Sziasztok :)
Most, hogy elkezdődött az utolsó nyári hónap, hogy érzitek, sikerült feltöltődnötök? Egy kis időt igazán magatokra szánnotok? Remélem, hogy igen!
Úgy érzem, minél közelebb kerülök a történet végéhez, annál nehezebb ide írni, meg persze az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy fogalmam sincs egy-két emberen kívül kinek szólnak ezek a sorok.
Épp ezért, most sem húznám az időt. Őszintén remélem, hogy lesz, akinek tetszeni fog ez a kellemesen nyugodt fejezet, amiben ezúttal inkább csak letisztáztam, hogy állnak a dolgok, és mi mindent kellene még megoldaniuk a srácoknak szinte a semmiből.
Kellemes napot, és jó olvasást!
Millio puszi Xx
Úgy érzem, minél közelebb kerülök a történet végéhez, annál nehezebb ide írni, meg persze az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy fogalmam sincs egy-két emberen kívül kinek szólnak ezek a sorok.
Épp ezért, most sem húznám az időt. Őszintén remélem, hogy lesz, akinek tetszeni fog ez a kellemesen nyugodt fejezet, amiben ezúttal inkább csak letisztáztam, hogy állnak a dolgok, és mi mindent kellene még megoldaniuk a srácoknak szinte a semmiből.
Kellemes napot, és jó olvasást!
Millio puszi Xx
-------------------------------------------------------------------------------
Barátok vesznek körül
„Drága
Magnus,
Hogyan is kezdhetnék
neki? Remélem, New York-ban minden a legnagyobb rendben. Hogy korántsem olyan
hatalmas a baj, mint hitted… hogy hamarosan visszajössz, és varázsütésre rendbe
hozol mindent, ami elromlik. Aggódom Jem miatt. Félek, mert egyre gyengébb. A
fejébe látok, előlem nem tudja eltitkolni. Rettegek, hogy meghal, mielőtt
megtalálnánk a gyógyírt, hogy a halála milyen hatással lesz Willre… Lehet, hogy
hamarosan mindkettejüket elveszítem.
Cecily még mindig
elzárkózik előlünk. Senkivel sem beszél, engem mindenesetre kerül, amit meg
tudok érteni. Bár azt hazudtam, hogy képes vagyok uralni az ametiszt nyaklánc
erejét, érzi, hogy eltitkolom előle az igazságot. Mindenki érzi. Épp ezért úgy
döntöttem, hogy a démonvadászatokon kívül nem fogom hordani, csak ha valóban
rákényszerülök. Már az elejétől fogva ez lett volna a helyes döntés, csak túl
gyáva voltam. Nyomaszt a temérdek titok, pedig nem is az én titkaim.
Viszont történtek
pozitív dolgok is. Megtaláltuk Demonát. Caleb szerint a borogatásoknak hála két
napon belül helyrejön. Egészen hajnalig eszméletlenül feküdt, de reggel
felébredt és máris önmaga. Úgy hallottam, a testvéréhez hasonlóan egyszerre
durva és makacs. Még nem jártam nála, de Will már igen, és bár megvetően
beszélt róla, a mosolyából ítélve kedveli. Ez nem ígér túl sok jót.
Kiderült, hogy mielőtt
Demona megölte volna, Garwin feltámasztotta Benedictet. Úgy érzem, mintha
minden kezdődne elölről, és nem tudom, van-e még bármi más az életemen kívül,
amit fel tudnék áldozni a szeretteimért. Bárcsak itt lennél!
Tudom, hogy mielőtt
elvették az emlékeimet, nem voltunk igazán jóban. Igazságtalan voltam veled, te
mégis megmentetted az életem. Eljöttél a tárgyalásra, és ezt még sohasem
köszöntem meg igazán. Az, hogy a családi birtokon elnézést kértem, nem fejezi
ki eléggé, mennyire hálás vagyok. Valahányszor rád gondolok, anyára gondolok,
és emiatt úgy érzem, te vagy a legközelebbi családtagom, még ha a vér nem is
köt össze bennünket. Tudom, hogy valószínűleg most mosolyogsz, legalábbis
remélem, hogy nem szomorítottalak el az emlékével, épp ezért szeretném
kihasználni az alkalmat, és megkérni, hogy az esküvőnk napján kísérj az
oltárhoz…”
A könyvtár ajtaja
nyikorogva vált el a keretétől, ahogy Jem márványszerű keze az egyszínű falhoz
taszította azt. A fiú kíváncsian fordult körbe az első ránézésre üres
helyiségben, melyben közel tízezer poros kötet várt arra, hogy hosszú hetek óta
először, ismételten fellapozzák. De Charlotte halála óta mintha nem csupán a
közös étkezések süllyedtek volna feledésbe. Már senki sem ült rá a bézs
kanapéra azért, hogy olvasson. Épp ezért, Jem képtelen volt szó nélkül
elsétálni a résnyire nyitva felejtett ajtó mellett. Egy része reménykedett
benne, hogy Cecily végre előbújt a csigaházából, és bepótolhatja, amit kora
reggel elmulasztott.
De a masszív asztal mögül valaki egészen más
nézett vissza rá.
- Szia!
Zavarok? – kérdezte a tollat szorongató lánytól, akinek összepréselt ajkai
zavartságról és koncentrációról árulkodtak. Az Árnyvadász úgy érezte,
félbeszakított valami számára igazán fontosat.
A Nap fénye bevilágította az egész szobát, és
árnyékot rajzolt Lily szemei alá, éveket öregítve mindössze tizennyolc éves arcán.
Gondterheltnek tűnt, és Jem önkénytelen arra gondolt: talán hiba volt
visszarángatni az Intézetbe. Hogy talán hibát követtek el, amikor elszakították
a mondén életétől.
-
Dehogy! Ezt később is be tudom fejezni – válaszolta, néhány esetlen mozdulattal
az asztal legfelső fiókjába száműzve a félkész levelet és a tollat, ami
sötétkék vonalakat hagyott világos bőrén. Jem mosolyogva hajtotta be maga
mögött az ajtót.
Kissé bicegve, mégis magabiztosan, a botja
nélkül sétált, amit a könyvtár másik végében álló lány képtelen volt szó nélkül
hagyni. Hisz ezúttal csupán ketten voltak. Nem kellett titokban tartania a fiú
aggályait. Az irigységét. A keserűségét.
-
Minden rendben? – kérdezte hát aggódóan, egy lépést sem mozdulva a biztonságot
jelentő asztal mögül.
Jem keze megremegett, ahogy szabadjára
eresztve a kilincset, visszahullott az oldala mellé. Hosszú, vékony ujjai
ökölbe szorultak a tapintatos kérdés hallatán.
-
Jaj, ne! – nyögte, egyenesen a barátja aggodalomtól csillogó szemeibe nézve.
Utálta, amikor ezt csinálták. Amikor akaratán kívül a közelgő halálra
emlékeztették. - Ne nézz rám úgy, mintha már fél lábbal a síromban lennék.
Lily arca megrándult, és látványosan
küszködött. Jemben csak akkor tudatosult, hogy már megint a gondolataiban
olvasott. Csalódottan, lehajtott fejjel sétált el a bézs kanapéig.
Az éltes bútor besüppedt ott, ahol a teste
hozzáért a puha párnákhoz. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató számára lehunyt
szemmel, vámpírok és cirkuszolás nélkül elveszni a néma csendben.
-
Bocsi, nem akartam. – Lily nyöszörgő hangja egyre közelebbről kúszott a fiú
felé, aki lustán hátradöntve a fejét, megpróbálta felvértezni az elméjét, de a
falak mintha téglánként hullottak volna a mélybe. Demona ellenséges viselkedése
teljesen összezavarta és kimerítette, hiába aludta át az egész délelőttöt.
Mintha egy másodpercre sem hunyta volna le a szemeit. - Egyszerűen csak…
-
Tudom, hogy mindenről tudsz – vágott a lány szavába. - Láttam az arcodon.
A kijelentését követő némaság kegyetlen volt.
Nem a már megszokott, könnyed, szavak nélkül is gyógyulást hozó csend.
Képzeletbeli kezek fojtogatták mindkét nephilt, és egyikük sem tudta, hogyan
harcoljon valami ellen, amit nem is létezett.
-
Nem akartam beleolvasni a gondolataidba, esküszöm! – szabadkozott a lány,
mindkét kezét a kanapé háttámlájára téve, közrefogva a fiú fejét. Beletelt pár
másodpercbe, de ahogy megszületett a fejében az elhatározás, mintha ismételten
keresztüláramlott volna a tüdején a levegő. Lehunyt szemmel, remegve kapcsolta
ki az ametiszt nyaklánc ezüstös csatját, hogy a lila ékkövet Jem ölébe ejtve
egy újfajta némaságba borítsa a világot. - Már le is vettem, látod?
Jem elkerekedett szemekkel emelte a magasba a
követ. A fény megtört, ahogy rásütött a Nap, és lilába öltöztette az egész
szobát.
-
Csak légy rám tekintettel. Közel sem megy olyan jól a szájról olvasás, mint
hiszitek. – A fiatal nephil lány megkerülve a kanapét, leült Jem mellé. Úgy
helyezkedett, hogy lássa a fiú ajkait, pedig általában a falat bámulva
beszéltek az érzéseikről, mintha a semmibe meredve könnyebb lett volna szavakba
önteni a sérelmeiket. A veszteségeiket.
-
Oké. Kinek írod a levelet? – Jem alig észrevehetően az asztal irányába bökött,
aminek legfelső fiókjában ott pihent a megkezdett üzenet. A fiú mosolyogva
vette tudomásul, hogy a barátja ugyanoda rejtette a levelet, ahova Charlotte a
Klávé jelével díszített gombot vagy Lily naplóját, ami Will szerint még mindig
a nő szobájában lehetett, hisz a felgyorsult események miatt sosem
nyílt lehetősége arra, hogy visszaadja egykori parabataijának.
-
Magnus – válaszolta a lány lehajtott fejjel. Zavarában a füle mögé sepert egy
kósza tincset, ami folyton folyvást utat talált magának a lány arcához, pedig
az ablakok mind zárva voltak, kirekesztve a kinti vihart. - Ő a világ egyik
legerősebb boszorkánymestere, mégsem képes felvenni a telefont. Muszáj
drasztikus lépésekhez folyamodnom – mondta, a végére ismételten a fiúra nézve,
mintha csak az utolsó szavakhoz közeledve tudatosult volna benne, hogy
máskülönben lemaradt volna Jem őszinte reakciójáról. Többé nem hagyatkozhatott
az ostoba nyakláncra, amit annak idején még fürdés közben sem volt hajlandó
levenni.
-
Ezt biztosan értékelni fogja.
Lily megforgatta a szemeit, pedig a fiú
hangja egyáltalán nem volt gúnyos vagy csipkelődő. Sőt! Jem minden egyes szót
komolyan gondolt, hisz ha valaki, Magnus valóban odavolt a régimódi
tűzlevelekért.
A fiatal Carstairs engesztelésképp
megsimogatta Lily kézfejét, amit a lány egy fogsoros mosollyal fogadott,
jóllehet a fiú jéghideg ujjai a felszín alatt igencsak feszélyezték. Jem bőre
túl hűvös volt ahhoz, hogy normális legyen.
-
De most tényleg – nyögte egy erőltetett köhögést követően. - Nyúzottnak
látszol. Mi történt reggel?
-
Reggel? – Jem elkerekedett szemekkel nézett végig a barátján, akinek átható
tekintete mintha a lelkébe látott volna. Ha nem száműzte volna a zsebébe a
varázsnyakláncot, biztosra vette volna, hogy Lily akaratán kívül, ismételten a
fejében kutatott. Így viszont…
-
Elfelejtetted? – Lily kedves mosolyra húzta az ajkait, és bár legszívesebben
Jem vállára hajtotta volna a fejét, egy tapodtat sem mozdult. - Tudom, hogy nem
a fáradtság miatt rohantál haza. Azt is tudom, hogy felébredt. Sikerült
összeraknom.
A percek mintha megálltak volna, de ha mégsem
így történt, mindenképp lelassultak, időt adva a döbbent fiúnak, hogy
összeszedje kusza gondolatait. Jem hófehér arcán vérvörös virágok nyíltak,
ahogy rádöbbent, Lily pontosan tudta, mennyire irigykedett rájuk alig egy fél nappal
korábban. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Vagy talán annál is
mélyebbre
-
Ja… - dünnyögte. - Kedvesen kijelentette, hogy nincs szüksége senkire.
Még mindig nem tudta eldönteni, hogyan is érzett
a lány kegyetlen szavaival kapcsolatban. Fájtak? Pokolian. Mégis, valahányszor
eszébe jutott a vámpír, egyre kevésbé martak a mellkasába a szavak, mintha
jelentőségüket vesztették volna. Eltörpültek a tény mellett, hogy végre
valahára felébredt.
-
Gondolom nem ezekkel a szavakkal. – Lilynek elég volt a fiú szemeibe néznie,
hogy tudja, Demona sokkal könyörtelenebbül fogalmazott, mint azt a barátja
valaha is bevallotta volna. Ettől ökölbe szorultak a kezei és megfeszültek az
izmai. - Mekkora tapló! Ha nem lennél, már rég egy kupac macskaalom lenne.
Jem nevetve csitította le a dühtől egészen
kipirult lányt, aki mintha észre sem vette volna, mennyire belelovalta magát a
témába, a körmeivel felszakította mindkét tenyerét. A vére vékony, pontozott
vonalat hagyott a bőrén.
-
Értékelem, hogy ennyire a szívedre veszed, de nem gond. Nem bírja a fajtánkat –
emlékeztette a másikat, mert ha valakinek, akkor Lilynek ezzel igazán tisztában
kellett lennie. Nem kellettek feltétlenül eget rengető indokok ahhoz, hogy egy
nephil és egy Alvilági egymásnak essen. Ott volt például Will, aki örömmel
provokálta a vérfarkasokat, amikor nem tudta, hogyan vezesse le a testében
felgyülemlett feszültséget. Amikor a séta már nem volt elég. Vagy Mathias, aki
nem egyszer megpróbálta megölni Lilyt, csak mert bűnbak nélkül képtelen volt
továbblépni a gyászon, ami mintha még mindig beárnyékolta volna az életét.
-
Ez nem menti fel! – akaratoskodott a lány, de amikor meglátta Jem elkínzott
arcát, inkább visszanyelte a nyelve hegyén táncoló sértéseit és befogta a
száját. A fiú megrökönyödött vonásaiból még egy idegen is könnyedén kiolvasta
volna, hogy őszintén törődött a vámpír lánnyal. És bár nem értette a miérteket,
nem akarta egy ostoba kérdéssel vagy egy durva megjegyzéssel tovább feszegetni
a húrt, ami már így is pattanásig feszült. - Hagyjuk is, mert csak felidegesít!
Ettél már?
Jem meglepődött a hirtelen váltáson, de
örült, hogy végre valami egészen másról, egészen normálisról beszélgethetnek.
Hiányzott neki ez a Lily. A lány, akivel bármiről el lehetett beszélni, a
könyvektől a kajákon át az ijesztő plüssmacikig, amikkel elhalmozta az apukája.
-
Még nem. Épp a konyhába indultam, amikor megláttam, hogy nyitva az ajtó –
mondta egy könnyed legyintéssel, gondosan ügyelve rá, hogy ne hadarja el a
szavakat. Büszke volt Lilyre.
Lehunyva ezüstös szemeit, nem okozott nagyobb
erőfeszítést a számára, hogy felidézze a legelső pillanatot, amikor meglátta az
eső áztatta lányt. Alig egy hete élt az Intézetben, még nem érezte az
otthonának, ráadásul a rémálmai egy másodpercre sem hagyták nyugton. Életre
keltették az ágy alatt bujkáló szörnyeket és visszahozták a szülei gyilkosát,
így hát könnyedén felriadt a bejárati ajtón dübörgő, sürgető koppanásokra.
Kíváncsian simult az ablakhoz. A nyakát nyújtogatva próbálta meglesni a
váratlan jövevényt, de csupán egy csuklyás alakot és egy apró kislányt látott,
aki értetlenkedve nézett hol az őt védelmező alakra, hol az ajtót szélesre táró
nőre. Jem mindig is felnézett Lilyre, amiért nem hisztériázott. Amiért nem sírt
nyilvánosan, amiért kitartott ahelyett, hogy darabjaira esett volna. Kétsége
sem volt felőle, hogy ezúttal is felülkerekedik a félelmein.
-
Nos, akkor irány a konyha! – felelte fellelkesülve, izgatottan a fiú keze után
kapva. - Hoztam neked valami igazán finomat a pékségből. Remélem még így,
kihűlve és megszikkadva is ugyanolyan ízletes.
Jem nevetve kelt fel a kanapéról.
-
Valószínűleg – mosolyogta, a szabad kezét a mellkasa elé emelve.
Kilépve a folyosóra, Jem döbbenten vette
tudomásul, milyen nagy volt a sötét. Hogy hunyorognia kellett ahhoz, hogy
hozzászokjon a gyér fényhez, amibe egyszeriben beleszédült. Ha Lily nem
tartotta volna meg a testét, összeesett volna, akár egy elhasznált marionett bábú,
amit eldobott a készítője, elvágva minden egyes hófehér kötelet.
Hogy elterelje a beteg nephil figyelmét, a
fiatal Penhallow egy kellemes tónust keresve, csacsogva vette fel a beszélgetés
fonalát. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mintha Jem teljesen egészséges
lett volna. Mintha nem került volna minden másodperccel egyre közelebb a Csontvárosban
alvó szüleihez.
Pedig haldoklott.
Egy olyan betegségtől, amire nem létezett
gyógyszer.
-
Tudtad, hogy Adrien anyja megtagadta Gideon kérését, és bevetve a befolyását a Klávénál,
kitér a válaszok elől? – kérdezte, mert ez volt a legelső dolog, ami az eszébe
jutott Demona után, akitől egyenesen a falra mászott.
Miután hazaértek, és megkérte Sophiet, hogy
rejtse el a frissen sült, vajas croissantokat, Will felkarjához simulva, a
kimerültségtől imbolyogva sétáltak fel az emeletre. A lépcső még sosem tűnt
olyan hosszúnak, mint amikor félúton lelassítva beleütköztek Gideonba. A férfi
őrjöngött, mégis végtelenül zavartnak és ijedtnek tűnt, amikor nekicsapódva
Lily vállának, szó nélkül lerohant a Menedékhelybe.
Csak később, amikor délután egy körül
felriadt a férfi hangjára, lett elég ereje ahhoz, hogy rákérdezzen, mi történt.
A válaszokat hallva egyáltalán nem irigyelte az Intézet új vezetőjét. Szinte a
szemei előtt hullott darabokra, a vállaira nehezedő súlyok ugyanis szétnyomták
a mellkasát.
-
Vagyis valami nagyon nincs rendben Reid Garwin szülei körül – motyogta Jem,
szinte csak magának.
-
A Klávé arra hivatkozik, hogy Garwin többé nem fenyegetés. Eltusolják az
egészet – magyarázta a lány, a karjával megtartva Jem súlyának egy részét.
Gideontól azt is megtudta, hogy az apján és
Whitelaw szülein kívül még két jelenlegi tanácstag is részt vett a mészárlásban, így
lehetetlen volt törvényes úton akárcsak megközelíteni a nő lakását, amit
azóta beépített őrök védelmeztek, mintha az Intézet vezetője valaha is
megpróbált volna az életére törni. Valami nagyon, nagyon nem volt rendben!
-
Kezdem azt hinni, Benedictnek igaza volt a Klávé felszámolásával kapcsolatban –
válaszolta a fiú. Elég határozottan ahhoz, hogy Lily elhiggye a szavait, mégis
kellően lazán, hogy egy kívülálló számára egy ostoba, gúnyos tréfának tűnjön.
Lily elhúzott szájjal bólintott, miközben
átlépték az étkező küszöbét. A hatalmas, többszemélyes asztal széléhez sétálva
hagyta, hogy Jem önerőből húzza ki a székét, csak ezt követően sétált át a
konyhába.
A kamrában kutatva hamar megtalálta a barna
papírzacskót, aminek az alja átlátszóvá vált a süteményből kiváló olajtól. Az
illata azonban isteni volt, így egy tiszta tányérra pakolva a croissantokat,
betette őket a mikroba, hogy a meleg felturbózza, esetleg visszahozza az
ízüket.
-
Ja. Kár, hogy beleőrült, és a lehető legrosszabb módszereket választotta –
helyeselt az ajtónak támaszkodva. Jem kíváncsi lett volna, mi járt a lány
fejében, hogy mennyire nehezítette meg a távolság a kommunikációt és milyen
lehetett a totális, néma csönd. A lány orra körül gyülekező ráncok láttán
biztosra vette, hogy többet tudott a Klávé árnyoldaláról, mint bárki más, és
bár ő hozta fel Adrien anyját, feszélyezte a téma.
-
Egy megrendíthetetlen, befolyásolhatatlan, független Tanácsra lenne szükségünk
– mondta, amikor a lány ismételten felé fordult. Tisztában volt vele, hogy
pattanásig feszítette a húrokat, hogy Lily valószínűleg az előző Inkvizítorra
gondolt, aki gondolkodás nélkül feláldozta volna a nephil gyerekeket a saját
vágyaiért…
-
Mintha az olyan egyszerű lenne! – csattant fel a lány egy kicsit erélyesebben,
mint azt eredetileg tervezte.
Hogy levezesse a testében felgyülemlett feszültséget,
egyszerűen hátat fordított Jemnek, majd tüntetőleg összepréselte rózsaszín
ajkait, amelyek így egészen áttetszővé váltak. Szinte már egybeolvadtak a
bőrével.
Csak miután lejárt a beállított egy perc és a
sütemény illata bekúszott az orrába, összerántva a gyomrát, sétált vissza az
étkezőbe. Közvetlenül a Jem jobb oldalán található székre ült, mégsem nézett
vagy szólt a fiúhoz, amíg az ifjú Carstairs szemkontaktusra nem kényszerítette.
-
De most komolyan! Képzeld el, hogy a Tanács tagjai ezentúl vétójoggal rendelkeznek…
- mondta a lehető legtöbb kedvességet és gyengédséget csempészve a hangjába,
még ha ezt a lány nem is halhatta. Bízott benne, hogy Lily megérzi, hogy a
lelkesedése nem ellene szólt. - Nem csak Árnyvadászok, de vámpírok,
vérfarkasok, tündék is képviseltetnék magukat.
-
Egyszer már megpróbálták! – emlékeztette a lány, a száműzetése előtti évekre
gondolva. Miután megölte az Inkvizítort, minden felborult, mintha a világ
egyenesen a feje tetejére állt volna a gyásztól. A Klávé kitiltotta az Alvilági
képviselőket a Tanácsból, mire az Alvilágiak lázadozni kezdtek, amit persze
véres megtorlás követett.
Minden elromlott.
-
De akkor a Klávé megmaradt a háttérben – replikázta a fiú, és közben másra sem
tudott gondolni, csak a fajok közötti gyűlöletre, amit önszántukból szítottak a
vezetők. Ott volt például Cassandra, aki nevetve figyelte Mathiast,
valahányszor nekiesett Lilynek, mintha mélyen belül élvezte volna az őrületet.
És a Tündér Udvar királynője! Az a kék hajú nő kis híján megölte őket, amikor
megpróbálták megszerezni Bellandra Üvegszívét, pedig Lily fair alkut ajánlott
az ékszerért cserébe.
Olyan vezetőkre lett volna szükségük, akik
belátták, hogy az egységben mekkora erő lakozott.
-
Ahhoz, hogy a Klávé megszűnjön, egy kisebb atomháborúra lenne szükség. Ezt
pedig nem kívánom senkinek. Az emberek nem változnak. A nephilek sem. Nem
fognak lemondani a hatalomról, mert felsorakoztatsz pár racionális érvet –
magyarázta a lány két erőteljes harapás között. Próbált nem arra gondolni, hogy
ha bárki meghallotta volna a beszélgetésüket, ismételten visszarángatták volna
a Csontvárosba. Próbálta kizárni a Végzet Kardjának fájdalmas emlékét és a
nyirkos cellákat. A csöndet és a magányt, ami még a legedzettebb nephileket is
képes volt az őrületbe kergetni.
-
De azért szép lenne – motyogta az orra alatt. Jem kissé lehajtott feje és
enyhén lekonyuló ajkai láthatóvá tették a keserűségét, amit a tehetetlenség
miatt érzett. A Klávé betiltott minden nyomozást Garwin ügyében. A
boszorkánymester halála miatt fogalmuk sem volt arról, merre keressék Benedictet.
Ötletük sem volt, Gideon apja mikor, hol és milyen tervvel fog felbukkanni
legközelebb. Ráadásul a hibridek kapcsán is zsákutcába szaladtak, mert azok
mintha ismételten felszívódtak volna, és most, hogy megtalálták Demonát, nem
volt semmi, csupán az éjszakában megbújó démonok, miközben az igazi szörnyeteg
beleolvadt az árnyékba.
Fogalmuk sem volt, merre tovább.
Mert ezúttal nem volt Halálmadár, akit meg
kellett találni. Nem voltak kivéreztetett hullák, amik elvezethettek a
gyilkoshoz. Semmijük sem volt egy ostoba ládán kívül, amit ugyancsak lefoglalt
a Klávé.
-
Na! – Lily Jem kézfejére simította a tenyerét. Bőrkeményedéses ujjai apró
karikákat rajzoltak a hüvelyk- és mutatóujja között található, érzékeny bőrre.
- Ezt kóstold meg!
Jem elfogadta a felkínált süteményt, jóllehet
kétkedve emelte a szájához. Már tapintásra sem tűnt ízletesebbnek egy ragacsos
szivacsnál.
-
Hmm, ez tényleg, valóban… - nyögte, amint az első falat lecsúszott a torkán. A
vajtól csúszóssá váló édesség egyszerre volt kemény és puha, mintha ez
egyáltalán lehetséges lehetett volna.
-
Szörnyű! – replikázta a lány egy fanyar grimasszal az arcán. Nevetve lökte el
magától a tányért, hogy a szék háttámlájának dőlve, elnyúljon a fából készült
bútordarabon.
-
Én nem pont ezt a szót használnám… - szabadkozott a fiú, miközben felállt, és
elindult a konyha irányába. Úgy gondolta, egy kevéske lekvárral talán eltüntethette
volna a savanykás utóízt.
Már csupán két lépésnyire volt az ajtótól,
amikor valaki a hátának dobta az egyik süteményt. Keményebb volt, mint amire számított.
-
Ó, engem meg sem kínáltok? Pedig tudjátok, hogy a kőkemény, tűzforró
péksütemények a gyengéim – rikkantotta Will, jóllehet Lily csupán akkor vette
észre a fiút, amikor az a vállára fektette a tenyerét. A lány arcán átsuhanó
aggodalom láttán Jemnek bűntudata támadt, holott Emily önszántából ejtette az
ölébe az édesanyja nyakláncát.
Az ujjai megrándultak, ahogy a keze
kitapintotta a zsebében lapuló ékkövet.
-
Ne olyan mohón! Még a torkodon akad – viccelődött a lány, játékosan megpaskolva
Will hátának legalsó részét, mire a fiú megforgatta a szemeit és a fogai közé
kapott egy ehetetlen péksütit.
-
Ha te le tudtál nyomni a torkodon ebből tízet, miközben egyfolytában járt a
szád, nem lehetnek olyan veszélyesek – gúnyolódott nevetve, a szemeiben őszinte
szeretettel. Bár úgy tett, mint aki neheztelt a lányra, valójában mind
tudták, hogy örült a kettesben töltött pillanatoknak, az utóbbi időben ugyanis
az ilyesfajta nyugalom túl nagy luxusnak számított ahhoz, hogy megengedhessék
maguknak. A lánykérés óta vagy edzettek, vagy démonokra vadásztak. Este hol
csapatban, hol egyedül üldözték a szörnyeket, míg reggel, bár azóta egy szobába
költöztek, hamar elnyomta őket az álom. Délután pedig kezdődött az egész
elölről. Edzés. Edzés. Edzés. - Látnod kellett volna!
-
Majd legközelebb – bizonygatta az ezüstös fiú mosolyogva, időközben belépve a
konyhából nyíló kamrába. Már a második polcot túrta fel, mégsem találta az
eperlekvárt.
-
Jöttök edzeni? – kérdezte Will, amikor Jem egy doboz nutella társaságában
visszatért az ebédlőbe. Parabataija furcsán izgatottnak tűnt, mintha már hosszú
évek óta nem nyúlhatott volna szeráfpengéhez. - Megjöttek az új rövid kardok.
Gyönyörűek.
Lily hunyorogva próbálta megfejteni, miről
beszélt a háta mögött fel-le járkáló fiú, és ezt látva Jem úgy érezte, muszáj
kimentenie, ugyanis látszólag eszében sem volt elmondani Willnek, hogy nem
érti.
-
Mi? Mikor? – kíváncsiskodott hát, ezzel megállásra késztetve társát. Akárcsak
régen, amikor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy igazi démonokra vadásszanak,
Will kaján vigyorral és veszélyes lánggal a szemeiben mosolygott. Jemnek
kétsége sem afelől, hogy már betáblázta az egész délutánt. Hogy már eltervezett
mindent és csak rájuk várt.
-
Tíz perce? Gideon az előbb fejezte be a pakolást. Húsz fontban, hogy mindkettőtöket
lealázlak célba dobásban – mondta, majd egy utolsó harapást követően
visszadobta a tányérra a félig megcsócsált süteményt és Lily keze után kapva az
edzőterem felé húzta a lányt, akinek fogalma sem volt róla, mire fel vált
gyermekien izgatottá a szerelme.
Lily könyörögve nézett hátra, mire a fiú
letette a kezeiben szorongatott tégelyt és egy mély lélegzetvételt követően
elindult a barátai után. Mert bár éhes volt, és egy része legszívesebben
egyenesen a Menedékhely felé sétált volna, örült, hogy minden szörnyűség
ellenére maradt az életében valami állandó.
Valami, amibe kapaszkodhatott, amire
támaszkodhatott, ami sosem változott.
Will intenzív érzelmei, melyek bármikor
képesek voltak felülkerekedni a fiún és a mélybe rántani, hogy aztán elképzelhetetlen
magasságokba repítsék.
Lily feltétel nélküli barátsága és odaadása,
amit a külön töltött hónapok sem tudtak elpusztítani.
És a betegsége, amire nem létezett gyógyír.
Drága! *-*
VálaszTörlésAzt hiszem, biztosan kijelenthetem, hogy ez volt az egyik kedvenc fejezetem az eddigiek közül. Hogy miért? Mert jóval nyugisabb volt, mint az előzőek, semmi vérengzés vagy halálozás nem volt benne. a három kedvenc szereplőm tett benne jelenést és még viccelődtek is! Lily-t még mindig nagyon tisztelem az áldozata miatt, amit az előző történetben hozott. Nagyon szépen megoldod ezt a nyakláncos dolgot, teljesen logikusnak tűnik minden, amit tud vagy nem, illetve figyelsz arra, hogy tényleg ne halljon meg dolgokat, amikor nincs rajta, csak ha le tudja olvasni a másik szájáról.
Az elején a levél Magnusnak olyan szívhez szóló volt, úgyhogy remélem, hamarosan befejezi, és elküldi a férfinak. Bár jelenleg i boszorkánymesterünket is kedvelem egyelőre, de senki sem helyettesítheti Magnust és szívesen viszontlátnám a színen. Jem és Lily barátsága Jem és Willé mellett az egyik kedvencem, egyszerűen annyira megértik egymást, hogy az hihetetlen! Imádom őket, és azt a optimizmust, amit Jem a “halálos ágyán” mutat. Nem semmi lelki erő kellhet ehhez. Valamiért úgy érzem, hogy Lily lesz a szerelmi tanácsadó a megértő fiú és az impulzív vámpírlány kapcsolatában, már ha szükségük van ilyenre. Igazuk van a Klávéval kapcsolatban, az egész szervezet rossz úgy ahogy van, de ettől még Benedict módszerei nem jók, valami más úton-módon kellene megközelíteni a dolgot.
Will felbukkanása mint mindig, most is jókedvet csempészett a fejezetbe, és hirtelen úgy tűnt, hogy minden rendben van, amikor a süteményekről beszéltek meg hogy fogadjanak a célbadobással kapcsolatban. S bár a vége szép, de szomorú volt, a fejezet összességében mosolyt csalt az arcomra. Köszönöm, hogy olvashattam! <3
Drága!
TörlésValóban? Hmm, tekintve, hogy mostanában mennyire szőrös szívű vagyok a saját részeimmel, sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen nyugis, látszólag teljesen jelentéktelen fejezet lesz rád ekkora hatással. Örülök, hogy tetszett, és remélem, akkor a következő is legalább ennyire tetszeni fog, ugyanis követni fogja ezt a nyugis vonalat. Figyelni arra, hogy Lily ne halljon meg olyan dolgokat, amiket nem szabad, és én azonban pontosan tudom, hogy kimondják. Nagyon nehéz! Mindig izgulok, hogy nehogy elrontsam ezt a részt, mert néha csak átolvasásnál veszem észre, hogy hoppá! De hiszen most nem is volt rajta a nyaklánc! Az biztos, hogy tiszteletre méltó egy áldozat volt a részéről.
Magnust senki sem helyettesítheti, így még fel fog bukkanni a történet folyamán (Hogy konkrétan a jégmadárban, vagy csak utána?! Azt sajnos nem árulhatom el. ). A legutóbb említettem, hogy már pontosan tudom, hogy és miként fog véget érni Árnyvadászaink története. Remélem lesz elég türelmed kivárni a végét, hiába hozom ilyen lassan a részeket. :)
Jem a világ egyik legpozitívabb embere. Sajnos, a való életben nem ismerek hozzá hasonlót, de szívesen lennék a barátja, épp ezért olyan fontos számomra Lily és Jem barátsága. Mintha én magam haverkodnék szegény, szüntelen jóságos fiúval. Imádnivaló! Megsúgom, nagyon is jól érzed. Lily lesz a szerelmi tanácsadó. Már alig várom azokat a részeket, ugyanis jelen lesz benne minden, amit imádok ebben a történetben: veszekedés, fejmosás és szenvedélyes érzelmek *o*
Senki sem mondta, hogy Benedict módszerei jók lennének, ennek ellenére lassan körvonalazódik mindenkiben, hogy ez így nem mehet tovább. A Klávét meg kell reformálni, különben az egész varázsvilág egy háborús övezetté válhat, az pedig a mondénokra is veszélyt jelentene.
Will már csak ilyen. Mosolyra fakasztja az embereket. Kár, hogy ennek ellenére még közel sincs rendben semmi. Mert bár az előző történethez képest Lilyvel viszonylag semmi probléma, a Klávé és Benedict még sok gondot fog okozni.
Köszönöm, hogy ilyen támogató olvasóm és barátom vagy <3 Pár perc és kikerül a folytatást.
Millio puszi Xx