében! Ki volt ő, hogy mindenki előtt teherként beszéljen róla, amikor már Gabriel halála előtt is hosszú órákat töltött az edzőteremben, hogy minél hamarabb bepótolja a háta mögött meghúzódó, elvesztegetett, mondén éveket? Ki volt ő, hogy úgy kezelje, mint egy ötéves kisgyereket, aki szobafogságot érdemelt, amiért meghúzta egy csoporttársa haját? Pont ő, aki a legkisebb összeszólalkozás után is képes volt duzzogva az éjszakába vetni magát.

A teremben tartózkodó személyek közül többen is abbahagyták a beszélgetést, hogy teljes figyelmüket a két, farkasszemet néző Herondale-re tudják fordítani. És bár voltak, akik határozottan Cecily pártját fogták, hiszen a lány már a korábbi, hibridek ellen vívott csatában is bebizonyította, hogy képes volt vigyázni magára, senki sem kelt a fiatal lány védelmére. Azzal ugyanis még a kívülállónak számító Adrien is tisztában volt, hogy Will képtelen lett volna száz százalékot nyújtani a küldetésük során, ha úgy lépett volna át a portálon, hogy a társai pillanatokkal korábban nem álltak ki a döntése mellett. Nem is beszélve annak a veszélyéről, ha tudat alatt egy része szüntelen Cecilyre koncentrált volna. Idő és egy kellő részletességgel kidolgozott, biztos terv hiányában a lánynak az Intézetben kellett maradnia. Még ha ez nem is volt fair vele szemben.

Gideon tekintete lesajnálóan követte le a lány mozdulatait; azt, ahogy a karjai az oldala mellé estek, majd a tenyerei ökölbe szorultak, azt, ahogy összepréselte a szemeit és az arcán végigszánkáztak az első, meleg könnycseppek, azt, ahogy az alsó ajka megremegett mielőtt kieresztett volna magából egy csalódott sóhajt, és hátat fordítva a testvérének, kiviharzott a gyakorlóteremből. Az öccse halála óta csupán egyszer beszélt a lánnyal, és akkor sem a történtekről, hanem a kiképzésével kapcsolatban, ami miatt egy kicsit bűntudata támadt. Talán mind a kettejüknek jót tett volna, ha megemlékeznek a fiúról ahelyett, hogy elfojtják magukban a gyászt, csakhogy Benedict visszatérése lehetetlenné tette a fiatal igazgató számára, hogy az érzéseire koncentráljon. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy bármi mást az apja megállítása elé helyezzen. Így ezúttal sem ment Cecily után.

Az ajtócsapás hangjának erejét többszörösére nagyította a teremre nehezedő csend, amit végül a kezeivel ovális köröket rajzoló boszorkány halk mormolása zúzott darabokra. Habár a külvárosba vezető portál nyughatatlan zümmögése volt az, ami elsőként visszarángatta a zárt ajtót bámuló Herondalet a jelenben, végül Lily, a fiú vállán helyet találó tenyere volt az, ami ténylegesen arra kényszerítette, hogy elszakítsa a tekintetét a nyílászáróról.

- Lehettél volna kíméletesebb. Tényleg muszáj volt belekeverni Gabrielt? - kérdezte a lány, kioktató szavaival szemforgatásra kényszerítve Willt. Mintha a menyasszonya számára nem lett volna kellőképpen egyértelmű, hogy csupán végső elkeseredésében gázolt bele a lány érzéseibe! A nyakában lógó ametiszt nyakláncnak köszönhetően Emilynek nagyobb betekintése volt a szituációba, mint bárki másnak, beleértve az érintett feleket, akik csupán a saját indokaikban lehettek teljesen biztosak.

Will ellenséges gondolatait hallva, a lány rövidre vágott körmei ideiglenes, félhold alakú mélyedéseket hagytak a tenyerén. A fiatal Penhallownak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy emlékeztesse magát, Will nem őt, hanem a sebezhetőséget gyűlölte.

- Ha ez itt tartja, akkor igen, muszáj volt - válaszolta a fiú egy kúrta bólintással, szánt szándékkal tudomást sem véve azokról a háta mögött váltott pillantásokról, amelyek pontot tettek a beszélgetés végére. Véleménye szerint ugyanis csupán a legjobbat akarta a húgának, a többieknek pedig akkor sem volt beleszólásuk a családi drámájukba, ha nem értettek egyet a módszereivel. Ez alól sem a parabataija, sem Lily nem képeztek kivételt.

A portál másik oldalán esőfelhők gyülekeztek az elhagyatott városrész felett, az elszáradt faleveleket magával rántó szél pedig a pamut felső ellenére is libabőrbe öltöztette Jem testét. Habár a fiú, akárcsak a többi nephil, származásából adódóan képtelen volt érzékelni a mágia jelenlétét, amint a csapat utolsó tagja is átlépett a portálon és az bezárult mögöttük, Caleb számára feleslegessé vált kijelenteni a nyilvánvalót. Bárki is töltötte be Reid Garwin helyét Benedict oldalán, tett arról, hogy egyetlen mondén se merészkedjen a családi ház közelébe. Az utcára olvasott varázsigének köszönhetően minden megtett lépéssel egyre feszesebbé vált a fiú gyomrában megülő csomó. Az ajtóhoz érve pedig egyenesen frusztrálóvá vált a tarkóján végigcsorduló, hűvös verejték. Nem csoda tehát, hogy az egész utca üresen állt.  A hibridek új rejtekhelyét körüllengte a végtagbénító, vérfagyasztó félelem. 

Jem lélegzetvisszafojtva nézett végig a barátain mielőtt követve a megbeszélt formációt, Willel az oldalán elindult volna a hátsó bejárat felé. Annak ellenére, hogy száztíz százalékban biztosak lehettek abban, hogy a hibridek nem fognak elmenekülni előlük pusztán azért, mert rajtaütöttek a tartózkodási helyükön, azzal már Gideon irodájában mind egyetértettek, hogy több irányból kellett behatolniuk a házba. Lerázva magáról a mellkasára nehezedő, kellemetlen érzést, Jem az alsó ajkába harapva húzta ki rövidkardját a fémből öntött, pót sétapálcából.

A két fiú hátsó ajtó hiányában a földszinti mosókonyha ablakán mászott be az épületbe, ahol a kintinél is nyomasztóbb némaság köszöntötte őket. Jem a torkában érezte szívének veszett morajlását, és egy röpke másodpercre nem tudta eldönteni, hogy vajon a saját teste árulta el ennyire, vagy a kettejüket összekötő köteléken keresztül a Willen eluralkodó rettegést érzékelte ennyire intenzíven. Az Angyalra! Calebnek mostanra már rég kezdenie kellett volna valamit a ház szomszédságára olvasott igézettel! A boszorkánymester ugyanis éppen az ehhez hasonló csapdák - na, meg persze a busás fizetség - miatt kísérte el a nephileket a külvárosba. Lehetséges lett volna, hogy már most nem várt akadályba ütköztek, és hogy még annak ellenére is sikerül alábecsülniük a halálból visszatért Árnyvadászt, hogy tisztában voltak vele: csapdát állított nekik?

Fém csattant fémen, majd egy test nekicsapódott valami üvegből készültnek; a nappaliban elkezdődő ütközet félreismerhetetlen hangjai a semmiből érték el a mosókonyhából kilépő nephileket, akik Benedictet és Demonát keresve, az alagsorba vezető folyosón futottak bele az első hibridekbe. Jem szorítása azonnal erősebbé vált a kezében tartott kard markolatán, amikor felismerte a tőle balra álló szörnyet: egy végtelenül hangos, végtelenül büszke vérfarkast a főváros legnagyobb falkájából. Az Alvilági alig lehetett idősebb náluk egy-két évvel, és még mindig tartozott Willnek száz fonttal a két héttel ezelőtti póker játszmájuk miatt. Úgy látszott, hogy a fekete hajú Árnyvadász már sohasem fogja megkapni a nyereményét. A fiatal Herondale torkából felszínre törő, bosszús horkantást hallva pedig Jem majdhogynem biztos volt benne, hogy Will fejében is ugyanezek a gondolatok futottak át. 

- Az enyém a bal oldali - jelentette ki a fekete hajú nephil, buzgóságával mosolygásra késztetve a társát. Jem panasz nélkül rávetette magát a jobb oldali szörnyre.

Az új hibridek nem csupán abban különböztek a Reid Garwin által alkotott bestiáktól, hogy nem veszítették el emberi vonásaikat, de gyorsabbak és erősebbek is voltak mint korábbi társaik. Willnek pedig hamar be kellett látnia, hogy a fejük elválasztása a testük többi részétől már korántsem volt annyira egyszerű, mint amikor az idrisi boszorkánymester házában megöltek egy tucatot a mesterük nélkül önálló gondolkodásra képtelen teremtményekből. Új stratégiára volt szükségük, méghozzá nagyon gyorsan.

A fiúnak ki sem kellett mondania, ami már az első vállán ejtett vágás óta foglalkoztatta. Will bosszús sóhaját hallva Jem egy erőteljes rúgással lelökte a legfelső lépcsőfokról a saját ellenfelét, majd a parabataija csapásait kiegészítve, a Phantom Caféban látott vérfarkas-hibrid másik oldalára állt, hogy onnan támadja a természetfelettien erős szörnyet. A mellkasa kapart a nehezen vett levegőtől, az izmai pedig égtek a bőre alatt, mégis az elméje legmélyére száműzte a fájdalmat, hogy egy jól időzített pillanatban a hibrid oldalába döfje a pengéjét. A sérülésre koncentráló szörnyet ezt követően Will két másik tőrrel kényszerítette térdre. A két Árnyvadász egy emberként vágta le a szörnyeteg fejét.

Amint a hibrid élettelen teste összecsuklott, Will egy könnyed mozdulattal a nadrágjába törölte annak éjfekete vérét, az arcán elterülő, elégedett vigyor felnagyított változata volt a Jem szája sarkában megbújó mosolynak. Csakhogy az ifjú Carstairs boldogsága nem tartott sokáig. A combjaira támaszkodva, két lélegzetvétel között, alig volt ideje figyelmeztetni a társát a pince felől feléjük közeledő szörnyetegre.

- Mögötted! - kiáltotta, de mire leutánozva parabataija mozdulatait, megtette volna az első lépéseket a hibrid felé, Lily két nyilat eresztett a bestia nyakába a folyosó másik végéből, ezzel egyidőben Gideon dobócsillagai pedig mély sebet ejtettek a szörny mellkasán. A hibrid bosszús üvöltése akkor szakadt félbe, amikor Will pengéje megadta neki az utolsó lökést és sorra elszakította a nyakában megtalálható izmokat, légcsövet és nyelőcsövet.

Will váltott egy jelentőségteljes pillantást a nappaliban harcoló Árnyvadászokkal mielőtt a pince felől újabb hibridek rontottak volna rájuk. A fiú ujjai elfehéredtek a kardja markolata körül, a szíve pedig a füleiben dübörgött, de Gideon egyetlen fejmozdulata elég volt ahhoz, hogy a tekintete Jemre terelődjön, a gondolatai pedig kitisztuljanak. Bíznia kellett a többiek képességeiben, nekik ugyanis más feladatot osztottak indulás előtt.

- Arról jönnek - mondta Jem a lefelé vezető lépcsősor irányába bökve, és ki sem kellett mondani a nyilvánvalót, hogy Will tudja: a társa arra gyanakodott, hogy ott tarthatták fogva Demonát.

Mielőtt egy bólintással a társa után sietett volna, Will megengedett magának még egy aggódó pillantást a nappali irányába, és látva, ahogy Emily a tőle megszokott, légies mozdulatokkal átcsúszott két hibrid között, a késeivel mély vágást ejtve mindkettő Achilles-ínán, valamennyire nyugodtabb szívvel fordított hátat szerelmének. Bíznia kellett benne. Bíznia kellett a tervükben. Ez volt az egyetlen módja Benedict legyőzésének. 

A Demona állán végigcsorgó, bíbor színű vér kövér cseppekben hullott a mocskos földre, a vámpír testében szerteáramló fájdalom mégsem volt olyan intenzív, mint amire a lány az emlékeiben élő szertartások alapján számított. A torkát nem kaparták visszanyelt sikolyok, a végtagjaiban szerteáramló lángnyelvek pedig inkább hűvösek és bénítóak voltak, mintsem forróak. Vámpírrá válása óta először, még a testét gúzsba kötő láncok nélkül is alig volt képes talpon maradni, nem hogy az őt fogva tartó hibridekre támadni, az élettelen testükön át utat törve magának az emeletre vezető lépcsősor felé. A szabadság felé. Ha Cassandra látta volna, ha tényleg látta volna, hogy a húga milyen szánalmas látványt nyújtott a szőke boszorkánymester előtt, képen röhögte volna, amiért idáig jutott egy haldokló nephil miatt.

- Ne... - könyörgött a lány, amikor az egyik hibrid a szív arcú nő kérésére közelebb lökte a gyertyákkal és gyógynövényekkel telepakolt oltárhoz. Demona az alkarjával tompította az esést, jóllehet a homloka még így is nekicsapódott a padlónak a hirtelen taszítástól. 

A boszorkánymester szája széle megrezzent, ahogy a tekintete egy pillanatra megállapodott a legyengült Alvilágin, jóllehet Benedict egyetlen elégedetlen torokköszörülése elég volt ahhoz, hogy visszarángassa a nőt a jelenbe. Tudta jól, hogy bár a helyzetek többségében sohasem ártott volna egyetlen Alviláginak sem, ezúttal muszáj volt meggörbítenie az erkölcsi mércéjét, hiszen csak úgy tarthatta magánál a Fekete Könyvet, ha elsősorban arra használta, amire Benedict Lightwood utasította. Azt pedig amúgy sem kockáztathatta meg, hogy ellenséges oldalra kerüljön a túlvilágról visszarángatott férfival. Látnia kellett, mit tesz az elméjével az igézet, amivel visszahozták, hogy felkészülhessen a negatív mellékhatásokra, amikor majd ő is ráolvassa az igézetet halott barátnőjének maradványaira. Nem mellesleg, Cassandra Blightly hozzátartozóiért amúgy sem volt túl nagy kár. Marina szemében ugyanis a londoni vámpírkirálynő egyetlen hozzátartozója sem érdemelt kegyes bánásmódot.

Megacélozva a szívét, a nő az elméje egy eldugott részére száműzte a fejében keringő, szentimentális gondolatokat és nekilátott a szertartás következő lépéséhez. A torkából felszínre törő hangokat figyelmen kívül hagyva egy erőteljes mozdulattal megragadta a vámpír karját és megvágta a kezét, hogy aztán minden csepp, hibridméreggel keveredett vérét egy kőből faragott tálkába gyűjtse.

A boszorkánymester orcáit vörösre festő, szív alakú jelek felragyogtak, amikor a saját tenyerébe vette az előre kikészített athamét, és megmártotta azt a gyógynövényekkel és tündér könnyel összekevert vérben.

Demona fájdalmas üvöltése háttérbe szorította, ahogy a pincébe vezető ajtó nekicsapódott a téglafalnak. A vállába fúródó, izzó penge a szem számára láthatatlan lángnyelvekkel igyekezett elpárologtatni a vámpír testéből az ereiben zakatoló, emberi vért, hogy aztán a szertartás utolsó fázisában éjfekete, az élő szervezet számára mérgező cseppekkel váltsa fel valamennyit. A lány minden végtagja remegett, mire egy megfoghatatlan erő a falnak taszította a szőke boszorkánymestert, és egy másik eltávolította a kulcscsontja felől a pengét.

- Marina? - kérdezte valaki a háttérben, jóllehet Demona képtelen volt arcot párosítani az ismerős hanghoz. Az egész világ életlen és tompa volt a számára, mintha hirtelen újra egy gyenge és haszontalan halandóvá változott volna. Már nem hallotta az emeleti összecsapás kakofóniáját sem, pedig a pince méretéből és a tömeg hiányából ítélve biztos volt benne, hogy még nem ért véget.

- Mit művelsz, Caleb? - kérdezte a falnak szorított boszorkánymester még mielőtt az egyik nephil a földre esett volna a vámpír mellett, hogy aztán egy cifra káromkodás után újra rávesse magát a legközelebbi hibridre. Demona megrázta a fejét, a világ mégsem állt a helyére.

Minden más esetben a lány ösztönös reakciója az orcáira csúszó tenyerekre egy jól irányzott ütés lett volna, azonban ezúttal a reflexei nem működtek megfelelően, a tekintete pedig olyan lassan fókuszált, hogy hamarabb felismerte az előtte térdelő nephil hangját, minthogy a szemeibe nézve konstatálni tudta volna, hogy Jem íriszei még mindig természetellenesen hideg árnyalatban néztek vissza rá. A lány halott szíve összeszorult, amikor rájött, hogy a fiú ahelyett, hogy visszament volna Kirkéhez, riasztotta a társait. Ostoba nephil!

- Minden rendben lesz - ígérte a fiú, és bár Demona őszintén kételkedett a szavaiban, szó nélkül hagyta neki, hogy felemelje a földről és kicipelje nem csak a pincéből, de az elhagyatott családi házból is.

Habár a kinti sötétség meglepte a lányt, sem erre, sem a testét a ház falának támasztó fiú lihegésére nem tett megjegyzést. Helyette az udvaron harcoló nephilekre emelte a tekintetét, azon töprengve, hogy vajon merre lehettek a többiek. Lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy mindössze négyen-öten jöttek a megmentésére. Nem amiatt, mert olyan értékes lett volna az élete, hanem mert Benedict Lightwood is az épületben tartózkodott. Hát nem állt minden Árnyvadász érdekében, hogy elkapják a túlvilágról visszarángatott társukat még mielőtt az porig égette volna az Árnyvilágot? Ostobák voltak, ha azt hitték, hogy a férfit csupán az Alvilágiak iránt érzett gyűlölete fűtötte. Demona majdhogynem teljesen biztos volt abban, hogy az ő fajtája után az Alvilágiakat védelmező nephilek lesznek a következő áldozatai.

- Maradj itt! - jött az utasítás a fakó nephiltől, és a lány szemei elkerekedtek, amikor megérezte a kezébe csúsztatott kés súlyát. Demona összeráncolt homlokkal nézett farkasszemet a fiúval, aki egy biztató mosolyt követően felállt a vámpír mellől, és hátat fordítva Demonának, csatlakozott az egyik bestiával harcoló Emilyhez.

Lily ujjai ragacsosak voltak a felkarján ejtett vágásból alácsorgó vértől, amikor összeszorítva az állkapcsát, elválasztotta a Jemre támadó hibrid fejét a teste többi részétől. A bestia élettelen tagjai halk puffanással estek a földre, mindössze pár centiméterre az ifjú Carstairs lábaitól, aki egy rosszul álcázott, kimerült grimasszal köszönte meg a lánynak a segítséget. A pálcája nélkül, alig két-három dobócsillaggal az övén, ugyanis még a legjobb formájában is képtelen lett volna pontot tenni az egy-egy elleni harc végére. Nemhogy remegő kezekkel, a szokásos yin fen adagjának csupán kicsivel több mint a felével a szervezetében.

Tereljétek őket egy kupacba!

Caleb tekintélyt parancsoló hangját hallva, Emily egyenes vonallá préselt ajkakkal hajolt le Jem pálcájáért, hogy aztán a Gideont körbe álló és az épületből Will és Caleb háta mögül kiözönlő hibridekre bökve a fiú tudtára adja, hogy az összecsapás következő szakaszához értek. Az idrisi boszorkánymester megszerezte a Fekete Könyvet, és a gondolatait Lilyre összpontosítva, megadta nekik a zöld utat a szörnyek összeterelésére. Jem egy bólintással vette tudomásul a fejleményeket.

Az öt fős csapat egy emberként mozogva igyekezett a lehető leggyorsabban és legprecízebben végrehajtani az előre megbeszélteket, csakhogy az Intézet könyvtárában nem számoltak azzal, hogy mennyire ki fogja meríteni valamennyiüket a hibridek előzetes lefoglalása, vagy hogy egyedül már korántsem volt olyan könnyű megküzdeni ezekkel a szörnyekkel, mint az átváltoztató igézet tökéletesítése előtt. Mire Caleb nekilátott a megfelelő varázsige mormolásának, Lily megszédült a lassú, de szüntelen vérveszteségtől.

A lány a körülöttük felizzó, szabályos kör formát alkotó vonal láttán, összeszűkített szemekkel nézett fel az ajtó mellett álló boszorkánymesterre, aki egy biccentéssel adta a nephil tudtára, hogy nem sok idejük maradt. Azonnal el kellett hagyniuk a bura belsejét még mielőtt az bezárult volna körülöttük.

- Srácok! - üvöltötte a lány, mire mindenki azonnal taktikát váltott és átálltak visszavonuló stratégiára.

Csakhogy volt még valami, amire a kora délutáni megbeszélés alkalmával egyikük sem gondolt. Jem mélyről jövő késztetésére annak kapcsán, hogy betartsa a Demonának tett, meggondolatlan ígéretét. Amikor az egyik hibrid a bura széle felé futva elindult a legyengült vámpír felé, a fiú anélkül rohant utána és húzta vissza az izzó vonalak mögé, hogy belegondolt volna, annak milyen következményei lehetnek a tervükre nézve.

- Jem, gyere ki! Most! - üvöltötte a Lily felkarjára épp iratze rúnát rajzoló Will, aki a nem várt történések közepette önmagával viaskodott, mit is kellett volna tennie: kirángatni a barátját a saját két kezével, vagy megbizonyosodni róla, hogy az öntudatlanság határán egyensúlyozó szerelme időben megkapta a gyógyító rúnákat, amikre szüksége volt.

- Csináld! - ordította vissza Jem két nehéz lélegzetvétel között, amikor a hibrid durván lelökte magáról, ő pedig a földön kúszva az Achilles-ínát célozva megpróbálta mozgásképtelenné tenni az övére erősített dobócsillagok egyikével.

- Mi?

Will karjai megremegtek, ahogy felállva Emily mellől, szembe fordult a makacs parabataijával.

- Zárd be!

A hibrid a földre esett, de egy második és egy harmadik szintén elindult az izzó határvonalak irányába, ezzel arra késztetve valamennyit, hogy hagyják el a bura belsejét. Nem maradt más választásuk. Pillanatokon múlott, hogy minden erőfeszítésük füstbe menjen. Jem pedig ezt egyszerűen nem engedhette megtörténni.

- Nem! 

Bármennyire is ellenkezett a fiatal Herondale, Caleb nem osztotta a nézeteit. Csakhogy mire Will felfogta, hogy mégis mit, hogy mégis kit készült feláldozni a céljúk elérése érdekében az Alvilági, a boszorkánymester a varázsige végére ért, a bura pedig végleg bezárult a tökéletesített hibridek és Jem Carstairs körül.